Hajdú-Bihari Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

Nyelv és műveltség „A szegény kis Felé panaszai” Aligha akad még egy nyelvhe­lyességi vétség, amely ellen any­­nyit hadakozott volna a nyelvmű­velők serege, mint a felé szó hi­bás használata. Nemrégiben — szeptember végén — a Nép­­szabadság M. Gy. jelű szerzője a fenti cím alatt foglalkozott e je­lenséggel. Sajnos, az egyébként igen ötletes, szellemes karcolat­ban néhány olyan állítás is akad, amely kiigazításra szorul. Az még a kisebb hiba, hogy a fe­lé a cikk szerint „helyhatározó szócska”. A Magyar Nyelv Értel­mező Szótára, amelyből a szerző a szó jelentését idézi, világosan megmondja, hogy a felé névutó, és nem határozószó. A kettő nem pontosan ugyanaz. Hogy is tanul­tuk latinból? — Bene dircet, qui bene distinguit! A felé hibás használatára a cikk így mutat rá: „Mire használják? — Birtokos ragnak. Arra a kér­désre kell válaszolnom, hogy ki­nek, minek. És erre én nem tu­dok, nem is akarok válaszolni. Például. Nem azt mondják, hogy jelentem az értekezletnek, hanem, hogy az értekezlet felé.” Illik tudni, hogy a „jelentem az értekezletnek” kifejezésben hí­re sincs birtokos ragnak! Ez a -nek rag formailag egybeesik ugyan a birtokos jelző ragjával, de jelentésfunkciója egészen más: részeshatározói viszonyt fejez ki. Ha M. Gy. nemcsak az értelme­ző szótárt, hanem a leíró nyelv­tant is előveszi, látta volna, hogy a -nak, -nek toldalék legrégibb funkciója a merre? kérdésre fele­lő helyhatározás: „a mezőnek tart”. Ebből fejlődött a részesha­tározó kifejező eszközévé (pl. „lá­nyomnak mondom”), és csak har­madik használati módja a birtok­­viszony jelölése: a „fiúnak a könyve”, összetéveszteni csak az első és második használati módot szokás: a felé részeshatározóként nem használható. Birtokviszony jelölésre aligha jutna eszébe bár­kinek is a felé­hez folyamodni: „a fiú felé könyve” képtelenség. Végül, egyáltalán nem biztos, hogy a felé fenti hibás használa­tát egyszerűen germanizmusnak minősíthetnénk. Tipikus előfordu­lási területe korántsem a fordítá­sok nyelve. Tömegesen jelentke­zett az ötvenes évek úgynevezett „mozgalmi zsargonjában”, a fel­szólalások nyelvében és a hivatali stílusban, olyan emberek kifejezé­seként, akiknek csak kis része be­szélt idegen nyelven. Használatá­nak lélektani motívuma inkább a hivataloskodás, fontoskodás, kö­rülményeskedés. Egyik neves nyelvtudósunk mondta egyszer: „a nyelvet oly­kor a nyelvvédőkkel szemben is meg kell védeni...” (—én) I­I­I Egy elfelejtett évforduló után Simon­fy Emil emlékezete Egy megbízatás alapján módomban állt alaposan megismerkedni Simonffy Emil-­jé­nek, a Debreceni Zenede nagy igazgató­jának életével, gondolataival, munkássá­gával. Ez a megismerés teljes mértékben igazolta városunk állami zeneiskolája el­ső igazgatójának, Erdész Mihálynénak az­­ ötvenes évek elején tett javaslatát, hogy­­ az iskola névadója Simonffy Emil legyen. Emlékszem arra a tanári gyűlésre, ame­­l­lyen a javaslat elhangzott. A hozzászólók­­ egy része nagy magyar muzsikusok Bartók, Liszt, Erkel­­ nevével akarta­­ fémjelezni az iskolát. Kicsinyelték, hogy­­ az ország egyik legrégibb zenei intézmé­nye olyan ember nevét viselje, akit Deb-­­­recenen kívül senki sem ismer, s még itt­­ is kevesen. Ráadásul nem is muzsikus,­­ nincsenek szerzeményei, amiket ránk ha­­l­gyott volna, s még tanári oklevelet sem I szerzett. Biztosan