Hajdú-Bihari Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-14 / 11. szám
NAPLÓ ADÁSHIBA, ADÁSHIBA Ha a címbeli kettőzéshez hozzátennénk még egy hej! vagy egy ej! szócskát, és mindehhez dallamot is szereznénk, istenuccse olyan nóta kerekedne belőle, hogy elrrhatnánk vele legfájóbb panaszunkat is. Ez esetben ugye, valamilyen színházi bú miatt. Mert ki ne tudná, hogy van ugyan a tévének sok hibája mellett adáshibája is, de a fogalom mégiscsak Szakonyi Károly országszerte nagy sikerrel játszott komédiája révén ment át a köztudatba. Bízzunk benne, hogy így hiszi minden színházbarát, akit egy icipicit is érdekel a magyar dráma ügye. Hogy valójában mi az igazság, az minket ne érdekeljen! Honnan e semmibevevés, a nagyképűség mellett a nemtörődömség? Az igazi színházkedvelők már tudják is, mi másból lehetne, mint a Film Színház Muzsika legutóbbi számából. Ahol közlik, hogy az ország annyi más városa, színháza után Debrecenben is bemutatták Szakonyi darabját. Mintegy sajnálkozva írja a hetilap, hogy a fotók ugyan még egy próbán készültek, de . . . Nos, semmi de. Az Adáshibát csak ezen a héten kezdi „adni” a Csokonai Színház. Addig a Férfikor megy, a jól értesült körök szerint. Ahonnan a képeslap is vehette hírét. Vagy gyors akart lenni ez egyszer a tájékoztatás, s túl gyorsra sikerült? Vagy netán így akarja pótolni a lap azt, amit elmulasztott: kritikát közölni a vidék egyik legnagyobb (hogy a jól értesültek stílusában mondjuk) városa színházának előadásairól?! Mindegy. Egy kutya. Adáshiba. m. b. jegyzetek könyvekről A. MAKSZIMOV: val az ember A halálos ítélet rettentő. Hát még ha az ember saját magára mondja ki! Mégpedig nem bűnéért — ez is előfordul —, hanem azért, hogy megmentsen valakit. Kolpakov, a „Leigázzuk a tajgát” egyik szereplője ezt teszi. Fegyverrel kényszeríti társát, aki nem akarja őt magára hagyni, hogy induljon el és hagyja magára a végtelen magányban, a hidegben, mert egy terhes asszonyt és egy öreget kell megmentenie. Az öreg azonban, mint később kiderül, hogy megmentse az asszonyt, kimegy az ordító hidegbe, mert fogytán van már az élelem ... Makszimov elbeszéléseinek, talán inkább kisregényeinek színtere a végtelen tajga úgy a 60—70. szélességi fok körül, messze túl az északi sarkkörön, északabbra, mint Alaszka. Ez a könyv óhatatlanul emlékeztet Jack London északi elbeszéléseire. De talán megrendítőbb. Szereplői ugyanúgy hősök és csavargók, gazemberek, önfeláldozók. Az elbeszélésekben fények villáznak és árnyékok homálylanak. A háború, a hadifogság, de mindenekfelett a szürke viharnak, a személyi kultusznak árnyéka komorídik a szereplők sorsában. Tragédiák sötétlenek fel a lapokon, de mellettük ott sugárzik a nagyszerű tettek fénye. Különös, vad, kegyetlen világ ez, semmivel sem kevésbé kegyetlen, mint Jack Londoné, de sokkal emberibb. Az egyik szereplő megrendítően foglalja össze sorsának minden gyalázatát egyetlen félmondatban: ......megszoktuk már, hogy mindenki bemocskolja lelkünket.. Sorsok és életek villannak fel a könyv lapjain. Makszimov — ne felejtsük el ezt a nevet — az írásművészet legfinomabb eszközeivel vetíti elénk. Jellemezte ezt egy példa: Két bűnöző csavargó, egy fiú és egy porig alázott, ezerszer kihasznált lány együtt menekül a