Hajdú-Bihari Napló, 1973. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-16 / 294. szám
Gáborjani Szabó Kálmán: Balaton Bemutatjuk a Böszörményi Galériát A Hajdúsági Múzeum helyi képzőművészeti anyagára, a Déri Múzeum XIX—XX. századi magyar festészeti, grafikai kollekciójára építve a Magyar Nemzeti Galéria jelentős képzőművészeti állandó kiállítást hozott létre 1971-ben Hajdúböszörményben. A rendezők — ismerve a hajdúsági ember mentalitását, ízlésvilágát — elsősorban az alföldi festészetre koncentráltak, úgy azonban, hogy kitekintést adtak a nemzeti festészet előző korszakaira, kapcsolódó irányzataira is. Csak jelezték a reformkor művészetét, a magyar biedermeiert, a „táblabíró világ festészetét” Barabás Miklós és Borsos József arcmásaival, s a kiegyezés és millennium időszakát két ellentétes emberi-festői magatartású alkotója egy-egy művével: Benczúr Gyula fülledt, érzéki hangulatú „Cleopatrá”-jával, Madarász Viktor „Szilágyi Erzsébet követeli fiát” historizáló, Habsburg önkény ellen tiltakozó festményével. A Szolnokon dolgozó Munkácsytanítványok közül Böhm Pál, Aggházy Gyula, Deák Ebner Lajos népéletképeit mutatja be a kiállítás, megmutatva azt az utat, amely a müncheni áporodott szellem maníros ismétlésétől a szolnoki friss levegőtől megújulásig vezetett. Böhm cigányai, Deák Ebner mulató parasztjai még idilli, túlzottan ünneplő, vasárnapias öltözékben állnak előttünk, de a tájképi háttérben már a plein-air varázslatos levegője, az új igézete remeg. Deák Ebner „Kofák” c. képének szép testű nő- és gyermekalakjai, a jelenet természetessége már igazi közeledést mutat a kisemberekhez, Szolnok hétköznapjaihoz. Fényes Adolf szociális érzékenységgel, mély részvéttel és együttérzéssel fordult a Szolnok környéki parasztság felé „Szegényember élete” sorozatában. Ezzel a céllal készült a Böszörményi Képtárban látható két portréja és parasztszoba belsőjének egyszerű kelléktárakból álló petróleumlámpás csendélete. Mellette Bihari Sándor vállalt hasonló programot, akit e kiállításon Léleklátó öregember arcképe és egyszerűen megfestett, elmélyült munkát dicsérő „Varró lány”-a képvisel. Többszöri szolnoki tartózkodás után Mednyánszky László is aláírta azt a kérvényt, amelyet 1901-ben intéztek a festők Szolnok városához, letelepedést kérve. Bár nem költözött a művésztelepre, a Tisza-parti füzesek, erdők, alföldi mocsarak örök modelljei maradtak a magyar festészet magános óriásának, Justh Zsigmond „Faimus” c. regénye egyik hősének. A sárgák zenéjére komponált „Fásszekér erdőben” műve mellőz minden illusztratív szándékot: vízió, álomkép az őszi erdőről, az ősz misztériumáról, önmaga gordonka hangú borongásairól, révületeiről. Munkácsy szellemét közvetlen tanítványai nem értették meg, búvópatakként a század elején jutott el a vásárhelyiekhez. Tornyai János, Endre Béla, Koszta József — az alföldi festészet klasszikusai — vitték tovább kritikai realista hatását, s töltötték meg új tartalommal. Többőjüktől főműveket látunk Böszörményben, így Tornyai János „Juss”-át, „Nagy borulás”-át, Endre Béla „Bölcső mellett” kompozícióját. Míg ez utóbbi híven követi Munkácsyt a dráma kifejező eszközeiben (sötét,világos ellentét, centrikus szerkesztés), addig Tornyai az elhagyás és kiemelés, a sűrítés eszközeivel él. Csak így, expresszív hatással tudja elmondani, kikiáltani azt a jóvátehetetlen, megbocsáthatatlan tragédiát, ami a század elején, s a két világháború között történt: a széthúzást, a szegények egymás ellen fordulását és fordítását, a nemes, az értékes pusztulását. A mű egy parasztcsalád lélekölő tussolásán át utal az általánosabb mondanivalóra. Sötét háttérből éles arcélek, kapkodó öklök bontakoznak ki, átlósan villan a vita tárgya, a fehér ruhadarab, s fent fenyegetően egy vörös. E témán 1910—1930 között dolgozott Tornyai, a Böszörményi Képtárban egy korai, de talán legerőteljesebb változata látható. Ugyancsak több változatban festette meg a „Nagy borulás”-t (egyike a Déri Múzeum képtárában van), amely drámai természeti képével, expresszív hatásával szintén általánosabb, mélyebb borulásra, vihar közeledtére utal. A „nagy semmi”, a puszta festése olyan programmá vált Tornyai óta, amely ma is ihletője az alföldi művészeknek. A táj lelke, a természet viharai, az ember és a föld közös fájdalma a témája, ihletője Holló László két kiállított vásznának. „Vihar előtt” c. művén a táj