Hajdú-Bihari Napló, 1973. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-16 / 294. szám

Gábor­jani Szabó Kálmán: Balaton Bemutatjuk a Böszörményi Galériát A Hajdúsági Múzeum helyi kép­zőművészeti anyagára, a Déri Múzeum XIX—XX. századi ma­gyar festészeti, grafikai kollekció­jára építve a Magyar Nemzeti Galéria jelentős képzőművészeti állandó kiállítást hozott létre 1971-ben Hajdúböszörményben. A rendezők — ismerve a hajdúsá­gi ember mentalitását, ízlésvilágát — elsősorban az alföldi festészetre koncentráltak, úgy azonban, hogy kitekintést adtak a nemzeti festé­szet előző korszakaira, kapcsolódó irányzataira is. Csak jelezték a reformkor művészetét, a magyar biedermeiert, a „táblabíró világ festészetét” Barabás Miklós és Borsos József arcmásaival, s a ki­egyezés és millennium időszakát két ellentétes emberi-festői maga­­tartású alkotója egy-egy művével: Benczúr Gyula fülledt, érzéki hangulatú „Cleopatrá”-jával, Ma­darász Viktor „Szilágyi Erzsébet követeli fiát” historizáló, Habs­burg önkény ellen tiltakozó fest­ményével. A Szolnokon dolgozó Munkácsy­­tanítványok közül Böhm Pál, Aggházy Gyula, Deák Ebner La­jos népéletképeit mutatja be a ki­állítás, megmutatva azt az utat, amely a müncheni áporodott szel­lem maníros ismétlésétől a szol­noki friss levegőtől megújulásig vezetett. Böhm cigányai, Deák Ebner mulató parasztjai még idil­li, túlzottan ünneplő, vasárnapias öltözékben állnak előttünk, de a tájképi háttérben már a plein-air varázslatos levegője, az új igéze­te remeg. Deák Ebner „Kofák” c. képének szép testű nő- és gyer­mekalakjai, a jelenet természetes­sége már igazi közeledést mutat a kisemberekhez, Szolnok hétköz­napjaihoz. Fényes Adolf szociális érzékenységgel, mély részvéttel és együttérzéssel fordult a Szolnok környéki parasztság felé „Sze­gényember élete” sorozatában. Ezzel a céllal készült a Böször­ményi Képtárban látható két portréja és parasztszoba belsőjé­nek egyszerű kelléktárakból álló petróleumlámpás csendélete. Mel­lette Bihari Sándor vállalt hason­ló programot, akit e kiállításon Léleklátó öregember arcképe és egyszerűen megfestett, elmélyült munkát dicsérő „Varró lány”-a képvisel. Többszöri szolnoki tar­tózkodás után Mednyánszky Lász­ló is aláírta azt a kérvényt, ame­lyet 1901-ben intéztek a festők Szolnok városához, letelepedést kérve. Bár nem költözött a mű­vésztelepre, a Tisza-parti füzesek, erdők, alföldi mocsarak örök mo­delljei maradtak a magyar festé­szet magános óriásának, Justh Zsigmond „Faimus” c. regénye egyik hősének. A sárgák zenéjére komponált „Fásszekér erdőben” műve mellőz minden illusztratív szándékot: vízió, álomkép az őszi erdőről, az ősz misztériumáról, önmaga gordonka hangú boron­gásairól, révületeiről. Munkácsy szellemét közvetlen tanítványai nem értették meg, búvópatakként a század elején jutott el a vásár­helyiekhez. Tornyai János, Endre Béla, Koszta József — az alföldi festészet klasszikusai — vitték tovább kritikai realista hatását, s töltötték meg új tartalommal. Többőjüktől főműveket látunk Böszörményben, így Tornyai Já­nos „Juss”-át, „Nagy borulás”-át, Endre Béla „Bölcső mellett” kom­pozícióját. Míg ez utóbbi híven követi Munkácsyt a dráma kifeje­ző eszközeiben (sötét,világos el­lentét, centrikus szerkesztés), ad­dig Tornyai az elhagyás és kieme­lés, a sűrítés eszközeivel él. Csak így, expresszív hatással tudja el­mondani, kikiáltani azt a jóváte­hetetlen, megbocsáthatatlan tra­gédiát, ami a század elején, s a két világháború között történt: a széthúzást, a szegények egymás ellen fordulását és fordítását, a nemes, az értékes pusztulását. A mű egy parasztcsalád lé­lekölő tussolásán át utal az álta­lánosabb mondanivalóra. Sötét háttérből éles arcélek, kapkodó öklök bontakoznak ki, átlósan vil­lan a vita tárgya, a fehér ruha­darab, s fent fenyegetően egy vö­rös. E témán 1910—1930 között dolgozott Tornyai, a Böszörményi Képtárban egy korai, de talán leg­erőteljesebb változata látható. Ugyancsak több változatban fes­tette meg a „Nagy borulás”-t (egyike a Déri Múzeum képtárá­ban van), amely drámai természe­ti képével, expresszív hatásával szintén általánosabb, mélyebb bo­rulásra, vihar­ közeledtére utal. A „nagy semmi”, a puszta festése olyan programmá vált Tornyai óta, amely ma is ihletője az alföl­di művészeknek. A táj lelke, a ter­mészet viharai, az ember és a föld közös fájdalma a témája, ihletője Holló László két kiállított vász­nának. „Vihar előtt” c. művén a táj átveszi, részt