Hajdú-Bihari Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

VENDÉGÜNK VOLT DR. SIMON GYULA. — Több mint egy hónapja, hogy véget ért az V. nevelésügyi kong­resszus, amelynek mintegy nyitá­nyaként és záróakkordjaként is egy-egy cikke jelent meg főtitkár elvtársnak a Köznevelés számai­ban. Ez a látszólag külsődleges tény is bizonyítja, hogy ön jelentékeny munkát vállalt magára a kongresz­­szusi előkészületek és a tanácsko­zások, szekcióülések idején is. Ho­gyan ítéli meg a kongresszus jelen­tőségét? — Oktatásügyünk lemaradt a­­gazdasági életünktől. A szocializ­mus teljes felépítésének egyik alap­kérdésévé válik közoktatásügyünk fejlesztése tehát. Az V. nevelésügyi kong­resszus megtartásához ünnepi al­kalmat kínálkozott felszabadulá­sunk huszonötödik évfordulója. Az eredmények jubileumi számbavéte­le azonban önmagában még nem indokolta volna a kongresszus ösz­­szehívását. Annál inkább az a tény, amire nem lehet nem felfigyelni: a nevelés ma fokozottabban a társa­dalmi érdeklődés előterébe került, nagyobb változások küszöbéhez ért. Mindannyiunknak szembe kell néznünk azokkal a problémákkal, amelyek az ifjúság nevelésében az utóbbi évtizedben a társadalmi, tu­dományos, technikai haladás követ­keztében felmerültek és felmerül­nek. Ugyanígy fel kellett figyelni azokra a változásokra is, amelyek az utóbbi években az ifjúság ma­gatartásában, életében egyre érzé­kelhetőbbé váltak. Minden a gyor­suló fejlődés irányába mutat. Egy­re általánosabb véleménnyé válik,­ hogy az iskola aligha válaszolhat a sokféle kérdésre, igényre pusztán az eddig bevált szemlélettel és mód­szerekkel. A kongresszus összehí­vásának aktualitását ez indokolta. Jelentősége? A kongresszus — ter­mészeténél fogva — csupa ajánlá­sokat nyújthatott, eddig terjedt az „illetékessége”. De ezekben az ajánlásokban reális merészséggel nemcsak a jelenre, a közvetlen hol­napra, hanem a holnaputánra is gondolt. Arra, hogy tanulóifjúsá­gunk egy emberöltő múlva még a lakosság derékhadához fog tartozni. Ezért a kongresszus elsősorban ál­talános alapelvek, a prognózisok számára alapul szolgáló törvénysze­rűségek megfogalmazásában töre­kedett minél nagyobb fokú szaba­tosságra, mindvégig hangoztatva, hogy a problémák nyitottak, hogy a további viták roppant szüksége­sek. — A kongresszusi ajánlások kö­zül, kérem, emeljen ki egy-két kü­lön is érdemeset, átfogó érvényűt! — Az egyik nagyon megszívle­lendő valahogy így hangzik: Ugyanakkor, amikor tisztelettel adózunk milliónyi magyar család­nak, a gyermekeknek életet adó, értük munkálkodó édesanyáknak, édesapáknak és a családi nevelőkö­zösségek minden, e munkában, ál­dozatban részt vállaló tagjának, kérjük őket, érezzék kötelességük­nek és érdeküknek, hogy a jövőben még tudatosabban teremtsék meg azt a bensőséges és ösztönző kör­nyezetet, melyben a gyermek sze­mélyisége kedvezően alakulhat. Nyújtsák a családok érzelmileg, a gondozásban és a szoktatásban, a gondolkodás fejlesztésében a ki­bontakozáshoz szükséges hatásokat. Adjanak helyt az önállóságnak olyan mértékben, amilyenben a nö­vekvő gyermek és serdülő önma­gáért és másokért felelősséget érez­ni és vállalni képes. Osszák meg a nevelés gondját óvodáinkkal, is­koláinkkal, a nevelésügy állami és társadalmi szerveivel. Ez persze így túlságosan programszerű, de­ higy­­gyék el a szülők, nem elég az óvo­da, az iskola lelkiismeretes, jó mun­kája, nagyon-nagyon sok múlik az otthoni, a családi környezeten. Tulajdonképpen ezzel szorosan összefüggő kérdés az oktatási intéz­ményeink továbbfejlesztésének kér­dése. Ajánlásunk szeretné elősegíte­ni, hogy a