Hajdú-Bihari Napló, 1971. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-24 / 303. szám
fr Végre elérkezett a várva várt szünet, s következik az ünnepek sorozata. Az ember azon gondolkodik, hogy milyen hangzatos jókívánságokat írjon, de maradjunk csak az egyszerű szavaknál: kellemes karácsonyt és boldog újévet kíván a Fórum minden olvasójának, diáktársainknak és felnőtteknek a szerkesztő bizottság (Erdei Andor fotomontázsa) A karácsonyi ajándék A napokban nyakamba vettem a várost, hogy szétnézzek, mit is vegyek karácsonyra szeretteimnek. Választásomat nehezítette szűk pénztárcám. Miközben egyik kirakattól a másikig vándoroltam, azon ábrándoztam, hogy milyen jó lenne, ha most sok pénz lapulna a zsebemben, mert akkor nem fájna a fejem, hogy mit is vegyek. Aztán eszembe jutott egy — rövid életemhez képest — régi karácsony, melyre ma is úgy emlékszem, mint a legszebbre. Édesanyám szerény keresetéből nemigen tellett az általam megcsodált drága, csillogó karácsonyfadíszekre. Hosszú estéken keresztül vágta kemény kartonból a gyermekeknek mindennél kedvesebb mesefigurákat, és vonta be csillogó papírral. Mire a fenyőfát felöltöztette, ámulva csaptam össze kezem, és meg voltam győződve, hogy ennél szebb karácsonyfája senkinek nincs. Most döbbentem rá, hogy a szeretet mire képes: papírból, csirizből is tud örömet varázsolni. Lépteimet meggyorsítottam, hogy ábrándozás helyett ezen gondolatok alapján megszületett ötleteimet formába öntsem. Alig haladtam pár lépést, iskolás lányok hangos szóváltására lettem figyelmes, ők is hasonló „cipőben jártak”, a karácsonyi ajándékozásról beszélgettek. Mivel túl hangosak voltak, akarva, akaratlanul meghallottam beszélgetésüket. Lehangoló volt hallani, hogy ennyi gyerek közül mindegyik csak kapni akar. Még csak véletlenül sem hangzott el, hogy ők mit szeretnének adni. Különösen az egyik kislány helyezte kilátásba a büntetés különböző módjait, ha nem kapja meg a régen kért lemezjátszót, amit már Kati, Mari (gondolom a barátnői) is megkaptak, s még csak karácsony sem kellett hozzá. Lehet, hogy ennek a kislánynak ott lesz a fa alatt a kért ajándék. De vajon diadalmas örömében észre fogja-e venni, hogy annak az ára esetlegesen egy gonddal több vonás a szülei arcán? Nem akarok ünneprontó lenni, ellenkezőleg hittel hiszem, hogy az igazi szeretet papírból, csirizből is tud örömet varázsolni. Téglás Ágnes -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------J SZÜKSÉGLETÜNK, A PÉLDA (I.) „A jelennek önmagában kell hinnie ahhoz, hogy a holnapért meghozza az elődök kötelező áldozatát.” (Breszer György) Egy orvos vállalása. • Indulófélben találtam dr. Tóth Lászlót, a 70 éves balmazújvárosi körzeti orvost. Betegéhez készült. Nem a gond felhőfoszlánya — hogy megszokott ritmusát zavarom a rendnek —, nem a táskát letevő kéz elevenedik bennem, hanem a tartás, a felröppenő ráncok íve, hogy: „Én? Én riportalany? Hiszen mit tudok én mondani? Dolgoztam évtizedeken keresztül és kész. Kötelesség ez, nem érdem.” *** Dr. Tóth László — aki apai, anyagi ágon parasztcsaládból származik — 1929-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. Ezt követően évekig állásnélküli volt, öt esztendő múlva kapott egy tiszteletdíjas orvosi állást Mezőberényben. Kivonat a kinevezésből: „A jelen megbízás alapján orvos urat az Országos Tisztviselői Betegsegélyzési Alap ellenőrző orvosa cím illeti meg.” — Címet kaptam, pénzt már kevésbé. Egy községi orvos kezdő fizetése akkoriban 200 pengő felett volt. Én 30 pengőt kaptam plusz egy pengő postaköltséget általányra , hogy egészen pontosak legyünk. Abban az időben az állás kérdése protekció kérdése volt. Engem nem vértezett protekció, hát állás sem jutott. Nem ilyen egyszerű volt a kezdés, mint ma: magamnak kellett megvennem a műszereket, a rendelői bútorokat stb., s mindezt fix fizetés hiányában. 