jóslóan ismétli az ember drámáját, s a leghűsége­sebb társ, a ló is emberi fájdalom­mal húzza terhét. Ady „véres, ponyvás, tajtékos ménje” az, mely „lélek, bús magyar lélek”. Koszta József „Vihar előtt”-je és „Női arc”-a többször reprodukált alkotások, rajtuk elsősorban a nyu­galom, a szépség uralkodik. Rudnay Gyula „Lovasbetyárok” c. művén a régi magyar hagyományok, vala­mint Rugendas kuruc lovas képei hatása csendül meg férfias roman­tikával, drámai színváltásokkal: fe­hérekkel, zöldeskékekkel, parázsló vörösekkel. „Csavargó”-ja tájképi hátteréből plánba hozott hatalmas heverő alakjával egyszerre utal Goya hatására, s egyéni jellemző­erőre. Mint ahogy Rudnay, vagy Holló, Nagy István sem sorolható igazán egyik iskolához, stílushoz sem. A kiállítás rendezői emberi­művészi magatartásuk szerint, szo­ciális érzékenységük miatt helyez­ték egymás mellé műveiket. Az al­­földiség nem földrajzi fogalom, nem egymás mellett, vagy az Alföldön élés mutatója, hanem ennek a táj­nak és emberének művészi megje­lenítése. S ezt mondhatjuk a mai vásárhelyi művésztelepre, s a Haj­dúságban, s az Alföldünk más me­gyéiben dolgozó több jelentős fes­tőművészre, akik kötődnek környe­zetük mindennapi életéhez. A Bö­szörményi Képtár a szolnoki máso­dik, harmadik generációból Szüle Péter, Pólya Tibor és Pólya Iván egy-egy művét, valamint a római iskola, a neoklasszicizmus legerő­teljesebb egyénisége, Aba Novák Vilmos egy alföldi ihletésű alkotá­sát, a „Tehenek”-et mutatja be. Glatz Oszkárral, Börtsök Samuval a nagybányai művészet továbbélését, Diener-Dénes Rudolftól a szentend­rei művészet lírai szakaszát példáz­ták a rendezők. Kohán György mű­vészetében az alföldiség dekoratív szándékkal, új realista, monumentá­lis hatással ötvöződik. Egyéni szín­­világú, átmenet nélküli merész folt­jai robusztus egyéniséget sejtetnek. A 30-as években jelentkező őste­­hetség-kutatás két nagy felfedezett­je volt a ma is élő Benedek Péter és az 1936-ban meghalt böszörmé­nyi—hortobágyi pásztorfestő, Káp­lár Miklós. Benedek képein szinte néprajzi hitelességgel jelenik meg a falu világa, az utca, a házbelső, s a népviseletes ember, mint itt, a Haj­dúsági Múzeumban levő „Fiatal pár” címűn. Káplár Miklós művé­szete korában, de a közelmúltban is ellentétes vélemények, megítélé­sek alá esett. Sikerét részben a túl­zott őstehetség kultusznak köszön­hette, amely nem volt mentes a fa­­jiság hangsúlyozásától. Művészeté­nek maradandó részét hortobágyi tájképei adják alacsony horizontjuk­kal, levegősségükkel, apró ember- és állatalakjaikkal, meseszerűen le­begő, naiv atmoszférájukkal, s ugyanakkor néprajzi hitelességük­kel. Ő belülről nézte a pusztát, a pusztai embert, ismerte lelkét és lé­legzését. Büszkén írta dr. Ecsedi­­nek, budapesti sikerei után: „Deb­recent és a Hortobágyot a képző­­művészeti kultúra terén én képvi­selem. Én ismertettem meg a Hor­tobágyot. Móricz Zsigmond azt mondta, hogy a Hortobágyot én fe­deztem fel”. Szülővárosában, a Haj­dúsági Múzeumban levő hortobá­gyi tájai a ma már változó puszta olyan ősi, romlatlan állapotát mu­tatják meg, amely már hagyomány­­őrző jellegével is értéket jelent. Legnagyobb erénye azonban Káp­lárnak e tájhoz és emberéhez fű­ződő viszonya, s ennek varázsos, elemi erejű jelentkezése vásznain. A Böszörményi Galéria egy-egy alkotással bemutatja Káplár kor­társait, művészbarátait. Elsősorban az Ady Társaságra koncentrál, ar­ra a haladó irodalmi-művészeti egyesületre, amely, a két világhábo­rú közti időszakban a haladást és a színvonalat egyesítette. Ennek kép­zőművészeti osztálya Hollóval, Káp­lárral, Gáborjánival, Medgyessyvel, Senyeivel és Vadásszal van itt kép­viselve. Vadász Endre finom, míves metszeteivel, karcaival, Senyei Oláh István erőteljes, dekoratív pasztell­­jeivel, akvarelljeivel, Gáborjáni Szabó Kálmán „Parasztok” soroza­ta több fametszetével, egyedi grafi­káival és „Balaton” című üde szín­­világú, lírai tájképével szerepel. Medgyessy Ferenc terrakotta kis­plasztikái („Kövér gondolkodó” „Napozó”, „Leánykafej”, „A jó for­rásánál”) a paraszti szépségideál, a Debrecen és környéki embertípus művészi kifejezői, példák a munká­ról, a nyugalomról, szobrászatról és emberségről, vallomások a gyöke­rekről, az eredet tiszteletéről és a továbbfolytatásról. Sz. Kürti Katalin : j pr 1 „,,» W* *a stö«, 'f flWf * Rudnay Gyula: Lovasbetyárok Fényes Adolf: Parasztasszony HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1173. DECEMBER 16.

Next