Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Az ötvenes években a kor irodalmi ítészeitől Kemény Zsigmond megkapta a maga címkéit. Reakciós, népellenes, forradalomellenes, Habsburg-párti, megalkuvó, idealista — hangzott a sommás ítélet, s ezzel a Kemény Zsigmond-problémát lezártnak is tekintették. Szó se róla, a vádnak is beillő minősítés nem egészen alaptalan. Kemény Zsigmond közírói, politikai és irodalmi munkássága azonban sokkal bonyolultabb, ellentmondásaival együtt is sokkal jelentősebb, semhogy sommás ítéletek alapján ki lehetne ebrudalni a magyar történelemből és irodalomból. Néhány irodalomtörténészt, elsősorban Barta Jánost, Sőtér Istvánt és Pándi Pált szüntelenül foglalkoztatta kemény alakja. Az író reálisabb értékeléséért vívott küzdelem újabb fegyverténye Barta Gyulának, a debreceni Kossuth Gyakorló Gimnázium tanárának a közel hetekben megjelent könyve. A tanulmányíró rengeteg régi és új dokumentumot használt fel, hogy szövevényéből kihámozza azt az embert, aki Kemény Zsigmond volt a forradalomig. A tudomány útjáról egyszer sem lépett le, következtetései, kommentárjai mindvégig a tényeket alapulnak. Mi sem jellemzőbb alapos módszerére, mint hogy a tanulmány megszületése óta megtalálták és kiadták Kemény Zsigmond eddig ismeretlen naplóját, s a vallomások mindenben igazolták a szerző megállapításait. Nagy erénye még, hogy nem esett a kutatók „foglalkozási betegségébe”, vizsgálódásai közben (bármennyire szerette is tárgyát, és tisztelte Kemény egyéniségét) egy pillanatra sem tévesztette el az arányokat. Keményt nem akarta vitathatatlanul nagyobb kortársai fölé emelni, nem hallgatta el hibáit, nem játszotta ki senki ellen. Abból a hipotézisből indult ki, hogy e nagy képességű, széles horizontú, emelkedett szellemű ember ellentmondásos eszmevilágának és cselekedeteinek megvan a maga „okkútfője”, amely közvetve vagy közvetlenül a Kifelé menet, a gyűlés végén, valaki megérintette a karomat. A menyecske volt. — Na hallja, maga csak jól kitolt én velem! Megszégyenített! — mondotta szemrehányóan, de nem haraggal. A szemébe mosolyogtam. — Maga kezdte. Hát nem maga borította rám az eget? Szívott egyet az orrán, s odanyújtotta a kezét. — Vadász Gáborné vagyok, született Tőkés Etelka. Ez volt az első kézfogásunk. A megismerkedésé is meg a megbékélésé is. A párttitkár még odasúgta a fülembe félszájjal: — Azt nem mondja, hogy özvegy. Pedig az. Odaveszett az ura a fronton, papírt is kapott róla. De nem akarja elhinni. Hogy olyan nem létezik, annak pedig vissza kell jönni. Minden áldott nap várja, szegény. Szánt, vet, arat a kapott földjén, akár egy férfiember. Az ilyen aszszonyt kézből kéne etetni, elvtársam! — kacsintott s még hozzátette — Lennék az etetője! 14 második Valamikor az ötvenes évek közepén, hat, hét évvel később találkoztunk újra. Akkoriban már nem az újgazdák földügyeivel bajmolódtam, hanem a lelkiekkel, mint népművelő. Az a lelkes idő volt az, amikor naiv hittel úgy képzeltük, hogy egyetlen rohammal meg lehet hódítani az emberi fejeket és szíveket, az idealistából egycsapásra materialistát lehet faragni, nem kell hozzá más, csak egy-két jó könyv, meggyőző előadás, film meg néhány alkalmas szemléltető eszköz, mint amilyen például a csillagászati távcső. Mert — ugye — nem kell egyebet tenni, csak fölállítani a nagy távcsövet a piactéren, esetleg az artézi kút környékén, s bárki