Hajdú-Bihari Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-22 / 18. szám

Mire szabad a szombat? „Az idő rendkívü­l drága költekezés" A népművelőket kétszer csapta be a szabad szombat. Először: ami­kor hittek benne. Másodszor: ami­kor már nem hittek benne. Nem egészen az ő bűnük. Az élet és néhány szociológus ludas ebben. A szabad szombatok ugyanis nem hoztak telt házat a közművelődés számára, mire a tényeket számba­­vevő szociológusok kijelentették: a kulturális nyereség — nulla. Ám a szociológusok arra voltak kíváncsiak: Mi van? Az emberfor­málás hivatását vállaló népműve­lőnek viszont azt kell kérdeznie: Mi lesz? Csak így tud ma — a HOLNAP kezére dolgozni. Nos, huzamosan kiderült, hogy a szociológusok a jelenségben — a lé­nyeget keresték. A tényekből — a tennivalókat „olvasták” ki. És megfogalmazódott a művelő­déspolitikai elv e témában: Meg kell tanítanunk az embereket a szabad idő hasznos eltöltésére! Kétségtelen, sziszifuszi munkát jelentő hétköznapi tennivaló. Ám társadalmi hatásában történelmi horderejű! *** „Az idő rendkívül drága költeke­zés” — mondta egy ókori görö bölcs. S mi, akik a vékonyerszényű idővel költekezünk, naponta ta­pasztaljuk. Drága, mert az idő az emberi teremtőerő, a társadalmi teremtő­erő kategóriája. Nem kevésbé drá­ga a szabad idő, melyet Marx „az egyén teljes fejlődésére szolgáló időnek” tart. Témánk ezúttal éppen az, hogy „költekezünk” a megnövekedett szabad idővel? Hát, pazarlóan! A válasz talán meghökkentő: azért pazarlóan, mert pénzünket gyara­pítjuk általa — nem önmagunkat! Nem a magunk személyiségét, ké­pességét, tudását, energiakészletét. Ne gondoljuk, hogy elvont, huma­nista jótékonykodás a szabad szom­batok bevezetése hazánkban. El­lenkezőleg, része annak a tudatos társadalomépítésnek, melyben nem­csak a technika fejlődik, hanem mindenekelőtt maga­­ az ember. A dolgozó ember, Marx, midőn a­ történelmi folya­mat lendítőerejéül a termelőerők fejlődését jelöli meg, korántsem gondol egyoldalú fejlődésre. A ter­melőerők ugyanis számára mindig két tényezőt jelentettek: egyfelől a termelési eszközöket, másfelől az embert. Nos, a szabad idő növelésé­ben olyasmit sejtek, hogy a társa­dalmi felszabadítás ma „bensőbb területen” munkál. Az emberben! Az egyénben. Hogy felszabadítsa képességeit, alkotó erejét, szelle­mét. • ■­­ S ha millió egyén fejleszti „sze­mélyiségét” — az egész társadalom lesz több általa. Végső soron a sza­bad idő növelése a dolgozó milliók hosszútávú felkészülését hivatott szolgálni. Felkészülésüket a társa­dalmi élet eljövendő feladataira. És mit mutat ezzel szemben a szabad szombatok „kórképe"? A szociológusok megállapításai nem hízelgőek. Kimutatták példá­ul, hogy 1969-ben 1 millió 460 ezer ember túlórázott, többségük éppen a szabad szombaton. Következéskép­pen nem arra „szabad” amire hi­vatott lenne. Nem több tudást, több alkotóenergiát szül — csupán több jövedelmet! Máris adva a feladat: a szabad időt tartozunk felszabadítani a pusztán formális szabadság alól, hogy mind az egyén, mind a közös­ség számára hasznos idővé változ­zon! Hogyan? A szabad idő kategóriáján belül Marx megkülönböztette a szabad időt és a termékeny időt. Erre kér­dez rá A szocialista kultúra prob­lémái című könyvében Hermann István: Hogyan válhat a szabad idő termékeny idővé? És válasza a következő: „Csak ak­kor, ha a