Hajdú-Bihari Napló, 1974. július (31. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-31 / 177. szám
125 éve halt meg Petőfi Sándor, a magyarság egyik legnagyobb fia, költő és forradalmár. Tavaly, a Petőfi évben születésének 150. évfordulójára emlékezett az egész világ. De miként élete, úgy halála is e népével, nemzetével való összeforrottságát példázza: a reformkorszakkal született, a néppel együtt emelkedett, a szabadságharccal együtt bukott. 125 éve oltották ki életét, de költészetében mindig élni fog. „Ott essem el én ..." Petőfi halálának százhuszonöt éves évfordulójára Százhuszonöt évvel ezelőtt, 1849. július 31-én tűnt el a segesvári csatatéren és halt hősi halált Petőfi Sándor, a magyar forradalom leglelkesebb harcosa, a lánglelkű költő és vitéz katona. Olyan halált halt, amilyent kívánt. A végzetes útra tulajdonképpen 1848 márciusában indult el, amikor a márciusi ifjak élén előkészítette a forradalmat. Verseiben tüzesedett leginkább költészetté a politikai nézet, őt ihlette legerősebben a nagy idők láza, ő a forradalom és a függetlenségi harc igazi nagy költője. E két esztendőben teljesedett élete és költészete, forradalmi szereplése végül is a harctéri halálba és a halálon át — a halhatatlanságba vitte. 1849. január 30-án esett át a tűzkeresztségen Bem apó seregében, majd részt vett a vízaknai és a Déva körüli harcokban. Bem hadsegédévé nevezte ki, majd a szászsebesi előnyomulás és a bánsági hadműveletek sikeres befejezése után érdemjellel tüntette ki. Július 31-én részt vett a sikertelen segesvári ütközetben. 1849. július 29-én Lüders cári tábornok serege elérte Segesvárt. A város Erdély küszöbe volt. Miután értesült arról, hogy Bem Marosvásárhelyen tartózkodott, a támadást ebből az irányból várta. De olyan híreket is hallott, hogy Kőhalom vagy Fogaras felől nagy erejű magyar sereg közeledik Segesvár felé, ezért ketté osztotta csapatait. Csapatai fő erőit Segesvártól északnyugatra, másik részét, amelynél ő maga is tartókodott, keletre helyezte el. Ami az erőviszonyokat illette, Lüdersnek kb. 10 000 embere és 18 ágyúja, Bemnek az összecsapás pillanatában ennek az erőnek csak a fele állott rendelkezésére. Bem tehát keletről támadt a maga mindössze 3700 emberével; a csatatérre rendelte a Dobay- és a Kemény-seregtestet (a kettő kb. 3800 ember) tartalékul; a Stein-seregtest pedig színlelt támadást hajtott volna végre északról, hogy Lüders aggodalmát igazolja. Segesvárnál Bem semmiféle katonai szerepet nem szánt és nem adott Petőfinek; még le is szidta, amikor meglátta a harcmezőn. Lüders Bem érkezésének hírére azonnal megszállotta a támadás esetére kijelölt állásokat. A honvédek 1849. július 31-én reggel hét és nyolc óra között Fehéregyházánál orosz előőrsökre bukkantak. Bem szétugrasztotta őket, majd átvonult a falun, és Segesvárral szemben megállt. A seregek felfejlődése fél tizenegy tájt fejeződött be. Lüders még mindig északról várta a magyar sereg támadását, a keletről jövő támadást színlelt támadásnak vélte. Ezt a hiedelmét Bemék kis létszáma csak megerősítette. Bem heves ágyúzással kezdte az ütközetet. Az első ágyúlövés halálosan megsebesítette Skariatin vezérőrnagyot. Bem — a tartalék kivételével — egész gyalogságát