valami kontár volt, s akit a cívis rokonság összefogása ültetett I be az igazgatói székbe. Még Maróthi I György neve is szóba került, aki az or- I szagos hírű Kollégiumi kántus megalapi- I tásával szerzett érdemeket városunkban. ■ Csak Erdész Mihályné volt az, ki szilárdan­­ kitartott Simonffy jelölése mellett, s is­­­­mertette ennek a rendkívüli embernek az érdemeit. Ki volt hát ez a Simonffy Emil? Az emberélet útjának feléig, új éves­­ koráig semmi olyat nem mutatott fel, ami­­ sejteni engedte volna későbbi kvalitásait. I Igaz, ügyesen hegedült. Az 1862-ben ala­­­­pított Debreceni Zenede első növendék­­■ hangversenyén, 15 éves korában Men- I­delssohn hegedűversenyét játszotta. Ké­■­lőbb emlékezetes sikert aratott Reményi: I Repülj, fecském! ábrándjának előadása- I val, amely a kor leghíresebb hegedűda­­l rabjának számított. Aztán szokás szerint I külföldre ment, hogy tudását nagy mes- s terek műhelyében csiszolja. Jószerencsére I egy fürdőhelyen Auer Lipóttal, a magyar származású nagy hegedűpedagógussal hozta össze, s egy évig nála folytatta ta­nulmányait. (Ugyanez az Auer Lipót lett később a pétervári cári színház koncert­mestere, majd a Zeneakadémia tanára, s pedagógiai munkássága eredményeképpen a mai szovjet hegedűiskola megalapító­ja.) Simonffy aztán Berlinben, majd a 70-es évek közepén Debrecenben tanult tovább. A Zenede akkori tanára, Ridley Kohne mesteriskolájában hegedülgetett, de nincs arról tudomásunk, hogy akár a tanítás, akár a zeneszerzés terén pró­bálkozott volna, sőt még az 1876-ban megnyílt budapesti­­ zeneakadémián sem­­ igyekezett tanári diplomát szerezni. De­­ 1883-ban, a Zenede első igazgatójának, Komlóssy Lajosnak halála után megpá­lyázta az igazgatói állást, és el is nyerte is azt.Ettől a pillanattól kezdve Simonffy Emil magánéletéről egyetlen adatunk nincs, mert személye eltűnt alkotásai mö­gött. Ettől kezdve az első világháború végén, 1919-ben bekövetkezett haláláig nem történt Debrecen zenei életében olyan esemény, aminek közvetlenül, vagy közvetve ne­m lett volna az okozója. Igazgatói működését azzal kezdte, hogy koronáiból ,,a zene rendszeres és kivált olcsó díj mellett széles­ körben leendő ta­nítása és művelése végett” iskola­ létesül­hetett, de ennek a közadakozásból léte­sült intézménynek a működése 20 év alatt a tőke nagy részét felemésztette. Simonffy alig több mint egy évtized alatt nemcsak a szilárd anyagi bázist teremtet­te meg, hanem 1895-re az addig al­bérletekben tengődő tanítás részére szí­vós munkával és harccal felépíttette a Vár utcai épületet, amely abban az idő­ben az ország egyik legpompásabb zene­palotája volt. 1905-re Simonffy elég erősnek érezte magát és debreceni eredményeit, hogy a zeneoktatás ügyét országos problémává szélesítse. Magyarországon először érte­kezletre hívta össze a vidéki iskolák igazgatóit, amelyen közös problémáikat beszélték meg, és a teendőket körvona­lazták. Itt Debrecenben 1905-ben kezdő­dött az a harc, amely 1952-ben a zeneis­kolák államosításában érte el első nagy eredményét. Kortársai megbízásából Si­monffy szövegezte meg a kultuszminisz­terhez azt a memorandumot, amely gon­dolataiban évtizedekkel megelőzte­­ a kort, s amely írójának országos látókö­rét, hatalmas szervező képességeit bizo­nyítja. Ez a memorandum a zenepedagó­giának, a vidéki zenei élet hiányosságai­nak, a megoldás lehetőségeinek olyan gondolatait veti fel, amelyek még