társadalmi termelési fo­lyamat és a társadalom egész szer­kezete, belső szervezettsége lehe­tővé teszi, hogy a szabad idő ne elidegenedett szükségletek kielégí­tésére szolgáló idő legyen, hanem valóban a magasabb rendű tevé­kenység számára szolgáló idő, amely más emberré változtatja a szemé­lyiséget, aki aztán megújult em­berként kerül vissza a termelési folyamatba.” Vagyis a szabad idő metamorfó­zisát (átváltozását) sürgeti. Mindez azon múlik, miként „köl­tekezünk” szabad időnkkel. Mert lehet az emberi, egyben társadal­mi fejlődés előrelendítője, ám lehet káros kedvtelések szülője is. Figyel­meztető egy svájci szociológus sokat sejtető megjegyzése, miszerint az emberi társadalmat három nagy ve­szély fenyegeti: az atombomba, a túlnépesedés és a szabad idő. Mi kissé megmosolyogjuk ez utóbbi „veszélyforrást”, bár a nyu­gati életforma körülményei talán kedveznek a bűnös időtöltésnek. A szocializmusban aligha kell tarta­nunk hasonlótól, hiszen a technikai forradalom párosul a társadalmi forradalommal. Ám attól joggal fél­hetünk, hogy a több szabad időhöz jutott dolgozó eltékozolja a társa­dalom eme adományát. Elegendő-e tehát, hogy a munkásnak legyen szabad ideje a művelődésre, testi és szellemi megújulásra? Nem. Sokkal fontosabb, hogy maga a munkafo­lyamat és a társadalmi összfolyamat megszülje ezt az igényét. A szabad idő eltöltése nem az egyén magánügye. Éppen annyira a társadalom közügye is. Érthetetlen, hogy az üzemek, vál­lalatok — miután megteremtették a szabad szombatok bevezetésének termelési, technikai feltételeit — nem sokat törődnek munkásaik szabad idejének „termékennyé” té­telével. A népművelés szinte társ­­talanul erőlködik. És mennyire megsínyli a mecénás hiányát! Mintha a gazdaságvezetők több­sége nem ismerné fel természetes szövetségesét a kultúrában. Terme­lés és művelődés összefüggésére világít rá Hermann alábbi megálla­pítása: „...a kultúra igazi nagy funkcióját abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerült a termelési folyamatból, a kultúra segítségé­vel — amelyet egyrészt ő maga te­remt, másrészt mint általános kul­túrát magába szív — más szubjek­tumként kerüljön vissza a termelési folyamatba. Vagyis ha a szabad idő metamorfózisa megtörténik, ha a szabad időből termékeny idő lesz, akkor ez egyet jelent a szubjektum metamorfózisával is: mássá válik, s úgy kerül ismét szembe a maga termelési feladataival.” A jövő társadalmának felépíté­se nagy technikai fejlesztése elkép­zelhetetlen az ember személyisé­gének teljesebbé tétele nélkül. Eh­hez pedig termékeny szabad idő kell! Mert az ember — a pihenés mellett — „a szabad idő egy részét is alkotásra használja fel, s nem­csak tárgyakat alkot, hanem a tárgyalkotással és amellett önmagát is alkotja. Ilyen értelemben az em­ber önmagát alkotó lény”. Érdekes és lényegre tapintó Her­­mannak ez a fejtegetése. Mindez persze tetszetős elmélet marad mindaddig, amíg a társadalom egé­sze — nemcsak a közművelődés — fel nem szabadítja az önmagát al­kotó egyén számára a szabad időt. Hogyan történik ez a „felszabadí­tás”? — legyen következő cikkünk témája. Balogh Ödön Felelősség az emberért Hány fiatal ember gondol néha arra — télen gyakrab­ban talán, mert a rossz idő csúfítja a kedvet is —, hogy jó volna most nekiindulni a városnak, és azt mondani jól érthetően valahol: jöjjön ide mindenki, aki