Hajdú-Bihari Napló, 1978. november (35. évfolyam, 232-258. szám)
1978-10-11 / 240. szám
Termelés és jövedelmezőség EGY FELMÉRÉS TAPASZTALATAI A MEGYE TERMELŐSZÖVETKEZETEIBEN Nagyon érdekes, úgy is írhatnám, izgalmas témát tárgyalt nemrégiben a megyei mezőgazdasági termelőszövetkezetek szövetségének elnöksége. A megyei termelőszövetkezetek jövedelmezőségének alakulását vizsgálták a főbb ágazatokban, és vontak le olyan következtetéseket, amelyeket minden gazdaság hasznosíthat. Ha nem is a teljesség igényével, de érdemes — és minden valószínűség szerint hasznos is — néhány megállapítást nyilvánosság elé tárni. A vállalatszerű gazdálkodás bevezetése óta a szabályozás a szövetkezeti gazdálkodás középpontjába is a nyereséget állította. A szövetkezetek fejlesztési és jövedelempolitikáját döntően a nyereség, illetve az abból képezhető fejlesztési és részesedési alap határozza meg. Nyilván''»’-tehát, hogy az anyagi érdekeltség fenntartása, illetve növelése megköveteli a jövedelmezőség alakulásának állandó figyelemmel kísérését és vizsgálatát, hiszen csak így lehet tudatos az irányítás, csak így lehet a termékek árainak és az önköltségnek egymáshoz viszonyított nagyságán keresztül érvényesíteni a termelést szabályozó szerepét. A jövedelmezőséget azonban nemcsak a termelés folyamán kell figyelemmel kísérni, hanem már annak megkezdése előt is. Kétségtelen tény, hogy a legtöbb szövetkezetben már így is történik. Nagyon jól tudja ugyanis minden vezető: a jövedelem az ár és az önköltség hatásaként alakul, az önköltséget a ráfordítások színvonala, az elért hozamok határozzák meg. Amikor a növénytermelési ágazatok költség- és jövedelemalakulását vették benckés alá, érdekes megállapítást tettek. A megye termelőszövetkezeteiben a termelési ráfordításokban kiegyenlítődéfigyelhető meg. Mit jelent ez másképpen? Azt, hogy a ráfordítások színvonalában még meglevő különbségek korántsem olyanok, mint a hozamokban jelentkező különbségek. Az egy hektárra eső búzahozamokban a minimális és a maximális hozam közötti különbség 441, a ráfordításokban már csak 251 százalék. Tény tehát, hogy nem a minimális ráfordításokhoz kapcsolódik a minimális hozam Azt is tényként kell megállapítani, hogy az azonos, ráfordításhoz eltérő hozamok kapcsolódnak, de a ráfordítások változása és a hozamváltozás közötti pozitív kapcsolat valamennyi termékféleségnél azonosítható. A termelési színvonalban mutatkozó különbségek csak részben származnak az eltérő ráfordításokból. Sokkal inkább szerepet játszik itt az eltérő termőhelyi adottság, az üzemi szervezettség, a termelési szerkezet. A termőhelyi adottság és a hozam között hasonló kapcsolat mutatkozik, mint a ráfordítások és a hozam között. A hozamokban meglevő különbségek okaként azonban azt is meg kell állapítani, hogy sok helyen nincs, ami mozgásba hozza a biológiai lehetőségeket. Nincs megfelelő és elég eszköz, kevés az irányító szakember. Ezt igazolja, hogy legtöbb veszteséges ágazat azokban a szövetkezetekben van, ahol az eszközellátottság és a szakemberlétszám az átlag alatt van, illetve ahol a legkisebb. A termelőszövetkezetekben a gazdasági döntésekben ma már meghatározó szerepet játszik, hogy a termelés korszerűsítése, nagyértékű technológiák, berendezések üzembe állítása jövedelmezővé teszi-e a termelést. A vizsgálat mindenesetre azt mutatja, hogy valamennyi jövedelmezőségi mutató kedvezőbb a rendszerben termelt növényféleségeknél. Igaz ugyan, hogy a rendszerben termelt növényekre többletráfordítás van, de a ráfordításnál lényegesen több a többlethozam. A kukoricánál 1500 forint többletköltséghez 25 mázsa többlethozam, a búzánál 900 forint többletköltséghez 7 mázsa többlethozam, a cukorrépánál 2300 forint többletköltséghez 90 mázsa többlethozam kapcsolódik. Mindezek pedig azt is bizonyítják, hogy a fejlett technológia alkalmazása, a ráfordítások ésszerű keretek közötti növelése a kívánt termelésnövekedéssel