Hajdú-Bihari Napló, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

I ILLETÉKES VÉLEMÉNYEK Nem is tudom hirtelen elképzelni, milyen érdekes, milyen iz­galmas folyamat lehet egy játékpályázat attól a perctől, hogy va­lahol meghirdetik, egészen addig, hogy a benyújtott pályaműveket elbírálják, s egy részük alapján megindul a játékok sorozatgyártá­sa, más részük pedig irattárba kerül, vagy visszaadják a tervezők­nek. Hányan dughatják össze a fejüket — műszaki emberek, gyer­mekpszichológusok és más tudományok, szakmák művelői —, s mennyi idő telik el addig, amíg a tervek rajzpapírra kerülnek, s elkészül a játék kísérleti példánya. Nem tudom — nem kérdeztem meg — azt sem, hogy hány ember kell az ilyen pályaművek foga­dásához, elbírálásához. Egy néhány mondat azonban megütötte fü­lemet, amikor nemrég a rádió Déli krónikájában egy ilyen gyer­mekjáték-pályázatról hallottam. Elsősorban az, hogy a szakzsűri­­nek a véleményét most nem tekintik mindent eldöntő, mindent meghatározó végleges szónak. A tervezett játékok megszületése vagy elvetélése dolgában megkérdeztek másokat is, mindjárt tegyük hoz­zá, illetékeseket. Azokat, akik használni vagy elhanyagolni, sze­retni vagy unni fogják őket, a gyerekeket kérdezték meg a pálya­művek sorsát illetően. Egyes játékoknak nevet sem adtak, csak elhelyezték kísérleti példányaikat parkban, tornateremben, hadd próbálják ki, hadd zsűrizzék őket az előbb említett illetékesek. A pályázat eredményét nem ismerem. A gyerekek véleményét sem hallottam. Azt sem állítom, hogy ez az első olyan játékpályázat, amelynek meghirdetői fontosnak tartják meghallgatni a gyermekek véleményét. Az elgondolást mégis követendőnek tartom, esetleg tá­­gabb értelemben is, mint amennyi lehetőséget egy gyermekjáték­pályázat adhat. Tavasz van, maradjunk hát még egy ideig a játékoknál. Nem a hagyományosoknál, a jól beváltaknál, inkább az újdonságoknál, amelyek hivatva vannak (volnának?) megmozgatni a gyermeki fan­táziát. Az egyik debreceni játszótéren öreg mozdonyt s hozzá való vagonokat ácsoltak fából. Első látásra megszerettem őket. Egy ki­csit irigyeltem is a mai gyerekeket. De jó lett volna úgy negyven évvel ezelőtt ilyen vonaton utazást játszani!... Aztán a gyerekeket figyeltem, mit kezdenek ezzel a játékszerrel. Amikor pedig vala­melyik nap arról hallottam, hogy a szomszédos megyében elbúcsúz­tak az utolsó gőzmozdonytól, kétségeim támadtak. Vajon a gyere­kek valóban az elaggott kávédaráló fából készült utánzatán akar­­nak-e utazást játszani, vagy pedig tévén és egyéb valóságélményen nevelkedett fantáziájuk más közlekedési eszközt kíván? Vajon a gőzmozdony nem puszta nosztalgia, mai felnőttek visszavágyása sa­ját gyerekkorukba? S ha már búcsúzkodnak a gőzmozdonyok, nem volna-e érdemesebb legalább autóbuszt, de inkább repülőt, űrhajót ácsolni a fahasábokból? Nem tudom. Meg kéne kérdezni a gyere­keket.­­ De ne csináljunk belőle nagy ügyet, ez csak játék — mondhat­ná valaki. Jó, vállalom annak a veszélyét, hogy eltévedek, beme­gyek mások utcájába. Hétéves unokaöcsém a minap azzal hencegett, hogy a tanító néni megengedte neki a golyóstoll használatát. És a többiek mivel írnak? Nem pala vesszővel, nem mártogatós tollal, hanem acélhegyű töltőtollal. Isten tudja, miért, valahogy nem hatott meg ez a felelet, s nem éreztem, hogy az elmúlt negyven évben valami sokat fejlő­dött az írástechnika az iskolában. Ha a golyóstoll engedélyezése va­lami nagy kegynek számít, megkülönböztető bizalom jele, s ered­ménye csupán annyi, hogy — az írószerszám minőségétől függően —­ esetleg kevesebb a paca, az elmaszatolt írás, vajon mikor teljesü­lő ábránd lehet mondjuk a gépírás megtanulása, megtanítása? Mi­kor jutunk el például odáig, hogy a vállalatok, intézmények nem tartják fontos bevételnek azt a néhány száz forintot, amit kiselej­tezett írógépeikért kapnak a Bizományitól, hanem felajánlják a