Hajdú-Bihari Napló, 1971. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-24 / 303. szám

fr Végre elérkezett a várva várt szünet, s következik az ünnepek soro­zata. Az ember azon gondolkodik, hogy milyen hangzatos jókívánságokat írjon, de maradjunk csak az egyszerű szavaknál: kellemes karácsonyt és boldog újévet kíván a Fórum minden olvasójának, diáktársainknak és felnőtteknek a szerkesztő bizottság (Erdei Andor fotomontázsa) A karácsonyi ajándék A napokban nyakamba vettem a várost, hogy szétnézzek, mit is ve­gyek karácsonyra szeretteimnek. Választásomat nehezítette szűk pénztárcám. Miközben egyik kirakattól a má­sikig vándoroltam, azon ábrándoz­tam, hogy milyen jó lenne, ha most sok pénz lapulna a zsebemben, mert akkor nem fájna a fejem, hogy mit is vegyek. Aztán eszembe jutott egy — rövid életemhez képest — régi karácsony, melyre ma is úgy emlékszem, mint a legszebbre. Édesanyám szerény keresetéből nemigen tellett az ál­talam megcsodált drága, csillogó karácsonyfadíszekre. Hosszú esté­ken keresztül vágta kemény karton­ból a gyermekeknek mindennél kedvesebb mesefigurákat, és vonta be csillogó papírral. Mire a fenyőfát felöltöztette, ámulva csaptam össze kezem, és meg voltam győződve, hogy ennél szebb karácsonyfája senkinek nincs. Most döbbentem rá, hogy a sze­retet mire képes: papírból, csiriz­ből is tud örömet varázsolni. Lépteimet meggyorsítottam, hogy ábrándozás helyett ezen gondolatok alapján megszületett ötleteimet for­mába öntsem. Alig haladtam pár lépést, iskolás lányok hangos szóváltására lettem figyelmes, ők is hasonló „cipőben jártak”, a karácsonyi ajándékozás­ról beszélgettek. Mivel túl hango­sak voltak, akarva, akaratlanul meghallottam beszélgetésüket. Le­hangoló volt hallani, hogy ennyi gyerek közül mindegyik csak kapni akar. Még csak véletlenül sem hangzott el, hogy ők mit szeretné­nek adni. Különösen az egyik kis­lány helyezte kilátásba a büntetés különböző módjait, ha nem kapja meg a régen kért lemezjátszót, amit már Kati, Mari (gondolom a barát­női) is megkaptak, s még csak ka­rácsony sem kellett hozzá. Lehet, hogy ennek a kislánynak ott lesz a fa alatt a kért ajándék. De vajon diadalmas örömében észre fogja-e venni, hogy annak az ára esetlegesen egy gonddal több vonás a szülei arcán? Nem akarok ünneprontó lenni, ellenkezőleg hittel hiszem, hogy az igazi szeretet papírból, csirizből is tud örömet varázsolni. Téglás Ágnes ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------J SZÜKSÉGLETÜNK, A PÉLDA (I.) „A jelennek önmagában kell hinnie ahhoz, hogy a holnapért meghozza az elő­dök kötelező áldozatát.” (Breszer György) Egy orvos vállalása. • Indulófélben találtam dr. Tóth Lászlót, a 70 éves balmazújvárosi körzeti orvost. Betegéhez készült. Nem a gond felhőfoszlánya — hogy megszokott ritmusát zavarom a rendnek —, nem a táskát letevő kéz elevenedik bennem, hanem a tartás, a felröppenő ráncok íve, hogy: „Én? Én riportalany? Hiszen mit tudok én mondani? Dolgoztam évtizedeken keresztül és kész. Köte­lesség ez, nem érdem.” *** Dr. Tóth László — aki apai, anya­gi ágon parasztcsaládból származik — 1929-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. Ezt követően évekig állásnélküli volt, öt esztendő múlva kapott egy tisz­teletdíjas orvosi állást Mezőbe­­rényben. Kivonat a kinevezésből: „A jelen megbízás alapján orvos urat az Országos Tisztviselői B­etegsegély­­zési Alap ellenőrző orvosa cím ille­ti meg.” — Címet kaptam, pénzt már ke­vésbé. Egy községi orvos kezdő fi­zetése akkoriban 200 pengő felett volt. Én 30 pengőt kaptam plusz egy pengő postaköltséget általányra , hogy egészen pontosak legyünk. Abban az időben az állás kérdése protekció kérdése volt. Engem nem vértezett protekció, hát állás sem jutott. Nem ilyen egyszerű volt a kezdés, mint ma: magamnak kellett megvennem a műszereket, a rende­lői bútorokat stb., s mindezt fix fi­zetés hiányában. 