Hajdú-Bihari Napló, 1973. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-01 / 256. szám
A RÁDIÓ MELLETT KARNYÚJTÁSNYIRA A dolgok egy karnyújtásnyira vannak — fejtegette egyebek között a vitavezető —, a dolgokat ismerjük, legalábbis látszólag. Most már csak a valódi emberi értéküket kellene feltárni. Egy példa talán mindent megmagyaráz. A fiú kancsal és aprótermetű, viszont szép a hangja. Tetszik neki egy lány. Karnyújtásnyira tőle a telefon, felhívja az imádottat. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy a kellemes, férfias hang hat. A lány azt hiszi, hogy.... holott... Vagyis voltaképpen arról van szó — fejezte be gondolatmenetét a vitavezető —, hogy hajlamosak vagyunk adottnak venni valamit, csakhogy minden adottnak vett dolog mögött ott rejlik az az értelem, amit feltétlenül érdemes kikutatni. Hernádi Miklós még hozzátette, az új Mikrofórumnak éppen az a feladata, hogy a stúdióba invitáltak lehántsák a nyilvánvalóság burkát a magától értetődő dolgokról. A hétköznapok titkai című sorozat indító adását a múlt pénteken sugározta a rádió, s az első húsz percet — stílszerűen — a telefonnak, s a többi (cselekedeteinket befolyásoló) tárgynak szentelte a szerkesztő, Sóskúti Márta. A szerkesztő és a vitavezető szándéka ellenére a beszélgetés bizony nagyon döcögősen kezdődött. Úgy látszik, a középiskolások — túlnyomórészt Budapest belvárosi gimnáziumaiból való diákok — és az egyetemisták — a közgazdasági egyetem ötödéves hallgatói — még csak kevéssé ismerik egymást. Ez persze a kisebbik baj, hiszen az immár sokadik évfolyamába lépett Mikrofórum általános tapasztalata, hogy a társaság úgy a harmadiknegyedik adás táján kezd összekovácsolódni. Sokkal inkább az okoz gondot, hogy a fiatal, szociológusnak máris kitűnő, ám vitavezetőnek mégiscsak kezdő Hernádi Miklós alig-alig érzi a vita ízét, mintha túlságosan megtervezte volna a beszélgetést. Alighanem ezzel magyarázható, hogy nem nagyon befolyásoltatja magát a beszélgetőpartnerek érveitől. Pedig a tízen-huszonéveseknek fülhallomási vannak, lennének megszívlelendő érveik. Nincsen ebben semmi különös, elvégre olyan problémák kerültek terítékre, amelyek valóban a köznapi tapasztalatokból fakadnak. A gyerekbetegségek ellenére éppen az varázsolta váratlanul izgalmassá már az első adást is, hogy a patakparti kavics, a rézmozsár, s a többi hétköznapi tárgy csereértékkel, használati értékkel vagy „csak” érzelmi értékkel bír, aligha véletlen tehát, hogy a példálódzók akaratlanul is a mindennapi életvitel kereteit feszegették. Mindenekelőtt azt, hogy ne vegyünk mindent készpénznek, s a legegyszerűbb tárgyak mögé is érdemes benézni. Ez olyan tanulság, amely a formálódó közösség vitakészségének fejlődésével még inkább ingerelhet az önálló (önállóbb!) gondolkodásra. Egyébként nincsenek híján a tanulságnak a merőben más jellegű műsorok sem. A Csokonai Vitéz Mihály nevével összeköthető műsorcsokor például azt sugallta, hogy hamarosan tetőzik a rádiósok emlékezéskampánya. Pontosabban: minél több Csokonairól szóló adást követek figyelemmel, annál nyilvánvalóbb, hogy szó sincs kampányról. Az egymástól függetlenül tevékenykedő rádiós műhelyek ezúttal már ügyelnek arra, hogy a költő születésének 200. évfordulóját valóban folyamatosan és összehangoltan ünnepeljék. A múlt hét sem szűkölködött az ilyen adásokban. Több mint említést érdemel például a rádió irodalmi lapja, a Gondolat, amelyben egyebek között Szilágyi Ferenc is mikrofon elé állt. A Csokonai-életmű egyik legelmélyültebb kutatója azokat a meglepetéseket taglalta, amelyek a költő értőit érték a közelmúltban. Az érzékletesen közreadott adalékok — újonnan felfedezett versek és dramatizált költemények — talán furcsán hatottak egy filológus szájából (hiába, nem szoktunk hozzá, hogy filológusok ismeretterjesztésre vállalkozzanak), de legalább a hallgatók népes táborát is sikerült hatásosan tájékoztatni a legújabb kutatási eredményekről. Zöldi László AZ ISKOLAORVOS RENDELŐJÉBEN Az új tanévben bővült az iskolaorvosi hálózat. A csaknem 130 ezer általános iskolás egészségvédelmén 290 körzeti gyermekgyógyász működik. Képünkön: Gyermekgyógyász vizsgálja a kisdiákokat. (MTI-fotó : Benkő Imre felvétele—KS) I 1 1 ! 