Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-27 / 98. szám

ZLATKOVITS EDIT: Virágot tépő leány Felszabadult ujjú vadcsalánok jeges csípőjű nádasok késdobáló mocsári hínárok közül sírás hallik sírás hallik alkonyodik, Vízorgona sípjaiból röppent csöppsziklákból szőtt fátyolban didergő erdei tavon leány lépked leány lépked nyomdokában fehér virág terem, hajnalodik, fehér virág terem. nak hozzá a műhelybe, és az em­bereket lebeszéli, rémítgeti. Hogy a fene ette vóna meg. — Nehéz. Kiváltképpen, ha iszik. Mostanában pedig mindig iszik — vélekedik a titkár, de ez meg arra gondol, hogy ez az em­ber a holnapi gyűlést megzavarja! A múltkor is alig tudták helyre­hozni, annyit pofázott. Belekia­bált, aggatódott... A kocsmárost az Isten is kocs­­márosnak teremtette, mert igen jól tud beszélni az emberek nyel­vén. Mikor milyen párti ember­rel van szemben, úgy alkalmazza a szót. Most egy kicsit nehéz, mert az elnök kommunista, a tit­kár meg parasztpárti, de mindegy. —• Mondok én valamit, hajjátok. — Na, mondjad! — Vitessétek el... S fejével a részeg kovácsra int. Az elnök töprengve húzza össze szemét. Cigarettával babrál, rá­gyújt. Nézi a kocsmárost, nézi. Majd a sógorát figyeli. De az nem szól egy szót sem. Ámbár egy napra ... csak egy napra, nem ár­tana ... amíg a gyűlés tart. — Én ilyet nem teszek — mondja sokára. — Pedig izgat a földosztás ellen, izgat a párt ellen, de mégsem teszem. Falubeli is, meg aztán, tán még maga se te­het róla, hogy ilyen marha. Csa­ládja is van, szóval, nem és nem. Én ráérek várni, hátha megjön majd az esze? — Hirtelen felug­rik. — Jössz sógor? Tegyük el magunkat holnapra. — A sógor, vagyis a titkár meggörnyedve ül, mint akit nagyon lenyomnak a gondok. Konokul pislog a kovács­ra, sokára mondja: — Én még nem megyek. Nem hagyom itt ezt a tökéletlent. Ad­jál csak egy féllitert! —S az üve­get az asztalon odább taszítja. Tizenegy óra után öt perccel egy szekér zörög kint a kövesúton. A zörgés a kocsma előtt megállt. Valameddig zaj, zablacsörgés, be­széd, s kinyílt az ajtó. Három ide­gen parasztember jött be. Lehú­zott sipkával. Csak egynek volt kalap a fején. Akinél az ostor volt. — Adjon Isten jóestét! — kö­szön az első, és széjjelnéz. — Adjon Isten — fogadja a 8 kocsmáros, és feláll. Kijjebb lép. 8 — Mit lehet itt inni? — Azt, ami ki van írva, haha- 8 ha... — Na, akkor hozzák egy liter 8 bort, meg három poharat. Messzi- 8 ről jöttünk, megszomjúhoz-­­ tunk... — Tétován lépkednek 8 ide-oda. A kocsmáros hozza a bort, s mivel már csak ennél az asztal-­­ nál ég a lámpa, leteszi a titkár 8 és a hatos kovács asztalának a féloldalára. Az emberek leülnek, 8 lassan, komótosan, s persze meg­ 8 annyian a részeg kovácsot nézik. 8 —• A koma alaposan bekente a 8 száját — mondja a kalapos. — Be. Mert mohón kapta — vá- 8 laszol a titkár, s úgy nézi a ková- 8 csőt, mint a kutya a dögöt. — Ide való? A titkár megrezzen. — Nem, dehogy. Zsákára! A­­ megyénél volt valami dolga, mint 8 ahogy ő mondta, gyalog igyeke- 8 zett haza, bejött, osztán itt is ra- 8 gadt. — Mikor elmondta, vigyo- 8 rog. Se kára, se haszna neki pe- 8 dig benne. Ha már másképpen is nem üthet egyet a fejére, ez is 8; valami, hogy a faluból kitagadja. 8 — Hát... mink arra megyünk. §! Éppen keresztül Zsákán. Elvihet- 8 jük. Odavótunk mink is ebbe a 8 fődügybe, sok bajunk van a szom-­­8 széd faluval, osztán ... — Keresztülmennek Zsákán? — 8 rikkant a kocsmáros, vígan, mert 5 ez olyan ember, hogy igen gyor- 8 san vált az esze. Itt van ez a pa- 8­rasztpárti ember, ezzel is jó lesz » jóba lenni. Ha a kovácsot üti, 8 emezt segíti. Ö pedig azután is 8 kocsmáros akar lenni. (Az az­ Sj utánba a Weisz úr hazatérését 8 érti.) — Keresztül hát. Persze, hogy 8 keresztül. Reggelre Zsákán va­ .8 gyünk, délre meg otthon vagyunk. « Nyéstán. Na, igyunk. Isten éltesse! 