ingyen meglesheti a tulajdon két szemével, hogy a Holdban bizony nem Szent Péter muzsikál, hanem ott hegyek meg völgyek vannak, amilyenek itt e földön is találhatók. S aki ezt látja — ugye — az rögtön rájön, hogy a világteremtés csak szép mese, mert íme, itt a bizonyíték az idők és a dolgok végtelenségéről. A távcső kikerült a kis bihari faluba is. Na, mondom, kimegyek az eredmény fölmérésére. S eszembe jutott Etelka néni. Gondoltam, meglátogatom egy füst alatt, ha ugyan még emlékszik rám egyáltalán. — Emlékszem bizony — kacagta el magát, miközben betessékelt a tisztaszobába —, azt én nem felejtem el, amíg élek! Kicsi, tiszta háza volt. Mindenütt példás rend, mint ahol gazdája van a portának. — Akármikor megjöhet az én Gáborom — mondta —, úgy találjon itt mindent, mintha maga csinálta volt, tegnap. Kútban hűtött zöldpaszulylevessel kínált. Az első kanál után széjjelnéztem. Egy falat kenyér nem volna hozzá? — Mért? — nézett rám huncutkás mosollyal — nem hozott magával kenyeret? — s mint aki csak erre várt, szép, ropogósra sült cipót vett elő s megszegte. — Tegnapi sütés — tette elém az omlós, puha karéjt. Egy pillanatra fölidéződött most bennünk a régi-régi emlék. Olyan messzinek tűnt, mintha nem is mi éltük volna át. Evés közben lopva az arcát néztem. Bizony telefutottak a szarkalábak. Megkomolyodott, vonásai elmélyültek. Ahogyan az a köz gondjait, térheit viselő tanácstaghoz illik. Megmutatta az oklevelét, amit a jó munkájáért kapott. Járdát építettek meg közkutat, s ő is buzgón szervezte a közmunkát. És hát el sem tudta volna képzelni valamikor, hogy neki még beleszólása is lehet a közösség dolgaiba, hogy reggeltől napestig szaladgál a sok kérés, megbízatás, panasz miatt, s közben még a ház környékét s a mezei munkát is el kell látni. Nem is csinálja tovább, csak amíg Gábor megjön, akkor majd átadja neki a sok komissziót, mert tulajdonképpen őt illeti az meg. S beszélt lelkesen a tervekről, a faluról, a változó, moccanó életről, az emberekről. — Az a nagy távcső okos dolog — mondta. — Jól tették, hogy kihozták. Soknak fogalma sincs arról, hogyan keletkezett a világ, az élet, az ember, csak annyit tud, amennyit az iskolában meg vallásórán tanult, ha tanult. — Aztán hosszan, okosan fejtegette, amit a távcsővel kiküldött előadótól hallott, s nem tagadom: dagasztott a büszkeség ekkora gyors siker láttán. S hogy teljes legyen a diadalom, megkérdeztem végül: — Mi tetszett legjobban a távcsőben? Kicsit elgondolkozott Két ujja közé csippentette az ajkát, majd kivágta: — Hát, tudja, leginkább az, hogy az ember egy ilyen nagy csővel csak úgy belenézhet az isten dolgaiba. ... és az utolsó A múlt év őszén, lombhullás táján vitt arrafelé az utam. Betértem egy kurta félórára, s meglátogattam Etelka nénit. Már messziről látszott, hogy valami nincs rendben. Kívül a fal gondozatlan, a ház tetején tört cserepek, a verandát befutó lugason öszszeaszott, szedetlen szőlőszemek, a kicsi kert is elvadult, gyomos. Az udvaron, a fal tövében, ahová még melegen tűzött a nap, alacsony sámlin megroggyant vállú, sovány öregaszony ült. Ráköszöntem. Fölemelte az arcát. Már éppen kérdezni akartam, hogy jó helyen járok-e, amikor belémnyilallt a fölismerés. De hiszen ez az összeomlott, megöregedett ember — Etelka néni!... A szeme opálos volt és zavaros, mint a ködgomolyag mögött bujkáló nap korongja. Az volt az érzésem, hogy meg sem