1 I III ! A kirakatokról Szeretek kirakatokat nézegetni. Nemcsak gyakorló vásárlóként, hanem járókelőként is, mozielőadás kezdetére, buszindulásra várva vagy csak céltalanul kószálgatva. Szeretek gyönyörködni a kirakatokban, elcsodálkozni egy-egy új ötleten, szellemes „tekintetfogón", vásárlócsalogató reklámtechnikai mesterfogáson. Ezekben persze nem mindig bővelkednek a debreceni kirakatok. Nem minden esetben jutnak túl azon a szinten, amit az áruválaszték egyes darabjainak ízléses elrendezése, glédába rakása jelent. Talán ezért is reagáltunk olyan élénken azokra a csodakirakatokra, amelyek két héttel ezelőtt születtek néhány üzlet bejáratánál. Meg kell állnunk, ott kell maradnunk előttük, még ha csak Oázis üdítőről, teleobjektívekről vagy édességekről beszélnek is a kirakatok tervezői, rendezői a reklám nyelvén. Nem kell szakembernek lennünk ahhoz, hogy érzékeljük, mennyire meghaladták a kirakatok az általában nyújtott színvonalat. Új áruk, eddig föl nem fedezett hirdetési lehetőségek vagy technikai megoldások kerültek volna elő? Nem. Arról van szó „csupán”, hogy őszi kirakatversenyt hirdetett a Belkereskedelmi Minisztérium kereskedelemfejlesztési és szervezési főosztálya, valamint a Hajdú- Bihar megyei Tanács kereskedelmi osztálya. A „csupán” azért szerepel idézőjelben, mert valójában országos szintű versenynek adott otthont Debrecen; tizenhárom megye és a főváros harminc vállalatának 36 kirakata mérkőzött egymással. Az efféle kiállítások gyakran szembeállítják a boltvezetők és a kirakatrendezők szempontjait, érdekeit. Az előbbiek minél több árut szeretnének arccal az utcára fordítani, mondván, hogy egy jó kirakat két gyakorlott eladót is pótol: behozza az üzletbe a vevőt, s kínálja a kiállított árukat. A kirakat művészeinek (mert egy-egy igényes, művészi összeállítás alkotómunkát igényel) azonban figyelembe kell venniük a kirakat helyét , hiszen fontos része végső soron a városképnek is —, mélységét, az áruk színét, vonalát, a kiállított tárgyakkal kelthető hangulati hatást stb. A lehetőségeknek ezenkívül az áruk jellege is határt szab. Sokkal hálásabb például kerámiákkal, üvegáruval dolgozni, mint — mondjuk — kerékpáralkatrészekkel vagy bútorokkal. Nyilván ez is közrejátszott a salgótarjániak — Takács Géza tervező iparművész öblös- és síküveg munkáit bemutató — kirakatának közönségsikerében vagy abban, hogy a Hajdú-Bihar megyei Vegyesipar - cikk-kiskereskedelmi Vállalat versenykirakata (Szakadáty Zoltán munkája) kategóriagyőztes lett. Méltathatnánk több kirakatrendező (például Tóth Sándor, Horváth Dezső, Egri Sámuel) és számos vállalat ötleteit, ezt azonban megtette már az országos kirakatverseny bíráló bizottsága. A gondokat említenénk inkább, amelyek egy-egy ilyen versenykiállítás kapcsán bukkannak a felszínre. Nem minden kirakat alkalmas versenymunkára, nem minden dekorációs részleg képes fölvenni a versenyt a viszonylag népes mezőnnyel, s nem minden vállalat vette figyelembe a verseny célkitűzéseit, feltételeit. Országos kereskedelempolitikai célokat szolgálni — mert végső soron is ez a feladat — nem lehet úgy, mint ahogy (találomra