ma, közel hét évtized múltán, a második vi­lágháború után bekövetkezett óriási fej­lődés fényében is bámulatunkat vívhatja ki. Állást foglal az iskolák állami keze­lésbe való vétele mellett, a kontárkérdés felszámolását elodázhatatlan feladatnak jelöli meg, a szakfelügyelői har állami irányítása alatt működő zeneiskolai háló­zat létrehozását sürgeti. Harcra buzdít az operett- és cigányzenekultusz ellen, állami támogatást kér a fiatal magyar ze­neszerzők részére, akik műveinek kiadá­sa megteremthetné és kifejleszthetné a magyar hangjegyipart is. Elodázhatatlan­­nak tartja vidéki zenekarok létrehozását, amely a színházkultúrát is fellendítené. Legfontosabb teendőnek jelöli meg az alsó- és középfokú oktatásban az ének­órák számának növelését, mint amely a zenei általános műveltség alapjainak le­rakására hivatott. Körvonalazza a zene­tanítás hármas tagozódásának célszerűsé­gét, és a tömegzenei oktatás megalapo­zását a hangversenyhallgató közönség növekedése érdekében.­­ Mindezeket Simonffy Emil 1906-ban foglalta írásba, amikor gondolatai és ja­vaslatai megértésére és különösen meg­valósítására nem ért meg az idő. Az ak­kori kultuszkormány nyakig benne ült a nemzetiségi kérdés ingoványában, az or­szágban az ipari és mezőgazdasági mun­kások sztrájkjai buktatták meg a kor­mányokat, Oroszország a japán háború elvesztése után első forradalmát vívta. Nem csoda tehát, hogy a memorandum­nak semmi hatása sem lett. Pontjait hiá­ba tette magáévá és vitte tovább az Or­szágos Zenészeti Kongresszus, megvalósí­tásuk az 50-es években kezdődött el, s némelyik még ma is megoldatlan. Simonffy azonban nemcsak ábrándo­zott a lüktető, pezsgő vidéki zenei élet­ről, hanem annak ellenére, hogy az első világháború felé rohanó világ gazdasági élete egyre ingatagabbá vált, 1907-ben az előző évek több sikertelen kísérlete után létrehozta a Debreceni Zenekedvelők Körét, amely 1923-as felújításával a 40-es évek végéig működött. A Kör évenként 5-8 hangversenyt rendezett a Zenede, vagy az Aranybika dísztermében. Régi újságok, okmányok, könyvek, hangversenyműsorok böngészése közben kinyílt a szemem arra, hogy meglássam mindennapi életem megszokott eseményei és jelenségei mögött az ő szellemét és keze munkáját. Naponta bemegyek egy kapun, amelyet ő építtetett számomra, s naponta járok azokon a folyosókon, ame­lyek az ő lépteit is visszhangozták. Ha az utcán hangversenyhirdetésen akad meg a szemem, eszembe jut, hogy ő kezdte el. Ha levelet hoz számunkra a posta sza­bolcsi vagy kunsági zeneiskolákból, rá­döbbenek: ő követelte először, hogy le­gyenek. Debrecen mai zenekultúrája el­képzelhetetlen Simonffy Emil három és fél évtizedes munkássága nélkül. Az egyetlen alkalom, amikor engedte magát ünnepeltetni, 20 éves igazgatói jubileu­mán történt, s akkor kapta azt a prózai címet: „a munka embere”. Az ő munká­ja nélkül ma nem dolgozhatnánk, vagy ha igen, nem így. Halálának 50. évfordulóján megérde­melt volna valami megemlékezést. E ké­sői pár sor legyen tisztelet emlékének. Szatmári Endre (Debrecen, Vár u. 1., Kodály Z. Zeneműv. Szakközépisk.) az egyleti alapon működő iskola anyagi feltételeit megszilárdította. Bármennyire megható és tiszteletreméltó tett volt a HA.11*U-BÍHAHI NAPLÓ — 1970. NOVEMBER 22. Zenede létrehozása 1861-62-ben, amikor a „becsületes gubacsapó céh”, a „becsü­letes tímár céh” és a többi becsületes iparos mester egy, két, tíz, ötven, száz