tajgában. Lepihennek egy kakukkfüves réten, és ekkor a fiú a lányt magához vonja. „Könyörgő szemében először félelmet látott, aztán csodálkozást, aztán hálát, és végül önmagát és feje felett a felhőt.” Gr. DEBRECENI SZOBROK ÉS EMLÉKTÉBLÉK ?A HÉT FILMJEI? Négy fiatalember ül a vádlottak padján. Arcukon kevesebb a megbánás, mint a makacsság. Kiutakat, fogódzókat, mentséget keresnek. Pedig amiért a bíróság elé kerültek, nem kis ügy. Mind a négy ifjú. Emberöléssel vádolva. Ki hibáztatható, ki a bűnös — erre keres feleletet a szélesvásznú, szinkronizált szovjet film. Bemutatják az Apollóban délelőtt január 14-től 16-ig, délután 14-től 17-ig, a Klinikai moziban 15-én, a Horváth Árpádban 17-én és a Meteorban 18-tól 20-ig. Gregory Peck a főszereplője a színes, szélesvásznú, kétrészes amerikai filmnek, amely az Idegen a cowboyok között címet viseli. A történet mi másról szólhatna, mint hogy hogyan viszonyul az elegáns idegen a lasszós, puskás, veszekedős-verekedős világhoz ... A filmet a Víg délután január 14-től 20-ig, délelőtt 14-e és 16-a, valamint 18-a és 20-a között játssza, míg a Meteor 14-től 17-ig, a Horváth Árpád 14-én és 15-én, a Klinikai mozi 17-én, az Apolló délelőtt és délután egyaránt 18-tól 20-ig vetíti. Az országos premier előtt vetíti a Művész mozi Abe Kóbó író regényének filmváltozatát, A homok asszonyát. A japán filmdráma az iszonyú tehetetlenség, a megújuló tenniakarás és a megtalált értelem filmje, tele szimbólumokkal, amelyek csodálatos képekben fogalmazódnak meg. A Hungária moziban utoljára, mielőtt végleg levennék valamennyi mozi műsoráról, láthatják a nézők A párizsi Notre- Dame színes, szinkronizált filmváltozatát, január 13-án és 14-én. Villanyér, balra. Hirtelenjében nem tudnám megmondani, hogy Nyíracsádnak melyik a főutcája. De hogy főtere van, ahová buszok futnak be, ahol üzletek töpörödnek egymás mellé, az egészen biztos. Kísérőmmel, a felnőtt komolyságú Lengyel Gabival — jómaga ötödikes —, itt haladunk el. Gondolatokba aligha mélyülve, de azért beszélgetve. Többnyire, hogy én kérdezek, ő pedig válaszol. A téli szünetről, a naponkénti tanulásról, amit el is hiszek neki, meg a karácsonyi ajándékról. Kétszáz forintot kaptam és egy négyszínű tollat — mondja. Már csak arra van időnk, hogy megkérdezzem, mik a szülei. Az emeletes, friss külsejű iskoláhozérünk, amikor megtudom, Gabi papája állatorvos. Motoszkál bennem a kíváncsiság: a társai hogyan és mivel töltötték a szünidőt, kipihenték-e végre magukat? Öt órakor keltett anyu Inkább feszengés, mint kíváncsiság a teremben, ahol tizenöten ülnek: Jenei Csilla, Hudácskó Marika, Hudácskó Ilonka, Huszti Jutka, Pintye Ili, Korbeák Eszti, Kosztin Julika, Blascsák Piri, H. Szilágyi Józsi, Vasvári Pista, Szmir Gabi, Káplár Józsi meg a három János: Csontos, Bálega és Marozsán. Nehéz szóra, nyilatkozásra bírni őket. Mintha szégyelniük kellene, hogy kik, hogy hol élnek: ritka válasz az igennél és nemnél több. Hogy hitessem el velük, kíváncsiságom nem az idegeneké? Gyerekkori emlékeimet próbálom az övékéhez igazítani, míg feloldódnak valamennyire. Pirulós, fiú kezdi. Szőke hajú, halk szavúnak tetszik. Fejét vagy lehajtja, vagy elfordítja, miközben egy-egy mondatban válaszol: — A vakáció idején reggel öt órakor