barátra vágyik. Minden fiatal, aki nem is tudja még, hogy ha­sonlít hozzám, hogy hason­lóak a céljaink,­ a vágyaink, csak sejti, hogy sok-sok is­meretlen társa rejtezik itt a közelében. Azért jut eszembe most ez, mert akivel beszélgetek, szerencsés ember. Barátok között él, akik tudnak vitat­kozni egymással. Ritka aján­dék, nem mondhatja el ma­gáról bárki. Ezt a fiatal jogásznőt is­merem régóta. Együtt vol­tunk gyerekek, egy iskolába jártunk, egy faluban éltünk. Teltek az évek és történt minden úgy, ahogy történ­nie kellett: egyikünk erre, a másik arra. Otthon az ő házuk helyén már új műút vezet... Az már nem olyan termé­szetes, hogy az évek ne hagyjanak nyomot a külsőn, se a jellemen. Csak a fekete copf tűnt el az időben, az arc, a mosoly, az élénken fi­gyelő szem ugyanaz. A ko­molyság, a megfontoltság is. Gyereknél ez feltűnő erény volt, most az lepne meg, ha másnak látnám. Családos és nincs barátok nélkül. Mégis a magányos­ságról beszélünk. Arról a vi­szonylagos magányról, mely jó is, meg rossz is. Jó, mert azt jelenti: az összeszokott­ság, a hasonlóság is okoz­hatja. Kellemes magány, olyan embereket lep meg olykor, akik már szó nélkül is értik egymás szavát. De rossz, mert ez többnyire azonos munkájú, hivatású emberek közösségében tűnik fel, s egyfajta témabeszűkü­lést­ is jelent. Orvosoknál­­a betegség a téma, tanároknál a gyerek, jogászoknál — az ügyek. . . Az ügyek hazakísérnek. Otthon is, a baráti beszél­getéseknek is szinte állandó témái. Egy ügy persze jóval több, mint amennyit a lai­kus meglát belőle. Az­­ em­beri viszonyokon túl politi­ka is. A jog társadalomtu­domány, s ez nagyon kifeje­ző meghatározás. A mi vi­táink sohasem unalmasak, mert emberi sorsokat bon­colgatunk, motivációkat, in­dokokat keresünk, s ezek gyakran túlmutatnak magán az emberen. A jogász soha­sem zárhatja ki gondolatai­ból a munkáját, s a pihen­tető diskurzusok helyett leg­többször szakmai viták lesz­nek a beszélgetések. Ez így jól is van. De épp ezek miatt szürkül le természetszerűleg a témakör. Meg beszűkül a szabad idő is. Egészen bizo­nyos, hogy sok pályakezdő fiatallal közösek gondjaink. Bizonyos, hogy okos, hasz­nos dolog volna más szak­mabeliek véleményét, gon­dolkodásmódját is megis­merni, és általuk megismer­ni a világnak egy másik sze­letkéjét. De sem idő, sem al­'­kalom arra, hogy új barát­ságokat kössünk — amíg nem érezzük kínzóan egyol­dalúnak a régieket. De így van ez a várossal, a hellyel is. Nem lehet közömbös sen­kinek, hogy hol él. Hogy mi­lyen az a környezet, amely­ben nap mint nap mozog, amelyik szűkebb hazája. Aki­ számára idegen helyen kezd el dolgozni, annak a hellyel is ismerkednie kelle­ne. De sok idő nem volt, s most sincs erre. A legszűkebb hazát, a la­kást még ha egy szobából áll is, mégha albérlet is, ma­gához kell szelídítenie az embernek. Mert lennie kell egy pontnak, ahol otthon érezzük magunkat. Ezért említem most Gyurit, aki pedig igazi témánkhoz sem­mi értelmeset nem tud hoz­záfűzni. Mert még csak hét kiló, beszélni sem tud, s fe­kete szemével sem pislant érten, amikor boldogságról, elégedettségről faggatózom. A választ öt hónapos kis éle­tével meghatározza és egy­értelművé teszi. Pedig sem a kérdés, sem rá a felelet nem hangzott el. Csak figye­lem, ahogy a jogásznő ját­szik a kisfiával. A boldogságra amúgy is nehéz