1941-ben — hogy végre biztosítsam magamnak ezt a fixet — elmentem Erdélybe. Száz­­fenesen kaptam körorvosi állást, 210 pengős havi fizetéssel. Itt is nő­sültem meg 1942-ben. *♦* 1944 szeptemberében dr. Tóth László feleségével és kisfiával Deb­recenbe jön, hogy itt töltse szabad­ságát. Akkor még nem sejtik, hogy végleg utaznak. — Mit volt mit tenni, beletörőd­tünk a hírbe, hogy lehetetlenné vált a visszautazás. Itt maradtunk az egy szál kulccsal, amit százfenesi lakásunkból és rendelőnkből ma­­gunkkal hoztunk. A lehetséges al­­ternatívát, hogy azonnal munkához lássak, két tény sürgette. Először — a családnak enni kellett; másod­szor — emberi szemekből orvosért kiáltott a rémület. Testi-lelki orvo­sért. Ide küldtek. Azóta vagyok Balmazújvároson orvos. — 1944 októberétől egyfolytában, egy helyen. Ez önmagában 27 esz­tendő. — 1944—45 tele volt a legnehe­zebb. 1945 májusáig ebben a nagy­községben (feltételezésünk szerint akkoriban kb. 16­ ezer lakos) egye­dül láttam el az orvosi teendőket. A „nadrágosok” elmentek. Tanítót, hivatalnokot is alig találtam, ami­kor idejöttem. Orvost egyáltalán nem. Ki elmenekült, ki katonai szolgálatot teljesített. A nép ma­radt. S orvosra volt szükségük. Hogy hányan jöttek naponta? Ki tudja már azt. Ha csak el nem mond mindent a számok helyett, hogy világostól sötétedésig tartott a rendelés. Ma Balmazújvárosnak hat kör­zeti orvosa, egy szülőotthon-vezető főorvosa, egy TBC-gondozó vezető főorvosa, egy fogorvosa, egy iskola­fogorvosa és egy fogászata van. »** — Maradjunk az 1944 utáni 27 esztendőnél. Vannak benne válság­­periódusok? — Nem orvos az, aki azt mondja, nem bírom tovább. Az élet minden területén adódhat eset, hogy az em­bernek nincs megállása. Erre min­denkinek számítani kell Az orvos­nak is. Hogy időnként majd agyon nyomnak a terhek? De hiszen az ember gondolkodik, megadatott neki az a csodálatos képesség, hogy előrelásson az időben, hogy remény­kedjen, majd csak könnyebb lesz egyszer. Jöjjön tehát bármi, a re­ménynek igenis le kell gyűrni a „nem bírom tovább” gondolatát. Igen, a jövő: ez minden sóvárgá­sunk országa. Mi lesz tíz év múl­va? Húsz év múlva? Hol tart majd az orvostudomány? Mi lesz a csa­ládommal? Az ember ezer kérdésre vár feleletet. Élni akar. Én is ezért akarok élni. Ezért vállaltam a gé­geműtétet, öt éve, hogy dr. Tóth Lászlón gégeműtétet hajtottak végre. Aho­gyan ő mondja, kiirtották az egész­ségét és a kétoldalt levő nyirok­csomókat. A rák így is nagy árat követelt az életért: a beszéd ké­pességét. Démoszthenész fiatal volt, amikor dadogását leküzdve megtanult szépen beszélni, hogy szónokolhasson. Dr. Tóth László 65 évesen és hangszalagok nélkül ta­nult meg — beszélni. Miért? Mert a betegekkel beszélni kell. Mivel hogy gyógyítani is kell. És most beszél, és gyógyít. Hetven évesen is. — Nagy erő kellett a folytatás­hoz, idegileg is megviselt az ope­ráció, így azonban, hogy dolgozni tudok, azt mondom, értelme volt a műtétnek. Sokat köszönhetek a fe­leségemnek, aki tíz esztendeje or­vosírnok mellettem, és aki megoszt­ja velem a terheket. S ugyanezt mondhatom az itteni kollégákról is, akik minden támogatást megadnak, hogy könnyebbé tegyék a munká­mat. Mit mondjak még? 1963-ban Érdemes Orvos kitüntetést kaptam, évekig tagja voltam a Hajdú-Bihar