rohamra indította. Sorozatos szuronyrohamaik ugyan nem hoztak eredményt, de Lüders kénytelen volt átcsoportosítani erőit. Kora délután Bem tüzérségét jóvátehetetlen baj érte: négy Gábor Áronféle ágyú széthasadt. De Bem még így se csüggedt. Ha az általa iderendelt két seregtest megérkezik, a győzelem vitathatatlan. Délután öt óra tájban Bem átkaroló támadásra adott parancsot. Lüders, miután felismerte, hogy máshonnan nem kell támadástól tartani, ellentámadásba ment át. öt és hat óra között a honvédsereg leomlott sorokban hátrált a túlerő elől, amely a Küküllő jobb partján oldalba kerülte a honvédek jobb szárnyát. Akiknek nem jutott idejük, vagy nem volt módjuk kijutni a gyűrűből, ott lelték hősi halálukat. Ezek között volt Petőfi is. A költő haláláról mindenki tud valamit — mindent: senki. Petőfi, az „utolsó nagy próbáról” nem hiányozhatott. A segesvári csatatéren — kevéssel a szabadságharc elbukása előtt — a fegyverek katonájaként veszett örökre nyoma. Végzete beteljesülésekor csak egy fájdalma lehetett: az, hogy fiatal életét nem győzelmes csatában áldozhatta fel hazájáért s a népek szabadságáért. A sors mérlegének vak játéka, hogy Bem a segesvári csatával — amelyet elvesztett — mégis elérte hadműveleti célját, mert a vereség után visszakanyarodott a nem várt irányba és Lüders háta mögött bevette Nagyszebent; a cári seregek üldözésére siettek —, azaz mégsem özönlötték el Erdélyt. Dr. Nagy Imre %i ■ ' csanban* .___v__•. ' ' 11 ] 1 .2’) i . vv '].-«) vrj ’I ‘ t i. f , ' ;AZ ff:: MiH Virágok Ispánkúton Ha azt mondom: mondj egy magyar költőt, azt válaszolod, Petőfi. Ha azt kérdezem, hol van eltemetve, nem tudod megmondani. Ha azt kérdezem, hány évet élt, azonnal válaszolsz: huszonhatot. Ha azt kérdezem, hogyan halt meg, bizonytalanul válaszolsz: elesett Segesvár mellett... — teszem fel a kérdéseket, s azonnal válaszolok is rá. Az országút tükörsima, alkonyodik. A Küküllő-vidék jellegzetes völgyeiben békésen húzódnak meg a kis falvak, mint akkor, 125 éve. Székelykeresztúr felől érkeztem Héjjasfalvára, azon az úton, melyen Bem tábornok serege jött azon a júliusi hajnalon, s ezen az úton poroszkált az az eklyós szekér, mely a költőt a csatatérre hozta. A falu egyik szélső házának kertjében hatalmas emlékmű, a Zeyk Domokosé, aki itt esett el az utóvédharcokban, Petőfi barátja volt, Bem egyik legismertebb katonája. Nem állok meg. Az Ispánkúthoz igyekszem, oda, ahol még élve látták, oda, ahol Heydette már holtan látta. A házak elmaradnak mellettem, bal kéz felől hirtelen megpillantom az emlékművet, megállítom a kocsit, kiszállok. Illyés Gyula és Dienes András sorai kavarognak bennem. A kaptatón állok, a forrásból csobog a víz... Az emlékmű mögött kukoricás, kissé távolabb egy kis füzes, ugyanúgy, mint akkor. Egyszerre élővé válnak Dienes András sorai: „A munka rétje a falu alatt emelkedni kezd ... a Buni emelkedő. A kukoricaföldiektől szegett országúton ekkor már alig volt ember, a lovasok és szekerek valahol Héjjasfalva felé jártak. A költő még néhány száz métert tett a kaptatótól Héjjasfalva felé, oldalt a jobb kéz felé egy füzest látott, mellette az Ispánkútnak nevezett forrás vize buzogott. Nem érte el a füzest. Az országúttól 8-10 lépésnyire