tudományos és a techni­kai fejlődésnek új eredményeit, a gazdasági és a társadalmi változá­sok követelményeit a lehető legki­sebb késéssel illeszthessük be az is­kolai tanulmányokba. Ezért sürge­tő munkamegosztásra van szükség a képzés és­­ az önképzés, a nevelés és az önnevelés között. A korszerű iskola modelljét számos javaslat próbálta megrajzolni. Az iskola csu­pán egyik intézménye a közműve­lődésig kiterjedő képzési rendszer­nek, amelynek a kiegészítő javasla­tok szerint a megtervezéséről, intéz­ményeinek korszerű fejlesztéséről mint az iskolában megalapozott permanens művelődés folyamatá­nak fontos feltételéről, valamint en­nek érdekében a felnőttnevelés alapvető rendszertani, tartalmi és módszertani kérdéseinek kísérleti alapon történő kidolgozásáról sür­gősen gondoskodni kell.­­* A nemrég lezajlott népműve­lési konferencia egyik legfőbb meg­állapítása, vagy ha úgy tetszik, ajánlása volt, hogy a népművelés­sel szemben támasztott társadalmi igényekkel párhuzamosan növeked­nie kell a társadalmi felelősségnek is. Hasonló-e a helyzet a nevelés­ügyi kongresszus után? — Hogy a nevelés nemcsak a pe­dagógusok ügye és kötelessége, ha­nem az egész társadalomé is, ez a gondolat a kongresszus előkészüle­teit éppúgy áthatotta, mint a szek­cióüléseket. Szinte kinyilatkoztatás­szerűen, hogy a nevelésügy kérdé­sei iránti közömbösség már közéle­ti passzivitásnak minősül. A szek­cióülések egyértelműen megerősí­tették ajánlásainknak azt a gondo­latát, hogy a nevelésügyért érzett társadalmi felelősség mindig együtt növekedjék a neveléssel szemben támasztott társadalmi követelmé­nyekkel.­­ — Milyen konkrét terv, javaslat kapcsolódik ehhez a problémakör­höz?­­— Számításba véve azt a tényt, hogy a tudomány mind nagyobb mértékben válik termelőerővé, és ebben az oktatásnak jelentős része van, és egyre inkább jelentős része kell hogy legyen, a kongresszus kérte annak a — nemzetközi ada­tokkal is egybevetett — mélyreható, tudományos elemzését és meghatá­rozását, hogy mekkora hányaddal kell részesülnie az oktatásügynek a nemzeti jövedelemből, illetőleg an­nak hosszú távra való kimondását, hogy az oktatásügyre fordított be­ruházási és költségvetési összegek­nek gyorsabb ütemben kell növe­kedniük, mint a nemzeti jövede­lemnek. — Ha már a jövedelmi kérdések kerültek elő, anyagi problémákat, a pedagógusok jobb anyagi megbe­csülésének ügyét tárgyalta-e a kongresszus, és mi várható a jövő­ben? — Meg kell mondanom, hogy az anyagi kérdéseket imponáló nyuga­lommal, de súlyuknak megfelelően tárgyalták a szekcióülések. Azzal az egyértelmű következtetéssel, ál­lásfoglalással, hogy a legfontosabb problémák megoldását most­­már nem lehet úgy halasztani, hogy az oktatás kárát ne látná. Az anyagi helyzetet rendezni kell. A magyar tanítók első egyetemes gyűlésének egyik kezdeményezője, Tavaszi La­jos mondotta: „Kezünkben van a nemzet jövője, mert gyermekeit, az új nemzedéket karjainkban ringat­juk. S ugyanazért nagyobb tényező immár az álladalomban a tanító, nagyobb ható a nemzet életében, mint amint eddigelé felfogták. Szellem a mai világban a hatalom, és a tanító a szellem munkája, így kell hatalommá lennie a nevelés­ügynek is ...” Megszívlelendő sza­vak, oda kell rájuk figyelni! Ha te­hát ma hívjuk minden állami és társadalmi tényező segítségét, ha sürgetve kérjük az intézményes ne­velés feltételeinek, a pedagógusok anyagi helyzetének lényeges javí­tását, akkor gondunkat nem főleg a jelen égető kérdéseként foglaljuk szavakba, ügyünk része a további társadalmi felemelkedésnek. Az anyagi megbecsülés lényeges szere­pet játszik