Hajdú-Bihari Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-22 / 18. szám
Mire szabad a szombat? „Az idő rendkívül drága költekezés" A népművelőket kétszer csapta be a szabad szombat. Először: amikor hittek benne. Másodszor: amikor már nem hittek benne. Nem egészen az ő bűnük. Az élet és néhány szociológus ludas ebben. A szabad szombatok ugyanis nem hoztak telt házat a közművelődés számára, mire a tényeket számbavevő szociológusok kijelentették: a kulturális nyereség — nulla. Ám a szociológusok arra voltak kíváncsiak: Mi van? Az emberformálás hivatását vállaló népművelőnek viszont azt kell kérdeznie: Mi lesz? Csak így tud ma — a HOLNAP kezére dolgozni. Nos, huzamosan kiderült, hogy a szociológusok a jelenségben — a lényeget keresték. A tényekből — a tennivalókat „olvasták” ki. És megfogalmazódott a művelődéspolitikai elv e témában: Meg kell tanítanunk az embereket a szabad idő hasznos eltöltésére! Kétségtelen, sziszifuszi munkát jelentő hétköznapi tennivaló. Ám társadalmi hatásában történelmi horderejű! *** „Az idő rendkívül drága költekezés” — mondta egy ókori görö bölcs. S mi, akik a vékonyerszényű idővel költekezünk, naponta tapasztaljuk. Drága, mert az idő az emberi teremtőerő, a társadalmi teremtőerő kategóriája. Nem kevésbé drága a szabad idő, melyet Marx „az egyén teljes fejlődésére szolgáló időnek” tart. Témánk ezúttal éppen az, hogy „költekezünk” a megnövekedett szabad idővel? Hát, pazarlóan! A válasz talán meghökkentő: azért pazarlóan, mert pénzünket gyarapítjuk általa — nem önmagunkat! Nem a magunk személyiségét, képességét, tudását, energiakészletét. Ne gondoljuk, hogy elvont, humanista jótékonykodás a szabad szombatok bevezetése hazánkban. Ellenkezőleg, része annak a tudatos társadalomépítésnek, melyben nemcsak a technika fejlődik, hanem mindenekelőtt maga az ember. A dolgozó ember, Marx, midőn a történelmi folyamat lendítőerejéül a termelőerők fejlődését jelöli meg, korántsem gondol egyoldalú fejlődésre. A termelőerők ugyanis számára mindig két tényezőt jelentettek: egyfelől a termelési eszközöket, másfelől az embert. Nos, a szabad idő növelésében olyasmit sejtek, hogy a társadalmi felszabadítás ma „bensőbb területen” munkál. Az emberben! Az egyénben. Hogy felszabadítsa képességeit, alkotó erejét, szellemét. • ■ S ha millió egyén fejleszti „személyiségét” — az egész társadalom lesz több általa. Végső soron a szabad idő növelése a dolgozó milliók hosszútávú felkészülését hivatott szolgálni. Felkészülésüket a társadalmi élet eljövendő feladataira. És mit mutat ezzel szemben a szabad szombatok „kórképe"? A szociológusok megállapításai nem hízelgőek. Kimutatták például, hogy 1969-ben 1 millió 460 ezer ember túlórázott, többségük éppen a szabad szombaton. Következésképpen nem arra „szabad” amire hivatott lenne. Nem több tudást, több alkotóenergiát szül — csupán több jövedelmet! Máris adva a feladat: a szabad időt tartozunk felszabadítani a pusztán formális szabadság alól, hogy mind az egyén, mind a közösség számára hasznos idővé változzon! Hogyan? A szabad idő kategóriáján belül Marx megkülönböztette a szabad időt és a termékeny időt. Erre kérdez rá A szocialista kultúra problémái című könyvében Hermann István: Hogyan válhat a szabad idő termékeny idővé? És válasza a következő: „Csak