Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Az ötvenes években a kor iro­dalmi ítészeitől Kemény Zsigmond megkapta a maga címkéit. Reak­ciós, népellenes, forradalomellenes, Habsburg-párti, megalkuvó, idealis­ta — hangzott a sommás ítélet, s ezzel a Kemény Zsigmond-problé­­mát lezártnak is tekintették. Szó se róla, a vádnak is beillő minősítés nem egészen alaptalan. Kemény Zsigmond közírói, politikai és iro­dalmi munkássága azonban sokkal bonyolultabb, ellentmondásaival együtt is sokkal jelentősebb, sem­hogy sommás ítéletek alapján ki le­hetne ebrudalni a magyar történe­lemből és irodalomból. Néhány irodalomtörténészt, elsősorban Bar­­ta Jánost, Sőtér Istvánt és Pándi Pált szüntelenül foglalkoztatta ke­mény alakja. Az író reálisabb érté­keléséért vívott küzdelem újabb fegyverténye Barta Gyulának, a debreceni Kossuth Gyakorló Gim­názium tanárának a közel hetekben megjelent könyve. A tanulmányíró rengeteg régi és új dokumentumot használt fel, hogy szövevényéből kihámozza azt az embert, aki Kemény Zsigmond volt a forradalomig. A tudomány útjáról egyszer sem lépett le, követ­keztetései, kommentárjai mindvégig a tényeket alapulnak. Mi sem jel­lemzőbb alapos módszerére, mint hogy a tanulmány megszületése óta megtalálták és kiadták Kemény Zsigmond eddig ismeretlen napló­ját, s a vallomások mindenben iga­zolták a szerző megállapításait. Nagy erénye még, hogy nem esett a kutatók „foglalkozási betegségé­be”, vizsgálódásai közben (bár­mennyire szerette is tárgyát, és tisz­telte Kemény egyéniségét) egy pil­lanatra sem tévesztette el az ará­nyokat. Keményt nem akarta vitat­hatatlanul nagyobb kortársai fölé emelni, nem hallgatta el hibáit, nem játszotta ki senki ellen. Abból a hipotézisből indult ki, hogy e nagy képességű, széles horizontú, emelke­dett szellemű ember ellentmondá­sos eszmevilágának és cselekedetei­nek megvan a maga „okkútfője”, amely közvetve vagy közvetlenül a Kifelé menet, a gyűlés végén, va­laki megérintette a karomat. A menyecske volt. — Na hallja, maga csak jól kitolt én velem! Megszégyenített! — mondot­ta szemrehányóan, de nem harag­gal. A szemébe mosolyogtam. — Maga kezdte. Hát nem maga borította rám az eget? Szívott egyet az orrán, s odanyúj­totta a kezét. — Vadász Gáborné vagyok, szü­letett Tőkés Etelka. Ez volt az első kézfogásunk. A megismerkedésé is meg a megbéké­lésé is. A párttitkár még odasúgta a fü­lembe félszájjal: — Azt nem mondja, hogy özvegy. Pedig az. Odaveszett az ura a fron­ton, papírt is kapott róla. De nem akarja elhinni. Hogy olyan nem lé­tezik, annak pedig vissza kell jönni. Minden áldott nap várja, szegény. Szánt, vet, arat a kapott földjén, akár egy férfiember. Az ilyen asz­­szonyt kézből kéne etetni, elvtár­sam! — kacsintott s még hozzátette — Lennék az etetője! 14 második Valamikor az ötvenes évek köze­pén, hat, hét évvel később találkoz­tunk újra. Akkoriban már nem az újgazdák földügyeivel bajmolód­­tam, hanem a lelkiekkel, mint nép­művelő. Az a lelkes idő volt az, ami­kor naiv hittel úgy képzeltük, hogy egyetlen rohammal meg lehet hódí­tani az emberi fejeket és szíveket, az idealistából egycsapásra materia­listát lehet faragni, nem kell hozzá más, csak egy-két jó könyv, meg­győző előadás, film meg néhány al­kalmas szemléltető eszköz, mint amilyen például a csillagászati táv­cső. Mert — ugye — nem kell egye­bet tenni, csak fölállítani a nagy távcsövet a piactéren, esetleg az ar­tézi kút környékén, s