Az újrafordítások korát éljük. Hírlik, hogy az isteni színjátékot Weöres Sán­dor, a Kalevalát pedig Képes Géza ül­teti át ismét magyarra. Ez utóbbival egy fiatal romániai magyar író, Nagy Kálmán is megpróbálkozott. S mégha a Hamlet újrafordítására egyelőre nem vállalkozott senki, a tény tény marad. Műfordítóink egyre bátrabban és egyre felkészültebben vágnak neki, hogy nagynevű elődeik gyakran nyelvileg­­stilisztikailag elöregedő átköltések­ fe­ledtetni tudják. Ilyen vállalkozás ered­ménye a szóban forgó regény is, Tammsaare észt író műve, amelyet Er­dőárki gazda címmel már 1933-ban le­fordított Bán Aladár, az észtek nemzeti eposzának, a Kalevipoegnek sikeres tol­­mácsolója. Ez az újabb kiadás, ami az észt iroda­lom népszerűsítésében újonnan nagy szerepet játszó Bereczki Gábor munká­ja, joggal veti fel a kérdést: mit tud mondani a felfrissített nyelven megszó­laló regény, mi indokolta felújítását? Azt már az Orcád verítékével című si­keres könyv után láttuk, hogy jelentős író Tammsaare, megérdemli a figyelmet. Bizonyára ez bátorította fel az Európa Kiadót, hogy az idén egy újabb re­gényt jelentetett meg tőle, s az Erdőár­ki gazda most Sötét sziklák cílen tá­madt fel. A mű elolvasása csak meg­erősített elismerő véleményünkben, örömmel csodáltuk meg az Író környe­zet- és jellemteremtő erejét, a Szent Iván napi szokások remekbe szabott, folklorisztikusan is pontos leírását. A részletszépségek hatásfokát, a reá­lis valóságlátást azonban megzavarja némileg a romantika aránytalan jelen­léte. A regény egy sokra hivatott, ener­giáit sokszor értelmetlenül felélő gazda­regény tragikus sorsát ábrázolja. Katku Villu nyugtalan természetű, a hagyo­mányos, szűknek érzett vidéki keretek szorításában él, s ezt az állandó feszült­séget csak fokozza Korbola Anna, a birtokos leány és Kuusiki Eevl, a zsel­lérlány rivalizáló szerelme. Így tehát az alapszituáció rendkívüli lehetőséget kí­nál az észtek korabeli (20-as évek eleji) társadalmi-szociális konfliktusainak fel­mutatására. Villának tetejében Eevitől törvénytelen fia van (a házasságot a gazdag zsellér ellentét akadályozta), en­nek ellenére valami titkos, rejtélyes, gyermekkorból eredő érzelmi szálak kapcsolják Korbola gazdaasszonyához, Annához is, aki meg akarja hódítani férjének és a földbirtok urának. A fő­hős dilemmája öngyilkossággal ér vé­get, a szeretett férfi halála és a gyász pedig a Villába szerelmes két nő test­véri egymásra találását hozza el. S a bir­tok a törvénytelen születésű Katku VIl­­lura vár. A túlontúl vázlatosan elmon­dott cselekményben nem azt kifogásol­juk, hogy romantikus elemei vannak, hanem azt, hogy ezek a romantikus fordulatok valószerűtlenné teszik a re­gény világképét . A Katku és a Korbola család régi ellentéte reális alapon nyug­szik, a föld utáni vágyból táplálkozik. Ettől függetlenül elképzelhető lenne a két család fiataljainak vonzódása. Tammsaare azonban Anna Villa iránti szerelmét teljesen előkészítetlenül, moti­válatlanul kapcsolja be a történetbe, bi­zonyára a hatásos fordulat és végkifej­let kedvéért. De nemcsak ez sántít eb­ben a XX. századi regényben. Indoko­latlan, a valóság törvényeiből levezethe­­tetlen az is, ahogy az író lezárja a Korbola-birtok öröklésének a kérdését. Ez a fajta érzelmes megoldás könnyet fakaszthat, de ellentmondani látszik a valóságnak. Persze Bereczki Gábor figyelemre méltó érdeme, hogy fordításában a