8 Míg a liter bor elfogyott, a ha- 8 tos kovács csak egyszer, egyetlen­­ egyszer emelte fel a fejét, s nyi- 8­totta ki a szemét. — Hónap pedig megalakítom is a demokrata pártot! — mondta, s 8 csikorgatta a fogát. — Éljen a de-­­ mokrata párt! — a fejét megint 8 visszaejtette az asztalra. De alá- 8 gyűrte a micisapkáját. Darvas József: Bundás Ferkó 1946 tavaszán került be Ta­vaszi Ferkó a Munkácsy-kollé­­giumba. A Stefánia úton volt a kollé­gium, egy emeletes villában. A villa egy földbirtokosé volt, bi­zonyos Bakách Tamásé. Az ost­rom idején üres maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elől a Dunántúlra menekültek. A harcok során belövést kapott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint a döglött lóról a bőr. A bútorokat széthordták. A kollégisták, amikor elfoglalták, úgy-ahogy rendbe tették. A le­endő szobrászok, festők, grafiku­sok voltak a kőművesek, ácsok, mázolok. Emeletes ágyakat, töm­zsi szalmazsákokat szereztek va­lamelyik kaszárnyából, nagy kondérokat a csempés konyhá­ba, s a kondérokba bab meg krumpli is került, a kommunis­ta pártszervezet jóvoltából. In­kább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti villa, mint fő­úri rezidencia. De az a nyomo­rúság azért egészen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Belső fényessége. A gyerekek hozták ezt a fényt a tizenhét, tizennyolc, húszéves kamaszok. A ruhájukba, a vi­seltes gúnyájukba ivódva hoz­ták, ahogyan jöttek, a Józsefvá­rosból, Újpestről, az alföldi fal­vakból, a tanyákról. Gyerekek? Kamaszok? Felnőttek! Egyikük­­másikuk már földet osztott. Pár­tot szervezett. Politikai csaták­ban vettek részt. Meg igaziak­ban, valóságosakban. Az őszi választások után, amikor a re­akciós népség kivonult az utcá­ra, hogy „nem lesz vörös Buda­pest”, ott verekedtek mind a Rákóczi úton. A kőbányai mun­kások oldalán. Esténként a Ba­­kách-villát szinte fölemelte az énekük: „Holnapra megforgat­juk az egész világot...” Nem­csak énekelték, hitték is. Csinál­ták is. Körös-körül az úri ne­gyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a tavaszban is. Láthatatlanul vib­ráló fényesség­ nem a napból jött, hanem a tárgyakból, a meg­gyötört házakból, a nehéz lihe­­géssel elindult gyári gépekből, az emberekből. A szegény embe­rekből. A Dunán, a komisz fagy­ban, nélkülözések közepette fel­épített első híd vastraverzeiből. A politika porondján nehéz bir­kózás folyt, néha már úgy lát­szott, hogy a forradalom erői kénytelenek lesznek visszavo­nulni. Legalább időlegesen. De lentről valami olyan hitteli erő f áradt fölfelé, hogy aki ezt meg­érezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonulás. Százezer ember? Félmillió ember? A Hősök tere szinte szétfeszült a rengeteg nép­től, a Baloldali Blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reakció!” Örvénylett a tér, mint az áradó folyó. Hite­le volt a jelszavaknak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelentette önmagának. Ott áll­tam én is, a téren, Géza mellett, a kollégisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de mun­kánk nemigen akadt — az időm jó részét a kollégiumban töltöt­tem. Alakrajzot tanítottam. Szí­vesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt ámuldozni: hon­nan és hogyan lökődött fel egy­szerre ez a sok, friss tehetség? Néztem a rajzlapok fölött a tömpe ujjakat, amelyek egy­ ki­csit még görcsösen fogták a ce­ruzát — s