Hajdú-Bihari Napló, 1973. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-22 / 44. szám
Miért vállalta Sándor bácsi? Csébi Sándor bácsit sokan ismerik Komádiban. Régi időkben kezdődött ez az ismeretség: 1951 óta tsz-tag a községben. Közben, meg azóta ... De mondja el ő maga. — Igen, 51 óta vagyok szövetkezeti tag. Közben az élet mást is rótt rám. De biztos azért, mert én meg vállaltam is. Voltam községi pártalapszervezeti titkár, vezetőségi tag voltam a Magyar—Szovjet Baráti Társaságban, a népfrontban is tevékenykedtem, s mióta tsz van Komádiban, mindig tsz vezetőségi tag voltam. — De közben mindig fizikai munkát végeztem. Minden megbízatásomat társadalmi tevékenységként láttam el. Most már egészségi állapotom miatt nyugdíjban vagyok. Hatvankilenc óta. De azóta is végig dolgoztam én, könnyebb munkákat végeztem. A szövetkezet vezetősége lehetőséget adott erre. Én meg nem tudok meglenni munka nélkül. Dolgoztam egész életemben, mindig nehéz fizikai munkát, s nem lehetek meg enélkül. Csak hát az egészség. Az múlandó. Most meg néhány hónapja már a könnyebb munkát is abba kellett hagynom, mert legyengültem. De a vezetőségi ülésekre, amelyeket rendszeresen havonként megtartunk a szövetkezetben, mindig elmegyek azóta is. Aztán arról beszél Sándor bácsi, hogy sok embert ismer ő. Mindig köztük dolgozott, a többi fizikai munkás között, s mindig is figyelte, érezte, átélte az emberek gondjátbaját. Sokan szóltak neki, hogy Sándor, vagy Sándor bácsi — ki hogy —, ez meg ez nincs így jól. Szóvá kellene tenni a vezetőségi ülésen. S ő szóvá is tette. De mindig úgy, hogy az a közösségnek legyen elsősorban a legjobb. Nem egyéneknek hasznot jelentő problémákat vitt magával a vezetőségi ülésekre. Nem. Mindig olyanokat, amelyek elsősorban a tsz-t érintették. Mert hát a tsz vezetőségi tag mindenkori feladata az, hogy a tsz közös tulajdonát védje, óvja, s tartsa szem előtt. Ezt persze úgy kell tennie, hogy az emberek, a tsz-tagok érdekei is hangsúlyt kapjanak. És Csébi Sándor így tett. Minden vezetőségi ülésen ott volt, s bizony majd mindegyikenszólt. Felelősséggel, emberséggel ahogy élt. Megmondta ő a véleményét mindig, s nem is csak a vezetőségi üléseken. Hanem a határban, a munka közben. Szemtől szembe merte közölni akármelyik taggal, hogy nincs igaza, ha nem volt igaza. De ha úgy látta, akkor a vezetőségi ülésen mellette szólt. Felelősség kell ide. Meg az, hogy ismerje a tsz ügyeit. A célkitűzéseket, a lehetőségeket, a politikát. Mert enélkül a tsz vezetőségi tag csak bólogató, véleménytelen emberré válik. Hát Csébi Sándor nem ilyen. — Miért vállalta, Sándor bácsi? A többletmunkát, ami ezzel járt. Hiszen mindennap megdolgozta a maga munkaidejét, becsülettel, kemény kitartással. S aztán még utána más elfoglaltság. Fizetség nélkül. Felelősségvállalással. Mi hajtotta, mi késztette erre? — Őszintén válaszolhatok? — kérdezett vissza Sándor bácsi a beszélgetés alkalmával, s hozzá szélesen elmosolyodott. — Természetesen, Sándor bácsi. Csak úgy érdemes. Őszintén. — Tudja, én nehéz életet éltem. Apám meghalt az első világháborúban, ott maradtunk öten árván. Én szerettem és tudtam is tanulni. De az élet nem engedte. Mindig mást kellett csinálni. Mindig nehéz munkát követelt a megélhetés. Én akkor is láttam az emberek helyzetét. Sokan voltunk mi hasonlóképpen. S én úgy szerettem volna valamit tenni az