Hajdú-Bihari Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
Nyelv és műveltség „A szegény kis Felé panaszai” Aligha akad még egy nyelvhelyességi vétség, amely ellen anynyit hadakozott volna a nyelvművelők serege, mint a felé szó hibás használata. Nemrégiben — szeptember végén — a Népszabadság M. Gy. jelű szerzője a fenti cím alatt foglalkozott e jelenséggel. Sajnos, az egyébként igen ötletes, szellemes karcolatban néhány olyan állítás is akad, amely kiigazításra szorul. Az még a kisebb hiba, hogy a felé a cikk szerint „helyhatározó szócska”. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, amelyből a szerző a szó jelentését idézi, világosan megmondja, hogy a felé névutó, és nem határozószó. A kettő nem pontosan ugyanaz. Hogy is tanultuk latinból? — Bene dircet, qui bene distinguit! A felé hibás használatára a cikk így mutat rá: „Mire használják? — Birtokos ragnak. Arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy kinek, minek. És erre én nem tudok, nem is akarok válaszolni. Például. Nem azt mondják, hogy jelentem az értekezletnek, hanem, hogy az értekezlet felé.” Illik tudni, hogy a „jelentem az értekezletnek” kifejezésben híre sincs birtokos ragnak! Ez a -nek rag formailag egybeesik ugyan a birtokos jelző ragjával, de jelentésfunkciója egészen más: részeshatározói viszonyt fejez ki. Ha M. Gy. nemcsak az értelmező szótárt, hanem a leíró nyelvtant is előveszi, látta volna, hogy a -nak, -nek toldalék legrégibb funkciója a merre? kérdésre felelő helyhatározás: „a mezőnek tart”. Ebből fejlődött a részeshatározó kifejező eszközévé (pl. „lányomnak mondom”), és csak harmadik használati módja a birtokviszony jelölése: a „fiúnak a könyve”, összetéveszteni csak az első és második használati módot szokás: a felé részeshatározóként nem használható. Birtokviszony jelölésre aligha jutna eszébe bárkinek is a feléhez folyamodni: „a fiú felé könyve” képtelenség. Végül, egyáltalán nem biztos, hogy a felé fenti hibás használatát egyszerűen germanizmusnak minősíthetnénk. Tipikus előfordulási területe korántsem a fordítások nyelve. Tömegesen jelentkezett az ötvenes évek úgynevezett „mozgalmi zsargonjában”, a felszólalások nyelvében és a hivatali stílusban, olyan emberek kifejezéseként, akiknek csak kis része beszélt idegen nyelven. Használatának lélektani motívuma inkább a hivataloskodás, fontoskodás, körülményeskedés. Egyik neves nyelvtudósunk mondta egyszer: „a nyelvet olykor a nyelvvédőkkel szemben is meg kell védeni...” (—én) III Egy elfelejtett évforduló után Simonfy Emil emlékezete Egy megbízatás alapján módomban állt alaposan megismerkedni Simonffy Emil-jének, a Debreceni Zenede nagy igazgatójának életével, gondolataival, munkásságával. Ez a megismerés teljes mértékben igazolta városunk állami zeneiskolája első igazgatójának, Erdész Mihálynénak az ötvenes évek elején tett javaslatát, hogy az iskola névadója Simonffy Emil legyen. Emlékszem arra a tanári gyűlésre, amellyen a javaslat elhangzott. A hozzászólók egy része nagy magyar muzsikusok Bartók, Liszt, Erkel nevével akarta fémjelezni az iskolát. Kicsinyelték, hogy az ország egyik legrégibb zenei intézménye olyan ember nevét viselje, akit Deb-recenen kívül senki sem ismer, s még itt is kevesen. Ráadásul nem is muzsikus, nincsenek szerzeményei, amiket ránk halgyott volna, s még tanári oklevelet sem I szerzett. Biztosan