1941-ben — hogy végre biztosítsam magamnak ezt a fixet — elmentem Erdélybe. Százfenesen kaptam körorvosi állást, 210 pengős havi fizetéssel. Itt is nősültem meg 1942-ben. *♦* 1944 szeptemberében dr. Tóth László feleségével és kisfiával Debrecenbe jön, hogy itt töltse szabadságát. Akkor még nem sejtik, hogy végleg utaznak. — Mit volt mit tenni, beletörődtünk a hírbe, hogy lehetetlenné vált a visszautazás. Itt maradtunk az egy szál kulccsal, amit százfenesi lakásunkból és rendelőnkből magunkkal hoztunk. A lehetséges alternatívát, hogy azonnal munkához lássak, két tény sürgette. Először — a családnak enni kellett; másodszor — emberi szemekből orvosért kiáltott a rémület. Testi-lelki orvosért. Ide küldtek. Azóta vagyok Balmazújvároson orvos. — 1944 októberétől egyfolytában, egy helyen. Ez önmagában 27 esztendő. — 1944—45 tele volt a legnehezebb. 1945 májusáig ebben a nagyközségben (feltételezésünk szerint akkoriban kb. 16 ezer lakos) egyedül láttam el az orvosi teendőket. A „nadrágosok” elmentek. Tanítót, hivatalnokot is alig találtam, amikor idejöttem. Orvost egyáltalán nem. Ki elmenekült, ki katonai szolgálatot teljesített. A nép maradt. S orvosra volt szükségük. Hogy hányan jöttek naponta? Ki tudja már azt. Ha csak el nem mond mindent a számok helyett, hogy világostól sötétedésig tartott a rendelés. Ma Balmazújvárosnak hat körzeti orvosa, egy szülőotthon-vezető főorvosa, egy TBC-gondozó vezető főorvosa, egy fogorvosa, egy iskolafogorvosa és egy fogászata van. »** — Maradjunk az 1944 utáni 27 esztendőnél. Vannak benne válságperiódusok? — Nem orvos az, aki azt mondja, nem bírom tovább. Az élet minden területén adódhat eset, hogy az embernek nincs megállása. Erre mindenkinek számítani kell Az orvosnak is. Hogy időnként majd agyon nyomnak a terhek? De hiszen az ember gondolkodik, megadatott neki az a csodálatos képesség, hogy előrelásson az időben, hogy reménykedjen, majd csak könnyebb lesz egyszer. Jöjjön tehát bármi, a reménynek igenis le kell gyűrni a „nem bírom tovább” gondolatát. Igen, a jövő: ez minden sóvárgásunk országa. Mi lesz tíz év múlva? Húsz év múlva? Hol tart majd az orvostudomány? Mi lesz a családommal? Az ember ezer kérdésre vár feleletet. Élni akar. Én is ezért akarok élni. Ezért vállaltam a gégeműtétet, öt éve, hogy dr. Tóth Lászlón gégeműtétet hajtottak végre. Ahogyan ő mondja, kiirtották az egészségét és a kétoldalt levő nyirokcsomókat. A rák így is nagy árat követelt az életért: a beszéd képességét. Démoszthenész fiatal volt, amikor dadogását leküzdve megtanult szépen beszélni, hogy szónokolhasson. Dr. Tóth László 65 évesen és hangszalagok nélkül tanult meg — beszélni. Miért? Mert a betegekkel beszélni kell. Mivel hogy gyógyítani is kell. És most beszél, és gyógyít. Hetven évesen is. — Nagy erő kellett a folytatáshoz, idegileg is megviselt az operáció, így azonban, hogy dolgozni tudok, azt mondom, értelme volt a műtétnek. Sokat köszönhetek a feleségemnek, aki tíz esztendeje orvosírnok mellettem, és aki megosztja velem a terheket. S ugyanezt mondhatom az itteni kollégákról is, akik minden támogatást megadnak, hogy könnyebbé tegyék a munkámat. Mit mondjak még? 1963-ban Érdemes Orvos kitüntetést kaptam, évekig tagja voltam a Hajdú-Bihar