Hajdú-Bihari Napló, 1973. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-01 / 256. szám

A RÁDIÓ MELLETT KARNYÚJTÁSNYIRA A dolgok egy karnyújtásnyira vannak — fejtegette egyebek között a vitavezető —, a dolgokat ismer­jük, legalábbis látszólag. Most már csak a valódi emberi értéküket kel­lene feltárni. Egy példa talán min­dent megmagyaráz. A fiú kancsal és aprótermetű, viszont szép a hangja. Tetszik neki egy lány. Kar­nyújtásnyira tőle a telefon, felhív­ja az imádottat. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy a kellemes, férfias hang hat. A lány azt hiszi, hogy.... holott... Vagyis voltaképpen arról van szó — fejezte be gondolatme­netét a vitavezető —, hogy hajla­mosak vagyunk adottnak venni va­lamit, csakhogy minden adottnak vett dolog mögött ott rejlik az az értelem, amit feltétlenül érdemes kikutatni. Hernádi Miklós még hoz­zátette, az új Mikrofórumnak éppen az a feladata, hogy a stúdióba invi­táltak lehántsák a nyilvánvalóság burkát a magától értetődő dolgok­ról. A hétköznapok titkai című sorozat indító adását a múlt pén­teken sugározta a rádió, s az első húsz percet — stílszerűen — a te­lefonnak, s a többi (cselekedetein­ket befolyásoló) tárgynak szentelte a szerkesztő, Sóskúti Márta. A szerkesztő és a vitavezető szán­déka ellenére a beszélgetés bizony nagyon döcögősen kezdődött. Úgy látszik, a középiskolások — túl­nyomórészt Budapest belvárosi gim­náziumaiból való diákok — és az egyetemisták — a közgazdasági egyetem ötödéves hallgatói — még csak kevéssé ismerik egymást. Ez persze a kisebbik baj, hiszen az im­már sokadik évfolyamába lépett Mikrofórum általános tapasztalata, hogy a társaság úgy a harmadik­negyedik adás táján kezd összeko­­vácsolódni. Sokkal inkább az okoz gondot, hogy a fiatal, szociológus­nak máris kitűnő, ám vitavezetőnek mégiscsak kezdő Hernádi Miklós alig-alig érzi a vita ízét, mintha túlságosan megtervezte volna a be­szélgetést. Alighanem ezzel magya­rázható, hogy nem nagyon be­­folyásoltatja magát a beszélgető­­partnerek érveitől. Pedig a tízen-huszonéveseknek fül­hallomási vannak, lennének meg­szívlelendő érveik. Nincsen ebben semmi különös, elvégre olyan prob­lémák kerültek terítékre, amelyek valóban a köznapi tapasztalatokból fakadnak. A gyerekbetegségek elle­nére éppen az varázsolta váratla­nul izgalmassá már az első adást is, hogy a patakparti kavics, a réz­mozsár, s a többi hétköznapi tárgy csereértékkel, használati értékkel vagy „csak” érzelmi értékkel bír, aligha véletlen tehát, hogy a pél­dálódzók akaratlanul is a minden­napi életvitel kereteit feszegették. Mindenekelőtt azt, hogy ne vegyünk mindent készpénznek, s a legegy­szerűbb tárgyak mögé is érdemes benézni. Ez olyan tanulság, amely a formálódó közösség vitakészségé­­nek fejlődésével még inkább inge­relhet az önálló (önállóbb!) gon­dolkodásra. Egyébként nincsenek híján a ta­nulságnak a merőben más jelle­gű műsorok sem. A Csokonai Vitéz Mihály nevével összeköthető mű­sorcsokor például azt sugallta, hogy hamarosan tetőzik a rádiósok emlé­­kezéskampánya. Pontosabban: mi­nél több Csokonairól szóló adást követek figyelemmel, annál nyil­vánvalóbb, hogy szó sincs kam­pányról. Az egymástól függetlenül tevékenykedő rádiós műhelyek ez­úttal már ügyelnek arra, hogy a költő születésének 200. évfordulóját valóban folyamatosan és összehan­goltan ünnepeljék. A múlt hét sem szűkölködött az ilyen adásokban. Több mint említést érdemel pél­dául a rádió irodalmi lapja, a Gondolat, amelyben egyebek között Szilágyi Ferenc is mikrofon elé állt. A Csokonai-életmű egyik legelmé­­lyültebb kutatója azokat a meglepe­téseket taglalta, amelyek a költő ér­tőit érték a közelmúltban. Az ér­zékletesen közreadott adalékok — újonnan felfedezett versek és dra­matizált költemények — talán fur­csán hatottak egy filológus szájá­ból (hiába, nem szoktunk hozzá, hogy filológusok ismeretterjesztésre vállalkozzanak), de legalább a hall­gatók népes táborát is sikerült ha­tásosan tájékoztatni a legújabb ku­tatási eredményekről. Zöldi László AZ ISKOLAORVOS RENDELŐJÉBEN Az új tanévben bővült az iskolaorvosi hálózat. A csaknem 130 ezer általános iskolás egészségvédelmén 290 körzeti gyermekgyógyász műkö­dik. Képünkön: Gyermekgyógyász vizsgálja a kisdiákokat. (MTI-fotó : Benkő Imre felvétele—KS) I 1 1 ! 