keltett anyu. Máskor is ilyenkor szoktam kelni. Lovakat etettem, megkapartam őket, csutkát adtam nekik, majd megitattam. Reggeliztem. Tea, tej, zsíros kenyér. Ha jó idő volt, a trágyát hordtam. Kétszer-háromszor fordultunk egy nap. Ha meg otthon maradtam, fát vágtam, tüzeltem. Néha szánkáztam is. A kicsikart vallomás sok gyerekben szabadította fel a szót. Tizenöt közül öten beszéltek még hasonlóképpen az iskolai szünetről. Volt, aki csak hat órakor ugrott ki az ágyból. S akadt olyan is, akinek a reggeli és a délutáni tehén- vagy lóetetés közben jutott egy kis ideje tanulni. — Volt, amikor nem minden este tanultam — mondta egyikőjük. Mondhatta volna úgy is, hogy elfáradt bizony nap mint nap. Kevés ideje és ereje maradt a könyvre, a betűk birodalmára. Ehelyett a játék feloldóereje helyett a villanyér, a balta, a szalmás ruha volt mindennapi ismerőse. Ifjú Gárda és Betlehem Akadtak persze olyanok is, akik a kötelező leckén kívül (itt az iskolában meg lehetett csinálni még a vakáció előtt — kuncog egy barna gyerek) még másféleképpen is gyarapították ismereteiket; megtudtak sok-sok új, ismeretlen titkot az emberről, a világról. Olvastak. A nagy összeesküvést, A kőszívű ember fiait, a Bőrharisnyát. Történeteket Leninről, a nagy szocialista forradalomról és a magyarról, az 1848- asról. Mi kapta meg őket egy-egy könyvből? A hősiesség, az Ifjú Gárda merészsége, bátorsága, az, hogy nem néznek semmit, még magukat sem kímélik, ha nagy feladatról van szó. A könyvek szerzőit persze nem tudták fölsorolni. Sem az Ifjú Gárdáét, sem a Szürke fényét. Mert van, aki ezt a klasszikus művet olvassa. Testvéri tanácsra. A szerzők nem is fontosak még. A hasznos, az önmagukat kiteljesítő olvasás a lényeg. Mi mindent csináltatok még a szünetben? — kérdezem tőlük. A nagy élmény jön, a hajnali kelés és az egésznapos munka utáni legnagyobb öröm: a betlehemezés, vagy ahogy ők mondják: betlehenyezés. — Amikor összegyűlt a csapat, két angyal, két pásztor és az öreg, már délután egy óra volt. Jártunk este tizenegy óráig. Mondtuk a verset, kalácsot, bort adtak érte. Százszázötven házhoz is elmentünk. Azokhoz, akiknél tavaly is jártunk. Sok helyen adtak pénzt is, tíz forintot. De még több háznál kaptunk volna, ha nem jár egy-egy helyen tíz csapat is! — A bort hogyan utasítottátok vissza? — érdeklődöm, hiszen tíz órán keresztül csak nem ihattak mindig, még ha meg is kóstolták ittott a házi termésűt. — Azzal, hogy sok a víz benne — vág az esze mindjárt a legénykének, aki mint öreg járta a házakat, tette maga alá a botot, s dőlt el. Hogy azonmód rá is kezdjen a mondókájára: „Jót estem a fagyon, még mindig fáj ez a tizenhét mázsás farom. — Ej!, ti pásztortársaim odsikinn esztek-isztok, az öreg nagyapátok deres szakállára nem is gondoltok.” A móka, a vaskosabb humor lopódzott be a Szentestére, a „Vilijaestre” a fiúkkal. Karácsonyi ajándékok Lengyel Gabi öröme sejlik elém, miközben tizenötük ünnepi örömét faggatom. Ki mit kapott karácsonyra? Először néma csend, csodálkozással és feszengéssel teli. Majd sorakozni kezdenek, lassan egymás után a karácsonyfa alá az órák, fülbevalók, kabátok, diavetítők. Két gyerek ajándékai. A tizenhárom ruháról beszél, s arról, hogy az ünnepek idején nem kellett otthon