akkor, ha a társadalmi termelési folyamat és a társadalom egész szerkezete, belső szervezettsége lehetővé teszi, hogy a szabad idő ne elidegenedett szükségletek kielégítésére szolgáló idő legyen, hanem valóban a magasabb rendű tevékenység számára szolgáló idő, amely más emberré változtatja a személyiséget, aki aztán megújult emberként kerül vissza a termelési folyamatba.” Vagyis a szabad idő metamorfózisát (átváltozását) sürgeti. Mindez azon múlik, miként „költekezünk” szabad időnkkel. Mert lehet az emberi, egyben társadalmi fejlődés előrelendítője, ám lehet káros kedvtelések szülője is. Figyelmeztető egy svájci szociológus sokat sejtető megjegyzése, miszerint az emberi társadalmat három nagy veszély fenyegeti: az atombomba, a túlnépesedés és a szabad idő. Mi kissé megmosolyogjuk ez utóbbi „veszélyforrást”, bár a nyugati életforma körülményei talán kedveznek a bűnös időtöltésnek. A szocializmusban aligha kell tartanunk hasonlótól, hiszen a technikai forradalom párosul a társadalmi forradalommal. Ám attól joggal félhetünk, hogy a több szabad időhöz jutott dolgozó eltékozolja a társadalom eme adományát. Elegendő-e tehát, hogy a munkásnak legyen szabad ideje a művelődésre, testi és szellemi megújulásra? Nem. Sokkal fontosabb, hogy maga a munkafolyamat és a társadalmi összfolyamat megszülje ezt az igényét. A szabad idő eltöltése nem az egyén magánügye. Éppen annyira a társadalom közügye is. Érthetetlen, hogy az üzemek, vállalatok — miután megteremtették a szabad szombatok bevezetésének termelési, technikai feltételeit — nem sokat törődnek munkásaik szabad idejének „termékennyé” tételével. A népművelés szinte társtalanul erőlködik. És mennyire megsínyli a mecénás hiányát! Mintha a gazdaságvezetők többsége nem ismerné fel természetes szövetségesét a kultúrában. Termelés és művelődés összefüggésére világít rá Hermann alábbi megállapítása: „...a kultúra igazi nagy funkcióját abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerült a termelési folyamatból, a kultúra segítségével — amelyet egyrészt ő maga teremt, másrészt mint általános kultúrát magába szív — más szubjektumként kerüljön vissza a termelési folyamatba. Vagyis ha a szabad idő metamorfózisa megtörténik, ha a szabad időből termékeny idő lesz, akkor ez egyet jelent a szubjektum metamorfózisával is: mássá válik, s úgy kerül ismét szembe a maga termelési feladataival.” A jövő társadalmának felépítése nagy technikai fejlesztése elképzelhetetlen az ember személyiségének teljesebbé tétele nélkül. Ehhez pedig termékeny szabad idő kell! Mert az ember — a pihenés mellett — „a szabad idő egy részét is alkotásra használja fel, s nemcsak tárgyakat alkot, hanem a tárgyalkotással és amellett önmagát is alkotja. Ilyen értelemben az ember önmagát alkotó lény”. Érdekes és lényegre tapintó Hermannak ez a fejtegetése. Mindez persze tetszetős elmélet marad mindaddig, amíg a társadalom egésze — nemcsak a közművelődés — fel nem szabadítja az önmagát alkotó egyén számára a szabad időt. Hogyan történik ez a „felszabadítás”? — legyen következő cikkünk témája. Balogh Ödön Felelősség az emberért Hány fiatal ember gondol néha arra — télen gyakrabban talán, mert a rossz idő csúfítja a kedvet is —, hogy jó volna most nekiindulni a városnak, és azt mondani jól érthetően