megyei Orvosi Etikai Bizottságnak. Hiszen oly jelentéktelen mindez. A lényeg valahol itt van: a balmaz­újvárosi levegőben, az itteni embe­rek szemében. Mondjam azt, hogy hála? Hogy szeretet? Hogy egy élet csalhatatlan visszhangmámora? Gulyás Imre K. VINCZE MÁRIA Szeretem a pulykát, de olyan nagy, és mi már oly kevesen va­gyunk! Keresztapám aranyos. Mindig is az volt. 72 évesen hajtja a lovat, vezeti az autót és dalol. Újra da­lol. Nem is veszi észre nótázásában a boldogságot — talán nem is akar­ja —, csak én tudok meghatódni tőle. Csodálatos hangulatú István-na­­pok voltak azok karácsony másnap­ján, gesztenyés pulykával. A Bocs­kai rizlingje büszke bor. Hamis nó­ták pezsegnek benne. Nem bicská­­zik tőle senki. Nevet vagy könnye­zik, ahogy kedve tartja, s mire ész­re veszi, olyan tiszta a szíve belse­je, mint az ünnepi szoba. Mióta emlékszem, őszes a haja, ránctalan arca piros, szeme kéken villog, és én nevetségesnek érzem, hogy elemzem, mint egy regényt. Van egy fényképem róla 18-ból. „Állok a lövészárok szélén, mint úi­ Karácsonyi pulyka rág a pohárban”. — Nem sokáig áll. Gránát tüskézi teli. Jópofán biceg azóta, s derűsen emlékezik. Pedig nehéz napok, évek, évtizedek lök­­dösték hajnaltól estig. S íme, mi történt. Egyszerre csak nagy úr lett a szegény csizmadia ötödik fia. Nagy háza lett, nagy kertje lett bi­cegő lába futásából. Bizony-bizony nagy úr lett. Sok szép szobája, sző­nyege, függönye. Ültünk ám har­mincan is a kerek asztalnál. Sok­szor felmászott a kecskebéka a fá­ra. Dolgozott ám reggeltől estig most is. Fel se vette. Úgy gondolta, szép az élet. Sajgott a lába, bolondozott a szíve. Sebaj. Puha a szőnyeg, csip­kés a függöny. Egyszer aztán volt — nincs, s az én keresztapám elfelejtett minden nótát. Hol volt már a szőke Tisza, virágos nyár, sárga levél, és hol volt a nagy ház. Pici lett belőle, egészen pici. Azért két törődött em­ber elfért benne, de az István-nap már kiszorult. Sokáig. Hetvenkétéves az én keresztapám, s újra dalol. Mint egy férfi pacsir­ta. Nem hasogat már a lába. Dehogy hasogat. A szíve még tán lobogni is tudna. Szorosan egymás mellé rak­juk a székeket. Kicsi a szoba. Dehogy kicsi! Majd kirúgjuk az oldalát. Kacag, s már nem érti a bánatos éveket. Dolgo­zik, egészséges, boldog. Valaki a cipőm orrán veri az üte­met. Hagyom. Valaki rám hullajtja a cigarettája hamuját. Hagyom. Érzem a sütőből a rétes illatát. A feje ősz, arca piros, szíve mint az ünnepi szoba. *** Mégis vettem egy pulykát kará­csonyra. Nem is vagyunk még olyan kevesen. Valami Sunyin Ismerősöm, hajdani évfolyamtár­sam és kollégiumi szobatársam le­velet írt a Rádió- és Televízióújság szerkesztőjének. Levelében arról érdeklődött, hogy melyik kötetben jelent meg magyarul Bunyin Nata­lie című elbeszélése, az a novella, amelynek csehszlovák tévéváltoza­tát a minap élvezhettük. A szer­kesztő szíves válaszából már tudjuk, hogy az idén megjelent Sötét fasor című kötetről van szó. S a szerző ürügyén elgondolkoztató jelenségről lesz szó az elkövetkezendőkben. Érdeklődő ismerősöm ugyanis gyakornok vagy talán már tanárse­géd is a debreceni bölcsészkar orosz tanszékén. Ha nem ismerném olva­sottságát, ha nem becsülném szor­galmát, a pont helyett biztosan há­rom felkiáltójelet biggyesztettem volna az előző mondat végére, így csupán morfordírozom. S megpró­bálom felidézni magamban egy pár hónap előtti, árulkodó párbeszéd részleteit. Egy másik értelmes, ér­deklődő debreceni orosz szakos is­merősömmel sétáltam, s mivel ép­pen akkoriban zajlott a vihar Szol­­zsenyicin Nobel-díja körül, termé­szetesen ez is szóba