Hajdú-Bihari Napló, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-16 / 88. szám

— Filozofálhatnánk arról, milyen a jó operaénekes. Beszélhetnénk a hangterjedelemről, a hangszín­ről, a variációs és alkalmazkodó készségről. Sorolhatnánk tovább: az opera drámai cselekményének átélése, vagyis pszichikailag, eti­kailag elhitető erejű játék, ezzel együtt a fellépés, a megjelenés biztonsága. Ha a fiatal énekesek között olyat keresünk, aki mind­egyik szempontnak megfelel, szin­te biztos, hogy az elsők között jut eszünkbe Horváth Bálintnak, a debreceni Csokonai Színház ma­gánénekesének a neve. Nyilvánva­ló, hogy nemcsak az opera iránt érdeklődők, hanem a magyar ze­nei élet szakemberei, művészetpo­litikánk felelős vezetői is így ítél­nek, hiszen ebben az évben, fel­­szabadulásunk évfordulóján Hor­váth Bálintot az Érdemes Művész címmel tüntették ki. Valóban fiatalon és valóban megérdemelten lett a kitüntető cím birtokosa. És valószínűleg nemcsak azért, mert mindazon adottságokkal rendelkezik, ame­lyekkel a jó művésznek rendel­keznie kell, hanem azért is, mert mindent megtesz azért, hogy adottságaiból felkészültség, tehet­ségéből tudás, a színpadi éneklés során kamatoztatható tudás le­gyen. A Csokonai Színház műsorfüze­te ez évi második számában két új operaénekest mutat be: őt, Hor­váth Bálintot és feleségét, Mé­szöly Katalint. A bemutató szö­veg így folytatódik: Horváth Bá­lintot­ nem is szükséges bemutat­ni az operakedvelő debreceni kö­zönségnek, hiszen énekes pályafu­tását Debrecenben kezdte, a hat­vanas évek végén, Rubányi Vilmos segítségével operaénekesi pályá­ja alig tízéves — ez még értéke­sebbé teszi a sikereket, a viszony­lag rövid idő még nagyobb fontos­ságot kölcsönöz az Érdemes Mű­vész címnek. Érettségi után a Magyar Opti­kai Művekben látszerészként dol­gozott. Énekelni magánúton ta­nult, a Zeneművészeti Főiskolát azóta sem végezte el. Első meste­re Komáromi Pál volt, később Réthegyi Ferencnénél tanult. 1968- ban következett be döntő fordu­lat életében: a Magyar Állami Operaháznál jelentkezett próba­éneklésre. Szerződtetni akarták, de — a kórusba. Ekkor fordult Rubányi Vilmoshoz, a Csokonai Színház akkori zeneigazgatójához, aki énekesként szerződtette a deb­receni operatársulathoz. Az első főszerepet az 1968—69-es évadban kapta: Pincertont énekelhette a Pillangókisasszonyban. Ettől kezdve, 1973-ig szinte minden kitűnő tenorszerepet el­énekelhetett. Így a Tosca, a Tru­badúr, a Sába királynője, az Aida, az Ernani, a Manón Lescaut, a Traviata tenor főszerepét. Sorol­hatnánk az operákat, amíg a mintegy harminc főszerepet fel­idéznénk. De csak azt a kettőt em­lítsük meg, melyről Horváth Bá­lint az előbbiekhez hasonló szere­tettel beszélt: Mascagni: Paraszt­becsület és Leoncavallo: Bajazzók című művét. A kritika sem fukarkodott az elismerő szavakkal. Ha találomra belelapozunk a debreceni opera­­társulat történetébe, az 1970—71- es évadban például Puccini: Tosca című operája bemutatóját emeli ki: az előadáson „Czakó Mária a címszerepben, Horváth Bálint a tenorfőszerepben és Berczelly ist- KITÜNTETETT MŰVÉSZEK Horváth Bálint van... Gazsó Jánossal felváltva Scarpia szerepében emlékezetesen szép produkciót nyújtottak. »A bemutatón igényes, művészileg jól értelmezett előadásnak tapsolhat­tunk« írta a kritika.” Az 1972- 73-as évadban bemutatott Manci Lescaut-ról­­ írta Straky Tibor­ , „... A Des Grieux-t megformáló Horváth Bálint, és a debütáló Korcsmáros Péter, Lescaut figurá­jaként Nagy Miklós, illetve Virá­gos Mihály, a gazdag csábító szere­pében színrelépő Tóth József és Tréfás György egyaránt részesei a sikernek.” 