Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-27 / 98. szám

­­io . S Péterfia utcai Nemzeti Színház – Az utolsó modulációk Egyre inkább közeledett az ál­landó színház megnyitásának ide­je. Reszler szerette volna, ha mi­nél természetesebb, simább modu­lációk kapcsolják az ideiglenes színházat az állandóhoz. Az 1865. év első előadásakor, Jósika „Két Barcsay” c. történelmi tragédiá­jának felújításán, telt ház jelez­te a közöny jegének olvadását. A felvonások között Rácz Marci ci­gányzenekara muzsikált. Január 15-én illusztris vendég: Tausig „a zongoraművészet tech­nikájának netovábbja’’ Wagner „A Walkürök lovaglásá”-nak átiratá­val próbálta a zeneóriás útját egyengetni Debrecenben, de a leg­nagyobb hatást mégis a Rákóczi indulóval és Liszt rapszódiáival érte el. Január 27-én, népelőadáson, Moliere „Botcsinálta doktor’’-a Kazinczy Ferenc fordításában ke­rült előadásra. A sajtó fokozottabb mértékben sürgette a népelőadá­sokat, hivatkozva arra, hogy az ínséges évek idején a színházláto­gató közönség anyagilag kime­rült, s egyelőre a „fizetőknek” csak kis csoportjára lehet számí­tani. Ezt a kis csoportot akarta Reszler felduzzasztani Stromma­­yer Károlynak az „Ernani”-ban való vendégszerepeltetésével, de a kritika többre értékelte a hely­beli Resztemét nála. A lapokban vita folyt az opera szükségességé­ről a színháznál. Ezek a viták már a leendő szín­házzal kapcsolatos problémák elő­játékai voltak, az áthajlás előjelei. Az állandó színház igazgatói ál­lására Illyési György, Reszler István és Zlatabár Endre nyújtot­ta be pályázatát. Az opera körüli vihar az év má­sodik operaelőadása, a ,Bűvös vadász” kavarta fel, amikor a dal­műtársulat olyan gyenge lábakon állt,­ hogy a zsúfolt ház csak Me­­zeynek volt köszönhető. Reszler ellenlábasai mindent felhasznál­tak tekintélyének csorbítására, mégis az állandó színház igazgatói állását ő nyerte el, s javára a vá­ros 78 000 forintot biztosított, de cserébe „elvárta, hogy Reszler opera-, dráma-, és népszínműtár­sulata akképp szerveztessék, hogy azt a nyert előnyök után a közön­ség igényelheti, s hogy a Szín­házi Bizottság őrködjék a színház belügyei és a játékrend hetenkén­ti összeállítása fölött.” Deáknak 1865 áprilisában, a Pesti Naplóban megjelent húsvé­ti cikke, melyben síkra szállt a 48-as törvények érvényessége mellett, s a kiegyezés fő feltéte­lét Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvé­nyeinek biztosításában jelölte meg, új remények forrását fa­kasztotta fel. Offenbach „Az ör­dög pirulái” c. zenés bohózata elő­adásakor ez a cikk is hozzájárult a közönség derűjének fokozásá­hoz, bár az ötödik színrehozatal után a sajtó zsörtölősködött: „Reszler a látványosságot kedve­lők ízlését ezentúl hasonló bohó­ságok által elrontani őrizkedjék” Panaszok merültek fel, hogy az állóhelyeket váltók az előadás megkezdésekor „befészkelték ma­gukat az üres támlás- és zártszé­kekbe, s ott hangos csevegéssel az ott joggal ülők kényelmét és figyelmét zavarták”. Május 25-én a „Fortunia dala” c. operett énekrészei gyarlan mentek, az ének -és zenekar ritkán vágtak össze. Zökkenő zökkenő után. Június 5-től a társulat Nagyváradon ját­szott. Az opera-előadásokról ked­vezőtlen bírálatok láttak napvilá­got a váradi lapban: Reszler hangja már