valami kontár volt, s akit a cívis rokonság összefogása ültetett I be az igazgatói székbe. Még Maróthi I György neve is szóba került, aki az or- I szagos hírű Kollégiumi kántus megalapi- I tásával szerzett érdemeket városunkban. ■ Csak Erdész Mihályné volt az, ki szilárdan kitartott Simonffy jelölése mellett, s ismertette ennek a rendkívüli embernek az érdemeit. Ki volt hát ez a Simonffy Emil? Az emberélet útjának feléig, új éves koráig semmi olyat nem mutatott fel, ami sejteni engedte volna későbbi kvalitásait. I Igaz, ügyesen hegedült. Az 1862-ben alapított Debreceni Zenede első növendék■ hangversenyén, 15 éves korában Men- Idelssohn hegedűversenyét játszotta. Ké■lőbb emlékezetes sikert aratott Reményi: I Repülj, fecském! ábrándjának előadása- I val, amely a kor leghíresebb hegedűdal rabjának számított. Aztán szokás szerint I külföldre ment, hogy tudását nagy mes- s terek műhelyében csiszolja. Jószerencsére I egy fürdőhelyen Auer Lipóttal, a magyar származású nagy hegedűpedagógussal hozta össze, s egy évig nála folytatta tanulmányait. (Ugyanez az Auer Lipót lett később a pétervári cári színház koncertmestere, majd a Zeneakadémia tanára, s pedagógiai munkássága eredményeképpen a mai szovjet hegedűiskola megalapítója.) Simonffy aztán Berlinben, majd a 70-es évek közepén Debrecenben tanult tovább. A Zenede akkori tanára, Ridley Kohne mesteriskolájában hegedülgetett, de nincs arról tudomásunk, hogy akár a tanítás, akár a zeneszerzés terén próbálkozott volna, sőt még az 1876-ban megnyílt budapesti zeneakadémián sem igyekezett tanári diplomát szerezni. De 1883-ban, a Zenede első igazgatójának, Komlóssy Lajosnak halála után megpályázta az igazgatói állást, és el is nyerte is azt.Ettől a pillanattól kezdve Simonffy Emil magánéletéről egyetlen adatunk nincs, mert személye eltűnt alkotásai mögött. Ettől kezdve az első világháború végén, 1919-ben bekövetkezett haláláig nem történt Debrecen zenei életében olyan esemény, aminek közvetlenül, vagy közvetve nem lett volna az okozója. Igazgatói működését azzal kezdte, hogy koronáiból ,,a zene rendszeres és kivált olcsó díj mellett széles körben leendő tanítása és művelése végett” iskola létesülhetett, de ennek a közadakozásból létesült intézménynek a működése 20 év alatt a tőke nagy részét felemésztette. Simonffy alig több mint egy évtized alatt nemcsak a szilárd anyagi bázist teremtette meg, hanem 1895-re az addig albérletekben tengődő tanítás részére szívós munkával és harccal felépíttette a Vár utcai épületet, amely abban az időben az ország egyik legpompásabb zenepalotája volt. 1905-re Simonffy elég erősnek érezte magát és debreceni eredményeit, hogy a zeneoktatás ügyét országos problémává szélesítse. Magyarországon először értekezletre hívta össze a vidéki iskolák igazgatóit, amelyen közös problémáikat beszélték meg, és a teendőket körvonalazták. Itt Debrecenben 1905-ben kezdődött az a harc, amely 1952-ben a zeneiskolák államosításában érte el első nagy eredményét. Kortársai megbízásából Simonffy szövegezte meg a kultuszminiszterhez azt a memorandumot, amely gondolataiban évtizedekkel megelőzte a kort, s amely írójának országos látókörét, hatalmas szervező képességeit bizonyítja. Ez a memorandum a zenepedagógiának, a vidéki zenei élet hiányosságainak, a megoldás lehetőségeinek olyan gondolatait veti fel, amelyek még