1973-ban Horváth Bálint a pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött. Az ott töltött három évad alatt a leg­nehezebb — és legszebb — fel­adatot Bizet, Carmen, Offenbach, Hoffman meséi és Webern: Bűvös vadász című operájának bemuta­tója adta. Pécsett is komoly sikereket ért hát el. Az elmúlt év őszén mégis visszatért Debrecenbe. — Miért? — kérdeztem tőle beszélgetésünk­kor. — Mert nagyon szeretem a­ vá­rost, és úgy érzem, Debrecen is szeret engem. Ugyanígy szeretem a színházat, az itteni kollektívát is. — Mit jelent ön számára az éneklés?­­ És mit jelent vidéki operatársulat tagjának lenni? — Nagyon-nagyon sokat jelent számomra az éneklés, azt mond­hatom, hogy az életet jelenti ne­kem. És mindent a muzsikának adok — ne értse félre, ebben nincs panasz, nem áldozatról van szó, másként nem is tehetnék. Akkor sem, ha az operaéneklésnek na­gyon sok nehézsége is van: egy­­egy előadás alatt komoly fizikai megterhelésről van szó, kilókat fogy le az énekes, emellett a pszi­chikai igénybevételt is említeni kell. A súgó nem segíthet, a sze­repet elejétől a végéig tökélete­sen tudni kell. Hogy mit jelent vidéken énekelni? Ösztönző lehe­tőségeket, mivel itt kevesebb énekes van, mint a fővárosban, több feladatot — ez azonban nem mindig jó. Hogy mennyi feladata van a vidéki operaénekesnek, arról az évi műsorterv áttekintése során is meggyőződhetünk. Horváth Bá­lint ebben az évadban hét bemu­tatón — felújított, illetve most be­mutatott operában — szerepel. A Bánk bán címszerepét például most énekelte először. Énekel a Parasztbecsületben, Puccini: A köpeny című vígoperájában. Mi­előtt azonban a legutóbbi, nagy­sikerű bemutatóról szólnánk, be­széljünk arról, hol lépett fel, hol énekelt Horváth­ Bálint Debre­cenen és Pécsen kívül Énekelt Csehszlovákiában, Ro­mániában, feleségével 1975-ben Kairóban Bartók-, Kodály-, Er­­kel-műveket adtak elő. Néhány héttel ezelőtt a Magyar Állami Operaházban a Bánk bán címsze­repét énekelte. Az említett legutolsó sikeres bemutató Muszorgszkij Hovans­­csina című operája volt. Az Új Tükör kritikusa nemcsak a ren­dezést tartja kitűnőnek, hanem az énekesek teljesítményét, köztük „a két Hovanszkij, apa és fia, illú­ziót belső megformálóit, Krémer Józsefet és Horváth Bálintot” is. Ez a bemutató az Érdemes Művész cím elnyerésekor tehát bizonyítás és egyben további ígéret is. Sz. E. I _ _ _ sunkba a ma élő zongoraművészek egyik legnagyobbika. Néhány mon­datban megkísérlem leírni, mi az, ami Richter művészetét egyedülál­lóvá teszi és magával ragadja min­denkori közönségét. Nehéz ezt sza­vakban érzékeltetni; ilyenkor is ki­derül, hogy a zenének van egy sa­játos belső rendszere, amely igazán csak magán a zenén keresztül vá­lik érthetővé. Az élménykeltés előzetes feltéte­le természetesen az, hogy a hang­szerkezelés semmilyen technikai problémát ne jelentsen. Ezt ma már viszonylag sokan meg tudják csi­nálni. Ezután következik a zene törvényszerűségeinek ismerete, mondhatnánk így: a zenében való élés. Magán a zenén belül ehhez csatlakozik az egyes zeneszerzők megértése, a velük való azonosulás. Végül az előadó saját egyénisége következik, amelynek minden eset­ben egyéni szűrőjén keresztül az alkotás a közönség elé kerül. Hoz­zátehetnénk még a közönség reagá­lását, amely