gyenge, Mezey, Baró­­thy éneke tiszta ugyan, de játé­kuk? Legjobban Füris Leonóra, de különösen Reszlerné képvisel­tek „magas szintet”. Heksch Já­nos tenoristát az ezredese előtt ál­ló őrmesterhez hasonlította a kri­tikus, s a kórus gyengeségét sem győzte eléggé hangoztatni. Ezek a vélemények nem sok jóval biztat­ták a debreceni közönséget, a mo­duláció nem is volt kimondottan „szabályszerű”. Míg Reszlerék Nagyváradon ál­lomásoztak, a Péterfiai Színház­ban zajlott le a helybeli dalárda és főiskolai énekkar hangverse­nye, melyen Beethoven „Fidelio” nyitánya, Erkel „Hunyadi László”­­jából készült egyvelege, s Gounod „Faust”-jának részletei kerültek közönség elé. Július 7-től július 31-ig Szerdahelyi Kálmán társu­lata tartott ugyanitt előadásokat. Prielle Kornélia és Szerdahelyi Kálmán voltak a közönség ked­vencei. Reszler már Nagyváradon meg­kezdte a megnyitandó színházzal kapcsolatos szervezkedéseket. Kezdetben Baráthy és Fehérváry rendezői megbízatásáról is volt szó, augusztus 20-án azonban Molnár György lett a rendező. „A debreceni állandó színház” c. cikk arról írt, hogy Debrecen a színművészet sokféle nemén kívül még operát is kíván, miáltal a ha­vi budget a társulat szervezésében 1000 forinttal emelkedik. Molnár György írásában a közönségszer­vezés kérdését helyezte közép­pontba: „Lényeges dolog, mikép­pen édesgettessék be Debrecen néptömegű osztálya a színházba, s tetessék színházképessé”. Tehát már Molnár 1865-ben felvetette a nép „színházképessé tételének”­­ problémáját, s a dolgozó tömegek- I re akart építeni. Helyesen állapi- I totta meg, hogy „Debrecenben van I csírájában fejlődő, már-már szín-­­ házképes publikum, de van egy­­ roppant nagy számú, színházi fo­­­ galommal sem bíró néposztály is”. Szana Tamás „Állandó színhá- s zunk megnyitásáról” címen írt­­ cikket, s Katona József „Bánk­­ bán”-ját ajánlotta nyitó darabul.­­ Mások javaslataival szemben ez a­­ javaslat volt a legegészségesebb. Reszler az állandó színház hely­árait igen magas összegekben szabta meg, ezért a lapokban „Többen a közönségből" aláírás­sal tiltakozások jelentek meg. A tiltakozások hatására a debrece­ni Színházi Bizottság az előbbi magas díjszabás helyett újabbat készíttetett. Ha az ideiglenes szín­házból az állandó színházba való átmenet nem is volt olyan zavar­talan, döccentőmentes, mint azt Reszler szerette volna, a debrece­ni állandó Városi Színház 1865. október 7-én, ünnepélyes keretek között, megtartotta első előadását, amikor is, Szana Tamás javaslata alapján Katona József „Bánk bán” c. történelmi tragédiája szerepelt nyitódarabként. Az állandó színház megnyitásá­val Reszler ideiglenes Nemzeti Színháza, a Péterfia utcai szín­ház, hivatásának eleget téve meg­szűnt. A régi helyen, Thália im­már homályba borult templomá­ban, elhalt a szó, elhallgatott a muzsika is: csend lett, csaknem öt évig folytatott művészeti misz­­sziós munka minden örömét és­­ baját az emlékezés raktározta el.