etetnie. Hazajött az apukája. Nyolcuknál ritka vendég az apu, hetenként ha hazajár Halápról, Nádudvarról, Hajdúdorogról. Örömök, élmények még? Fényképészkedés Nyíradonyban, Debrecenben, rádióhallgatás, tévénézés. Rádióhallgatás Szilveszterkor, pedig jobb lett volna a faluszéli házban, a bátyjánál nézni a tévét. De nem lehetett. A tanya messze van, s éjnek idején ki emberfia veszi a merszet, hogy nekivág a, hónak, fagynak? Így hát nyugodtabb az otthonmaradás, álmodozni az új év első perceiben a tánczene dallamára. Újévre gondolni, amikor még szabad csúszkálni a jégen, és a szánkózásra is van idő. És el nem felejteni a disznótort sem! Emberszámba veszik az embert, vizet hordhat, néha a malacot is kapargatja, s ha fázik a lába, pirosodik az orra, ott a forralt bor, nosza fel egy pohárkával! Az ünnepi ebéd? Húsleves, töltött káposzta (hússal — mondja egyikük), torta és ital. Másutt gulyásleves, fasírozott uborkával, rántott hús krumplival, zserbó és ital. Az ünnepi ebédre gondolok, amikor kilépve az iskola kapuján megpillantom a pirulós, szőke kamaszodót. Kerékpárját igazgatja. Az első tanítási nap van, indul haza. Milyen munka várja otthon, nem tudom. Vagy talán még magamnak sem merem bevallani. — Biciklivel jársz? — kérdezem. — Igen. Kerékpárral — és máris maga mögött hagy. Márkus Béla Lessenyei Márta: FURULYÁS BRONZSZOBOR AZ AGRÁRTUDOMÁNYI EGYETEM BELSŐ UDVARÁN A Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1962/22 sz. rendelete kimondja a mezőgazdasági akadémiák főiskolákká minősítését. Ennek során a debreceni intézmény 1980-ig száznyolcvan milliós fejlesztési keretet, építkezési beruházást kapott. 75 milliós költséggel felépült ez összegből 1962-65 között az új tanügyi épület és kollégium, tervezőik: Mikolás Tibor és Vellay István. Az Agrártudományi Főiskola akkori vc- 2cői és az építész tervezők közbenjárási alapján a Képzőművészeti Lektorátus még tíz alkotás elhelyezését biztosította a főiskola területén: Lessenyei Márta, Kiss István, Megyeri Barna, Makrisz Agamemnon és Grantner Jenő egy-egy szobrát, Hincz Gyula gobelinjét, Eigel István mozaikját, Vígh Tamás domborművét és Garányi József kerámiafrízét, Nyirő Gyula emblémáját. Országosan is kiemelkedő építészetitársművészeti együttes jött így létre Debrecenben, a mai Agrártudományi Egyetemen. Elsőként 1964-ben Lessenyei Márta „Furulyás” szobrát helyezték el az új alkotások közül. Az új tanügyi épület auláján kívül, az aula és laboratórium által szinte körbezárt kis területen, medencedíszként helyezték el a fekvő fiú bronzszobrát. Az aula szerves folytatásának hat a keleti üvegezett falon át megpillantható medenceszobor. Innen az aulából a legjobb a rálátás a szoborra, a zöldben, „vízparton” fekvő, fejét víz felé tartó furulyázó fiú alakjára. Ha kívülről az utcai oldalról közelítjük meg a szinte teljesen zárt kis udvar medenceszobrát, megszűnik az aulából természeti környezetnek vélt tér illúziója. Az élet nagyságúnál nagyobb ébredező szépségű férfi akt finom mozdulatával bukolikus hangulatot idéz. Kissé a művész mesterének, Szabó Ivánnak szoboralakjaira utaló figura, de a kompozíció merész, az érdekes teshelyzetet hangsúlyozó megoldása már önálló gondolata a fiatal szobrásznak, Lessenyei Mártának. Sz. Kürti Katalin