befogadja, vagy nem fogadja be azt, amit az előadómű­vész saját elképzelése szerint a ze­neműből neki közvetít. Nos, Richter természetesen töké­letesen tud zongorázni. A többi, amit tesz, jelenti tulajdonképpen az, amitől ő Richter. Nemcsak meg- A ZENEMŰVEK „FELFEDEZŐJE” SZVJATOSZLÁV RICHTER DEBRECENBEN érti, de valósággal fefedezi a zene­műveket. Olyan dolgokat hallunk meg Beethoven, Schumann, Chopin műveiből, amik mindig is bele vol­tak írva a kottafejekbe, de ennyire világosan nem jelentek meg előt­tünk. A lényeges és kevésbé lénye­ges — de azért nélkülözhetetlenül szükséges — csodálatosan eltalált arányban szólal meg. Rejtett szóla­mok hangzanak fel a fődallam mellett, harmóniák találkozásának, ütközésének titkait fejtjük meg. Interpretálásban határozottan egyé­lű vonások vannak s lehet, hogy ezek nem mindenki elképzelésével találkoznak, de hatása alól nem igen lehet kivonni magunkat Áp­rilis 6-i koncertjén rendkívül fi­nom, a piano ezernyi árnyalatát ismerő billentése kezdetben talán csalódást okozott azoknak, akik a zongorán végigdübörgő futamokat várják el a legnagyobbaktól. Cho­pin C h-moll scherzojának démoni kergetőzését viszont még feszülteb­bé tette a hangerővel való takaré­koskodás, amely a pianoból való kilépéseket még döbbentesebb kontraszttá tette. Csodálatosan tud énekelni a zongorán. Még a tompító pedállal játszott kantilénája is a legszebb éneklő hang volt. Elfelej­tettük, hogy a zongora ütőhang­szer, mert a leghosszabban tartott (tehát fizikailag elhalkuló) hangok folytatásában sem éreztük azt, hogy a kalapács ismét koppan a húron. Nem túlzás azt mondani, hogy Richter költői ihletettséggel zongo­rázik. Schumann Bécsi karneváljá­nak lassú tétele, Chopin h-moll scherzojának középső része, de az egész Beethoven: F-dúr Andante és a Chopin: Barcarola a bensőséges líra szívbemarkolóan szép dalolása volt A Bécsi karnevál játékos Ron­­dinoját sem felejtjük el egyhamar. Chopin tisz-moll scherzoja kont­rasztjaiban is egységes felépítésével nyűgözött le. De talán mindent túl­szárnyalt a ráadásként adott három Chopin-etűd előadása. Megértettük, hogy ezek az ún. tanulmányok ze­nei költemények: ezt hallottuk be­lőlük és legfeljebb láttuk azt, hogy milyen ördöngös technikai tudás kell előadásukhoz. A Filharmónia gondosan megter­vezett évi programjának ez a prog­ramon kívüli része az évad kiemel­kedő zenei eseménye volt; ilyen meglepetést mindig szívesen ve­szünk. Straky Tibor TÉVÉJEGYZET ADY­­ ÉS A TELEVÍZIÓ A legavatottabbak szóltak, szól­hattak végre Adyról vasárnap este a televízióban: egy kései poétatár­sa, utóda Adynak: Nagy László, s egy rendező, Kása Ferenc — aki számára nyilvánvalóan ugyanolyan fontos, hogy az „örökül hagyatott költészetet” megtisztítsa a „vádak­tól”, mint a költő Nagy László szá­mára, hogy legalább az utókor ne torzó­ képét lássa Ady Endrének. Hogy az „ifjú szívekben” , akik­ben Ady egyedül bízhatott, tisztán és élesen világítson „Isten szörnye­tegének”, a „fekete királyiasnak” képe. Vagyis, hogy abban a véget érni alig akaró nagy „perben”, amely Ady Új versek és Vér és arany cí­mű kötetének megjelenése után, az első Holnap antológia és a Nyugat megszületésekor, 1908-ban kezdő­­dött, s tart ma is — legalább a leg­fontosabb kérdésekben, „perújra­felvételt” kérjenek Ady „megszen­vedett igazának” mostani értői, s vállalói. A film — e perújrafelvé­tel eredménye — József Attilát idé­zi meg utolsó „tanúként”, s 1929- ben zárul. Ami