re­gény mégis frissnek hat, élvezetes ol­vasmány, gazdagítja a kis rokon nép életéről, szokásairól kialakult isme­reteinket, és felvillantja itt-ott az író nagyságát. Ezzel kapcsolatban egy meg­jegyzésünk van csak: az 1933-as kiadás címe nem csupán hűségesebb volt az eredetihez, de pontosabban és kifeje­zőbben utalt a mű lényegére is. Az 1910-es kiadás címe ugyan költőibb, de ködösítő, a regény egyébként is kifogá­solható romantikus tendenciáját erősíti fel. És még egy problémát vetnénk fel. Azt megértjük, hogy egy nálunk még ismeretlen művet írója jelentőségére va­ló tekintettel, a benne testet öltött gon­dolatok vagy egyéb szempontok miatt lefordíttat a kiadó. Miért kell azonban olyan alkotást új, kétségtelenül ügyes fordításban piacra dobni, amely a má­sodszori energiabefektetést — esztétikai fogyatékossága miatt — nem feltétlenül éri meg, tetejében a régi fordítása sem avult el teljesen? Nem lett volna-e hasz­nosabb, inkább hézagpótló vállalkozás egyéb, még ismeretlen Tammsaare-mű­vet magyarra átültetni? (Tammsaare: Sötét sziklák, Európa Könyvkiadó, 1970.) Péli Árpád Kérdőjel egy észt regény margójára Antal Ferenc belépett a kert­kapun és sokáig mozdulatlanul nézte a gyümölcsfák kopasz ágait. Megkésett ez a tavasz is, gondolta, még alig pattan a rügy. Mi lesz ebből? Mikor lesz itt termés? A kertet már régen felásta, el is gereblyézte, még az ágyakat is megcsinálta a hagymának, a sárgarépának, a petrezselyem­nek. De vetni semmit sem ve­tett el, mert félt az éjszakai fagyoktól. Végigment a barázdán, amely csak arra volt jó, hogy az ud­varból levezesse a vizet, és kö­zelebbről is megnézte a két sorban sorakozó fákat. Csizmá­ja mélyen besüppedt a puha, porhanyós kerti földbe. A kerítés mellett nyújtózko­dó akácfán vadgalamb turbé­­kolt a csenevész, száraz gally­darabkákból összetákolt fészke mellett. Antal Ferenc párját kereste, de nem látta sehol. El­­kóborgott a csavargó, nézett mélázva a fákra. És akkor a kert végéből vi­dám nevetés rebbent fel és szállt az enyhe széllel. A jóked­vű, vékony hangú nevetésbe olykor egy mélyebb hangú kontrázott. Megállt és fülelt. Antal Ferencnek ismerős volt ez a nevetés. Lassan tovább ment, egészen a deszkakerítésig, ott kissé le­hajolt, hogy ne a kerítésen át lessen a szomszédba, hanem a hasadékon, két szál deszka kö­zött. Egy pillanatra azt hitte, bele­veri homlokát a deszkába. A kerítésen túl a fia birkózott a lábszomszéd Varga Ambrus lá­nyával, Terivel. A lány jobbra­­balra kapta fejét, karjával rep­­desett, mint a megfogott madár, de Antal Ferenc azt is látta, hogy a lány nem is akar mene­külni az ölelésből. Az a kis taknyos, csóválta fe­jét, amikor óvatosan visszafelé lépkedett, hogy ne vegyék, ész- Bába Mihály: Csak te. Két esztendeje még iskolá­ba járt. És a fia? Sorozáson sem volt! Mit akarnak ezek? Megállt, visszanézett. Most kellene szétrebbenteni őket, amíg nem késő. Haza­zavarni a fiát, még akkor is, ha vasár­nap van. És szólni kellene Var­ga Ambrusnak, hogy jobban tartsa nyitva a szemét. Lány­gyermeket nem lehet őrizetle­nül hagyni. Olyan az, mint a vi­rág: sok dongó, darázs megkí­vánja, lopogatja a mézét, ha a férfiember leveszi róla vigyázó szemét. Néhány lépést tett, aztán is­mét megállt és visszanézett. A huncutok, a semmirekellők! — csóválta fejét, délebédet várja minden rendes ember, ezek meg ... Persze, a Teri anyja is a főzéssel törődik most és nem

Next