emberekért, magunkért. Nem lehetett. A rendszer nem engedte. Aztán amikor eljött a mi világunk, akkor lehetett tenni nekem is valamit másokért, az emberek gondjátbaját ismerve hát tettem is a magam módján. Elhatároztam, hogy én a jóért, a rendszerért, a becsületes emberekért teszek mindent. Hát ez az, amiért ott ülök én mindig a vezetőségi üléseken. S mesélt még Sándor bácsi sokáig, beszélt a életéről, a gyerekeiről, meg az otthoni munkáról is. A nyugdíj — mondja —, az ötszázhatvan forint. De a tsz sokat segít a nyugdíjasainak. Természetbeni juttatásokkal, háztáji műveléssel, meg amivel lehetősége van. Csébi Sándor egy kicsit megfáradt már. De mindig becsületes munkavégzés után, lelkiismeretes, emberi tenniakarás közepette. Boda László Három év közel hatvan százalékos növekedés KEDVELT ÁRUHÁZ LETT A „DEBRECEN” 1970. január 24-én kezdte meg működését a Debrecen Szövetkezeti Áruház Vállalat. Elég egy pillantást vetni a Csapó utca forgalmára, s egykettőre megbizonyosodhat az ember, hogy a folyton áradó gyalogosok nagyrészt a fiatal áruház körül sűrűsödnek. Három esztendő nem nagy idő, egy induló vállalat életében mégis jelentős, különösen akkor, ha maradéktalanul visszatérült minden bizalom. Az már közismert, hogy a Debrecen áruház évről évre dinamikusan gazdálkodik, s a vásárló közönség a megmondhatója, milyen gyorsan és érzékenyen növeli árukészletét, áruválasztékát. Az eltelt időszak tapasztalatairól, három év forgalmának alakulásáról s a közeljövő terveiről beszélgettünk Lukács Gyulával, a vállalat igazgatójával. — Milyen körülmények között indult a vállalat, milyen célokkal, milyen lehetőségekkel? — A Hajdú-Bihar megyei Tanács és a MÉSZÖV kezdeményezésére jött létre az áruház, amely önálló vállalat, ilyen értelemben önálló jogi személy. A bekerülési költség mintegy 20 millió forint volt. Hasonló értékű volt az induló raktárkészlet is. Az elképzelés az volt, hogy a „Debrecen” a vidék áruháza lesz, ennek megfelelően az úgynevezett olcsó árfekvésű cikkek kínálatát kell előtérbe helyezni. Rövid idő alatt azt tapasztaltuk, hogy ezen a terven módosítani kell. Az eltelt három év forgalmát tekintve a vásárlóknak mindössze 20—25 százaléka vidéki, a többi debreceni. Ezt bizonyítja egyebek közt, hogy az igazán nagy forgalom a késő délutáni, kora esti időszakra esik. Kiderült az is, hogy a vásárlók nem az olcsó cikkeket, hanem a közép és magas árfekvésű cikkeket keresik. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, a vevő jó minőségű árut keres — olcsón. — Mit mutat az eltelt három év forgalma? — Közel hatvan százalékos növekedést. A Debrecen áruház 1970- ben 107 milliós forgalmat bonyolított. A dolgozói létszám akkor 90 fő volt. 1971-ben már 135,8 millió forint volt a forgalmunk s 1972-ben elérte a 170 milliót. Az eladói létszám jelenleg 157 fő, a tanulókkal, gyakornokokkal együtt 220 fő. A forgalom alakulása természetesen hatással volt az árukészletre is, amely 1970-hez viszonyítva 1972. negyedik negyedévére csaknem duplájára nőtt. A forgalmi felfutás, valamint a készlet nagyarányú növekedése egyaránt azt igazolja, hogy a „Debrecen” a fogyasztók kedvelt áruháza lett. A hét osztályon naponta átlagosan 5—6000 vásárló fordul meg, akik a bútoron kívül itt úgyszólván mindenhez hozzájuthatnak. — Véleménye szerint miért szeretik a vásárlók ezt az áruházat? — Elsősorban talán azért, mert válogathatnak. Szereti