patronált iskolának? Körül kéne nézni, biztos van a szocialista bri­gádokban egy-egy ezermester, aki a karbantartásukról is gondos­kodna éppúgy, ahogy kijavítja a hintákat, libikókákat, csúszkáló­­mászkáló alkalmatosságokat. És akkor elképzelhető lenne, hogy a gyerekek az iskolában — általános és nem szakiskolában! — a gép­írást is megtanulnák. Részint azért, mert az életben nem örvend túl nagy megbecsülésnek és keresettségnek a gépírók foglalkozása, részint azért, mert az írógép — a behozatali lehetőségek és a vá­sárlási szándék függvényeként — hovatovább háztartási eszközzé válik, odasorakozik a mosógép, a porszívó, a frizsider mellé. Könnyű lenne most azt írni, hogy a gépírástanulás felől is kér­dezzük meg az illetékeseket, vagyis a gyerekeket. Az az igazság, hogy efelől azért ma még nem lehet ilyen könnyen, egyszerűen dön­teni. Fel kell készülni rá műszakilag és szakoktatókkal is. De a jövő — az írásoktatás jövője — aligha lehet más. A játékok zsűrizése — a gyerekek által való elbírálása — azon­ban más gondolatokat is kelt. Azt például, hogy van-e vajon szavuk a gyerekeknek a családban. Félreértés ne essék, nem elkényezte­tett csemeték értelmetlen követeléseire gondolok. Arra inkább, hogy például beleszólhatnak-e a gyerekek saját szobájuk berende­zésébe, van-e módjuk kedvük szerint díszíteni — akár maguk bar­kácsolta tárgyakkal is? Vagy társadalmilag túlzás ez a követel­mény? Amikor sok helyen a felnőtteknek sincs szavuk, beleszólá­suk a család dolgaiba, csak egynek közülük? Ha ez a helyzet, ak­kor valóban túlzott lehet a gyerekek beleszólási igénye. Pedig — ne tessék frázisnak minősíteni — a demokratizmust is tanulni kell, a családban, az iskolában, az úttörőközösségben, vagy akár a játék­pályázat elbírálása alkalmával. Mert aki ilyen korban megtanulja a véleménynyilvánítást, és azt veszi észre, hogy adnak is a szavára, gondolkozó, szókimondó emberré nevelődik. Márpedig a jövő ilyen emberfők sokaságát igényli, s korántsem játékból, hanem társadal­mi követelmények szerint. Ha a gyerekek megtanulnak véleményt alkotni kis családi vagy társadalmi közösségeikben, ha szobájuk berendezése és jövendő já­tékaik az ő ízlésüket adják vissza, később majd szavuk lesz, okos, értelmes, megszívlelendő véleményük olyan döntésekben, amelyek jó vagy rossz — de bízvást remélhetjük, inkább jó — irányban be­folyásolják majd emberek, munkakollektívák, települések sorsát. Akkor bizonyára nem számít túlzott igénynek, ha valaki jövendő la­kóként akar beleszólni egy épület műszaki átvételébe vagy az át­vétel megtagadásába. Természetes igény lesz, hogy a lakóházak rendjét lakók szabályozzák, a gazdasági vezetők pedig minden eset­ben döntés előtt kérik ki a termelő kollektíva véleményét. Szán­dékosan nem írtam termelési tanácskozást, mert ez már nem az lesz. Tulajdonostársak megfontolt megbeszélése, illetékes véle­ménye. Tanulni kell a közéleti demokratizmust? Feltétlenül. A gyerek­korban is?­ Nem lehet elég korán kezdeni. S a döntésre hivatott szervek, testületek, egyszemélyi irányítók csak nyerhetnek vele. Nyerni pedig — hetenként vallunk róla totóban, lottóban elbe­szélve — valamennyien szeretünk. Kovácsvölgyi Sándor I­II i i * I PORTRÉJA A földesi tudósító A Hajdú-bihari Napló hasábjain rendszeresen találkozunk olyan kis hírekkel, tudósításokkal, melyeket vidéken élő és társadalmi megbíza­tásból tevékenykedő tudósító írt. A lap életében fontosak ezek a híradá­sok, hiszen az olvasott cikkek utáni hangulatról, a munkás hétköznapok jelentős eseményeiről kap hírt a szerkesztőség, melynek hatására té­mában és helyszínben is módosít­hatja szerkesztési terveit. Vannak tudósítók, akik már évtizede vagy még hosszabb ideje segítik a Nap­ló munkáját. Szinte példa nélküli azonban, hogy valaki három évtize­de tegye ugyanezt. Sokszor olvas­hatjuk: „írja tudósítónk, Gaál Zsig­mondi”. Most jubilál: három évtize­de