bárki ingyen meglesheti a tulajdon két szemé­vel, hogy a Holdban bizony nem Szent Péter muzsikál, hanem ott he­gyek meg völgyek vannak, amilye­nek itt e földön is találhatók. S aki ezt látja — ugye — az rögtön rájön, hogy a világteremtés csak szép me­se, mert íme, itt a bizonyíték az idők és a dolgok végtelenségéről. A távcső kikerült a kis bihari fa­luba is. Na, mondom, kimegyek az eredmény fölmérésére. S eszembe jutott Etelka néni. Gondoltam, meg­látogatom egy füst alatt, ha ugyan még emlékszik rám egyáltalán. — Emlékszem bizony — kacagta el magát, miközben betessékelt a tisztaszobába —, azt én nem felej­tem el, amíg élek! Kicsi, tiszta háza volt. Mindenütt példás rend, mint ahol gazdája van a portának. — Akármikor megjöhet az én Gá­borom — mondta —, úgy találjon itt mindent, mintha maga csinálta volt, tegnap. Kútban hűtött zöldpaszulylevessel kínált. Az első kanál után széjjel­néztem. Egy falat kenyér nem vol­na hozzá? — Mért? — nézett rám huncutkás mosollyal — nem hozott magával kenyeret? — s mint aki csak erre várt, szép, ropogósra sült cipót vett elő s megszegte. — Tegnapi sütés — tette elém az omlós, puha karéjt. Egy pillanatra fölidéződött most bennünk a régi-régi emlék. Olyan messzinek tűnt, mintha nem is mi éltük volna át. Evés közben lopva az arcát néztem. Bizony telefutottak a szarkalábak. Megkomolyodott, vo­násai elmélyültek. Ahogyan az a köz gondjait, térheit viselő tanács­taghoz illik. Megmutatta az okleve­lét, amit a jó munkájáért kapott. Járdát építettek meg közkutat, s ő is buzgón szervezte a közmunkát. És hát el sem tudta volna képzelni valamikor, hogy neki még beleszó­lása is lehet a közösség dolgaiba, hogy reggeltől napestig szaladgál a sok kérés, megbízatás, panasz mi­att, s közben még a ház környékét s a mezei munkát is el kell látni. Nem is csinálja tovább, csak amíg Gábor megjön, akkor majd átadja neki a sok komissziót, mert tulaj­donképpen őt illeti az meg. S be­szélt lelkesen a tervekről, a faluról, a változó, moccanó életről, az embe­rekről. — Az a nagy távcső okos dolog — mondta. — Jól tették, hogy kihoz­ták. Soknak fogalma sincs arról, ho­gyan keletkezett a világ, az élet, az ember, csak annyit tud, amennyit az iskolában meg vallásórán tanult, ha tanult. — Aztán hosszan, okosan fejtegette, a­mit a távcsővel kikül­dött előadótól hallott, s nem taga­dom: dagasztott a büszkeség ekkora gyors siker láttán. S hogy teljes le­gyen a diadalom, megkérdeztem vé­gül: — Mi tetszett legjobban a távcső­ben? Kicsit elgondolkozott Két ujja közé csippentette az ajkát, majd ki­vágta: — Hát, tudja, leginkább az, hogy az ember egy ilyen nagy csővel csak úgy belenézhet az isten dolgaiba. ... és az utolsó A múlt év őszén, lombhullás táján vitt arrafelé az utam. Betértem egy kurta félórára, s meglátogattam Etelka nénit. Már messziről látszott, hogy va­lami nincs rendben. Kívül a fal gon­dozatlan, a ház tetején tört csere­pek, a verandát befutó lugason ösz­­szeaszott, szedetlen szőlőszemek, a kicsi kert is elvadult, gyomos. Az udvaron, a fal tövében, ahová még melegen tűzött a nap, alacsony sámlin megroggyant vállú, sovány öregaszony ült. Ráköszöntem. Föl­emelte az arcát. Már éppen kérdez­ni akartam, hogy jó helyen járok-e, amikor belémnyilallt a fölismerés. De hiszen ez az összeomlott, megöre­gedett ember — Etelka néni!... A szeme opálos volt és zavaros, mint a ködgomolyag mögött bujkáló nap korongja. Az volt az érzésem, hogy meg