ma, közel hét évtized múltán, a második világháború után bekövetkezett óriási fejlődés fényében is bámulatunkat vívhatja ki. Állást foglal az iskolák állami kezelésbe való vétele mellett, a kontárkérdés felszámolását elodázhatatlan feladatnak jelöli meg, a szakfelügyelői har állami irányítása alatt működő zeneiskolai hálózat létrehozását sürgeti. Harcra buzdít az operett- és cigányzenekultusz ellen, állami támogatást kér a fiatal magyar zeneszerzők részére, akik műveinek kiadása megteremthetné és kifejleszthetné a magyar hangjegyipart is. Elodázhatatlannak tartja vidéki zenekarok létrehozását, amely a színházkultúrát is fellendítené. Legfontosabb teendőnek jelöli meg az alsó- és középfokú oktatásban az énekórák számának növelését, mint amely a zenei általános műveltség alapjainak lerakására hivatott. Körvonalazza a zenetanítás hármas tagozódásának célszerűségét, és a tömegzenei oktatás megalapozását a hangversenyhallgató közönség növekedése érdekében. Mindezeket Simonffy Emil 1906-ban foglalta írásba, amikor gondolatai és javaslatai megértésére és különösen megvalósítására nem ért meg az idő. Az akkori kultuszkormány nyakig benne ült a nemzetiségi kérdés ingoványában, az országban az ipari és mezőgazdasági munkások sztrájkjai buktatták meg a kormányokat, Oroszország a japán háború elvesztése után első forradalmát vívta. Nem csoda tehát, hogy a memorandumnak semmi hatása sem lett. Pontjait hiába tette magáévá és vitte tovább az Országos Zenészeti Kongresszus, megvalósításuk az 50-es években kezdődött el, s némelyik még ma is megoldatlan. Simonffy azonban nemcsak ábrándozott a lüktető, pezsgő vidéki zenei életről, hanem annak ellenére, hogy az első világháború felé rohanó világ gazdasági élete egyre ingatagabbá vált, 1907-ben az előző évek több sikertelen kísérlete után létrehozta a Debreceni Zenekedvelők Körét, amely 1923-as felújításával a 40-es évek végéig működött. A Kör évenként 5-8 hangversenyt rendezett a Zenede, vagy az Aranybika dísztermében. Régi újságok, okmányok, könyvek, hangversenyműsorok böngészése közben kinyílt a szemem arra, hogy meglássam mindennapi életem megszokott eseményei és jelenségei mögött az ő szellemét és keze munkáját. Naponta bemegyek egy kapun, amelyet ő építtetett számomra, s naponta járok azokon a folyosókon, amelyek az ő lépteit is visszhangozták. Ha az utcán hangversenyhirdetésen akad meg a szemem, eszembe jut, hogy ő kezdte el. Ha levelet hoz számunkra a posta szabolcsi vagy kunsági zeneiskolákból, rádöbbenek: ő követelte először, hogy legyenek. Debrecen mai zenekultúrája elképzelhetetlen Simonffy Emil három és fél évtizedes munkássága nélkül. Az egyetlen alkalom, amikor engedte magát ünnepeltetni, 20 éves igazgatói jubileumán történt, s akkor kapta azt a prózai címet: „a munka embere”. Az ő munkája nélkül ma nem dolgozhatnánk, vagy ha igen, nem így. Halálának 50. évfordulóján megérdemelt volna valami megemlékezést. E késői pár sor legyen tisztelet emlékének. Szatmári Endre (Debrecen, Vár u. 1., Kodály Z. Zeneműv. Szakközépisk.) az egyleti alapon működő iskola anyagi feltételeit megszilárdította. Bármennyire megható és tiszteletreméltó tett volt a HA.11*U-BÍHAHI NAPLÓ — 1970. NOVEMBER 22. Zenede létrehozása 1861-62-ben, amikor a „becsületes gubacsapó céh”, a „becsületes tímár céh” és a többi becsületes iparos mester egy, két, tíz, ötven, száz