Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

A diákcsősz és egyéb színházi emberek A színházi perekről írott cikkemben említettem a diákcsőszt, s azóta nem is egy fiatal nemzedékbeli érdeklődött kí­váncsian, hogy ki volt a diákcsősz és mit őrizett. A diákcsősz funkciója a Csokonai Színház diák állóhelyéhez kapcsolódott. Ez a század elején a földszinti ülőhe­lyekhez vezető jobb és baloldali bejárat által közrefogott területen volt.. A kö­zönség sokat panaszkodott az ifjúság ál­tal csapott lármára, így a tanács kényte­len volt rendezni az ügyet: a diák álló­helyet feltette a II. emeleti erkélyülések mögé, a helyén pedig két nagy családi páholyt alakított ki. Ezzel egy időben az Úri Casino azt a kívánságát terjesz­tette elő, hogy a zenekari árok megszű­­kítésével létesítsenek egy földszinti leg­első üléssort kizárólag a kaszinótagok részére. A tanács ezt elutasította, annál inkább, mert kifogások merültek föl, hogy a kaszinópáholyt látogatók így is lármásak. AZ ÁLLÓHELY ÁTHELYEZÉSE szükségessé tett valamilyen bizalmi rend­szert is, mert a diákokat odafenn az „egyéb" rétegek állóhelyétől csak egy korlát választotta el, az összeütközések így mindennapossá váltak. A bizalmi volt a diákcsősz, egyrészt az igazgatósá­gé a titkárságon keresztül, másrészt egy személyben magáé a diákságé. A diákcsősz vigyázott arra, hogy a di­ákhelyre más ne, csak diák mehessen be, még akkor is, ha az illetéktelen diák­jegyhez jutott, tehát ennyiben hivatalos hatásköre volt. Ő felelt a diákhely rend­jéért, ami nem kis feladatot rótt rá, hi­szen az egyes színésznőknek megvolt a maguk rajongó tábora, s ezek mindenkor készen álltak ifjú torkuk és tenyerük erejét bevetni a primadonna vagy a szub­­rett sikeréért. Fontos hivatást töltött be mint klakkvezér, ez a feladatkör kap­csolta szorosan az igazgatósághoz, s bi­zony ismertem olyan diákcsőszöket, akik fájó szívvel ugyan, de kötelességhíven irányították a tapsot az ő kedvenc szí­nésznőjük riválisának is. A diákcsősz szervezte a tüntetéseket az öltözők ab­lakai alatt, s ezek nemegyszer odáig fajultak, hogy a diákok önmagukat fog­ták be a primadonna kocsijába. Eltekint­ve az ilyen túlzásoktól, az ügyes diák­csősz valóban sokat tehetett az előadá­sok hangulatának fokozásáért. Tiszteletdíja az állandó szabadjegy volt, de ennél többet jelentett a felnőtt diáknak a színészekkel való kapcsolat, sőt a színházi bennfentesség révén a saj­tóhoz is fűzték szálak. Így lett aztán diákcsőszből újságíró az 1920-as évek elején a most már nyugdíjas Bencze Mihály. (Azt hiszem, még most sem bocsátotta meg, hogy az általuk Buday Ilonka búcsújára ajándékozott kitűnő diópálinkával a primadonna Thury Le­vente kollégámtól és tőlem búcsúzott el.) Utódja, Végh László medikusként is di­­ákcsőszködött, de színházi affér miatt mellbe lőtte magát. Szerencséjére a pisz­toly fölfelé rúgott, két ujja azonban bé­na maradt, orvos nem lehetett. Újságok­nál dolgozott, darabja is színre került, aztán dunántúli színházi titkárként halt meg fiatalon. Az utolsó diákcsősz tudtommal a pol­gári légvédelem tisztje lett, a színház álla­mosításával megváltozott viszonyok kö­zött megszűnt ez a különleges állás. HA MÁR a színházi