abban, hogy kik vá­lasztják a pedagógus pályát, hogy alakul a pályán a férfiak és a nők aránya, s hogy a képességeiknek megfelelő szakon oklevelet szerzett emberek minden erejüket és idejü­ket az odaadó tanításnak, nevelés­nek, saját folyamatos szakmai és pedagógiai továbbképzésüknek szentelhessék. A gondok, problémák így kapcsolódnak egymásba, távo­labbi időket ölelnek, mintsem hin­nénk, s éppen ezért a közeli megol­dást sürgetik. Márkus Béla 1 Robotos hajnalok énekese Jobban becsüljük Nagy Imre költő emlékét! ...... én ébren vagyok, s őrzöm azok álmát, kik mélyen alszanak a zord szalmavackon, •elmondom majd nekije, mit dalolt a fecske a hajnali fényben .. 1942-ben halt meg Nagy Imre, többi ko­máját, sorstársát nagyon-nagyon megelőz­ve. Nincsen semmiféle kerek évfordulója, de azért szóljunk róla, mert nyugtalanító, mennyire nincs meg becsülete se szülőfa­lujában, se a tágabb nagyvilágban. Robotos hajnalok énekese volt, pirka­dattól késő napestig végezte a kegyetlenül nehéz paraszti munkát. Amikor egy-egy percre leállt a gép, vagy röpke pihenőre tértek a társak, elővette ceruzáját, kicsiny jegyzetfüzetét, s beleírta a sorokat, verse­ket, amik munka közben törtek belőle elő, a pusztán élő pásztorok ősi dalával. A mélyről érkezett többi társhoz annyiban nem rokonuk, hogy egy percre se vál­lalta magára az irodalmat mint életformát, élte a szegényparasztság mindennapjait. Amikor irodalmi estre, szereplésre hívták, felvette magára a felesége által varrott ün­neplőt, elutazott, s amint vége volt a ta­lálkozónak, indult vissza falujába, Udva­riba. Mert hát sok dolog volt a földeken. És élni kellett. Az őszön, hogy Udvariban jártam, ke­restem szellemét, mint becsülik emlékét a fiúk és unokák, akiknek a mába­­is üzen az elmúlt időkből. Szomorító, bizony, szo­­morító volt a tapasztalás . . . A régi temetőben, messze a falutól van a sírja. Az idős, beteges családtagoknak nehezére esik kijárni és rendben tartani. A sír gazos, füves, állatok jegelnek rajta. „Emlékét szeretettel őrzi családja” - ol­vasom a kőlapba vésett megfakult szava­kat. És más senki sem gondol rája ! — ugrik ki belőlem a kérdés. A kisiskolások elvégezhetnék ezt a szerény kis munkát. Talán nemcsak iskolai, mozgalmi munká­jukba is beilleszthető lenne - gondolom. Vagy egy másik hirtelen, jött javaslat, a községi tanács az új­ temetőbe szállítatná, és ott díszsírhelyet és szép sírkövet adna Nagy Imrének. Egy másik szomorító tény: 1967-ben a Püspökladányi Járási Tanács felterjesztette, készítsenek szobrot róla. Valahol, ki tudja hol, elakadt az ügy. Legalább tábla lenne falujában, de az sincs. Tudjuk, most új könyvtár van ala­kulóban Sárrétudvariban. Milyen szép gesztus lenne, ha Nagy Imre nevét venné fel! És talán a könyvtár bejáratánál egy kis vitrinben kiállítva láthatná minden oda betérő néhány kéziratát, versesköte­tét, életének rövid sommázatát. Emlékez­tető gyanánt, hogy „mindig mindenki kénytelen legyen beleakadni” - ahogy Csizmadia Lajos népművelési felügyelő mondotta a leendő hasznosságát pontosan határozva meg. A halála után megjelent gyűjteményes kötet előszavát Veres Péter írta. Ezt töb­bek között: „Abban a nagy számadásban, amelyben a magyar nép majd összegezni fogja nemcsak azt, hogy ki hány könyvet írt, és hogyan írt, hanem azt, hogy mit tet­tek érte a szellem emberei, mit szóltak és hogyan szóltak érte, Nagy Imre ott lesz a maga kicsiny munkájával és nagy ember­ségével.” Szeretnénk, ha majdani időben, amikor eljön az összegzés pillanata, tudja majd a jövendő embere is, ki volt Nagy Imre költészetével és a szegényekért