Az újrafordítások korát éljük. Hírlik, hogy az isteni színjátékot Weöres Sándor, a Kalevalát pedig Képes Géza ülteti át ismét magyarra. Ez utóbbival egy fiatal romániai magyar író, Nagy Kálmán is megpróbálkozott. S mégha a Hamlet újrafordítására egyelőre nem vállalkozott senki, a tény tény marad. Műfordítóink egyre bátrabban és egyre felkészültebben vágnak neki, hogy nagynevű elődeik gyakran nyelvilegstilisztikailag elöregedő átköltések feledtetni tudják. Ilyen vállalkozás eredménye a szóban forgó regény is, Tammsaare észt író műve, amelyet Erdőárki gazda címmel már 1933-ban lefordított Bán Aladár, az észtek nemzeti eposzának, a Kalevipoegnek sikeres tolmácsolója. Ez az újabb kiadás, ami az észt irodalom népszerűsítésében újonnan nagy szerepet játszó Bereczki Gábor munkája, joggal veti fel a kérdést: mit tud mondani a felfrissített nyelven megszólaló regény, mi indokolta felújítását? Azt már az Orcád verítékével című sikeres könyv után láttuk, hogy jelentős író Tammsaare, megérdemli a figyelmet. Bizonyára ez bátorította fel az Európa Kiadót, hogy az idén egy újabb regényt jelentetett meg tőle, s az Erdőárki gazda most Sötét sziklák cílen támadt fel. A mű elolvasása csak megerősített elismerő véleményünkben, örömmel csodáltuk meg az Író környezet- és jellemteremtő erejét, a Szent Iván napi szokások remekbe szabott, folklorisztikusan is pontos leírását. A részletszépségek hatásfokát, a reális valóságlátást azonban megzavarja némileg a romantika aránytalan jelenléte. A regény egy sokra hivatott, energiáit sokszor értelmetlenül felélő gazdaregény tragikus sorsát ábrázolja. Katku Villu nyugtalan természetű, a hagyományos, szűknek érzett vidéki keretek szorításában él, s ezt az állandó feszültséget csak fokozza Korbola Anna, a birtokos leány és Kuusiki Eevl, a zsellérlány rivalizáló szerelme. Így tehát az alapszituáció rendkívüli lehetőséget kínál az észtek korabeli (20-as évek eleji) társadalmi-szociális konfliktusainak felmutatására. Villának tetejében Eevitől törvénytelen fia van (a házasságot a gazdag zsellér ellentét akadályozta), ennek ellenére valami titkos, rejtélyes, gyermekkorból eredő érzelmi szálak kapcsolják Korbola gazdaasszonyához, Annához is, aki meg akarja hódítani férjének és a földbirtok urának. A főhős dilemmája öngyilkossággal ér véget, a szeretett férfi halála és a gyász pedig a Villába szerelmes két nő testvéri egymásra találását hozza el. S a birtok a törvénytelen születésű Katku VIllura vár. A túlontúl vázlatosan elmondott cselekményben nem azt kifogásoljuk, hogy romantikus elemei vannak, hanem azt, hogy ezek a romantikus fordulatok valószerűtlenné teszik a regény világképét . A Katku és a Korbola család régi ellentéte reális alapon nyugszik, a föld utáni vágyból táplálkozik. Ettől függetlenül elképzelhető lenne a két család fiataljainak vonzódása. Tammsaare azonban Anna Villa iránti szerelmét teljesen előkészítetlenül, motiválatlanul kapcsolja be a történetbe, bizonyára a hatásos fordulat és végkifejlet kedvéért. De nemcsak ez sántít ebben a XX. századi regényben. Indokolatlan, a valóság törvényeiből levezethetetlen az is, ahogy az író lezárja a Korbola-birtok öröklésének a kérdését. Ez a fajta érzelmes megoldás könnyet fakaszthat, de ellentmondani látszik a valóságnak. Persze Bereczki Gábor figyelemre méltó érdeme, hogy fordításában