lehetett, az üldözők itt utolérték. Heydette osztrák őrnagy még napvilágnál érkezett ide, el tudta olvasni a mellette heverő iratokat és tisztán látta az arcát. Fekete pantalló volt rajta, és fehér ing. Mellén egyetlen sebhelyet látott: a lándzsa a szívét járta át.” „Segesváron a csillagászati napnyugta július 31-én este hat óra ötvenhét perckor van, és borús időben napnyugta után teljes a sötétség. Ez este hat órakor történt.” Szemem végigsiklik a tájon. Nem messze Fehéregyháza házai látszanak, az út két oldalán szántóföld. Az emlékművet nézem. Az utat mélyen belevágták az emelkedőbe, s így az emlékmű még jobban kiemelkedik. Az Ispánkút forrásvize csillogva tör utat magának. A kocka alakú tömb útra néző oldalán a költő portréja, két oldalsó oldalán felirat, magyarul és románul: „itt esett el a világszabadság költője, Petőfi Sándor.” A talapzaton pedig virágok. Szalagos koszorúk, kis erdélyi falvak iskolásai hozták — árulják el a koszorúk szalagjai. Aztán élővirágcsokrok, mezei virágok. Román és magyar nyelvű feliratok a szalagokon. Gépkocsik állnak meg, kattannak a fényképezőgépek, a talapzaton szaporodnak a virágok... Már annyi a friss virág, mint egy frissen hantolt síron. Alkonyodik. S amint visszanézek a virágokra, ismét Dienes András sorai jutnak az eszembe: „Itt fekszik a két falu közepén, de sírját nem tudom megmutatni. Nem temettem el. Nem temethető el. Kis lélekszámú nép is adhat egyet-mást a világnak, mi is adtunk, de soha többet, de soha nagyobbat, mint ez a halott.” Filep Tibor A Petőfi-emlékmű Ispánkúton Petőfi-emlékek között A budapesti Bajza utcai Petőfi-házban Régi tervemet valósíthattam meg egy pesti utam alkalmával, amikor megtekintettem a Petőfi-házat. Akkor az a tudat is serkentett, ha már legkedvesebb költőm sírjához nem zarándokolhatok el, legalább kegyeletes megemlékezéssel nézzek körül összegyűjtött emléktárgyai között. Jól emlékszem, amikor beléptem ebbe a Petőfi-ereklye múzeumba, felemelő érzés hatott át. Elfogadva tekintettem körül, ahol úgyszólván minden tárgynak köze volt a lánglelkű költő sorsához, életéhez. Nagy érdeklődéssel fedeztem fel ebben a tekintélyes épületben a kiskőrösi szoba mását... A menyezet mestergerendás. Még búbos kemencét is állítottak be. Az itt levő ágy, íróasztal, szék, almárium, pad, láda, csutora, mind-mind a Petőfié, illetve a Petrovics családé volt. Mindegyik bútordarabot alaposan szemügyre vettem. Ott látható az az ágy, amelyben Petőfi, született. Nincsen rajta semmi dísz. Keményfából készült. Sötétbarna színű. Az ágy két oldala ujjnyi vas- tagságú szegekkel van a többi részéhez erősítve. Nem is lehetett szétszedni ezt az ágyat. Az ágyon fakó, bordó színű paplan van. Azon a huzat visszahajtott felső széle fodros. Dömsödről került ide ez az ágy. Az öreg Petrovics nyomasztó anyagi helyzete miatt kénytelen volt eladni, mielőtt onnan Pestre költözött volna. Amikor elszállították tőle, szomorúan sopánkodott: „Nem szívesen válok meg ettől. Régi jó nyoszolyánk volt. Ebben született Sándor fiam.” Petrovicsék almáriuma is éppen ilyen egyszerű bútordarab. Ennek tetején helyezték el Petőfi ózdi facsutoráját. Itt van a család nagy utazó ládája, melyet legtöbbször Sándor vett igénybe. Ez a