kiragadott példa:) a „Hetek” élelmiszer-kiskereskedelmi vállalatai próbálták. A korszerű táplálkozás égisze alatt kolbászféleségeket, borokat állítottak ki, teljesen megfeledkezve a valóban „korszerű” táplálkozás helyes arányainak kialakításához szükséges tejtermékekről, tojásról stb. (Pedig ezekből is pompás kirakat születhetik — épp a Hajdú-Bihar megyei Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalat 25. számú boltja bizonyította ezt tavaly készített — de máig is sikeresként emlegetett — kirakatával.) A néhány fogyatékosság fölvetése persze korántsem ok a borúlátásra — ellenkezőleg: az őszi kirakatversenyt, a hosszas tervezgetéssel, ötletgazdag rendezők és tervezők közreműködésével készült kirakatok magas színvonalát nem kellene elfelejteni az évközi munkában sem. A Hajdú-Bihar megyeiek egy I, két 11. és egy 111. helyezése nemcsak elismerést, hanem elkötelezettséget is jelent. Eredményeikkel nemcsak az országos reklámkonferencia részvevőit köszöntőkhöz csatlakoztak, hanem fölkeltették a debreceni vásárló közönség figyelmét is. Akik nemcsak egy hétig, hanem mindig ilyen kirakatokat szeretnének látni. J. N. J. N TÉVÉJEGYZET | A KÉK FÉNY ÉS NÉZŐI Vajon mi a magyarázata annak, hogy amikor a képernyőn feltűnik és felvijjog a Kék fény jól ismert szirénája, alighanem milliók kuporodnak a készülékek elé és feszült figyelemmel várják a rablások, gyilkosságok, sikkasztások krónikáját? Biztonságban élünk. Ez a gyakori „bűncselekmények” (szaknyelvet is tanul a szorgalmas tévénéző) ellenére is így van. Általában nem kell rettegnünk attól, hogy ha este kilenckor végigmegyünk egy sötét utcán, feltétlenül megtámadnak, kirabol, megöl valaki — még akkor sem, ha nagy ritkán hallunk ilyen esetekről. Elutazhatunk nyugodt lélekkel két-háromhetes útra, szabadságra, általában nem kell attól tartanunk, hogy hazatérve kirabolt lakás vár ránk — még akkor sem, ha előfordult már jónéhány elrémítő eset. Talán épp ez a nagyon jó biztonságérzet adja a dolog „pikantériáját”? Bár, azt hiszem, azért nem ilyen egyszerű az ügy. Izgalmas volna kategorizálni valahogyan a Kék fény nézőit. Mert valószínű, hogy a fenti ok csak a nézők egy, bár nagyobb részére vonatkozik. Ez a nagyobb réteg valamiképpen úgy lehet a Kék fény-beli szörnyűségekkel, mint a mesével: amit látunk, amiről hallunk, az egy más világban történik, egy nem igazi világban, s ennek a más világnak mi sem áldozatai, sem bűnösei nem lehetünk. Reggelre kialusszuk az esti kis borzongást és ezzel vége az ügynek. Hogy valóban biztonságban élünk, annak ez a békés kívülállás is bizonyítéka lehet. Sok esetben persze másnak is: a közömbösségünknek. A Kék fény számtalan riportja, esete bizonyította, hogy nemcsak az ok nélkül és flegmán gyilkoló kamaszokat utaljuk abba a nem igazi világba, de mindent, aminek erkölcsi tanulságaihoz pedig nekünk is közünk lehetne. Sokat hallani arról, hogy a svédek milyen természetes közönnyel viseltetnek egymás iránt. Jól élnek, külön-külön, s nem szorulnak egymás segítségére. „Becsületesen, tiszta lelkiismerettel” közömbösek. Hogy a mi közönyünk miből táplálkozik, nem tudom. Vannak aztán — a képzeletbeli közvéleménykutatás alapján — nagyon is aktív nézők. Akik épp azt várják, hol, miben tudnának segíteni. Hány rablót, betörőt s egyéb nevezetes embert elfogtak már a rendőrség és embertársaik nagy megelégedésére! Ők nem alusszák ki reggelre az este látott arcot, a jellegzetes ismertetőjeleket a bemutatott tárgyakon, fejeken, ruházaton stb., az árulkodó nyomokra figyelnek, szerszámokra emlékeznek, egy-egy jellegzetes mozdulatra Lehet tanulni is ebből a műsorból. Módszert, fogást, nyomozói logikát lehet ellesni a