perekkel kezd­tem, sajnos, kénytelen vagyok megint demartírizálni: tévedés az, mintha Szath­­máry Zoltán újságírót 1928-ban politikai motívumú hajsza üldözte volna a halál­ba. Igaz, megelőzően - teljes joggal - állást foglalt amellett, hogy a jobboldali szervezetek által birtokolt moziengedé­lyek közül egyet a város kapjon meg a színház javára. Ez azonban nem az ő eszméje volt, hanem a Kardoss Géza színigazgatóé, s a megvalósítását nem­csak a „Debreczen” c. lap sürgette, ha­nem a „Független Újság” is, ezért pedig a mi szerkesztőségünkből senkit sem hajszoltak halálba. Másról volt itt szó. Mindenekelőtt fogadjuk el a kiváló kortárs, Kardos Albert nekrológjának megállapítását Szathmáry Zoltánról: „Hivatásos hírlapíró volt ennek a foglal­kozásnak minden kiválóságával és szá­mos gyengeségével.” Az 1872-ben szü­letett Szathmáry valóban jeles újságíró lett, szerkesztőként is, még inkább szí­nes lírai cikkeivel, amelyekben irodalmi tehetséget is felcsillantott. Igazi eleme azonban a színház volt; délelőtt ottho­nos a próbákon, esténként végigülte az előadást, utána pedig a színészek törzs­asztala várta. A színház iránti rajongá­sával magyarázható, hogy négyszer is pályát cserélt, színházi titkárként műkö­dött Szendreynél Kassán, Zilahynál, Hel­­tainál és Márffynál Debrecenben. Az 1920-as évek elejére azonban már nagyot hanyatlott. Megtette, hogy az 1922-es választásokra kiadott kormány­lap szerkesztőjeként az ellenzéki legiti­mista délutáni lap vezércikkét vágta át, minden változtatás nélkül. A humora ekkor még megvolt, elvonókúrán létekor a Benedek-klinikán Komlóssy Imrével, a „Hajdúföld” főszerkesztőjével „Im­bolygó Rögeszme” címmel házi lapot ad­tak ki. Később mind sértődékenyebb és ingerlékenyebb lett, képtelen méltóság­gal elviselni az öregedést. Örömteli iz­galommal várta viszont „Enyingi Török Bálint” c. történelmi színművének elő­adását a Csokonai Színházban, a darab azonban - tekintet nélkül a Csokonai Kör pályadíjára és Porzsolt Kálmán szakértői véleményére - gyenge mű. ITT KEZDŐDÖTT aztán a Szath­máry Zoltán tragédiája. Színházi referá­­dáiban többször nem valami kedvezően írt a szélsőjobboldali lap felelős szer­kesztőjének, a később háborús bűnös­ként kivégzett Kolosváry-Borcsa Mihály­nak most Dél-Amerikában élő opera­énekesnő feleségéről, Voith Ilonkáról. Kolosváry-Borcsa - sportnyelven szól­va - ekkor egyenlített, de ritka brutá­lis modorban, mert a szerzőt személyé­ben is megcsúfolta, századvégi dendis­­kedő allűrjeit tette nevetségessé. A hiú­ságában mélyen megsértett Szathmáry hisztériás dühvel vágott vissza, emberi érzéséből kivetkezettnek minősítve Ko­­losváry-Borcsát, így sajtóper szakadt a nyakába, aminek a következményétől mértéken felül rettegett. Az egészet be­tetőzte egy szerencsétlen jelenet, a szín­ház karnagyának, Müller Mátyásnak jubileumi estjét követő banketten a Bika üvegtermében. Egyszer csak megjelent Fényes Jenő, az irodalmár ügyvéd, kézen hozva Szathmáryt és a meglepett közön­séggel közölte, hogy íme egy méltatlan üldözött, akinek pedig helye lenne itt. Nyomban felhangzottak a tiltakozó kiál­tások: „Hogy tartozik ide? Miféle ün­neprontás ez?” - úgyhogy Szathmáry kénytelen volt