a másik költőzseni Adyt értő, Adyt védő cikke után történt Ady megértésében, védel­mében, a legújabb kor Ady-képé­­nek vonásai, akár egy másik film tárgya lehetne. Egy nagyon különös filmé, amelyben sokkal több Ady­­rajongó, őt elfogadni, érteni, kisajá­títani akaró vonulhatna föl, s amely mégsem szólhatna egyértel­műen arról: győztesen és „rehabi­­litáltan” hagyhatja el a képzelet tárgyalótermét a legkülönösebb magyar poéta. Merész vállalkozás volt ez a film. S nemcsak azért, mert hosszú év­tizedek félreértéseit, félremagyará­zásait akarja cáfolni, hanem azért, mindenekelőtt azért, mert a vádak­kal szembe csak, kizárólagosan a művet, Ady költészetét állítja. Ady nem védekezik és nem magyaráz­kodik ebben a filmben: itt nincse­nek kitalált, már az utókor embe­rének logikáját, módosult értékíté­letét tükröző szövegek. Az van, amit Ady megírt, s hogy mennyire elégséges mindez, hogy milyen le­fegyverző a műnek igazsága, azt nemcsak a film summázata bizo­nyítja. Nemcsak az utolsóként el­hangzó, s a talán legsúlyosabb, leg­­telítettebb, legérvényesebb Ady­­vers, az Új s új lovat jogos remé­nyű óhaja: „Fortelmeit egy rövid mának / Nézze túl a szemem.” — de bizonyítja az utókor is, Ady „utóélete”, amely, ha nem tudja is még teljességében értékelni a költőt, de azért nem is cáfolt rá er­re az óhajra, reményre. A filmet nézve úgy tűnhetett föl nekünk, hogy a szerzők Németh László tévedhetetlenül pontos íté­letét tartották munkájuk, munka­módszerük alapeszméjének. ......Mi azt hisszük, Adyról nem is kell vi­tatkozni, rekonstruálni kell az ő élete egymásba olvadó hullámait, ahogy megírta, befeketítés vagy ki­­magyarázás kísérlete nélkül s ak­kor kitűnik, hogy Ady Endre ma már történelmi jelenség, föllebbez­­hetetlenül”. A vádakkal szembe Ady-versek zengenek föl: a magyar irodalom leggyötrelmesebb magyar­ság versei, az új hangú, új esztéti­­kájú, „űzött” poéta messiás­ versei, a hivatalos korerkölcsnek fittyet hányó Ady dacosan merész szerel­mes versei, s mindenfajta „degene­­ráltságot”, szellemnélküliséget ha­raggal elutasító, a zseni­ tudat jo­gos gőgjével valló költő versei, a nép létalatti életet élő emberiről dühösen­ megértő énekeket író, a forradalmat áhító, a háborútól ret­tegve elforduló Ady költeményei. Kimagyarázás nélkül, rekonstruál­va csupán az életutat, a magatar­tást. A film harmadik fejezete az Ady Endre halála után felcsapó, ér­tékelő és becsmérlő véleményekből mutat be néhányat: Kosztolányi nyíltan támadó és elítélő cikkéből idéz, s József Attila nagy jelentő­ségű, értő soraiból. A forgatókönyvíró Nagy László és Kása Ferenc rendező hajszál­pontosan egyeztették elképzelései­ket a film képi megoldásait illetően is — ez bizonyosra vehető. Abból a szép és átgondolt egységből látszott ez elsősorban, amelyben gondolat és kép ellentmondások nélkül egé­szítette ki egymást. A nagy, szelle­mi Ady-per „színhelye” egy való­ságos tárgyalóteremre emlékeztető helyiség volt a filmben, de nem voltak benne emberek, csak szé­kek. Kinek milyen járt, mi jelle­mezte leginkább a megszólaló, vá­daskodó, bíráskodó, védelmező sze­mélyiség szavait, helyzetét, állás­pontját. Hallatlanul kifejező meg­oldásnak tetszett ez, s különöskép­pen úgy, hogy egy ember mégis­csak ült ebben a kafkai teremben: Ady Endre. Vagyis Juhász Jácint, a költő megszemélyesítője. Mélyen átélt, igaz szerepet játszott a szí­nész, szép, értelmes versmondással tolmácsolta Adyt, bár ez a vers­mondás