lefüleltek hibájából következően is: bizonyára a „szakmabeliek” is figyelik a Kék fényt. Esetleg leendő szakmabeliek: romantikára és izgalmakra éhes kamaszok. Hogy ez a „mesteriskola” elrettenti vagy épp fellelkesíti őket, ismét a nehéz kérdések egyike. Mindenesetre, néha talán kevésbé kellene elmagyarázni egy-egy betörés, lopás részleteit. Hátha megtanulják, akik ilyesmire hajlamosak. És nézik — néhány legalábbis — a „lefülelendők” is a műsort. Volt rá eset, most legutóbb is: egy „jobbérzésű” (?) bűnöző önként jelentkezett a műsor után. A nézők osztályozása persze csak találgatás. Ám a műsor szerkesztői, vezetői is hasonlóképpen osztályozhatják a nézőket. Ez kiderül kommentárjaikból, a riporteri kérdésekből, megjegyzésekből, s talán még a nyilvánosság elé kerülő bűntettek összeválogatásából is. Izgalmas lenne az is, ha ennek a műsornak nemcsak a valódi közönségrétegeit, de ismerhetnénk általános erkölcsi hatékonyságát is. Lehet, hogy esetenként talán egészen magas ez a hatékonyság, de majdnem bizonyos az is, hogy végül mégiscsak inkább a krimi kategóriájába sorolhatjuk. A jobb krimik kategóriájába. Nem életanyagát tekintve, hiszen az valóságos és nagyon is reális, hanem inkább a fogadtatását nézve. Mese, amihez szerencsére a legtöbbünknek kevés közünk van, arra a bizonyos nagy többségre gondolok ismét, a jóérzésű, becsületesen élő emberek millióira, akik a lélek mélyén, meglehet, egyre közömbösebbek is a magukon kívüli világgal szemben, hiszen egyre több a „jó családból” való bűnöző fiatal, a szórakozásból, vagányságból, unalomból „helytelenkedő” serdülő, az életet egy jó kriminek tekintő kamasz. S az indítékok között valahol ennek a jóemberi közömbösségnek is ott kell lennie. Cs. Nagy Ibolya Meghalt dr. Dán Sándor egyetemi tanár Elhunyt dr. Dán Sándor egyetemi tanár, a Debreceni Orvostudományi Egyetem II. számú Belgyógyászati Klinikájának igazgatója. Olyan ember távozott az élők sorából, aki a betegellátásban, az oktatásban és a tudományos kutatásban, az egyetem mindhárom fő területén különleges odaadással, lelkiismeretességgel és igényességgel dolgozott. 1911-ben született, Debrecenhez közel, Felső-Józsán, szegény, ötgyermekes szülők gyermekeként. A társadalmi igazságtalanság, az elnyomottak sorsa fejlesztették ki együttérzését az emberi bajok, a betegség iránt, alapozták meg humanista világnézetét, amely 1945 után marxista-leninistává vált. Debrecenben érettségizett, itt lett az egyetem bölcsészeti karán kémia-fizika szakos hallgató, majd orvostanhallgatónak iratkozott át, s így szerzett diplomát 1936-ban. Egyetemi tanárrá 1968-ban nevezték ki, de a háborús évektől eltekintve, mindig a Debreceni Klinikatelepen végezte gyógyító-kutató és oktató munkáját. Tudományos munkássága elsősorban az anyagcsere-betegségek klinikai problémáinak kutatására irányult. Szűkebb témakörét a máj funkcionális pathológiája és a klinikai enzymológia alkotta. A kutató és a gyógyító munka érdekében jelentősen igyekezett fejleszteni a klinikai laboratóriumot, mindig törekedett eredményesen dolgozó munkacsoportok kialakítására, rendszeres támogatásával nagymértékben segítette a klinikára került fiatal orvosok munkáját. 1945 óta mint párttag aktívan részt vett az egyetem társadalmi és politikai munkájának végzésében is. Nevéhez fűződik a Kelet-magyarországi Belgyógyász Szakcsoport megszervezése, mely a Magyar Belgyógyász Társaság csoportjaként ma is működik. Az orvostudományi egyetem oktatói, hallgatói és dolgozói, a gyógyító gondoskodására váró betegek gyászolják dr. Dán Sándort. Temetése november 5-én délután 14 órakor lesz a Debreceni Köztemető 1. o. ravatalozójából. SZILÁGYI IMRE: EX LIBRIS I