valahol: jöjjön ide mindenki, aki barátra vágyik. Minden fiatal, aki nem is tudja még, hogy hasonlít hozzám, hogy hasonlóak a céljaink, a vágyaink, csak sejti, hogy sok-sok ismeretlen társa rejtezik itt a közelében. Azért jut eszembe most ez, mert akivel beszélgetek, szerencsés ember. Barátok között él, akik tudnak vitatkozni egymással. Ritka ajándék, nem mondhatja el magáról bárki. Ezt a fiatal jogásznőt ismerem régóta. Együtt voltunk gyerekek, egy iskolába jártunk, egy faluban éltünk. Teltek az évek és történt minden úgy, ahogy történnie kellett: egyikünk erre, a másik arra. Otthon az ő házuk helyén már új műút vezet... Az már nem olyan természetes, hogy az évek ne hagyjanak nyomot a külsőn, se a jellemen. Csak a fekete copf tűnt el az időben, az arc, a mosoly, az élénken figyelő szem ugyanaz. A komolyság, a megfontoltság is. Gyereknél ez feltűnő erény volt, most az lepne meg, ha másnak látnám. Családos és nincs barátok nélkül. Mégis a magányosságról beszélünk. Arról a viszonylagos magányról, mely jó is, meg rossz is. Jó, mert azt jelenti: az összeszokottság, a hasonlóság is okozhatja. Kellemes magány, olyan embereket lep meg olykor, akik már szó nélkül is értik egymás szavát. De rossz, mert ez többnyire azonos munkájú, hivatású emberek közösségében tűnik fel, s egyfajta témabeszűkülést is jelent. Orvosoknála betegség a téma, tanároknál a gyerek, jogászoknál — az ügyek. . . Az ügyek hazakísérnek. Otthon is, a baráti beszélgetéseknek is szinte állandó témái. Egy ügy persze jóval több, mint amennyit a laikus meglát belőle. Az emberi viszonyokon túl politika is. A jog társadalomtudomány, s ez nagyon kifejező meghatározás. A mi vitáink sohasem unalmasak, mert emberi sorsokat boncolgatunk, motivációkat, indokokat keresünk, s ezek gyakran túlmutatnak magán az emberen. A jogász sohasem zárhatja ki gondolataiból a munkáját, s a pihentető diskurzusok helyett legtöbbször szakmai viták lesznek a beszélgetések. Ez így jól is van. De épp ezek miatt szürkül le természetszerűleg a témakör. Meg beszűkül a szabad idő is. Egészen bizonyos, hogy sok pályakezdő fiatallal közösek gondjaink. Bizonyos, hogy okos, hasznos dolog volna más szakmabeliek véleményét, gondolkodásmódját is megismerni, és általuk megismerni a világnak egy másik szeletkéjét. De sem idő, sem al'kalom arra, hogy új barátságokat kössünk — amíg nem érezzük kínzóan egyoldalúnak a régieket. De így van ez a várossal, a hellyel is. Nem lehet közömbös senkinek, hogy hol él. Hogy milyen az a környezet, amelyben nap mint nap mozog, amelyik szűkebb hazája. Aki számára idegen helyen kezd el dolgozni, annak a hellyel is ismerkednie kellene. De sok idő nem volt, s most sincs erre. A legszűkebb hazát, a lakást még ha egy szobából áll is, mégha albérlet is, magához kell szelídítenie az embernek. Mert lennie kell egy pontnak, ahol otthon érezzük magunkat. Ezért említem most Gyurit, aki pedig igazi témánkhoz semmi értelmeset nem tud hozzáfűzni. Mert még csak hét kiló, beszélni sem tud, s fekete szemével sem pislant érten, amikor boldogságról, elégedettségről faggatózom. A választ öt hónapos kis életével meghatározza és egyértelművé teszi. Pedig sem a kérdés, sem rá a felelet nem hangzott el. Csak figyelem, ahogy a jogásznő játszik a kisfiával. A boldogságra amúgy