hagyott valamelyes hiány­érzetet bennünk. Kissé talán lefo­kozta Juhász Jácint a költemények érzelmi, indulati hevét: Ady érzel­mi, indulati hevességét. Persze a választott, a felhangzó költemények elsősorban intellektuális tartalmaik okán alkalmasak arra, hogy kép­viseljék a „vádlottat”, s a film alapszituációja — a tárgyalás — is feltételezi és igényli a higgadt, jó­zan dialógusokat. De mert a „vá­dakra” a teljes életmű felelt az idé­zett darabok által, a színész érzel­mi visszafogottsága kicsit az alka­lomhoz igazította, hűtötte, egysé­gesítette ennek az életműnek ár­nyalt izzását: az igaztalan vádak­ra itt egy keserűen, bölcsen, oko­san józan, a dolgokat mindent tudó fölénnyel figyelő Ady reagált. Aki­ből mintha kihunyt volna már a szeretetigény is: a műsor címében is jelzett és a gőgös költő zsenit annyira jellemző, gyermeki szere­­tetvágy. A filmet vasárnap, késő este ve­títette a televízió. Költészet napi műsor gyanánt, a későn fekvő ke­vesek számára. A korán fekvők a Majdnem baleset című filmkomédia után kikapcsolták a készülékeket. Még azok is, akik talán szeretik vagy szeretnék Adyt, kíváncsiak rá: az újságokban közölt műsorcím még annyit sem jelzett, hogy miféle műsor lesz ez, kiről szól a film. Mindezzel kapcsolatban csak né­hány kérdést: miért vélik úgy a te­levíziós műsorszerkesztők, hogy a költészet napja néhány száz ember magánügye; hogy az Ady-évfordu­­ló országos ünnepségei közepette Ady néhány „megszállott” sajátja, akik, jobb híján, maguknak bizo­nyíthatják csak, hogy Ady költésze­te nem magánügy, hogy Ady költé­szete — bárkié, mindenkié. Leg­alább egyetlen este adassék mód a televízióban ennek bebizonyítására — s várjunk egy napot a Majd­nem balesettel. Mert a rétegműve­lődés elvének ilyetén alkalmazása láttán egyre fenyegetőbbnek tetszik például a közműveltség emelésének elvi szempontjai és gyakorlati meg­valósulása között levő szakadék­­, és jeleit tapasztalhatjuk annak, amit elméletben tagadunk: a „két kultúra” gyakorlati létének. Az már szinte pikantériája a dolognak, hogy ezzel a műsorelhelyezéssel, a műsoridő ilyen kijelölésével a tele­vízió tudatosan cáfolta, amit a film bizonyított: hogy Ady korszerű, időszerű, szükséges — élő. Cs. Nagy Ibolya Józsa János festőművész kiállítása Debrecenben Április 19-én, kedden délelőtt 11 órakor nyílik meg a Debreceni Agrártudományi Egyetem kiállító termében Józsa János festőművész gyűjteményes, mintegy 50 fest­ményt bemutató kiállítása. Józsa János két évtizede dolgozik Deb­recenben, városunkba Budapestről tért vissza, ahol művészeti tanul­mányait folytatta. 1959-től állan­dó résztvevője az alföldi, balatoni, budapesti, debreceni, egri, mis­kolci és szegedi tárlatoknak. Igen sok egyéni kiállítást rendeztek műveiből (például Budapest, Ka­posvár, Debrecen, Nyíregyháza), Bulgáriában is egyéni kiállításon mutatta be festményeit és grafi­káit. A nemzetközi csoportos ki­állításokon kívül könyvillusztrá­ciói is ismertté teszik nevét az ol­vasók előtt, illusztrációkat készí­tett Brecht: Kurázsi mama, Fa­­gyejev: Tizenkilencen, Magyari Lajos: Csorna Sándor naplója stb. című művekhez. A kiállítás megnyitóján dr. Szi­ki Gusztáv egyetemi tanár, dékán köszönti a vendégeket. Megnyitó beszédet Gazda László, a megyei pártbizottság osztályvezetője tart; közreműködnek Józsáné Bíró Má­ria (fagott) és Szálkay Andrásné (zongora). HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1977. ÁPRILIS IS.

Next