­­ A korabeli értékelésnek igazat­­ kell adni abban, hogy „Jó volt az­­ átmeneti korszak az állandó szín-­­ házra nézve”. Közönséget nevelt­­ az állandó színháznak, táplálta, szította a reménység, s hazafias lelkesedés tüzét a magyar nemzet történelmének egyik legválságo­sabb korszakában. Az igazgatónak, s társulatának ezernyi nehézség­gel kellett megküzdeniük, vállal­ni sokszor a meg nem értés, a rosszindulat, s a nyomor okozta sebek felemelt fővel való hordo­zását, de fanatikusai voltak hiva­tásuknak, s apostolai a magyar szónak, a halhatatlan muzsiká­nak. „Torkon akarom ragadni a sorsot” — mondotta egyszer Bee­thoven, s ezt tették ők, soha nem tévesztve szem elől, hogy „az em­ber­ célja a küzdés maga”. Resz­­lernek voltak hibái, de áldozat­­készsége, hivatásszeretete, a mű­vészet közkinccsé való tételére való törekvése, a Habsburg-abszo­­lutizmus elleni harca a színját­szás fegyvereivel komoly pozití­vumai. Még 50 évet sem élt. Má­sok szolgálatában égett el korán, s célkitűzései közhasznúak voltak. " (Vége) Dr. Nyakas László If. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1975. ÁPRILIS 27. A nemzeti hagyomány és az iskola Harmincéves szocialista nevelés­ügyünk megteheti, hogy — hagyo­mánykörét egyre bővítve — ne en­gedjen elpusztulni-feledni semmi­lyen valódi értéket. Nagyon igaza van Klaniczay Tibornak (Kortárs, 1974. 5. sz.), amikor ennek „haszná­ról” ezeket írja: „A nemzeti hagyomány ápolása objektíve szocialista társadalmunk belső összeforrottságát növeli: a nemzeti hagyomány olyan erőfor­rás, melyet súlyos mulasztás nem messzemenően felhasználni és moz­gósítani.” S hozzátehetjük: olyan erőforrás, mely táplálja azt a belső kohéziót, ami immunissá tesz a visszahúzó erőkkel szemben, az arányt tévesztő nacionalizmus mér­gével, s a talmi ragyogású kozmo­­politizmussal, az elvágyódással, de a nihilizmussal és közömbösséggel szemben is. Mindezekért fontos és érdekes rá­kérdeznünk — most csak szűkebben — az iskolára: jól sáfárkodunk-e nemzeti hagyományainkkal? Annak három körével. A sok jó példa mel­lett gondok (elvi és módszertani), sőt értetlenségek is tapasztalhatók, nem is beszélve a figyelmetlensé­gekről. Lássuk az első kört, s nekünk — nyilvánvaló — a legkedvesebbet: a forradalmi hagyományt. Kisebb mértékben igen, nagyobb mérték­ben, nem használjuk kellő színvona­lon. A frázis, az élménytelenség itt kettőzötten nagy bajokat „eredmé­nyez”. De nem figyelünk kellően a má­sodik körre sem, a haladó hagyo­mányra, s különösen helyi hagyo­mányokra. (Például: Álmosd: Köl­­csey-kúria, Bakonszeg: Bessenyei - emlékház, Nagykereki: Várkastély, Debrecen: Csokonai-emlékhelyek stb.) S itt érdemes a haladó hagyo­mány mibenlétére emlékeztetni: „A nem forradalmi, de a forradalmi fo­lyamat irányába mutató, előkészítő, az osztályelnyomás ellen fellépő, a nép mellett álló hagyomány.” Ez képezi történelmünk jórészét, igen színes anyag, tehát érzelmileg is jól „adminisztrálható”. A debreceni és megyei haladó hagyományok ál­landó (nemcsak évfordulón, nem­csak a kitűnő Kaleidoszkóp, s egyéb alkalmakkor) hasznosítására na­gyobb figyelmet kell fordítanunk. A harmadik kör eddig fölöttébb tisztázatlan volt. Arról a nemzeti kincsről van szó, mely tartalmát te­kintve, ideológiai töltését illetően nem haladó ugyan, de érték, szín­vonalat jelent művelődéstörténe­tünkben, s amelyet — kellő kom­mentárral — de fel kell használ­nunk. Olyan példákat említhetnénk, mint a templomok freskói, festmé­nyei, vagy a zsoltár dallam- és szö­vegkincsünk, vagy a debreceni Re­formátus Kollégium, mint olyan, vagy „Pázmány