visszavonulni. Ettől kezdve még a maradék tartását is elvesztette és a sajtóper tárgyalását megelőzően öngyilkos lett, idegállapotára jellemző, meghökkentő módon­ denatu­rált szeszt ivott. Sajnálatra méltó volt, de semmiképpen sem politikai mártír, hiszen - egyébként egész életéhez hű stílusban - a színházi csatatéren esett el. TARTÁSA VOLT ellenben a vele egykorú Müller Mátyásnak, a Csokonai Színház igazgatóhelyettes karnagyának, pedig ez is keresztülment egyen-máson regényes életében. Dúsgazdag budai patrícius családból származott; zenei tehetsége korán meg­nyilvánult, kitűnő mesterekkel képeztet­­ték is, mégis tényleges huszártiszt lett belőle a szabadkai császári és királyi 4. huszárezrednél. Hadnagyi kinevezésével automatikusan nagykorúvá lévén, kézhez kapta az örökséget, egymillió akkori fo­rint körüli, horribilis értéket, részint in­gatlanokban és szőlőbirtokban, részint készpénzben. (Esztendők során át esté­ről estére együtt ültünk, de anyagi viszo­nyairól sohasem beszélt. Ezt régi barát­jától, Altmann Imrétől tudom, aki még a Krisztinavárosból ismerte s aki kitűnő drámai hősnek indult, a kassa-oderbergi vasút felügyelője lett és a Csokonai Színház gazdasági titkáraként itt végezte be.) A 4-es huszárok tisztikara tele volt bácskai nagybirtokos dzsentrikkel, akik szórták a pénzt, de Müller Mátyás még rajtuk is túltett. Csak különvonaton járt Budapestre, mégpedig sűrűn, mert oda­kötötte Európa első varietédívája, az akkoriban a Prugmayer Orfeumban sze­replő híres Carola Cecilia. Bizonyára nagyon vonzó lehetett ez a revüsztár,­­akinek a nevéhez fűződik az első ezres előadássorozat, de a Müller-vagyon ruinálása is. Müller Mátyás így sem bír­ta a versenyt a nábob Dungyevszkyvel s egyszer ráeszmélt, hogy a milliókból már csak százezrek maradtak, majd ezek is elúsztak egy nagyszabású, de szeren­csétlen tőzsdei manőveren. Szolgálaton kívüli viszonyba helyez­tette magát, s mert huszártiszt korában is rendszeresen foglalkozott zenével, a századfordulón színházi karmester lett belőle. Kolozsvár után Szegedre került, onnan vonult be huszárkapitányként az első háborúba, orosz fogságba jutott, megszökött s a kommün alatt ő volt a Budai Színkör nevezetes előadásának di­rigense. Debrecenbe 1920-ban jött s hét év alatt egész sor klasszikus operettet és operákat is vezényelt, magas színvonalú előadásokon; az idősebb nemzedék még ma is emlegeti Offenbach, Kékszakállú hercegének és Suppé­ Boccacciójának felújítását. Az oroszlánfejű, kemény tartású Mül­ler Mátyás biztos ízlésű, energikus diri­gens volt, a próbákon és előadáson meg­alkuvás nélkül a maximumot követelte s tekintélyt nemcsak a dirigensi pulpitus­nál tudott tartani, bár a magánérintke­zésben halk és szerényen előzékeny mo­dorú. Érdekes, hogy a katonazenekar ezreddobosa - nemegyszer tanúja vol­tam - önkéntelenül is vigyázzban jelentett neki. Egyébként vele történt meg az a kedves eset, hogy katolikus létére éve­ken át szó nélkül fizette az izraelita hit­község által rája kirótt adót; csak ami­kor a Hatvan utca 6. számú bérház épí­tése miatt azt többszörösére emelték, közölte, hogy ezt már nincs módjában teljesíteni. Innen Miskolcra szerződött, de a mu­zsikusok tragikus