1 I I­I­I ! A kirakatokról Szeretek kirakatokat néze­getni. Nemcsak gyakorló vá­sárlóként, hanem járókelőként is, mozielőadás kezdetére, buszindulásra várva vagy csak céltalanul kószálgatva. Szere­tek gyönyörködni a kirakatok­ban, elcsodálkozni egy-egy új ötleten, szellemes „tekintetfo­gón", vásárlócsalogató reklám­technikai mesterfogáson. Ezek­ben persze nem mindig bővel­kednek a debreceni kirakatok. Nem minden esetben jutnak túl azon a szinten, amit az áruvá­laszték egyes darabjainak ízlé­ses elrendezése, glédába raká­sa jelent. Talán ezért is reagáltunk olyan élénken azokra a csoda­kirakatokra, amelyek két hét­tel ezelőtt születtek néhány üzlet bejáratánál. Meg kell állnunk, ott kell maradnunk előttük, még ha csak Oázis üdí­tőről, teleobjektívekről vagy édességekről beszélnek is a ki­rakatok tervezői, rendezői a reklám nyelvén. Nem kell szakembernek lennünk ahhoz, hogy érzékeljük, mennyire meghaladták a kirakatok az ál­talában nyújtott színvonalat. Új áruk, eddig föl nem fedezett hirdetési lehetőségek vagy technikai megoldások kerültek volna elő? Nem. Arról van szó „csupán”, hogy őszi kirakat­versenyt hirdetett a Belkeres­kedelmi Minisztérium kereske­delemfejlesztési és szervezési főosztálya, valamint a Hajdú- Bihar megyei Tanács kereske­delmi osztálya. A „csupán” azért szerepel idézőjelben, mert valójában or­szágos szintű versenynek adott otthont Debrecen; tizenhárom megye és a főváros harminc vállalatának 36 kirakata mér­kőzött egymással. Az efféle ki­állítások gyakran szembeállít­ják a boltvezetők és a kirakat­­rendezők szempontjait, érdeke­it. Az előbbiek minél több árut szeretnének arccal az utcára fordítani, mondván, hogy egy jó kirakat két gyakorlott eladót is pótol: behozza az üzletbe a vevőt, s kínálja a kiállított árukat. A kirakat művészeinek (mert egy-egy igényes, művészi összeállítás alkotómunkát igé­nyel) azonban figyelembe kell venniük a kirakat helyét , hiszen fontos része végső soron a városképnek is —, mélysé­gét, az áruk színét, vonalát, a kiállított tárgyakkal kelthető hangulati hatást stb. A lehetőségeknek ezenkívül az áruk jellege is határt szab. Sokkal hálásabb például kerá­miákkal, üvegáruval dolgozni, mint — mondjuk — kerékpár­alkatrészekkel vagy bútorok­kal. Nyilván ez is közrejátszott a salgótarjániak — Takács Gé­za tervező iparművész öblös- és síküveg munkáit bemutató — kirakatának közönségsike­rében vagy abban, hogy a Haj­­dú-Bihar megyei V­egyesipar - cikk-kiskereskedelmi Vállalat versenykirakata (Szakadáty Zoltán munkája) kategória­győztes lett. Méltathatnánk több kirakatrendező (például Tóth Sándor, Horváth Dezső, Egri Sámuel) és számos válla­lat ötleteit, ezt azonban meg­tette már az országos kirakat­verseny bíráló bizottsága. A gondokat említenénk inkább, amelyek egy-egy ilyen ver­senykiállítás kapcsán bukkan­nak a felszínre. Nem minden kirakat alkalmas versenymun­kára, nem minden dekorációs részleg képes fölvenni a ver­senyt a viszonylag népes me­zőnnyel, s nem minden vállalat vette figyelembe a verseny cél­kitűzéseit, feltételeit. Országos kereskedelempolitikai célokat szolgálni — mert végső soron is ez a feladat — nem lehet úgy, mint ahogy (találomra ki­ragadott példa:) a „Hetek” élelmiszer-kiskereskedelmi vállalatai próbálták. A korsze­rű táplálkozás égisze alatt kol­bászféleségeket, borokat állí­tottak ki, teljesen megfeledkez­ve a valóban „korszerű” táplál­kozás helyes arányainak kiala­kításához szükséges tejtermé­kekről, tojásról stb. (Pedig ezekből is pompás kirakat szü­­lethetik — épp a Hajdú-Bihar megyei Élelmiszer-kiskereske­delmi Vállalat 25. számú boltja bizonyította ezt tavaly készí­tett — de máig is sikeresként emlegetett — kirakatával.) A néhány fogyatékosság föl­vetése persze korántsem ok a borúlátásra — ellenkezőleg: az őszi kirakatversenyt, a hosszas tervezgetéssel, ötletgazdag ren­dezők és tervezők közreműkö­désével készült kirakatok ma­gas színvonalát nem kellene el­felejteni az évközi munkában sem. A Hajdú-Bihar megyeiek egy I, két 11. és egy 111. helye­zése nemcsak elismerést, ha­nem elkötelezettséget is jelent. Eredményeikkel nemcsak az országos reklámkonferencia részvevőit köszöntőkhöz csatla­koztak, hanem fölkeltették a debreceni vásárló közönség fi­gyelmét is. Akik nemcsak egy hétig, hanem mindig ilyen ki­rakatokat szeretnének látni. J. N. J. N­ ­ TÉVÉJEGYZET | A KÉK FÉNY ÉS NÉZŐI Vajon mi a magyarázata annak, hogy amikor a képernyőn feltűnik és felvijjog a Kék fény jól ismert szirénája, alighanem milliók kupo­rodnak a készülékek elé és feszült figyelemmel várják a rablások, gyilkosságok, sikkasztások króniká­ját? Biztonságban élünk. Ez a gyakori „bűncselekmények” (szaknyelvet is tanul a szorgalmas tévénéző) elle­nére is így van. Általában nem kell rettegnünk attól, hogy ha este ki­lenckor végigmegyünk egy sötét ut­cán, feltétlenül megtámadnak, kira­bol, megöl valaki — még akkor sem, ha nagy ritkán hallunk ilyen esetekről. Elutazhatunk nyugodt lé­lekkel két-háromhetes útra, szabad­ságra, általában nem kell attól tar­tanunk, hogy hazatérve kirabolt la­kás vár ránk — még akkor sem, ha előfordult már jónéhány elrémítő eset. Talán épp ez a nagyon jó biz­tonságérzet adja a dolog „pikanté­riáját”? Bár, azt hiszem, azért nem ilyen egyszerű az ügy. Izgalmas volna kategorizálni va­lahogyan a Kék fény nézőit. Mert valószínű, hogy a fenti ok csak a nézők egy, bár nagyobb részére vo­natkozik. Ez a nagyobb réteg vala­miképpen úgy lehet a Kék fény-beli szörnyűségekkel, mint a mesével: amit látunk, amiről hallunk, az egy más világban történik, egy nem iga­zi világban, s ennek a más világnak mi sem áldozatai, sem bűnösei nem lehetünk. Reggelre kialusszuk az es­ti kis borzongást és ezzel vége az ügynek. Hogy valóban biztonságban élünk, annak ez a békés kívülállás is bizonyítéka lehet. Sok esetben persze másnak is: a közömbössé­günknek. A Kék fény számtalan ri­portja, esete bizonyította, hogy nemcsak az ok nélkül és flegmán gyilkoló kamaszokat utaljuk abba a nem igazi világba, de mindent, aminek erkölcsi tanulságaihoz pedig nekünk is közünk lehetne. Sokat hallani arról, hogy a svédek milyen természetes közönnyel viseltetnek egymás iránt. Jól élnek, külön-kü­­lön, s nem szorulnak egymás segít­ségére. „Becsületesen, tiszta lelkiis­merettel” közömbösek. Hogy a mi közönyünk miből táplálkozik, nem tudom. Vannak aztán — a képzeletbeli közvéleménykutatás alapján — na­gyon is aktív nézők. Akik épp azt várják, hol, miben tudnának segíte­ni. Hány rablót, betörőt s egyéb ne­vezetes embert elfogtak már a rend­őrség és embertársaik nagy megelé­gedésére! Ők nem alusszák ki reg­gelre az este látott arcot, a jelleg­zetes ismertetőjeleket a bemutatott tárgyakon, fejeken, ruházaton stb., az árulkodó nyomokra figyelnek, szerszámokra emlékeznek, egy-egy jellegzetes mozdulatra Lehet tanulni is ebből a műsor­ból. Módszert, fogást, nyomozói lo­gikát lehet ellesni a lefüleltek