és jövedelemnövekedéssel is együtt jár. A szövetség a növénytermelési ágazat 11 növényféleségénél vizsgálta a veszteségeket, és azt állapította meg, hogy csak 29 termelőszövetkezetben nincs veszteséges növénytermelési ágazat. A szántóterület 7,7 százalékán a termelés veszteségesen történik. A területegységre jutó jövedelem alapján és a termékegységre jutó tiszta jövedelem hányada alapján jövedelmezőségi rangsort is állítottak fel. Az előbbiek alapján a dohány viszi el a pálmát és a szőlő áll az utolsó helyen, az utóbbi rangsor alapján a búza vezet és a zöldpaprika az utolsó. Pedig itt kell megjegyezni azt is, hogy a megyei eredmények a szántóföldi növénytermelésben általában kedvezőbbek az országosnál. Ide kívánkozik viszont az is, hogy azokban a szövetkezetekben, ahol veszteséges valamelyik ágazat, ott a terület nagysága —a termelés terjedelme — lényegesen alatta marad az országos területnagyságnak, s méginkább az optimális nagyságnak. Így például a búza átlagos vetésterülete a veszteséggel termelt szövetkezetekben 280 hektár, átlagtermés 19,1 mázsa. A nem veszteséggel termelő gazdaságokban 820 hektár, s az átlagtermés 45,2 mázsa. A kukorica területi nagysága a veszteséggel termelő szövetkezetekben 323 hektár, a termésátlag 34,3 mázsa. A nem veszteséggel termelő szövetkezetekben 640 hektár, a termésátlag 65,1 mázsa. A jövedelmezőségi szempontok alapján tehát az ágazati méretek optimuma is kialakulhat a megyében, s ezt el is készítették. Egy biztos: a növénytermelési főágazat termelési színvonalával, jövedelmezőségével meghatározó helyet foglal el, s alapvetően meghatározza az üzemi eredményeket is. A szövetség azonban vizsgálta: az állattartási ágazatok költség- és jövedelemalakciáját se a főágazat a teljes üzemi termelés egyharmanagyobb az üzemi átlagnál, jövedelmezősége azonban elmarad attól a szinttől, amit az ágazat által igénybe vett eszközök és a termelés társadalmi jelentősége indokolna. A termelés nagysága és a jövedelmek alakulása között itt is pozitív kapcsolat van. A veszteséggel termelő szövetkezetek átlagos állománya ugyanis kevesebb a megyei átlagnál, s még kevesebb az ágazati eredményt elérő gazdaságoknál. A tényszámok alapján ugyanakkor nem törvényszerű, hogy a magasabb hozamhoz magasabb jövedelem, a kisebb hozamhoz kisebb jövedelem kapcsolódjon. Ennek oka alapvetően az, hogy a termelési célú támogatások általában nem a hozamhoz, hanem a kibocsátáshoz kapcsolódnak. A tejtermelés például csak nagymértékben állami támogatással lett nyereséges. De az is igaz: a jövedelmező tehenészetekben — a veszteséges tehenészetekhez viszonyítva — tehenenként 1000 literrel magasabb a hozam. r Régi igazság az is, hogy a jövedelmezőségben meghatározó a takarmányfelhasználás. S itt is jelentős eltérés van az üzemek között. Ez a takarmány eltérő minőségével, választékával, a takarmányozás, etetés módjával, valamint a hozzáértéssel van összefüggésben. Az egy kiló súlygyarapodáshoz felhasznált takarmány például a sertéshizlalásnál 2,78 és 8,35 kiló között változik, megyei átlagban négy kiló takarmányt használnak fel egy kiló sertéshús előállításához. S már ez az egy szám is nagyon sok mindent elárul. Pedig a pecsenyecsirke előállításánál is a jók majdnem másfél kilóval használnak fel kevesebb takarmányt egy kiló csirke előállításához, mint a gyengébbek. Az összeállított rangsor szerint ebben a főágazatban a juhászat került az első helyre, mind a termelékenységre jutó tiszta jövedelem hányada alapján, mind pedig a lekötött eszközökre jutó jövedelem alapján. Legkedvezőtlenebb pozícióban a húscsirkeágazat áll, melynek megyei átlagban nincs jövedelme, ugyanakkor legjelentősebb beruházások jelenleg a megyében éppen e területen valósulnak, meg. Az eszközarányos tiszta jövedelem messze alatta marad bármely más üzemi termelés lekötött eszközére jutó tiszta jövedelmétől. A megyében kialakult költség-jövedelem viszonyokra az országosan