ismer. De igen! Vékony, szőlőindához hasonló ujjaival reményt várón, kapaszkodón szorongatta a kezemet, miközben a szemeiből könny szivárgott, s lepergett az ölébe, arra a hófehér ingvállra, amire apró öltésekkel, roppant kínnal vékony csipkeszegélyt próbált felvarrni. — Készítem magamnak az utolsót — mondta halkan, s folytatta a varrást. Ha szóltam hozzá, nem felelt. Ha kérdeztem, nem válaszolt. Talán már nem is hallotta, a lelke másutt járt. Előkerült a testvérhúga. Hangtalanul, csak a szája mozgásával adta tudtomra, hogy a nénje rákbeteg és a vége. Tulajdonképpen el sem búcsúztunk egymástól. Köszöntem ugyan, de nem emelte rám a tekintetét. Csak varrt tovább, előregörnyedt testtel, és nem nézett utánam még akkor sem, amikor kiléptem a kisajtón. Egészen közel az úthoz, a temetőárok szélénél temették el. — Esd — mondtam a kísérőmnek —, nem tudtak már valami rendesebb helyet adni neki? — De igen, tudtunk volna mi — hangzott a válasz. — ő akarta, hogy ide tegyük le ... Hogy ha mégis egyszer megjön majd Gábor, könnyebben rátaláljon, ne kelljen sokat keresnie ... Így mondogatta szegény ... A temetésen nem vettem részt. Nem is tudtam róla. A halála híre csak jóval később jutott el hozzám, így aztán nem vihettem koszorút a sírjára, de még csak virágot sem. ... A három kézfogás emlékéből próbálok most, legalább utólag, mindig virító csokrot összemarkolni... OLVASÓNAPLÓ BARLA GYULA: KEMÉNY ZSIGMOND FŐBB ESZMÉI 1849 ELŐTT korviszonyokból táplálkozik. Barla Gyula könyvéből egy tragikusan szép életsors tárul elénk, melynek fenségét csak fokozza, hogy összefonódott a nemzet sorsával. Dehogy is volt szegény Kemény Zsigmond reakciós! Többet, hasznosabbat cselekedett a magyarságért, mint százezrek együttvéve. Nála jobban talán csak Petőfi gyűlölte a feudalizmust. Csakhogy a kor új típusú embere volt, aki nagyegyedi tanáraitól, Szász Károlytól és Köteles Sámueltől azt tanulta a tudományok szeretete mellett, hogy mielőtt az ember cselekszik, megfejti a szövevényes összefüggéseket, megkeresi az „okkutfőt”, s aztán a kebel szenvedélyeit elnyomva az ész parancsára hallgat. Nem szenvedhette a rajongó, dilettáns politikusokat, akik egyébként minden korban népszerűbbek, mint a megfontolt reálpolitikusok. Kemény nagyon tudatosan készült a politikai pályára, a közéleti szereplésre. Történelmet, kül- és belpolitikát, közgazdaságtant, filozófiát, lélektant tanult rendszeresen, s talán többet látott, mélyebbre látott, mint kortársai. Felismerte, hogy a haladás szükségszerű, biztosan tudta, hogy a fejlődés iránya a nyugati típusú polgárosulás (bár annak hibáival is tisztában volt), de nagyon jól ismerte az önkény természetét is. Az agyonsanyargatott Erdélyben élt, ahol évtizedek óta hiányzott mindenfelé törvényesség, a magyar és erdélyi viszonyokat mégis európai horizontról szemlélte. Tudatában ott fészkelt, hogy a magyarság ügye a nagyhatalmi erőviszonyokkal szorosan összefügg. Éppen ezért irtózott a forradalomtól egy pillanatig sem bízott a császári házban. Illetve csak egyszer, egyetlenegyeszer oldódott fel benne a komor szorongás, amikor a császár elfogadta az áprilisi törvényeket. Kemény ekkor elárulta magát: lelkesedik, dolgozik, közszereplést vállal, még puskaport is szagol, s úgy nyilatkozik Wesselényinek, hogy „a gondviselés után Kossuthnak tartozik legtöbbel” — habár nem egészen egy hónappal korábban, 48 februárjában