rákérdezni. Haszno­sabb dolog, ha az összetevő­ket kutatjuk. A család és a baráti szeretet, figyelem mindenképpen tényező. De nyilvánvalóan kevés. — Munka nélkül nem le­het teljes az ember élete. Jo­gász vagyok, az enyém­ tehát a jogi munka nélkül. Ahhoz pedig, hogy valamilyen, bár­­milyen munka örömet sze­rezzen, az kell, hogy szeres­sük, amit csinálunk. Én em­berekkel foglalkozom, s ezt csak úgy tudom jól végezni, ha egészen közeli viszony­ban tudok lenni az embe­rekkel. Ez azt is jelenti, hogy szeretnem kell, s sze­retem is őket. Meg azt is, hogy ismernem kell az em­bereket, türelmesnek kell lennem hozzájuk. Azt is, hogy a bajaikkal azonosulni tudjak. Hozzám tanácsért jönnek, döntést várnak tő­lem. A döntéshez pedig ha­tározottság kell. Ez is hozzá­tartozik az emberszeretet­­hez. Tartozom nekik azzal, hogy a magatartásommal bi­zalmat ébresztek magam iránt. Ezzel együtt pedig hi­tet is bennük arra, hogy se­gítek megoldani a problé­máikat. Nem lehet bizony­talankodni, amikor határo­zottságot várnak tőlem. — Nap mint nap véle­ményt formálni, felelősség­gel dönteni, fel kell nőni ehhez a szerephez. — Különösen nehéz ez az első időkben. Az egyetem más, mint az élet, a megta­nult anyaggal sem fedhető be mindig a gyakorlat. Kez­dőknél gyakran okoz ez bi­zonytalanságérzetet. Letár­gyalunk egy ügyet, s utána felmerülhet a kétség: min­dent megtettem-e, s jól va­jon? Az orvos, aki a testet kezeli, tudja, hogy milyen lehetőségei vannak milyen eszközei, milyen esély a gyó­gyulásra. Aki az ember lel­kével, érzelmeivel, gondola­taival, józanul indokolható, vagy megmagyarázhatatlan tetteivel foglalkozik, gyak­rabban érezhet bizonytalan­ságot. A „műhibák” sem tűnnek fel mindjárt, vagy talán sohasem. A tünetek pedig nagyon rejtettek oly­kor. — Szüksége van-e a jo­gásznak az objektivitásra? Emberismeret, azonosulni tudás, emberszeretet, szub­jektív tartalmú fogalmak. S embere válogatja, hogy ki miképpen értelmezi, s gya­korolja ezeket. Nem vezet­nek-e esetleg téves döntés­hez? — Az abszolút objektivi­tás megvalósíthatatlan. A törvény, a határozat ugyan objektív, de ez már a vég­eredmény. S amíg valame­lyiket kiválasztom, s alkal­mazom, addig segítségül kell hívni a személyes meglátá­sokat, érzéseket, sejtéseket is. Hogy ne legyen téves a kiválasztás. A hidegen ob­jektív elbírálás több hiba­­lehetőséget rejt. Van úgy persze, hogy a szubjektivi­tás nagyon megnehezíti a dolgokat. Akiben nem hi­szek, akiről úgy érzem, hogy nem őszinte hozzám, aki nem szimpatikus emiatt, az­zal kínszenvedés tárgyalni. — Miért választottad a jo­gászi hivatást? — A pályaválasztást sok­féle motiváció indokolhatja. Családi hagyom­ány, gyer­mekkori elhatározások, fel­tűnő képesség, adottság. Esetleg valamiféle élmény. Én egy gimnazista korom­beli élmény hatására úgy döntöttem, hogy jogi karra megyek. Részt vettem tanú­ként egy tárgyaláson. Akkor úgy láttam, hogy nem ve­szik eléggé figyelembe a vádlott egyéniségét, nem fi­gyelnek eléggé a jellemére. Talán akkor jöttem rá, hogy a jogászat nemcsak parag­rafusok rengetege. De lehe­tőség például arra, hogy rej­tett emberi tulajdonságokat is fölfedezzünk, s felhasz­náljunk, akár elítélünk, akár felmentünk, szerepünk szerint. Valaha tanító akar­tam lenni. Ha nem is azo­nos, de­­hasonló hivatás. A lényege mindkettőnek az ember. Szép, nagy szoba, igaz, havi ezer forintért, két he­verő szekrény, fotelek, kis­asztal, meg a gyerekágy. Lent az utcán villamosok csikordulnak autók sivíta­­nak. Itt bent közösen boncol­gatjuk egy pályakezdő éle­tét. Fiatal emberét, aki nem a gondjairól beszél, hanem hi­vatásának szépségéről. Pá­lyakezdőét, aki szép hittel felelősséget vállal az embe­rekért. Cs. Nagy Ibolya Hetenként új tévéjáték a képernyőn Úgy tűnik, az 1972-es év tévéjá­téktermése bőséges lesz. Közel hat­van darabot­­láthatnak majd a né­zők.