is nehéz rákérdezni. Hasznosabb dolog, ha az összetevőket kutatjuk. A család és a baráti szeretet, figyelem mindenképpen tényező. De nyilvánvalóan kevés. — Munka nélkül nem lehet teljes az ember élete. Jogász vagyok, az enyém tehát a jogi munka nélkül. Ahhoz pedig, hogy valamilyen, bármilyen munka örömet szerezzen, az kell, hogy szeressük, amit csinálunk. Én emberekkel foglalkozom, s ezt csak úgy tudom jól végezni, ha egészen közeli viszonyban tudok lenni az emberekkel. Ez azt is jelenti, hogy szeretnem kell, s szeretem is őket. Meg azt is, hogy ismernem kell az embereket, türelmesnek kell lennem hozzájuk. Azt is, hogy a bajaikkal azonosulni tudjak. Hozzám tanácsért jönnek, döntést várnak tőlem. A döntéshez pedig határozottság kell. Ez is hozzátartozik az emberszeretethez. Tartozom nekik azzal, hogy a magatartásommal bizalmat ébresztek magam iránt. Ezzel együtt pedig hitet is bennük arra, hogy segítek megoldani a problémáikat. Nem lehet bizonytalankodni, amikor határozottságot várnak tőlem. — Nap mint nap véleményt formálni, felelősséggel dönteni, fel kell nőni ehhez a szerephez. — Különösen nehéz ez az első időkben. Az egyetem más, mint az élet, a megtanult anyaggal sem fedhető be mindig a gyakorlat. Kezdőknél gyakran okoz ez bizonytalanságérzetet. Letárgyalunk egy ügyet, s utána felmerülhet a kétség: mindent megtettem-e, s jól vajon? Az orvos, aki a testet kezeli, tudja, hogy milyen lehetőségei vannak milyen eszközei, milyen esély a gyógyulásra. Aki az ember lelkével, érzelmeivel, gondolataival, józanul indokolható, vagy megmagyarázhatatlan tetteivel foglalkozik, gyakrabban érezhet bizonytalanságot. A „műhibák” sem tűnnek fel mindjárt, vagy talán sohasem. A tünetek pedig nagyon rejtettek olykor. — Szüksége van-e a jogásznak az objektivitásra? Emberismeret, azonosulni tudás, emberszeretet, szubjektív tartalmú fogalmak. S embere válogatja, hogy ki miképpen értelmezi, s gyakorolja ezeket. Nem vezetnek-e esetleg téves döntéshez? — Az abszolút objektivitás megvalósíthatatlan. A törvény, a határozat ugyan objektív, de ez már a végeredmény. S amíg valamelyiket kiválasztom, s alkalmazom, addig segítségül kell hívni a személyes meglátásokat, érzéseket, sejtéseket is. Hogy ne legyen téves a kiválasztás. A hidegen objektív elbírálás több hibalehetőséget rejt. Van úgy persze, hogy a szubjektivitás nagyon megnehezíti a dolgokat. Akiben nem hiszek, akiről úgy érzem, hogy nem őszinte hozzám, aki nem szimpatikus emiatt, azzal kínszenvedés tárgyalni. — Miért választottad a jogászi hivatást? — A pályaválasztást sokféle motiváció indokolhatja. Családi hagyomány, gyermekkori elhatározások, feltűnő képesség, adottság. Esetleg valamiféle élmény. Én egy gimnazista korombeli élmény hatására úgy döntöttem, hogy jogi karra megyek. Részt vettem tanúként egy tárgyaláson. Akkor úgy láttam, hogy nem veszik eléggé figyelembe a vádlott egyéniségét, nem figyelnek eléggé a jellemére. Talán akkor jöttem rá, hogy a jogászat nemcsak paragrafusok rengetege. De lehetőség például arra, hogy rejtett emberi tulajdonságokat is fölfedezzünk, s felhasználjunk, akár elítélünk, akár felmentünk, szerepünk szerint. Valaha tanító akartam lenni. Ha nem is azonos, dehasonló hivatás. A lényege mindkettőnek az ember. Szép, nagy szoba, igaz, havi