hibá­jából következően is: bizonyára a „szakmabeliek” is figyelik a Kék fényt. Esetleg leendő szakmabeliek: romantikára és izgalmakra éhes ka­maszok. Hogy ez a „mesteriskola” elrettenti vagy épp fellelkesíti őket, ismét a nehéz kérdések egyike. Mindenesetre, néha talán kevésbé kellene elmagyarázni egy-egy betö­rés, lopás részleteit. Hátha megta­nulják, akik ilyesmire hajlamosak. És nézik — néhány legalábbis — a „lefülelendők” is a műsort. Volt rá eset, most legutóbb is: egy „jobb­érzésű” (?) bűnöző önként jelentke­zett a műsor után. A nézők osztályozása persze csak találgatás. Ám a műsor szerkesztői, vezetői is hasonlóképpen osztályoz­hatják a nézőket. Ez kiderül kom­mentárjaikból, a riporteri kérdések­ből, megjegyzésekből, s talán még a nyilvánosság elé kerülő bűntettek összeválogatásából is. Izgalmas lenne az is, ha ennek a műsornak nemcsak a valódi közön­ségrétegeit, de ismerhetnénk általá­nos erkölcsi hatékonyságát is. Le­het, hogy esetenként talán egészen magas ez a hatékonyság, de majd­nem bizonyos az is, hogy végül mégiscsak inkább a krimi kategó­riájába sorolhatjuk. A jobb krimik kategóriájába. Nem életanyagát te­kintve, hiszen az valóságos és na­gyon is reális, hanem inkább a fo­gadtatását nézve. Mese, amihez szerencsére a legtöbbünknek kevés közünk van, arra a bizonyos nagy többségre gondolok ismét, a jóérzé­sű, becsületesen élő emberek mil­lióira, akik a lélek mélyén, megle­het, egyre közömbösebbek is a ma­gukon kívüli világgal szemben, hi­szen egyre több a „jó családból” va­ló bűnöző fiatal, a szórakozásból, vagányságból, unalomból „helyte­­lenkedő” serdülő, az életet egy jó kriminek tekintő kamasz. S az indí­tékok között valahol ennek a jóem­beri közömbösségnek is ott kell len­nie. Cs. Nagy Ibolya Meghalt dr. Dán Sándor egyetemi tanár Elhunyt dr. Dán Sándor egyetemi tanár, a Debreceni Orvostudomá­nyi Egyetem II. számú Belgyó­gyászati Klinikájának igazgatója. Olyan ember távozott az élők so­rából, aki a betegellátásban, az oktatásban és a tudományos kuta­tásban, az egyetem mindhárom fő területén különleges odaadással, lelkiismeretességgel és igényesség­gel dolgozott. 1911-ben született, Debrecenhez közel, Felső-Józsán, szegény, öt­gyermekes szülők gyermekeként. A társadalmi igazságtalanság, az elnyomottak sorsa fejlesztették ki együttérzését az emberi bajok, a betegség iránt, alapozták meg hu­manista világnézetét, amely 1945 után marxista-leninistává vált. Debrecenben érettségizett, itt lett az egyetem bölcsészeti karán ké­mia-fizika szakos hallgató, majd orvostanhallgatónak iratkozott át, s így szerzett diplomát 1936-ban. Egyetemi tanárrá 1968-ban nevez­ték ki, de a háborús évektől elte­kintve, mindig a Debreceni Klini­katelepen végezte gyógyító-kutató és oktató munkáját. Tudományos munkássága első­sorban az anyagcsere-betegségek klinikai problémáinak kutatására irányult. Szűkebb témakörét a máj funkcionális pathológiája és a kli­nikai enzymológia alkotta. A kuta­tó és a gyógyító munka érdekében jelentősen igyekezett fejleszteni a klinikai laboratóriumot, mindig tö­rekedett eredményesen dolgozó munkacsoportok kialakítására, rendszeres támogatásával nagy­mértékben segítette a klinikára ke­rült fiatal orvosok munkáját. 1945 óta mint párttag aktívan részt vett az egyetem társadalmi és politikai munkájának végzésében is. Nevéhez fűződik a Kelet-ma­gyarországi Belgyógyász Szakcso­port megszervezése, mely a Ma­gyar Belgyógyász Társaság csoport­jaként ma is működik. Az orvostudományi egyetem ok­tatói, hallgatói és dolgozói, a gyó­gyító gondoskodására váró betegek gyászolják dr. Dán Sándort. Teme­tése november 5-én délután 14 óra­kor lesz a Debreceni Köztemető 1. o. ravatalozójából. SZILÁGYI IMRE: EX LIBRIS I

Next