átveszi, részt jóslóan ismétli az ember drámáját, s a leghűségesebb társ, a ló is emberi fájdalommal húzza terhét. Ady „véres, ponyvás, tajtékos ménje” az, mely „lélek, bús magyar lélek”. Koszta József „Vihar előtt”-je és „Női arc”-a többször reprodukált alkotások, rajtuk elsősorban a nyugalom, a szépség uralkodik. Rudnay Gyula „Lovasbetyárok” c. művén a régi magyar hagyományok, valamint Rugendas kuruc lovas képei hatása csendül meg férfias romantikával, drámai színváltásokkal: fehérekkel, zöldeskékekkel, parázsló vörösekkel. „Csavargó”-ja tájképi hátteréből plánba hozott hatalmas heverő alakjával egyszerre utal Goya hatására, s egyéni jellemzőerőre. Mint ahogy Rudnay, vagy Holló, Nagy István sem sorolható igazán egyik iskolához, stílushoz sem. A kiállítás rendezői emberiművészi magatartásuk szerint, szociális érzékenységük miatt helyezték egymás mellé műveiket. Az alföldiség nem földrajzi fogalom, nem egymás mellett, vagy az Alföldön élés mutatója, hanem ennek a tájnak és emberének művészi megjelenítése. S ezt mondhatjuk a mai vásárhelyi művésztelepre, s a Hajdúságban, s az Alföldünk más megyéiben dolgozó több jelentős festőművészre, akik kötődnek környezetük mindennapi életéhez. A Böszörményi Képtár a szolnoki második, harmadik generációból Szüle Péter, Pólya Tibor és Pólya Iván egy-egy művét, valamint a római iskola, a neoklasszicizmus legerőteljesebb egyénisége, Aba Novák Vilmos egy alföldi ihletésű alkotását, a „Tehenek”-et mutatja be. Glatz Oszkárral, Börtsök Samuval a nagybányai művészet továbbélését, Diener-Dénes Rudolftól a szentendrei művészet lírai szakaszát példázták a rendezők. Kohán György művészetében az alföldiség dekoratív szándékkal, új realista, monumentális hatással ötvöződik. Egyéni színvilágú, átmenet nélküli merész foltjai robusztus egyéniséget sejtetnek. A 30-as években jelentkező őstehetség-kutatás két nagy felfedezettje volt a ma is élő Benedek Péter és az 1936-ban meghalt böszörményi—hortobágyi pásztorfestő, Káplár Miklós. Benedek képein szinte néprajzi hitelességgel jelenik meg a falu világa, az utca, a házbelső, s a népviseletes ember, mint itt, a Hajdúsági Múzeumban levő „Fiatal pár” címűn. Káplár Miklós művészete korában, de a közelmúltban is ellentétes vélemények, megítélések alá esett. Sikerét részben a túlzott őstehetség kultusznak köszönhette, amely nem volt mentes a fajiság hangsúlyozásától. Művészetének maradandó részét hortobágyi tájképei adják alacsony horizontjukkal, levegősségükkel, apró ember- és állatalakjaikkal, meseszerűen lebegő, naiv atmoszférájukkal, s ugyanakkor néprajzi hitelességükkel. Ő belülről nézte a pusztát, a pusztai embert, ismerte lelkét és lélegzését. Büszkén írta dr. Ecsedinek, budapesti sikerei után: „Debrecent és a Hortobágyot a képzőművészeti kultúra terén én képviselem. Én ismertettem meg a Hortobágyot. Móricz Zsigmond azt mondta, hogy a Hortobágyot én fedeztem fel”. Szülővárosában, a Hajdúsági Múzeumban levő hortobágyi tájai a ma már változó puszta olyan ősi, romlatlan állapotát mutatják meg, amely már hagyományőrző jellegével is értéket jelent. Legnagyobb erénye azonban Káplárnak e tájhoz és emberéhez fűződő viszonya, s ennek varázsos, elemi erejű jelentkezése vásznain. A Böszörményi Galéria egy-egy alkotással bemutatja Káplár kortársait, művészbarátait. Elsősorban az Ady Társaságra koncentrál, arra a haladó irodalmi-művészeti egyesületre, amely, a két világháború közti időszakban a haladást és a színvonalat egyesítette. Ennek képzőművészeti osztálya Hollóval, Káplárral, Gáborjánival, Medgyessyvel, Senyeivel és Vadásszal van itt képviselve. Vadász Endre finom, míves metszeteivel, karcaival, Senyei Oláh István erőteljes, dekoratív pasztelljeivel, akvarelljeivel, Gáborjáni Szabó Kálmán „Parasztok” sorozata több fametszetével, egyedi grafikáival és „Balaton” című üde színvilágú, lírai tájképével szerepel. Medgyessy Ferenc terrakotta kisplasztikái („Kövér gondolkodó” „Napozó”, „Leánykafej”, „A jó forrásánál”) a paraszti szépségideál, a Debrecen és környéki embertípus művészi kifejezői, példák a munkáról, a nyugalomról, szobrászatról és emberségről, vallomások a gyökerekről, az eredet tiszteletéről és a továbbfolytatásról. Sz. Kürti Katalin : j pr 1 „,,» W* *a stö«, 'f flWf * Rudnay Gyula: Lovasbetyárok Fényes Adolf: Parasztasszony HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1173. DECEMBER 16.