megyei Orvosi Etikai Bizottságnak. Hiszen oly jelentéktelen mindez. A lényeg valahol itt van: a balmazújvárosi levegőben, az itteni emberek szemében. Mondjam azt, hogy hála? Hogy szeretet? Hogy egy élet csalhatatlan visszhangmámora? Gulyás Imre K. VINCZE MÁRIA Szeretem a pulykát, de olyan nagy, és mi már oly kevesen vagyunk! Keresztapám aranyos. Mindig is az volt. 72 évesen hajtja a lovat, vezeti az autót és dalol. Újra dalol. Nem is veszi észre nótázásában a boldogságot — talán nem is akarja —, csak én tudok meghatódni tőle. Csodálatos hangulatú István-napok voltak azok karácsony másnapján, gesztenyés pulykával. A Bocskai rizlingje büszke bor. Hamis nóták pezsegnek benne. Nem bicskázik tőle senki. Nevet vagy könnyezik, ahogy kedve tartja, s mire észre veszi, olyan tiszta a szíve belseje, mint az ünnepi szoba. Mióta emlékszem, őszes a haja, ránctalan arca piros, szeme kéken villog, és én nevetségesnek érzem, hogy elemzem, mint egy regényt. Van egy fényképem róla 18-ból. „Állok a lövészárok szélén, mint úi Karácsonyi pulyka rág a pohárban”. — Nem sokáig áll. Gránát tüskézi teli. Jópofán biceg azóta, s derűsen emlékezik. Pedig nehéz napok, évek, évtizedek lökdösték hajnaltól estig. S íme, mi történt. Egyszerre csak nagy úr lett a szegény csizmadia ötödik fia. Nagy háza lett, nagy kertje lett bicegő lába futásából. Bizony-bizony nagy úr lett. Sok szép szobája, szőnyege, függönye. Ültünk ám harmincan is a kerek asztalnál. Sokszor felmászott a kecskebéka a fára. Dolgozott ám reggeltől estig most is. Fel se vette. Úgy gondolta, szép az élet. Sajgott a lába, bolondozott a szíve. Sebaj. Puha a szőnyeg, csipkés a függöny. Egyszer aztán volt — nincs, s az én keresztapám elfelejtett minden nótát. Hol volt már a szőke Tisza, virágos nyár, sárga levél, és hol volt a nagy ház. Pici lett belőle, egészen pici. Azért két törődött ember elfért benne, de az István-nap már kiszorult. Sokáig. Hetvenkétéves az én keresztapám, s újra dalol. Mint egy férfi pacsirta. Nem hasogat már a lába. Dehogy hasogat. A szíve még tán lobogni is tudna. Szorosan egymás mellé rakjuk a székeket. Kicsi a szoba. Dehogy kicsi! Majd kirúgjuk az oldalát. Kacag, s már nem érti a bánatos éveket. Dolgozik, egészséges, boldog. Valaki a cipőm orrán veri az ütemet. Hagyom. Valaki rám hullajtja a cigarettája hamuját. Hagyom. Érzem a sütőből a rétes illatát. A feje ősz, arca piros, szíve mint az ünnepi szoba. *** Mégis vettem egy pulykát karácsonyra. Nem is vagyunk még olyan kevesen. Valami Sunyin Ismerősöm, hajdani évfolyamtársam és kollégiumi szobatársam levelet írt a Rádió- és Televízióújság szerkesztőjének. Levelében arról érdeklődött, hogy melyik kötetben jelent meg magyarul Bunyin Natalie című elbeszélése, az a novella, amelynek csehszlovák tévéváltozatát a minap élvezhettük. A szerkesztő szíves válaszából már tudjuk, hogy az idén megjelent Sötét fasor című kötetről van szó. S a szerző ürügyén elgondolkoztató jelenségről lesz szó az elkövetkezendőkben. Érdeklődő ismerősöm ugyanis gyakornok vagy talán már tanársegéd is a debreceni bölcsészkar orosz tanszékén. Ha nem ismerném olvasottságát, ha nem becsülném szorgalmát, a pont helyett biztosan három felkiáltójelet biggyesztettem volna az előző mondat végére, így csupán morfordírozom. S megpróbálom felidézni magamban egy pár hónap előtti, árulkodó párbeszéd részleteit. Egy másik értelmes, érdeklődő debreceni orosz szakos ismerősömmel sétáltam, s mivel éppen akkoriban zajlott a vihar Szolzsenyicin Nobel-díja körül, természetesen ez is szóba