sorsa sújtotta: meg­­sikerült. Budapesten éldegélt aztán halá­láig ez az érdemes karmester, aki szegé­nyen éppen olyan gavallér tudott marad­ni, mint amilyen gazdagon volt. Béber László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. AUGUSZTUS 2. TARR FERENC: Hápotfi kézfogás Az első Bizony, nagyon le kell ásnom az az emlékezés mélyrétegeibe, jó húsz egynéhány évvel korábbra, ugyanis akkor találkoztam először Etelka nénivel. Ha jól emlékszem, kora tavasz volt, kezdett a föld megereszkedni és kipattantak már a barkák. A kö­telesség a kis bihari faluba szólított. Akkoriban szinte mindennapos volt a — mai szóhasználat szerinti — „kiszállás”. Mindössze annyi a kü­lönbség, hogy akkoriban nem kocsi vitt ki bennünket, hanem a két lá­bunk, vagy jobbik esetben a kerék­pár. Az már valósággal ünnepnek számított, ha az öreg dzsipbe öten, hatan benyomakodtunk, s a vén masina elképzelhetetlenül rossz, há­ború marta utakon kizötyögtetett bennünket a falvakba, tanyákra. És hát az akkori gyűlésekre való felké­szítés sem egészen úgy történt, mint manapság. Az öreg propagandista összehívta a „szónokokat” (azt sen­ki sem kérdezte, hogy tudunk-e szó­nokolni, meggyőzően beszélni, agi­tálni, mert egyszerűen­ tudni kel­lett!), aztán föltette a kérdést: „Na, elvtársak, olvastátok a mai Szabad Népet?” „Olvastuk.” — hangzott kó­rusban a válasz. „Hát, akkor tudjá­tok, hogy mit kell mondani kint.” Ennyi volt az eligazítás, és többnyi­re elegendőnek is bizonyult, hiszen a siker vagy balsiker azon fordult meg, hogy a kiküldöttnek van-e lé­lekjelenléte, rögtönzőképessége, tud-e színesen, meggyőzően beszél­ni. Így volt ez akkor is, amikor az iskolák államosítása ügyében abba a bizonyos kis bihari faluba kiküld­tek. A tanterem zsúfolásig megtelt, nem is fért be mindenki. Sokan kí­vül ágaskodtak, leskelődtek befelé, folyton kérdezgetve az előrébb ál­lóktól, hogy „Mit mond?”, mire továbbították, hanem kom­­a szónok any­átok nemcsak azt amit bent hallottak, mentálták is, esetleg jának fölemlegetésével együtt. So­káig minden rendben ment, figyel-­­­mesen hallgattak. Az asszonyok ke­resztbe fonták mellükön a karjukat, s megoldották álluk alatt a kendőt, a férfiak álltak, ültek, füstöltek, ka­lapjukat feltették, levették, köhé­­cseltek, fészkelődtek, de semmi rendzavarás nem történt. Föllelke­sülve, hévvel igyekeztem némi ren­det teremteni a koponyákban, meg­magyarázva az államosítás értelmét, hiszen azokban az időkben akkora zűrzavar feküdte meg a lelkeket, hogy még a legjózanabb ember is megbolondult a sok rémhír meg összevissza beszéd hallatán. Egyszer csak váratlanul kipende­rült elém a katedra mellé egy vas­kos kis dückő asszony. Csípőre vág­ta a kezét. — Ezt mi értjük, hallja. Kár eny­­nyit papolni. Mért nem inkább ke­nyeret hozott? Támadt erre akkora ordítozás, ki­abálás, sikoltozás, hogy hirtelené­­ben nem tudtam, mi volna célsze­rűbb: maradni vagy az ablakon ke­­ll­lfutni. Kiöntött medréből a népharag, s lehetetlen volt a józan észre apellálni, vagy éppenséggel válaszolni a kérdésre. (Egyébként sem tudom, mit mondhattam volna, hiszen igaz, ami igaz, akkoriban eléggé rosszul álltunk ellátás dolgá­ban.) Csak úgy záporoztak felém a