a vevő, ha mindent egy helyen vehet meg, ha nem kell járkálnia, hiszen így időt takarít meg. Nagy vonzerőt jelent mindemellett, hogy házi készítésű hústermékeket is árusítunk. Jó kapcsolatunk van néhány termelőszövetkezettel, amelyektől szinte naponta 10—15 darab sertést hozunk be. Így nálunk folyamatos a frisshús-ellátás, de a fogyasztók által kedvelt füstölt csülök és füstölt tarja is mindig kapható. Általában a földszinten levő ABC-részlegünk bonyolítja a legnagyobb forgalmat, s ezen a Csapó utcai országos Csemege belépése sem változtatott. Igen szép eredményekkel dicsekedhet a vasműszaki osztály is, amely 1972-ben 11 millióval forgalmazott többet, mint 1971-ben. Itt a Szerelvényértékesítő Vállalat termékei hoztak nagy fellendülést. A kisfogyasztók által keresett fürdőszobaberendezésekből, csempékből stb. nagyon komoly, mintegy hétmilliós készlettel rendelkezünk. Az a helyzet, hogy a lakásépítkezések meg is kívánják ezt a felkészültséget. — Változott-e három év alatt az eladó tér? Az áruház vállalaton belül hét bolt — azaz hét osztály — működik : az ABC, a vasműszaki, a büfé, a lakástextil, a férfi-női konfekció, a rövid, kötött divatáru és a cipő osztály. A közelmúltban nyitottuk meg ezeken kívül a „Dóczi” és a „Poroszlai” ABC-ket. — Tervek, elképzelések ? . .. — Igyekeztünk időben felkészülni 1973-ra. A vállalatokkal írásban rögzítettük, hogy mi az az árumenynyiség, amelyre szükségünk van. 190 millió fölötti forgalmat tervezünk, amely további 12 százalékos felfutást eredményezne. A „Dóczi”ban egy húsfeldolgozót szándékozunk létrehozni. Reméljük, hogy a jövőben is sikerül eleget tenni a mind nagyobb elvárásokat támasztó vásárlói igényeknek. G. I. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1973. FEBRUÁR 22. o A HÉT FILMJEI Csacsinszky Pali, az álmodozó poéta egy előkelő úriasszony szerelméért epekedik, és csak későn döbben rá, hogy hagyta maga mellett elmenni a boldogságot, Tóth Mancit, a varrólányból lett táncosnőt. — Székely Istvánnak megadatott, ami csak kevés rendezőnek: Szép Ernő LILA AKÁC című regényéből kétszer készíthetett filmet, először az 1930-as években, másodszor most. A február 22-én bemutatandó filmjének főszereplői: Halász Judit, Bálint András, Moór Mariann és Ráday Imre. Vetítik a Vígben délután február 22-től 28- ig, az Apollóban délelőtt 22-től 24-ig, délután 26-tól 28-ig, a Meteorban ugyanekkor és a Klinikai moziban 25-én. A kegyetlen középkorban játszódik AZ ŰZÖTT SZAMURÁJ című színes japán film, amelynek hőse a zsarnokság ellen küzd, és ezért élete tele van véres kalandokkal. A csak 16 éven felülieknek megtekinthető alkotást Keiichi Ozawa rendezte, bemutatják a Vígben délután és az Apollóban délelőtt február 26-tól 28-ig, az Apollóban délután és a Meteorban pedig 22-től 25-ig. A Művész mozi műsorán február 22-től 25-ig színes csehszlovák film, az 1971-ben készült Evald Schorm-mű, a KUTYÁK ÉS EMBEREK szerepel. A Václav Babka és Lubomir Kostelka főszereplésével készült alkotás az emberek, állatok és erkölcsök összefüggéseit, kapcsolatait mutatja, derűs fényben. A Filmmúzeum műsorán francia—olasz film, az ADIEU, PHILIPPINE szerepel február 27-én, kedden. AZ ŰZÖTT SZAMURÁJ -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------,Jó r Bécsi terét PETŐFI Otthon már megrendezték a központi ünnepségeket Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára emlékezve. Külföldön is tartottak már rendezvényeket, ezek még folytatódnak, sőt néhány országban márciusban és áprilisban emlékeznek nagy költőnkre. A Petőfi-emlékbizottság határozatának megfelelően a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Magyarok Világszövetsége együttesen teszi emlékezetessé az évfordulót. Ausztria már túl van a rendezvényeken, s talán nem érdektelen, ha e levél sorai tudatnak arról, hogyan emlékeznek meg határainkon túl Petőfiről. A bécsi televízió néhány disszonáns filmkockáját leszámítva pozitív a kép! Az emigráns sajtó is kénytelen volt behódolni, Petőfi életművét érintetlenül hagyta. Ami a fővárosban lezajlott rendezvényeket illeti, helytálló a megállapítás, hogy a magyar—osztrák barátságot ápoló ünnepség kereteibe illett. A bécsi Magyar Intézet helyt adott annak a kiállításnak, amelynek tablói bepillantást adtak a költő életébe, általa megismerhették munkásságát, művészetét és forradalmiságának lényegét. A tablókon kívül mindezekhez segítséget adtak fotók, könyvek és hanglemezek, továbbá azok a kiadványok, amelyeket a bécsi Magyar Sajtóiroda gondozásában jelentettek meg. Ezenkívül ezüstfedeles Petőfi-kiadás emlékeztetett az évfordulóra, benne Fred Sinowatz osztrák oktatásügyi miniszter előszavával, s a németre fordított költemények sokaságával. Ha visszagondolok arra az estre, amelyre magyar kulturális delegáció érkezett Bécsbe dr. Simó Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes vezetésével — boldogan írom: otthon éreztem magam. Az ismerősök kedves köre, ezek között is említsem dr. Kiss Kálmánt, a Magyar Rádió elnökhelyettesét, aki a delegáció tagja volt, továbbá Major Tamást, Berek Katalint, Sinkovits Imrét, ismert nevű művészeinket vagy Dorogi Zsigmondot, a Magyar Rádió rovatvezetőjét, valóban hazai környezetet jelentett. Csak minduntalan az emlékeztetett Bécsre, hogy javarészben német nyelven szavalták a verseket, s dr. Pándi Pál József Attila-díjas irodalomtörténész is német nyelven tartotta meg előadását. S ahogy ott ültem a széksorokba, hallgatva a Meine erste Rolle (Első szerepem), Zu Rauch verflogner Vorsatz (Füstbement terv), Die Ebene (Az Alföld) vagy az Ein Gedanke macht mich leben (Egy gondolat bánt engemet) sorait, arra gondoltam, mennyivel szebben cserig magyar nyelven. Talán a Still ist Europe, still aufs Neue (Europa csendes, újra csendes .. .) adta vissza leginkább a költői hangulatot idegen nyelven is. De a Die Pussta im Winter (A puszta télen) már ridegen hatott, viszont a Zeit des Entsetzens (Szörnyű idő) drámaiságával megragadott. Valami különleges érzés hatja át az embert, ha külföldön van és népünk nagyjainak dicséretéről hall. Ezek közé tartozott a bécsi Petőfi-est is, amely bizonyította, hogy költeményeinek sugara a nagy idők távlatában sem vesztette fényét. S talán a legjobban Sinowatz miniszter úr szavai fejezik ki a megemlékezés eszméjét, aki nagyra értékelte az irodalmi estet s egyúttal megismételte legutóbbi magyarországi utazásán tett kijelenését: „Nagyon fontos minden alkalmat Ausztria és Magyarország közötti kapcsolatokra felhasználni." A Magyar Intézetben tartott rendezvény kétséget kizáróan ezt a célt szolgálta. De ennek szellemében dolgoztak azok az irodalomtörténészek is, akik kiderítették, hogy Petőfi hatása még a költő életében eljutott Bécsbe. A Nemzeti Dalt budapesti nyomtatása után Bécsben