még késznek mutatkozott szövetkezni azokkal, akik Kossuth hatalmának megdöntésére készültek. Egészen 1848 novemberéig részese az eseményeknek, mégis az elsők között lesz, aki a forradalmat megtagadja. Hogy mikor, melyik lépése volt őszinte? A magyarságért, népéért, nemzetéért érzett felelőssége. Egész életében a romantikus szenvedély és a bölcs realizmus harcolt benne, s bár alkatánál fogva az előbbire hajlott, nagy önuralommal fegyelmezett, rendszerező elmét nevelt magából. „Üthetne ollyóra — s miért ne —, midőn köveket és bútorokat vonszolnék barrkádok számára ...” — vallja egy helyen, ám ehelyett a liberális reformpolitika hívéül szegődik, mert a célt, a polgári eszmék megvalósulását, ezáltal véli elérni. Mitől félt? Hogy nem érkezett el a barikádharcok ideje. Az ellenfél végzetesen visszaüthet. Látta a nemzetiségi probléma veszélyeit, félt a szegényektől, olvasmányai alapján a proletariátustól. A társadalmi „súlyegyént” féltette tőlük. Jogokat, emberi bánásmódot, kedvezőbb életfeltételeket követelt számukra, de a népuralom gondolatától legalább úgy irtózott, mint az önkénytől. Az ő politikai koncepciója, bármenynyire büszkén hirdette is szuverenitását, Széchenyiével rokon. Nem összeütközést, hanem modus vivendit keresett egész életében. Nem véletlen, hogy nagy jelentőséget tulajdonított a polgárosulásért vívott harc hogyanjának, a taktikának, legalább akkorát, mint a program tartalmának. Eszmerendszere állandóan fejlődött. De nemcsak az új eszmék bábáskodása körül alkotott nagyot, hanem kiválóan ismerte az erdélyi és magyarhoni jogviszonyokat, az úrbér, a Partium, az unió bonyodalmas ügyeit, a gazdálkodás színvonalát. És az emberi lelkeket. Mert az éjszaka óráiban vagy rövid politikai visszavonulások közben szépíró volt, akinek az érdemei közismertek a magyar regény, különösen a magyar lélektani regény fejlődésében. Barla Gyula gondos elemzéssel tárja fel, hogyan tükröződnek Kemény politikai eszméi irodalmi műveiben, mindenekelőtt a Gyulai Pál című regényében, amelyet az író eszméi gyűjtőmedencéjének, enciklopédikus jellegű alkotásának tart. Gyula Pál, a regény főhőse sok tekintetben maga Kemény Zsigmond, hiszen az írónak örök problémája a hűség, a hála túlzása, önmagunk feladása, egyéniségünk elárulása. Lelkébe kevesen láttak, bár mint az előbbi példa is mutatja, közvetve sokat vallott magáról, legszemélyesebb problémáiról. Bizonyos, hogy a vesztett forradalom és szabadságharc után az ő vágyálmaiban is megjelent „Kossut apánk” egy felszabadító sereg élé, ám reálpolitikus volt, meg úgy mellesleg a bíróság is zaklatta, így hát 1850 nyarán megjelentette hírhedten híres röpiratát, a „Forradalom után” címűt. Ha Kemény munkásságát egységben szemléljük, lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy e röpirat taktikai húzásainak egyike volt. De ez már egy újabb könyv témája lehetne. Barla Gyula könyve a sok filológiai adat és dokumentum ellenére is izgalmas olvasmány, amelyet az irodalomtanároknak és az érdeklődő nagyközönségnek is meg kellene ismerni. A szerző példásan gondos, magyaros stílusa mindenki számára hozzáférhetővé teszi a gondolatok megértését. Nagy kár, hogy jelenleg a debreceni könyvesboltokból elfogyott a könyv, remélhetőleg nem véglegesen. (Akadémiai Kiadó, 1970). Bakó Endre NAGY SÁNDOR ZOLTÁN: VÁCI MIHÁLY HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. AUGUSZTUS 2. -