kérdések: mért nincs só? Mért nincs gyufa? Mért nem kapható ecet? Mért nincs ez, meg mért nincs az? Csak álltam szárnyaszegetten, tehe­tetlenül. Minden kérdés és vád, mind megannyi kődobás. A lelkek­ben megtorlódott sok-sok keserűség most engem öntött körül, mert én voltam kéznél. Tisztában voltam ve­le, hogy csak egyet tehetek: bármi történik, még ha netán megvernek is, tűrnöm, várnom kell, amíg levo­nul a felbugyborékolt, zavaros ára­dat, s aztán — ha lehet — elölről kell kezdenem a magyarázatot szép szóval, türelemmel. A menyecske öklével ütögette előttem az asztalt, s félelmetesen villogott rám a két fekete szeme. Amikor aztán jól kitombolta magát a tömeg, apránként, fokonként kez­dett valahogy helyreállni a rend, a józanabbak lepisszegték a forróbba­kat, hogy: „Hallgassuk meg leg­alább, mint mond ez a pápasze­mes!”, nagynehezen lecsendesedtek. Ekkor megint váratlan fordulat tör­tént. Az első padban ülő kucsmás, öreg magyar nagyot tercintett a padlóra, elsikálta a csizmája talpá­val, és azt mondta jó hangosan: „Hát bizony, így van ez, emberek!” Erre olyan nevetés tört ki, hogy egy­mást csapkodták a népek, és dü­löngéltek jobbra-balra. Csak később tudtam meg, hogy az öregember sü­ket, mint a föld, egy árva szót sem értett az egészből, de azért a végé­re odabokrázta a maga bölcs meg­jegyzését. Mert hogy ő is valaki, és jelen van! A menyecske még mindig előttem állt, de most elbizonytalanodott a hangulat ilyen fordulata láttán. Azért csak megismételte még egy­szer keserűen, fölszegett fejjel: — Inkább kenyeret hozott volna! Benyúltam a zsebembe. Úgy érez­tem, a megenyhült légkörben meg­tehetem: előhúztam a papírba cso­magolt vacsorámat, két vékony sze­let zsíros kenyeret, s odakínáltam neki: — Hoztam biz én kenyeret! Tes­sék! Erre megint kiszaladt a nevetés mindenkiből, még egy kis káröröm­mel is fűszerezve, hogy a menyecs­ke így, f­elsült. Attól kezdve aztán kívánni sem lehetett volna különb hangulatú gyűlést. Olyan szépen, értelmesen, nyugodtan megtárgyal­tuk a világ dolgait, hogy azt még a nagyhatalmak is megirigyelhették volna. Aczél Ge­a két verse: IKARUS egy asszonyhoz mindig visszatérek így nem visz messze soha az utam ez az asszony engem megigézett áldott és átkozott volt az a nap ö közi fel szárnyaimat reggel­i magasságtól óvakodj ikarus s még mielőtt föltűnne a tenger démon erővel újra visszahúz föloldódom karjaiban éjjel de szemem már hajnali pírra vár elrepülök buta nehezékkel egyre várva a visszafordulást FIAM fiam még negatív időben barangol csöndes ege az anyaméh de. titkos erők röpítik előre az élet tengelye felé a kőkorszakot átszáguldja míg anyja elmegy a sarokig űrhajós a súlytalan világban csak fordítottja: bent kering majd felsír benne is az élet araszolni kezd a barna hídon át s levelenként növeszti magában mit mi már sűrű lombbal mérünk a halált 2 fiam már pozitív időben nézeget húsos ajkát tejjel gyöngyözi s hogy vágányokra dobta apját sínekre a percet pergeti nem száguld már korszakokat a lépkedés is messze még gyors időben lassú léptek várd ki: ez a messzeség a hidat már kalapálják körmöd alatt levelek de hatalom vagy­ koszorúzlak s amit eddig sosem tudtam most üdvözlöm az életet.

Next