Péter írásai, Esz­­terházy Pál herceg zeneszerzői te­vékenysége” stb. Arról van szó, hogy ezeket első­sorban? Nem. Az értékrend ma is osztályszempontoknak engedelmes­kedik. De ezekről igenis szó kell, hogy legyen: ezek is beletartoznak a nemzeti hagyományba és a szocia­lista állam ma már kiterjeszkedhet ezek befogadására is. Nem minden­áron, nem kritikátlanul, de nem is „szőrösszívűen”. Tény, hogy az iskolai tananyag­ból mostanában sok minden kima­rad, ami a nemzeti kultúrához szer­vesen tartozik (pl. irodalomból és történelemből), s ez szükségessé te­szi a „perújrafelvételt”. Aki iskolában dolgozik, jól tud­ja, hogy a helyes arányok (termé­szet- és társadalomtudomány kö­zött) biztosítása nem egyszerű do­log. Mégis, mi vezetne eredménye­sebb neveléshez? Legalábbis há­rom dolog. 1. Le kellene küzdenünk szemlé­letünk merevségeit. 2. Ezen belül: Ne szaktárgyat oktassunk, hanem képességeket fej­lesszünk általa, ne reprodukálásra, hanem gondolkodásra, ne befoga­dásra, hanem felfedezésre tanít­sunk, ne ismereteket oktassunk, ha­nem ismeretelsajátításra neveljünk — elsősorban. 3. Az oktató-nevelő munka gya­korlatában az órák szövegébe ik­­tatni-olvasztani a folytonosság szempontjából összes és fontos té­mákat és a helyi hagyománykincset is. Igen ám — mondhatják, de ho­gyan, amikor nincs benne a tanme­netben, a tankönyvben? Igaz. De benne van a „nagykönyvben ", a szí­vünkben és agyunkban! (Ez utóbbi­ban a szükségszerűség gazdasági­­társadalmi okainak felismerésekép­pen.) S ha ebben vonzóan van ott, és színes sugárzásban, akkor — leg­alábbis az informatív kategóriá­ban — benne lehet „előírás" nélkül is. Mellesleg előírásosan is benne van. Közismert, hogy a tananyagot tavaly óta három részre osztották: törzs-, kiegészítő és tájékoztató anyagra. Ez utóbbiba „minden bele­fér”. Ezt nem kell az ifjúnak meg­tanulni s éppen ezért(?) lesz, vagy lehet vonzó. Lesz vagy lehet kohé­ziós erő. Lesz együvétartozásunk, nemzeti voltunk ébrentartója, a többivel együtt. Csak akarni kell s átrendezni a megszokottat. Tágszí­­vűbb elmélettel és sokszínűbb gya­korlattal. Nagy László János KIS DEBRECENI SAJTÓTÖRTÉNET Művészeti lapok SZÍNHÁZ­ÉS FILMMŰVÉSZETI LAPOK IV. Thália (1910-1911) A színházi iroda kiadásában, Fe­­renczy Frigyes szerkesztésében 1910. szeptember 29-én indult. Alcíme: Színházi napilap, a Debreceni Szín­ház színlapja. Belső oldalán — hir­detésekkel keretezve — az esti elő­adás színlapját közölték. Az első és negyedik lapon csak a bemutatásra kerülő színdarab tartalmi összefog­lalását, a heti műsort, esetleg a bérlők névsorát közölték és időn­ként a műsortervről néhány szót. Gyakorlatilag alig különbözött a színház XIX. századbeli nyomtatott színlapjaitól. Nagysága változó volt, de mindig négy lapon jelent meg, a Városi Nyomda nyomtatásában. Egész idényre szóló és havi előfize­tést hirdetett, számonként 6 fillérért árusították. Utoljára 1911. január 25-én jelent meg. kesztett lapocska, amelynek alcíme: „A debreceni mulatók napi értesítő­je". Hozta a színház és moziműsort, szereposztással, tartalmi ismertetés­sel, valamint a műsoros szórakozó­helyek, mulatók programját. Tájé­koztatott az alkalmi előadásokról, hangversenyekről, vendégművészek fellépéséről. Közölte a közönség kedvenceinek arcképét és a legnép­szerűbb slágerek szövegét. Utolsó oldalát elborították az üzleti hirde­tések. A lap mérete 31X24 cm, minden száma négy lapos volt. A Liebermann-nyomdában nyomtat­ták. Kezdetben 6 fillérért árusítot­ták, december 12. után ingyen osz­togatták. 