került. Ismerősöm elmondta, hogy egyik tanára beszélt arról: már a harmincas években is megtörtént, hogy orosz író politikai célzattal kapott Nobel-díjat. „Valami Sutyinról vagy Sunyinról, vagy hasonló nevű pasasról beszélt.” Bevallom, megdöbbentem. Persze, nem a diákos pasasozás miatt. A tökéletes tájékozatlanság hökkentett meg. Olvasmányélményeim egyértelműen azt sugallják, hogy bár Bunyin élete végéig emigráns maradt, bár politikai célzattal kapta meg a Nobel-díjat, mindezek ellenére nagy író volt. J — zöldi — Moszkvai levél ISKOLÁJA A TUDOMÁNYOKNAK, ISKOLÁJA A PÁRTOSSÁGNAK A december 10-i Pravda ezt a megtisztelő címet adta annak az intézménynek, amely 50., illetve 25. évfordulóját ünnepelte. 50 évvel ezelőtt meg a Vörös Akadémia, 25 évvel ezelőtt, szerves folytatása az Társadalomtudományi Akadémia. Miért kell erről tudósítanunk olvasóinkat? Azért, mert az elmúlt 25 évben több mint félszáz magyar védte itt meg kandidátusi, doktori értekezését. És dolgoznak tudományos és művészeti életünk különböző területein, magas párt- és állami beosztásokban. December 9-én a Szakszervezetek Központi Házában díszünnepségen emlékeztek a moszkvaiak és a külföldi vendégek a jubileumi évfordulókon. Az elnökségben foglalt helyet P. Gyemicsev, az SZKP ideológiai titkára, az SZKP Politikai Bizottsága nevében pedig A. Pelse, a politikai bizottság tagja köszöntötte a jubiláló intézményt. Beszédében hansúlyozta, mit jelentett és jelent az SZKP részére azoknak a magas szinten képzett tudományos kádereknek a munkája a szovjet közéletben, — a pártállami és művészeti területeken egyaránt — akiket a hajdani Vörös és később a Társadalomtudományi Akadémia készített fel. Utalt arra az internacionalista segítségre is, melyet a külföldi szocialista országoknak ez a nagyhírű intézmény nyújtott. Az akadémia nevében M. Jovcsuk, az akadémia levelező tagja (filozófus) méltatta az intézmény útját, s köszönte meg az SZKP mindenkori segítségét az elméleti, tudományos káderek felkészítésében. Többen fejezték ki jókívánságaikat és emlékeztek a régi akadémiai életre. Felszólalt P. Fedoszejev, a Tudományos Akadémia elnökhelyettese, P. Poszpelov, M. Mitin akadémikusok. Valamennyi külföldi aspiráns nevében pedig magyar aspiráns fejezte ki jókívánságait. Másnap, 10-én délelőtt az akadémia épületében, a külföldi vendégek (magyar részről Lakos Sándor, a Magyar Társadalomtudományi Intézet igazgatója) és a különböző nemzetiségek aspiránsainak nevében egy-egy aspiráns köszöntötte az 50, illetve a 25 éves jubileumát ünneplő Vörös, illetve Társadalomtudományi Akadémia vezetését. Ezek után a különböző intézetek tudományos szekcióülése következett. E sorok írója az irodalmi szekcióban olyan értékes előadások hallgatója lehetett, mint M. Hrapcsenko akadémikusé volt, aki az irodalom és a művészetelmélet néhány kérdéséről beszélt rendkívüli érdeklődés közepette, ő az, aki B. Hejlak professzorral együtt, a lengyel Harkiewiczhez és a magyar Bartha Jánoshoz hasonlóan a mai irodalomtudomány módszereinek, társadalmi szerepének vizsgálatával foglalkozik. Színes előadást tartott G. Lomidze professzor, aki a nacionalizmus és internacionalizmus kapcsolatával foglalkozik a sok nemzetiségű szovjet irodalmi életben. Érdekes volt B. Voloszovnak, a Junoszty (Fiatalság) c. irodalmi folyóirat helyettes főszerkesztőjének felszólalása, aki a kritika illuzionizmusáról beszélt, értve ezen az irodalomkritika „gyávaságát”, fogyatékosságait. Sz. Szabó László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1971. DECEMBER 24.