sem ismer. De igen! Vékony, szőlőindához ha­sonló ujjaival reményt várón, ka­paszkodón szorongatta a kezemet, miközben a szemeiből könny szivár­gott, s lepergett az ölébe, arra a hó­fehér ingvállra, amire apró öltések­kel, roppant kínnal vékony csipke­szegélyt próbált felvarrni. — Készítem magamnak az utol­sót — mondta halkan, s folytatta a varrást. Ha szóltam hozzá, nem fe­lelt. Ha kérdeztem, nem válaszolt. Talán már nem is hallotta, a lelke másutt járt. Előkerült a testvérhú­ga. Hangtalanul, csak a szája moz­gásával adta tudtomra, hogy a nén­­je rákbeteg és a vége. Tulajdonképpen el sem búcsúz­tunk egymástól. Köszöntem ugyan, de nem emelte rám a tekintetét. Csak varrt tovább, előregörnyedt testtel, és nem nézett utánam még akkor sem, amikor kiléptem a kis­ajtón. Egészen közel az úthoz, a temető­árok szélénél temették el. — Esd — mondtam a kísérőmnek —, nem tudtak már valami rende­sebb helyet adni neki? — De igen, tudtunk volna mi — hangzott a válasz. — ő akarta, hogy ide tegyük le ... Hogy ha mégis egy­szer megjön majd Gábor, könnyeb­ben rátaláljon, ne kelljen sokat ke­resnie ... Így mondogatta sze­gény ... A temetésen nem vettem részt. Nem is tudtam róla. A halála híre csak jóval később jutott el hozzám, így aztán nem vihettem koszorút a sírjára, de még csak virágot sem. ... A három kézfogás emlékéből próbálok most, legalább utólag, mindig virító csokrot összemarkol­ni... OLVASÓNAPLÓ BARLA GYULA: KEMÉNY ZSIGMOND FŐBB ESZMÉI 1849 ELŐTT korviszonyokból táplálkozik. Barla Gyula könyvéből egy tragikusan szép életsors tárul elénk, melynek fenségét csak fokozza, hogy össze­fonódott a nemzet sorsával. Dehogy is volt szegény Kemény Zsigmond reakciós! Többet, hasz­nosabbat cselekedett a magyarsá­gért, mint százezrek együttvéve. Nála jobban talán csak Petőfi gyű­lölte a feudalizmust. Csakhogy a kor új típusú embere volt, aki nagyegyedi tanáraitól, Szász Ká­­rolytól és Köteles Sámueltől azt ta­nulta a tudományok szeretete mel­lett, hogy mielőtt az ember cselek­szik, megfejti a szövevényes össze­függéseket, megkeresi az „okkut­­főt”, s aztán a kebel szenvedélyeit elnyomva az ész parancsára hallgat. Nem szenvedhette a rajongó, dilet­táns politikusokat, akik egyébként minden korban népszerűbbek, mint a megfontolt reálpolitikusok. Ke­mény nagyon tudatosan készült a politikai pályára, a közéleti szerep­lésre. Történelmet, kül- és belpoli­tikát, közgazdaságtant, filozófiát, lélektant tanult rendszeresen, s ta­lán többet látott, mélyebbre látott, mint kortársai. Felismerte, hogy a haladás szükségszerű, biztosan tud­ta, hogy a fejlődés iránya a nyuga­ti típusú polgárosulás (bár annak hibáival is tisztában volt), de na­gyon jól ismerte az önkény termé­szetét is. Az agyonsanyargatott Er­délyben élt, ahol évtizedek óta hiányzott mindenfelé törvényesség, a magyar és erdélyi viszonyokat mégis európai horizontról szemlélte. Tudatában ott fészkelt, hogy a ma­gyarság ügye a nagyhatalmi erővi­szonyokkal szorosan összefügg. Ép­pen ezért irtózott a forradalom­tól egy pillanatig sem bízott a császári házban. Illetve csak egyszer, egyetlenegyeszer oldó­dott fel benne a komor szorongás, amikor a császár elfogadta az ápri­lisi törvényeket. Kemény ekkor el­árulta magát: lelkesedik, dolgozik, közszereplést vállal, még puskaport is szagol, s úgy nyilatkozik Wesse­lényinek, hogy „a gondviselés után Kossuthnak tartozik legtöbbel” — habár nem egészen egy hónappal korábban, 48 