vaspántos, zárral ellátott, vasfüles láda, mely elég terjedelmes, Petőfi hűséges kísérője volt katonáskodása és vándorlása idején. Nem egyszer megtörtént, hogy ládáját valamelyik ismerősénél visszahagyta, míg ő maga előbb indult világnak. Gyalogszerrel ment, hátára vetett tarisznyával, bottal a kezében. Ládáját később egy alkalmi fuvaros vitte utána. Házasságkötése után a láda visszakerült a Petrovics, később a Hrúz családhoz. A szoba bal sarkában régies íróasztal áll. Olyasféle, mint egy harmonium. Csak alul, két oldalt fiókja van. Az íróasztal ütött-kopott, az idő vasfoga kikezdte. Nem csoda, hisz még 1845-ben Petőfi is használta. Több költeményt írt ezen, még Borjádon. Az asztal előtt egy régi karosszék áll, mely 1709-ben készülhetett. Hátuljára ezt az évszámot írták rá fehér festékkel. Ebben a székben ült Petőfi, amikor Orlai Pethies Soma 1849-ben lefestette. Egy pad is van a szobában, mely szintén a Tolna megyei Borjádról került ide. Sass László földbirtokos adományozta a Petőfi-háznak. A nagy költő annak idején meleg barátságot tartott fenn a Sass családdal. A falon függ Petőfi atyjának húsvágó bárdja, aki hosszabb időn át mészáros volt. Régi portéka ez is. A rozsda beette. A szemlélődést aztán kézírásainál folytattam. Egy általa írt kötelezvény annyira megragadta figyelmemet, hogy le is írtam. Így hangzik: „Elismerem, hogy Vargáné asszonynak hét heti koszt fejében 22 forint, mondom 22 forinttal váltóban adós maradtam, melynek befizetésére a következő húsvéti hétre magamat okvetlen kötelezem. Addig is, míg a fent nevezett summa kezéhez adatik, zálogban marad nála 2 pár fehér ruhám, 2 lajbim, 1 trikó, 1 csizma, 1 törülköző, 1 aranyos rámájú kis tükör, melynek hozzám való szállítását a föntnevezett asszonyság magára vállalja. Ezekre magamat okvetlen kötelezem. Kecskeméten, április 7. napja, 1843. — Petőfi Sándor színész.” A falon láttam Lotz Károly eredeti rajzait, illusztrációit a János vitézhez, a Bolond Istókhoz. Vannak itt olyan könyvek, melyeket franciából, angolból maga Petőfi fordított. Továbbá: „A helység kalapácsa, Versek, János vitéz, Ciprus lombok Etelka sírjáról, Szerelem gyöngyei, Felhők, Petőfi öszszes költeményei, Petőfi újabb költeményei” című kötetek első kiadásban s egyikének-másikának eredeti kézirata. Igen érdekelt Petőfi kézírása. Szép, olvasható betűvetése van. Szinte nőies írás. A legrégibb Petőfi-fénykép az amit most nézek meg. Mellkép. Bajusza, kis szakálla, felfelé fésült haja van a költőnek. — Sokáig néztem azt az olajfestményt is, melyet Benczúr Gyula festett. Ez a művészi portré mély benyomást kelt az emberben. Zsinóros, fekete kabátban, kihajtott fehér ingben ábrázolja Petőfit. Tüzes, barna szeme, sugárzó tekintete lenyűgöző, s rokonszenvet ébreszt. Itt van felesége, Szendrey Júlia is, akinek nemes vonalú, kerek arca, barna szeme, szemöldöke, középen kétfelé választott haja van. Fekete ruhájának felső kivágása csipkés. Nyakláncot viselt akkor. Látom Zoltán fiát, atyját, anyját s István öccsét is. Mindannyi neves művészek festménye. Megvannak az Atheneum szépirodalmi lap ama példányai is, amelyekben 1812 tavaszán Petőfi első nyomtatott költeményei jelentek meg. Egyik: „A borozó”, a másik „Hazámban” című