is­­tenkedő, makacs hűséges emberségével. Ehhez a mában kell a ködöt oszlatni em­lékezetünkből, hogy a jövőre tisztuljon ki az értelem és az önismeret. És nemcsak vele, másokkal kapcsolatban is. Mert most még csak úgy van, ahogyan a Pásztor ha­lálában ő maga is írta: „sírján a madár t tollat ejt el”. Jó lenne, ha mi magunk is többet emlékeznénk rá. Hullassunk virá­got sírjára, amelyben lelkiismeretünk sze­rint nagyon nyugtalanul pihen ... Ablonczy László A Fiatalok Stúdiójának kiállítása • A Fiatalok Stúdiójának tárlatán három amatőr festő mutatkozott be. Mindhárman a­ Medgyessy Ferenc képzőművészeti körből indultak, itt sajátították el a rajzolás, a festés alapvető ismereteit. Ezen a kiállí­táson a biztos alapokon kívül szá­mot adtak arról is, milyen irányban haladnak tovább, milyen stílus­­áramlatok hatása alatt folytatják tovább stúdiumaikat különböző né­zőpontból: közelítik meg a látható világot, különbözőképpen véleked­nek a festészet útjairól, de mind­­hármójuk alkotásait áthatja a fes­tészet iránti elfogódottság, szeretet. Kassai Imrét festményein a for­mák felbontása, az egységes síkok megtörése, az ábrázolt felületek fel­lazítása érdekli Elsősorban a táj megfestése vonzza, udvarrészletek, városképek, műemlékek, folyóparti tájak.­Nem él az adekvát kifejezés lehetőségeivel, inkább a megtört fények által fellazított formák visz­­szaadására törekszik. Nem ábrázol­­ nagy sík felületeket, az átfogó for­mákat, nagyobb falakat, az emberi környezetet kisebb, egymásra feszü­lő elemekből építi fel. Minden for­mát felbont, örömét leli az apró részletek halmozásában. Kassai Im­re keresi a festői kifejezés számára legjárhatóbb útját, általában kerüli a szigorúan rajzos elemeket. Képei­nek játékosan felbontott felületeit­­ elsősorban hideg színekbe burkolja, festményei hátterét legtöbbször a kék tiszta síkban felhordott árnyala­tai adják, a tájképek részletein is gyakran használ kék, zöld, fehér színeket. Tanulmányai, kísérletei a formák felbontására, arányproblé­mákra irányulnak, a színskálában rejlő kifejezési lehetőségek kevésbé fontosak számára. Juhász Attila az európai század­elő festői stílusáramlatainak hatása alatt áll, amelyeket a szentendreiek ültettek át hazai talajba. Érdekli a konstruktivizmus, a képi elemek szürrealisztikus felhasználása, a geometrikus absztrakcióval nyert tiszta felületek. Megfesti a kerék­, ház, hegedű chagalli motívumát, a jellegzetesen szentendrei ikon, ab­lak, éjszaka motívumot. A tiszta sí­kokon megpróbálkozik a festék anyagszerűségében rejlő lehetősé­gek, kifejezési formák megoldásá­val, és az anyagszerűség problémá­jából indul ki akkor is, amikor a fá­ra festés naturális lehetőségeivel foglalkozik. Sokirányú kísérletei he­lyenként kissé bizonytalanná teszik stúdiumait, képeinek egészében azonban biztos alapokról induló amatőr festőként mutatkozott be. Dezső Györgyné megmarad a tra­dicionálisabb kifejezési formák mel­lett. Az alföldi parasztemberek, a falusi táj képi megfogalmazását te­kinti feladatának, tanulmányain, pasztelljein a tradicionális tematika minél kvalitásosabb visszaadására törekszik, igyekszik elsajátítani a portré, csendélet, tájkép festészet minél magasabb fokát. Az emberek és az emberi környezet világának széles skáláját mutatja be alkotá­sain.­­ A Stúdió­ kiállításán tehetséges amatőr festők mutatkoztak be. Ez a kiállítás, része egy nagyobb tárlat­sorozatnak, amely a képzőművésze­ti kor- és stúdiótagok alkotásait mu­tatja be Debrecenben és a megye más városaiban. M. Szabó Anna HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. NOVEMBER 24.

Next