­­ Az első negyedév egyik érdekes premierje Keres Endre „Jó estét nyár, jó estét szerelem” című regé­nyének kétrészes tv-film változata lesz. „Egy óra múlva itt vagyok” címmel új munkásmozgalmi ka­landfilmet láthatunk. A „B—21” című produkció, mely­nek Koncz Gábor és Szakács Esz­ter a főszereplője, Szemes Mihály rendezésében kerül bemutatásra. A tervekben tudományos fan­tasztikus film — „Az elszabadult idő” —politikai krimi — „A számadások kora” — is szerepel, összesen mintegy hatvan bemu­tatót terveznek az 1972-es évre. Lesz tehát miből válogatni. DEBRECENI SZOBROK ÉS EMLÉKTÁBLÁK © Medgyessy Ferenc—Megyeri Barna: Arany János-portré NAGYERDŐ, VIGADÓ ELŐTTI PARK, ÉLETNAGYSÁGÚ MELLSZOBOR A városi műemlékbizottság 1957 februárjában határozta el Arany János-szobor felállítását Debrecen­ben. Tervük lelkes támogatást ta­lált a városi diákság és értelmiség köreiben. A portrészobor elkészíté­sére Debrecen nagy szülöttét, dr. Medgyessy Ferencet kérték fel. A Budapesten élő 76 éves mester ugyan nagybeteg volt (1954-ben kez­dődött agyérelmeszesedése, 1956- ban szívtrombózissal ápolták hóna­pokig), de vállalta egy tanítványa segítségével a portré elkészítését. Az őt felkereső debreceni „küldött­ségnek” boldogan mutatta kisdiák­kori rajzát Tóth Gábor debreceni vincellérről, mondván: „Lerajzol­tam, mert arra gondoltam, hogy ilyen lehetett Arany János. Már ak­kor tudtam, hogy megmintázom egyszer.” 1957 áprilisában agyérgörccsel kórházba vitték Medgyessyt, de több hónapos betegsége alatt is ellen­őrizte az azóta már fiatalon, tragi­kusan elhunyt tanítványa, Megyeri Barna munkáját, a portré durva felrakását. A végleges munka a Mester alkotása, az arc finomítása, karakterének megadása, őszre elké­szült a szobor, Medgyessy utolsó köztéri alkotása. Az októberi szo­boravatásra személyesen is eljött Medgyessy — s bár a Déri térre, már ott levő négy hatalmas szobra és négy domborműve mellé szánta Arany szobrát — megelégedetten mondta: „Csak jó szobor ez.” Medgyessy Arany János-portréja egyfajta hadüzenet az akadémikus, magyaros költőfelfogásnak. Az egy­szerű, szinte puritán embert mutat­ja be, aki néphez kötődésével, kül­ső és legfőképpen belső hasonulá­sával válik naggyá, emlékezeteseb­bé, „ércnél maradandóbbá”. Nincs a szobron egyetlen felesleges vo­nás: leegyszerűsítetten, keményen, pátosztól mentesen formálta meg a két művész: a mester és tanítvá­nya a maga­­ Arany János képét. Hogy mégis Medgyessy-szobornak érezzük a portrét, az Medgyessy művészi és pedagógiai nagyságát bizonyítja. A tanítvány, Megyeri Barna nem portréival, hanem mo­numentális figurális köztéri szob­raival érte el sikereit rövid életé­ben, és­ alakította ki bennük és ve­lük egyéni formanyelvét (Debre­cenben; „Európa elrablása” c. szobra). Sz. Kürti Katalin HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. JANUÁR 22.

Next