verse. Míg az előbbit még Petrovics, addig az utóbbit, melyben magyarsága mellett névlegesen is színt vallott: Petőfi Sándor névvel írta. A Nemzeti Színház egyik igen nevezetes régi színlapja előtt állok. „Szombaton, október 12-én 1844. a «»Szökött katona« kerül műsorra.” A színlap alján ez olvasható: „Petőfi úr, műkedvelő, a jutalmazandó iránti szívességből a fent jelölt szerepben fog fellépni.” — Petőfi Gémesi nótáriust alakította Egressy Gábor jutalomjátékában. Azonban a közönség véleménye szerint megbukott... Ez volt utolsó kísérlete a színészettel kapcsolatban. A kéziratokhoz visszatérek tallózni. Egy levelét olvasom, arptt költőn keltezett 1847. szeptember 17-én. Úgy gondolom, érdemes idézni, mert ebben a költő életének egy darabka boldogságát fejezte ki. — „Édes Danim! Csak azt ígértem meg, hogy írok Neked, de az nem volt kikötve, hogy mennyit és ezért hála Istennek! Nem képzeled, milyen nehéz a levélírás a mézeshetekben, kivált az ilyenekben, mint az enyém! Október végén majd Pesten leszünk, majd akkor! Addig is légy boldog, ölel barátod Sándor.” A terem közepén áll a Landerer- és Heckenast-féle sajtógép, melyen a „Nemzeti Dal”-t és a 12 pontot nyomtatták 1848. március 15-én. Nagy idők nagy cselekményének eszköze ez az egyszerű szerkezetű gép! Az állvány szépen mintázott, ötvözött. Tetején egy sas áll. Megtaláltam a „Nemzeti Dal” eredeti kéziratát és első nyomtatott példányát. Többek között ott van a „Vén zászlótartó”, „Bánk bán”, „Az őrült”, „Nagykárolyban”, „Végszó" stb. Ide hozták egyik nagy magyar történelmi jelenetünknek néma tanúját, résztvevőjét, a 48-as márciusi ifjúság közvéleményasztalát, a régi Pilvax kávéházból. Ennek kerek márványlapján olvasták fel a 12 pontot, s szavalta el Petőfi a Nemzeti dalt. Ma már furcsán hatnak rájuk az előttünk levő, Petőfi korabeli újságok is. Mind sárgultak, hiszen évszázadosak. Zászlók, képek, rajzok, szobrok teszik még gazdagabbá a nagyterem emlékanyagát... Sokáig elidőzhetnénk ebben a teremben. Itt minden darab szinte külön tanulmányt érdemel. De a kíváncsiság már a szomszéd ereklyeterembe visz, ahol a legtöbb emléktárgy Petőfiék pesti lakásából való. Az egyik üvegezett szekrényben helyezték el a forrón szeretett hitves, Szendrey Júlia ruháját. Világos barna, nagykockás mintájú, hosszú, igazi régi nagyasszonyi ruhaviselet ez. Megilletődötten szemlélem a szoba közepén levő ereklyetartót, melyben Szendrey Júlia jegygyűrűjét őrzik. Versekben megörökített szerelmi érzések szimbóluma ez a gyűrű. Néhány bútordarab mellett idekerült Egressy Gábor kocsiülésre használt, már kopott, régi pamlagja is. Ezt az egyszerű pamlagot parasztszekérre tették, és ezen utazott Petőfi feleségével, kisfiával együtt Erdélybe. Tordán búcsúzott el a költő családjától. Erdélyből azonban már sohasem tért vissza. A felszabadulás utáni években emlékanyagát, eredeti tárgyi és szellemi hagyatékát méltóbb épületben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a volt Károlyi-palotában helyezték el. — Már oda zarándokolhatunk el, hogy hódoljunk nagy szellemének, lelkesítő költészetének az őt idéző emlékek szemlélése közben. Dr. Porcsalmy János HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1974. JÚLIUS 31.