a regény mégis frissnek hat, élvezetes olvasmány, gazdagítja a kis rokon nép életéről, szokásairól kialakult ismereteinket, és felvillantja itt-ott az író nagyságát. Ezzel kapcsolatban egy megjegyzésünk van csak: az 1933-as kiadás címe nem csupán hűségesebb volt az eredetihez, de pontosabban és kifejezőbben utalt a mű lényegére is. Az 1910-es kiadás címe ugyan költőibb, de ködösítő, a regény egyébként is kifogásolható romantikus tendenciáját erősíti fel. És még egy problémát vetnénk fel. Azt megértjük, hogy egy nálunk még ismeretlen művet írója jelentőségére való tekintettel, a benne testet öltött gondolatok vagy egyéb szempontok miatt lefordíttat a kiadó. Miért kell azonban olyan alkotást új, kétségtelenül ügyes fordításban piacra dobni, amely a másodszori energiabefektetést — esztétikai fogyatékossága miatt — nem feltétlenül éri meg, tetejében a régi fordítása sem avult el teljesen? Nem lett volna-e hasznosabb, inkább hézagpótló vállalkozás egyéb, még ismeretlen Tammsaare-művet magyarra átültetni? (Tammsaare: Sötét sziklák, Európa Könyvkiadó, 1970.) Péli Árpád Kérdőjel egy észt regény margójára Antal Ferenc belépett a kertkapun és sokáig mozdulatlanul nézte a gyümölcsfák kopasz ágait. Megkésett ez a tavasz is, gondolta, még alig pattan a rügy. Mi lesz ebből? Mikor lesz itt termés? A kertet már régen felásta, el is gereblyézte, még az ágyakat is megcsinálta a hagymának, a sárgarépának, a petrezselyemnek. De vetni semmit sem vetett el, mert félt az éjszakai fagyoktól. Végigment a barázdán, amely csak arra volt jó, hogy az udvarból levezesse a vizet, és közelebbről is megnézte a két sorban sorakozó fákat. Csizmája mélyen besüppedt a puha, porhanyós kerti földbe. A kerítés mellett nyújtózkodó akácfán vadgalamb turbékolt a csenevész, száraz gallydarabkákból összetákolt fészke mellett. Antal Ferenc párját kereste, de nem látta sehol. Elkóborgott a csavargó, nézett mélázva a fákra. És akkor a kert végéből vidám nevetés rebbent fel és szállt az enyhe széllel. A jókedvű, vékony hangú nevetésbe olykor egy mélyebb hangú kontrázott. Megállt és fülelt. Antal Ferencnek ismerős volt ez a nevetés. Lassan tovább ment, egészen a deszkakerítésig, ott kissé lehajolt, hogy ne a kerítésen át lessen a szomszédba, hanem a hasadékon, két szál deszka között. Egy pillanatra azt hitte, beleveri homlokát a deszkába. A kerítésen túl a fia birkózott a lábszomszéd Varga Ambrus lányával, Terivel. A lány jobbrabalra kapta fejét, karjával repdesett, mint a megfogott madár, de Antal Ferenc azt is látta, hogy a lány nem is akar menekülni az ölelésből. Az a kis taknyos, csóválta fejét, amikor óvatosan visszafelé lépkedett, hogy ne vegyék, ész- Bába Mihály: Csak te. Két esztendeje még iskolába járt. És a fia? Sorozáson sem volt! Mit akarnak ezek? Megállt, visszanézett. Most kellene szétrebbenteni őket, amíg nem késő. Hazazavarni a fiát, még akkor is, ha vasárnap van. És szólni kellene Varga Ambrusnak, hogy jobban tartsa nyitva a szemét. Lánygyermeket nem lehet őrizetlenül hagyni. Olyan az, mint a virág: sok dongó, darázs megkívánja, lopogatja a mézét, ha a férfiember leveszi róla vigyázó szemét. Néhány lépést tett, aztán ismét megállt és visszanézett. A huncutok, a semmirekellők! — csóválta fejét, délebédet várja minden rendes ember, ezek meg ... Persze, a Teri anyja is a főzéssel törődik most és nem