ezer forintért, két heverő szekrény, fotelek, kisasztal, meg a gyerekágy. Lent az utcán villamosok csikordulnak autók sivítanak. Itt bent közösen boncolgatjuk egy pályakezdő életét. Fiatal emberét, aki nem a gondjairól beszél, hanem hivatásának szépségéről. Pályakezdőét, aki szép hittel felelősséget vállal az emberekért. Cs. Nagy Ibolya Hetenként új tévéjáték a képernyőn Úgy tűnik, az 1972-es év tévéjátéktermése bőséges lesz. Közel hatvan darabotláthatnak majd a nézők. Az első negyedév egyik érdekes premierje Keres Endre „Jó estét nyár, jó estét szerelem” című regényének kétrészes tv-film változata lesz. „Egy óra múlva itt vagyok” címmel új munkásmozgalmi kalandfilmet láthatunk. A „B—21” című produkció, melynek Koncz Gábor és Szakács Eszter a főszereplője, Szemes Mihály rendezésében kerül bemutatásra. A tervekben tudományos fantasztikus film — „Az elszabadult idő” —politikai krimi — „A számadások kora” — is szerepel, összesen mintegy hatvan bemutatót terveznek az 1972-es évre. Lesz tehát miből válogatni. DEBRECENI SZOBROK ÉS EMLÉKTÁBLÁK © Medgyessy Ferenc—Megyeri Barna: Arany János-portré NAGYERDŐ, VIGADÓ ELŐTTI PARK, ÉLETNAGYSÁGÚ MELLSZOBOR A városi műemlékbizottság 1957 februárjában határozta el Arany János-szobor felállítását Debrecenben. Tervük lelkes támogatást talált a városi diákság és értelmiség köreiben. A portrészobor elkészítésére Debrecen nagy szülöttét, dr. Medgyessy Ferencet kérték fel. A Budapesten élő 76 éves mester ugyan nagybeteg volt (1954-ben kezdődött agyérelmeszesedése, 1956- ban szívtrombózissal ápolták hónapokig), de vállalta egy tanítványa segítségével a portré elkészítését. Az őt felkereső debreceni „küldöttségnek” boldogan mutatta kisdiákkori rajzát Tóth Gábor debreceni vincellérről, mondván: „Lerajzoltam, mert arra gondoltam, hogy ilyen lehetett Arany János. Már akkor tudtam, hogy megmintázom egyszer.” 1957 áprilisában agyérgörccsel kórházba vitték Medgyessyt, de több hónapos betegsége alatt is ellenőrizte az azóta már fiatalon, tragikusan elhunyt tanítványa, Megyeri Barna munkáját, a portré durva felrakását. A végleges munka a Mester alkotása, az arc finomítása, karakterének megadása, őszre elkészült a szobor, Medgyessy utolsó köztéri alkotása. Az októberi szoboravatásra személyesen is eljött Medgyessy — s bár a Déri térre, már ott levő négy hatalmas szobra és négy domborműve mellé szánta Arany szobrát — megelégedetten mondta: „Csak jó szobor ez.” Medgyessy Arany János-portréja egyfajta hadüzenet az akadémikus, magyaros költőfelfogásnak. Az egyszerű, szinte puritán embert mutatja be, aki néphez kötődésével, külső és legfőképpen belső hasonulásával válik naggyá, emlékezetesebbé, „ércnél maradandóbbá”. Nincs a szobron egyetlen felesleges vonás: leegyszerűsítetten, keményen, pátosztól mentesen formálta meg a két művész: a mester és tanítványa a maga Arany János képét. Hogy mégis Medgyessy-szobornak érezzük a portrét, az Medgyessy művészi és pedagógiai nagyságát bizonyítja. A tanítvány, Megyeri Barna nem portréival, hanem monumentális figurális köztéri szobraival érte el sikereit rövid életében, és alakította ki bennük és velük egyéni formanyelvét (Debrecenben; „Európa elrablása” c. szobra). Sz. Kürti Katalin HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. JANUÁR 22.