is megjelentették, német fordításban. Az oszrák fővárosban sok ezer magyar él. Ezeknek egy része olyan magyar egyesületekbe tömörül, amely nem szakította el szálait az óhazával. Éppen ideillően a Magyar Krónika, az óhazával kapcsolatokat ápoló magyar egyesületek híradója figyelemre méltóan közölte, éppen az ünnepségek időszakában, Péter János legutóbbi parlamenti felszólalásának egy részletét, amely a külföldön élő magyarokhoz fűződő kapcsolatainkról szólt. „Mi azzal, ahogyan országunk dolgait intézzük és ahogyan a szomszédos országokkal és népekkel együttműködve közös dolgaink rendezésére törekszünk, a más rendszerű országokban élő magyaroknak is meg kívánjuk könnyíteni az óhazához és a szülőföldhöz fűződő kapcsolataik ápolását. Valahogy ezeknek a gondolatoknak megtestesítője volt az a magyar irodalmi est, amelyet a Magyarok Világszövetsége rendezett ugyancsak az emlékév keretében. Petőfit hozták el az évtizedek vagy évek óta Ausztriában élő magyarokhoz, könnyeket csalva a szemekbe. Ezek a magyar egyesületek a Collegium Hungaricum gondoskodását élvezik, ott vannak rendezvényeik, kaptak helyiségeket is, s tevékenységük hazánk eredményeinek ismertetését, kulturális életünk fejlettségének tükrözését szolgálják. Különösen kedves volt az a rendezvény, amelyet Oberwarton (Felsőőrön) tartottak. A Magyarok Világszövetsége Kárpáti József főtitkárral az élen, nemcsak képviseletet jelentett, hanem egyúttal gondoskodást is, mert a világszövetség ide is elküldte vándorkiállítását. S ami megkapó volt, a Burgenlandi Magyar Egyesület tagjai összeszedték falujukban a Petőfi-könyveket, -fényképeket, korabeli rajzokat s mindazt, ami Petőfivel kapcsolatos, s elhozták a falu kultúrotthonába. Asztalokra, kis vitrinekbe kerültek ezek a magángyűjteményben levő ereklyék, amelyek a maguk egyszerűségében, de a bensőből eredően szimbolizáltak — tiszteletet, szeretetet, odaadást. A tablók arról adtak áttekintést, hogy többek között hány nyelven adták ki az utóbbi két évtizedben a költő verseit. A sorok tanúsága szerint 33 nyelven összesen 88 kötetben jelentek meg Petőfi Sándor művei 1945—1968. között, de a felsőőriek öntevékeny gyűjteménye felért egy újabb „kiadással”... Bécs és Burgenland csak egy-egy állomáshelye volt az emlékév rendezvénysorozatának. A közeljövő újabb eseményeket hoz majd, s ahogyan ezt az itteni ünnepségeket bejelentették, márciusban Ecuador fővárosában Quitóban, továbbá olasz földön Milánóban, az Ambroziana kertben a költő bronzszobrát, Ferenczy Béni alkotását állítják fel. A bolíviai La Pazban, ahol Petőfiről teret neveztek el, Vigh Tamás szobrát avatják fel. Varsóban a Petőfiről elnevezett iskolában emlékszobát adnak át rendeltetésének, Szófiában Pátzay Pál által készített emléktáblát helyeznek el a Petőfi Sándor utcában. E levél most távolabb vitte a debrecenieket, akik büszkék lehetnek arra, hogy városukban is tartózkodott az, akinek neve bejárta az egész világot. E levél bizonyságul kívánt szolgálni arra, hogy az emlékév határainkon túl is emlékeztet. Egy nagy egyéniségre, költői művészetére, hazafiságára és forradalmiságának lényegére. E levél bepillantást adott arról is, hogy az évfordulót méltón köszöntötték és ünnepük. A világ országútjain élő magyarok és más nemzetiségiek emlékeztek és emlékeznek a „Világszabadság” költőjére, nagy életútjára, feledhetetlen alkotásaira. Oltványi Ottó