februárjában még késznek mutatkozott szövetkezni azokkal, akik Kossuth hatalmának megdöntésére készültek. Egészen 1848 novemberéig részese az esemé­nyeknek, mégis az elsők között lesz, aki a forradalmat megtagadja. Hogy mikor, melyik lépése volt őszinte? A magyarságért, népéért, nemzetéért érzett felelőssége. Egész életében a romantikus szenvedély és a bölcs realizmus harcolt benne, s bár alkatánál fogva az előbbire haj­lott, nagy önuralommal fegyelme­zett, rendszerező elmét nevelt ma­gából. „Üthetne olly­óra — s miért ne —, midőn köveket és bútorokat vonszolnék barrk­ádok számára ...” — vallja egy helyen, ám ehelyett a liberális reformpolitika hívéül sze­gődik, mert a célt, a polgári eszmék megvalósulását, ezáltal véli elérni. Mitől félt? Hogy nem érkezett el a barikádharcok ideje. Az ellenfél vég­zetesen visszaüthet. Látta a nemze­tiségi probléma veszélyeit, félt a szegényektől, olvasmányai alapján a proletariátustól. A társadalmi „súlyegyént” féltette tőlük. Jogokat, emberi bánásmódot, kedvezőbb élet­­feltételeket követelt számukra, de a népuralom gondolatától legalább úgy irtózott, mint az önkénytől. Az ő politikai koncepciója, bármeny­nyire büszkén hirdette is szuvere­nitását, Széchenyiével rokon. Nem összeütközést, hanem modus viven­­dit keresett egész életében. Nem vé­letlen, hogy nagy jelentőséget tulaj­donított a polgárosulásért vívott harc hogyanjának, a taktikának, legalább akkorát, mint a program tartalmának. Eszmerendszere állandóan fejlő­dött. De nemcsak az új eszmék bá­báskodása körül alkotott nagyot, hanem kiválóan ismerte az erdélyi és magyarhoni jogviszonyokat, az úrbér, a Partium, az unió bonyodal­mas ügyeit, a gazdálkodás színvo­nalát. És az emberi lelkeket. Mert az éjszaka óráiban vagy rövid poli­tikai visszavonulások közben szép­író volt, akinek az érdemei közis­mertek a magyar regény, különö­sen a magyar lélektani regény fej­lődésében. Barla Gyula gondos elemzéssel tárja fel, hogyan tükrö­ződnek Kemény politikai eszméi irodalmi műveiben, mindenekelőtt a Gyulai Pál című regényében, amelyet az író eszméi gyűjtőmeden­céjének, enciklopédikus jellegű al­kotásának tart. Gyula Pál, a regény főhőse sok tekintetben maga Ke­mény Zsigmond, hiszen az írónak örök problémája a hűség, a hála túlzása, önmagunk feladása, egyé­niségünk elárulása. Lelkébe kevesen láttak, bár mint az előbbi példa is mutatja, közvetve sokat vallott magáról, leg­személyesebb problémáiról. Bizo­nyos, hogy a vesztett forradalom és szabadságharc után az ő vágyál­maiban is megjelent „Kossut­ apánk” egy felszabadító sereg élé, ám reálpolitikus volt, meg úgy mel­lesleg a bíróság is zaklatta, így hát 1850 nyarán megjelentette hír­hedten híres röpiratát, a „Forrada­lom után” címűt. Ha Kemény mun­kásságát egységben szemléljük, le­hetetlen nem gondolnunk arra, hogy e röpirat taktikai húzásainak egyike volt. De ez már egy újabb könyv témája lehetne. Barla Gyula könyve a sok filoló­giai adat és dokumentum ellenére is izgalmas olvasmány, amelyet az irodalomtanároknak és az érdeklő­dő nagyközönségnek is meg kellene ismerni. A szerző példásan gondos, magyaros stílusa mindenki számára hozzáférhetővé teszi a gondolatok megértését. Nagy kár, hogy jelen­leg a debreceni könyvesboltokból elfogyott a könyv, remélhetőleg nem véglegesen. (Akadémiai Kiadó, 1970). Bakó Endre NAGY SÁNDOR ZOLTÁN: VÁCI MIHÁLY HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. AUGUSZTUS 2. -

Next