tudósítója a Naplónak. Három évtized: mennyi hír, tudósítás, levél indult el Földesről, hogy a Néplap, a Napló hasábjain a koalíciós idők viharos eseményeiről, a párthar­cokról, az elsők között alakuló föl­­desi tsz-ekről, az épülő és szépülő nagyközség megannyi pillanatáról hírt adjon a megyének. Hogy él és dolgozik egy falusi tu­dósító? A válaszokat Földesen, a Bátho­­ri utcában, a tudósító lakásán pró­ó­báltam megszerezni. Sikertelenül. Nehéz otthon élni, állandóan úton van. A községi szervek, tsz-ek va­lamelyikénél talán eléri — biztat­nak szomszédjai. A Hazafias Nép­front nagyközségi bizottságának titkára, MHSZ-elnök, a tsz kultu­rális felelőse, a nagyközségi műve­lődési otthon kórusának titkára, s honismereti bizottság titkára. Ezek­hez a tisztségekhez kell igazodnom, hogy hol találhatom. A tanács nagytermében felállí­tott sakktáblák mellett végre meg­találom. A földesiek Zsiga bácsija most is szervezőkörúton volt, ép­pen népfronttitkári minőségben egy földesi asszony századik szü­letésnapjának méltó köszöntését intézte. A sakkozók övezte csend­ben aztán a beszélgetésre is sort kerítettünk... Gaál Zsigmond így vallott életé­ről: — Régi szenvedélyem a közös­ség. Életemben eddig a legszebb időszakként a felszabadulás évei élnek. A mozgalommal 1944-ben kerültem kapcsolatba, 1945-től va­gyok párttag. A Nemzeti Bizottság jegyzőjeként kapcsolódtam be a földesi új életbe, majd tsz-alapító és tanácsi dolgozó lettem. Több esetben más községbe helyeztek — voltam Létavértesen, Hajdúszová­­ton főkönyvelő. Püspökladányban tanácsi előadó. Biharnagybajomban és Bárándon vb-titkár — de szí­vem és földesi származásom min­dig idehúzott... Most 55 éves va­gyok, rokkantsági nyugdíjas. A he­lyi vegyesipari szövetkezet főköny­velőjeként dolgoztam évekig, meg­betegedésemig. De ez nem jelenti azt, hogy otthon ülő lettem. Beteg­ségemet mintegy feledtető orvosság az a sok társadalmi megbízatás, amit reám bíztak. Hogy bízom? Megszoktam. Életem jelentős része így telt el. Sokszor még a családom rovására is vállaltam dolgokat. De feleségem nagyon megértő asz­­szony, és három leányom is az volt. — A Néplapnál 1946-tól tartom a kapcsolatot. Radó István főszer­kesztői évei alatt lettem a lap le­velezője Hetente 2—3 levél jelezte kapcsolatunkat. Aztán bárhová ke­rültem is dolgozni, a Néplappal, a Naplóval továbbra is kapcsolatban maradtam. Azt hiszem, több ezer hírt és sok száz tudósítást készítet­tem. A helybeliek tisztelnek ezért a munkámért, sokan megállítanak, olvastuk Zsiga bácsit! Pedig nem is engem, saját magukat olvasták. Talán többet kellene a munkás-pa­raszt levelezőkkel foglalkozni nap­jainkban is, hiszen az a lap szín­vonalát is szolgálná... — Amíg egészségem engedi, és erővel bírom, csinálok tovább min­dent, ahogy eddig. Segítek minde­nütt: a népfrontmunkában, a köz­­művelődésben. — Hogyan telik egy hetem? Minden napom be van táblázva. Hétfőn tsz-kulturális ügyintézés, népfrontügyek. Kedden községi közművelődési ügyek, este kórus. Szerdán MHSZ-ügyintézés. Csütör­tök, kertbarátok köre, népi együt­tes, citerazenekar. Péntek és szom­bat, nagyközségi megbeszélések, gyűlések. Szervezem a honismereti kiállítás anyagát és szerkesztjük a Földesi Híradó első számát. A csa­ládra nyugdíjasként is csak vasár­nap jut több idő, pedig mennyire vár az öt kisunokám!... A földesi tudósító élete és mun­kássága szorosan összefonódott a nagyközség fejlődésével. A társa­dalomtól kapott elismerések — Népköztársasági Érdemérem, Fel­­szabadulási Jubileumi Emlékérem, Honvédelmi Érdemérem és más tömegszervezeti kitüntetések — is jelzik e munkásság értékét. Tudósítónk napjainkban is azért vállal ilyen széleskörű társadalmi megbízatást, hogy a fiatalok közül majdan minél több ilyen Zsiga bá­csi kerülhessen ki. Földesről Föl­desért. Péter Imre HA­JDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1977. ÁPRILIS 10.

Next