került. Ismerő­söm elmondta, hogy egyik tanára beszélt arról: már a harmincas években is megtörtént, hogy orosz író politikai célzattal kapott No­­bel-díjat. „Valami Sutyinról vagy Sunyinról, vagy hasonló nevű pa­sasról beszélt.” Bevallom, megdöb­bentem. Persze, nem a diákos pasa­sozás miatt. A tökéletes tájékozat­lanság hökkentett meg. Olvasmányélményeim egyértel­műen azt sugallják, hogy bár Bu­nyin élete végéig emigráns maradt, bár politikai célzattal kapta meg a Nobel-díjat, mindezek ellenére nagy író volt. J — zöldi — Moszkvai levél ISKOLÁJA A TUDOMÁNYOKNAK, ISKOLÁJA A PÁRTOSSÁGNAK A december 10-i Pravda ezt a megtisztelő címet adta annak az intéz­ménynek, amely 50., illetve 25. évfordulóját ünnepelte. 50 évvel ezelőtt meg a Vörös Akadémia, 25 évvel ezelőtt, szerves folytatása az Társadalom­­tudományi Akadémia. Miért kell erről tudósítanunk olvasóinkat? Azért, mert az elmúlt 25 évben több mint félszáz magyar védte itt­ meg kandidátusi, doktori értekezését. És dolgoznak tudományos és mű­vészeti életünk különböző területein, magas párt- és állami beosztásokban. December 9-én a Szakszervezetek Központi Házában díszünnepségen emlékeztek a moszkvaiak és a külföldi vendégek a jubileumi évforduló­kon. Az elnökségben foglalt helyet P. Gyemicsev, az SZKP ideológiai tit­kára, az SZKP Politikai Bizottsága nevében pedig A. Pelse, a politikai bizottság tagja köszöntötte a jubiláló intézményt. Beszédében hansúlyozta, mit jelentett és jelent az SZKP részére azok­nak a magas szinten képzett tudományos kádereknek a munkája a szov­jet közéletben, — a párt­­állami és művészeti területeken egyaránt — akiket a hajdani Vörös és később a Társadalomtudományi Akadémia ké­szített fel. Utalt arra az internacionalista segítségre is, melyet a külföldi szocialista országoknak ez a nagyhírű intézmény nyújtott. Az akadémia nevében M. Jovcsuk, az akadémia levelező tagja (filozó­fus) méltatta az intézmény útját, s köszönte meg az SZKP mindenkori se­gítségét az elméleti, tudományos káderek felkészítésében. Többen fejezték ki jókívánságaikat és emlékeztek a régi akadémiai életre. Felszólalt P. Fedoszejev, a Tudományos Akadémia elnökhelyettese, P. Poszpelov, M. Mitin akadémikusok. Valamennyi külföldi aspiráns nevé­ben pedig magyar aspiráns fejezte ki jókívánságait. Másnap, 10-én délelőtt az akadémia épületében, a külföldi vendégek (magyar részről Lakos Sándor, a Magyar Társadalomtudományi Intézet igazgatója) és a különböző nemzetiségek aspiránsainak nevében egy-egy aspiráns köszöntötte az 50, illetve a 25 éves jubileumát ünneplő Vörös, illetve Társadalomtudományi Akadémia vezetését. Ezek után a különböző intézetek tudományos szekcióülése következett. E sorok írója az irodalmi szekcióban olyan értékes előadások hallgatója lehetett, mint M. Hrapcsenko akadémikusé volt, aki az irodalom és a mű­vészetelmélet néhány kérdéséről beszélt rendkívüli érdeklődés közepette, ő az, aki B. Hejlak professzorral együtt, a lengyel Harkiewiczhez és a ma­gyar Bartha Jánoshoz hasonlóan a mai irodalomtudomány módszereinek, társadalmi szerepének vizsgálatával foglalkozik. Színes előadást tartott G. Lomidze professzor, aki a nacionalizmus és internacionalizmus kapcsolatával foglalkozik a sok nemzetiségű szovjet irodalmi életben. Érdekes volt B. Voloszovnak, a Junoszty (Fiatalság) c. irodalmi folyó­irat helyettes főszerkesztőjének felszólalása, aki a kritika illuzionizmusá­­ról beszélt, értve ezen az irodalomkritika „gyávaságát”, fogyatékosságait. Sz. Szabó László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1971. DECEMBER 24.

Next