1911. november 2-án indult, de a szerkesztőnek rövidesen meggyűlt a a baja Zilahy színigazgatóval, a mulatók tulajdonosaival és a bo­hémvilág más képviselőivel, ezért 1911. december 22-én abbahagyta a lap szerkesztését, kiadását. Színházi Újság (1912) 1912-ben, a Színházi Újság indu­lása idején már folyamatosan meg­jelent a Debreczeni Szemle című kulturális, irodalmi hetilap — nem volt tehát időszerű egy hasonló jel­legű lap kiadása, még akkor sem, ha a színházművészet kérdéseivel többet kívánt foglalkozni, mint az előbbi. Az új orgánum nem is bizo­nyult­­hosszú életűnek, mindössze két száma jelent meg: 1912. április 21-én és április 28-án. Alcíme: ,,Debreczeni Figaró. Il­lusztrált színházi és művészeti heti­lap”. Felelős szerkesztője Barna Je­nő volt, a Horovitz-nyomdában nyomtatták. Külső megjelenésében újszerű, kisformátumú (22,5X14,5 cm), 14 lapos kiadvány. A szokásos színházi tájékoztató közleményeken kívül kritikai cik­keket, színházi munkával kapcsola­tos írásokat és más, művészeti té­májú beszámolókat közölt. Z­WS fcxtO, 1m *npt »­KM­UMttftm 4. %*+* ligy«-* steiti Áru 1~» titkár. Debrecen Este wlaw» WUTTt'jOtiter ; TWdW **> ————­«ti«h-mwit» StSTISTÄ FSAI! TtSfftSHfit Ap* r*'**?'*l; Városi f|| Kró†ház '%£ *« Tr;~rT~— ’“U. LAKÁJOK A'ife r;­: £—• Sri? HEWM1 £r — srsá. A lakájok t&eseft ijBwkl W Diwtti ssslf! , nn.*«»»»:«-** »*- »•*•*.. »ros* . ..............I1":!"::::::1 " -----...............m DEBRECZENI SZÍNPAD _____________A BKBBECZESI MtítÁTÖK NAPI ÉRTESÍTŐJE Ha jól akar srfmkaai «WKS »ittfOWlSi« IMtir* <>>“*» **»»<•«« **■/?«*• rw&xf SBIBW Keniat« * érahar. "Mi f*r totiua tammut. yáropi iziibát : i «u» g&ßft j*“ *7'rr sssss A flöPQin mfSljj. :rzj">z („ä'ätä ......... zz sss tzt sr sstSSKSrS ■cLrsíSs*'1 ... 1.1: .: K-tx SS sw* kikj - i1"!!!.'*' j* **"“« ; jjysV'.tSU*S»1 A rwraraassjg - «•..<. :>*••» ------------------------ K Sílnhé* Mién V'T ’1'vé’ÁzÍÚ ! Kobrák cipőt! | % HAJNAL • .. —- j if mulatóba. Debreczeni Színpad (1911) Debrecen valamennyi szórakozó­helyéről tájékoztatást adott a Do­­manek István által indított és szer­ Debrecen Este (1913) Pálfy József 1913. augusztus 30- án ismét Debrecen Este címmel in­dított színházi lapot. Mint előbbi kezdeményezése, úgy ez is korsze­rűbb újságírói, szerkesztői törekvé­seit tükrözi. Új lapjának főleg külső megjelenése, formája üt el a Deb­recenben addig megjelent színházi lapoktól. Nyomtatását Rosenfeld Henrik nyomdájában végezték. Alcíme: „Színházi lap, az összes debreceni mozgószínházak és mula­tók napi értesítője.” Pálfy ízlésesen, jól értesülten tájékoztatta a közön­séget a városban adódó szórakozási lehetőségekről és színészek, színész­nők képeivel tette még vonzóbbá lapját. Természetesen közölte az es­ti előadással kapcsolatos tudnivaló­kat, szereposztást, vendégművészek fellépését, a színdarab „meséjét”. Délután az utcán 6 fillérért, este a moziban 10 fillérért árusították. 1913. december 20-án jelent meg utoljára. dr. Korompay Gáborné Fotó: Vasváry Endréné

Next