alig bírtam legyűrni a meghatódásomat. „Ez az igazi forradalom ...” — mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reg­gelén csöngetett be a kollégium kapuján Tavaszi Ferkó. Ott állt a kapu előtt, türelmesen, komo­lyan, amíg beengedték. Hűvösek voltak még a napok, éjjelenként gyenge fagy hártyázta a vizeket, suba volt a vállára terítve, a fe­jén báránybőr kucsma. A kezé­ben nagy bugyor, kendőbe köt­ve. A lábánál egy fekete puli ült, csak a lihegő, piros nyelve látszott a rengeteg szőr közül. — Itt lehet szobrásznak len­ni? — kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos kiejtéssel. — Mert én az akarok lenni. — Itt — mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Akkor, azon a tavaszon a világ legter­mészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás parasztlegény­­ke, pulival, becsönget a Stefánia úti villa kapuján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legény­két. Géza kérdezett: — Honnan jöttél? — Hortról. Heves megye. — A Heves így hangzott: „Hevezs”. — Akkor földik vagyunk. Ki küldött ide? — Egy olyan szőke, fiatal. Úriemberféle. De mégse az. — Mégse az? — ... Mert földet osztott ná­lunk. — Aha. — Géza alig visszagyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: ősi-Jeanette irányította a giumhoz. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Leszek, má­jusban. — Így mondta, máj­us­­ban. — Az apád? — Juhász. Volt csak ugyan. — Már nem az? — Nincsenek juhok az urada­lomban. Meg uradalom sincs már. — Akkor mit csinál? — Kapott földet. Nyolc hol­dat. Merthogy négyen vagyunk testvérek. Meg az édesanyám. — Kicsit megállt. — Meg az apám is. Így hatan. — És te? Mit csináltál eddig? — Bojtár voltam. Az édes­apám mellett. — Hány iskolát jártál? — Ötöt. — De némi gondolko­dás után kiegészítette: — Úgy nagyjából. — Mi az, hogy nagyjából? — Hát úgy ... nagyjából. — Bizonyítványod van róla? — Az van. — S bontogatni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már, tudtunk mindent, amit tudni kellett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Komoly volt, roppant komolyan csinálta a vallatást. Én azonban ismertem jól, láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érezte ezt. Ezért próbált nagyon hivatalos lenni. Amióta ismerem, soha még nem láttam ennyire kiegyensúlyozott­nak, mint ezekben az időkben. A görcsössége, a szüntelen két­kedése feloldódott. Sokkal keve­sebbet beszélt, mint régen, de rengeteget dolgozott. Azt hi­szem, a legjobb népi kollégiumi igazgatók egyike volt. A fiai imádták. Újabb s megint újabb kérdése­ket tett föl. Amilyeneket mások­tól, a kezdő ismerkedésnél sose kérdeztünk. Tulajdonképpen megértettem. A helyében, azt hiszem, én is ezt csináltam vol­na. Ferkó, Tavaszi Ferkó olyan természetes biztonsággal és okossággal válaszolgatott, hogy a feleletei már előkészítették az ember szájában a következő kérdést jó ízét. Nem volt benne semmi görcsös paraszti elfogó­dottság. De a követelőző hánya­­vetiség sem. Valahogy itthon volt. Ebben a villában is­ így kezdte sok mondatát: — Odahaza azt mondták ... Ebben a személytelen hivat­kozásban azt érezte az ember, hogy egy mélyvilág most fel­nyíló, új, kicsit még tartózkodó, de nem félénk kíváncsiságát hozta magával. Elküldték on­nan, nézzen szét, de ha muszáj, vissza is mehet. S nem mellé­kes, hogy mit jelent? ... — No és a kutya? — Géza a szeme sarkából az arca komoly­ságán át, huncut villanást kül­dött felém. — Azzal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mutatni? Ferkó megint a bugyrához kapdosott. Oldozni kezdte a cso­mókat, a fogával is, de Géza rákérdezett megint: — Mi a kutyád neve? — Bundás. . Ferkó most először zavarodott meg. Rövid nyakán a feje moz­dulatlan maradt, de a keskeny vágású, fekete szemei a széltől­­naptól pirosbarnára cserzett ar­cában, jobbra-balra jártak. A tekintete ide-oda csapódott, mint a fészkét vesztett fecske. A kutya ott ült mellette, a pad­lón, az igazgatói szobában, a lá­bához húzódva, s most is lógat­ta, persze a szőrcsomók közül a piros nyelvét. A feje, a beszéd szerint, hogy ki szólt éppen — mintha csontra lesne —, hol ide, hol oda mozdult. — Itt szigorú házirend van! — tette még hozzá zordan, Géza. — Akkor .. . akkor ... — oda­volt már a hazulról hozott ma­gabiztosság. — Én neveltem. Nem menne el mellőlem úgyse. Meg nyáj sincsen most már. — Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjd­szerű agyaggyurmák — levelek, gyümölcsök —, aztán agyagfe­jek kerültek elő a bugyorból. Köztük egy miniatűr mellszo­bor, befont hajú férfi parasztfej. Mindegyiken sok gyerekes pepe­cselés — de sok egyéni, erőtel­jes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határozott tehetsé­get. Különösen a kis mellszobor ígért nagyon sokat. — Ez ki? — A nagyapám. — Ilyen haj már nincs. Hon­nan másoltad ? — A nagyapámról. Még él. — Ferkó dacos lett. A suba szőrei, mintha védekező tüskékké vál­toztak volna. Mert a subát az istennek se tette volna le. Érez­tem: a dac nem is annyira Gé­za kétkedésének, mint inkább Bundás sorsának szól... Gézát már nem a „művek” ér­dekelték, hanem az ember. Az emberféle. Gyönyörködött ben­ne. Bár rejtegette. — Estére meglátjuk. Nálunk demokrácia van, kiskomám! Az esti kollégiumi gyűlés az­zal kezdődött, hogy a fiúk meg­nézegették Tavaszi Ferkó sorba rakott műveit, aztán kivallatták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitában aztán inkább már csak a Bundás sorsáról esett szó. Miután Ferkó most már egészen határozottan kijelentet­te: ha a kutya nem maradhat, nem marad ő sem. Szélsőséges nézetek csaptak össze. Fukász Jancsi, egy apostagi fiú, élesen megbírálta Ferkót, hogy individualista. Ferkó aligha ismerte a szót, de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szem­mel nézegette Fukászt. Aki még a tegnapi marxistakörök anya­gára is hivatkozott. Miszerint a burzsoázia mindent fölhasznál az osztályharc elleplezésére: kis­polgári érzelgősséget, üdvhad­sereget, állatvédő egyesületeket stb. Javasolta Ferkó fölvételét — de egyben Bundás eltávolí­tását. A javaslat második felét nem fogadta osztatlan egyetértés. — Ez egy juhászkutya! — emelgette az öklét mérgesen Kiss Lajos. Szobrásznövendék volt ő is. Néhány közbeszóló meg is gyanúsította, hogy nem elfogulatlan. Nem hagyta az iga­zát. — Miért kiabáltok? Ha pin­csi lenne, szobakutya, akkor nem mondom! Olyan reszketős selyempincsi. Felöltözve, ruhá­ban! De juhászkutya! Puli! Ez mellékes dolog, elvtársak ?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. A másik öklét már csak azért emelte a magasba, mert a jobb keze gipszben volt. A nyakába felkötve. Tegnapelőtt az „álla­mi kollégistákkal” verekedtek össze. A kisgazdapárti kollégis­tákkal, akik a „vörös diktatúra” ellen tüntettek, és követelték a népi kollégiumok „államosítá­sát”. Verekedés közben megre­pedt a kézfej csontja. — Egy kutyának is lehetnek osztálykörülményei, elvtársak! Csak mindig a konkrét helyze­tet kell vizsgálni. Ez a dialekti­ka! Röpködtek a frissen megta­nult fogalmak, sokszor egészen fura összefüggésekben. Néha összenevettünk Gézával, de ta­lán még ezzel is inkább a meg­­hatódottságunkat lepleztük. bírta Jan­kollé­ HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1975. ÁPRILIS 27.)

Next