is kialakult tendenciák jellemzőek. A megye marhahizlalása, sertéshizlalása és juhászata az országos átlag fölött van. A húscsirke és a tehenészet jövedelme az átlag alatt. A veszteséges ágazatok aránya, a veszteséggel termelt állatok, állati termékek aránya országosan lényegesen magasabb, mint a megyében. A megyében állattartással foglalkozó szövetkezetek közül 34-ben egyetlen állattartási ágazat sem veszteséges. A szakosított állattartó telepek termelése egyre jobban megközelíti a beruházási döntéseket megalapozó szövetkezeti javaslatokban várt eredményeket. A szövetség elemzése természetesen az eddig leírtaknál lényegesen tágabb és bővebb is, összegző tapasztalatokat is levontak. Azt például többek között, hogy az érvényesülő árak nem ösztönöznek maradéktalanul a termelési célok megvalósítására. Ez alapvetően az állattartás és a növénytermelés jövedelmezőségi viszonyaiban meglevő különbségekben nyilvánul meg. A jövedelmezőségi viszonyok hatásaként — az üzemek fejlesztésében, belső érdekeltségi viszonyaiban — ezért szükségképpen a növénytermelés felé irányul a fő figyelem. Ez önmagában helyes, hiszen állattartás csak megfelelő színvonalú növénytermeléssel valósítható meg. Az üzemek figyelme — a növénytermelés eredményeinek tartós megalapozása után — most már szükségképpen egyre inkább az állattartás felé irányul. Ennek a folyamatnak azonban gyor°atása szükséges, ehhez az eddigieknél viszont átgondoltabb társadalmi támogatás kell. Bebizonyosodott, hogy a korszerű technológia alkalmazása a termelés és a jövedelem növelésének járható útja. Meg kell tehát találni a módját annak, hogy valamennyi szövetkezet fejlett technológiával termelhessen. A veszteséges ágazatok, illetve a veszteség okainak a megszüntetése az eredmény 10 százalékos növekedését jelentené. S ez nem elérhetetlen. A legfontosabb üzemi tennivalónak — az eddig elért eredmények megszilárdítása mellett — ez tekinthető. Rácz Béla Megkezdődött a kukorica betakarítása ----Jegyzet------UTAK Az erősen megkésve érkezett jó idő talán engedélyez még néhány napfényes órát, de menthetetlenül itt van előttünk az ősz, ami nálunk szokás szerint egyet jelent a meg-megújuló esőkkel. Nem valami őszi mélabú késztet erre a megállapításra, sokkalta prózaibb ok: az októberrel együtt a szállítási csúcsidény is beköszöntött. A vasútnál az időjárás most talán még nem játszik olyan döntő szerepet — legalábbis az első havazásig — útjainkon azonban várhatóan tovább romlik a nyáron sem túl rózsás helyzet. Köztudott, s ehhez még a statisztikákat sem kell segítségül hívnunk, hogy egyebek mellett jó, mindenkor használható utakban szegény ország vagyunk. Nem mintha nem lennénk tisztában fontosságukkal, csak eddig éppen elég területen kellett történelmi hiányosságaink felszámolásához fognunk és manapság sem jut annyi pénz útépítésre, korszerűsítésre, mint amennyi kívánatos volna. Pedig, ahogy majd’ minden település vezetői elmondják, szívük szerint jóval többet költenének utakra. A jó minőségű bekötő út közelebb hozza a nagyobb települést, a várost, javítja az ellátást, ha közvetetten is, de emeli az életszínvonalat. Hiányában pedig meglehetősen a világ végén érezhetik magukat mondjuk egy közepes nagyságú község lakói. A közelmúltban még volt rá példa a megyében (bizonyára ma is találnánk), hogy egy néhány kilométeres rossz útszakasz miatt hatalmas kerülővel lehetett csak elérni a legközelebbi nagyközséget vagy járási székhelyet. És sokat lehetne költeni a települések belterületén húzódó utcákra is. Hisz óriási számokkal mérhető az olyan utcák hossza, ahová egy kiadós eső után nemcsak egy személygépkocsi, de még a mentő, a tűzoltó és a — uram bocsá’ — a halottaskocsi sem tud bemenni. Mit tehet ebben a helyzetben a községi vezető, akinek szinte nem múlik el úgy napja, hogy ne hallaná a jogos panaszokat az utak állapotáról? A legkézenfekvőbb és mindenképpen elsőként kipróbálandó módszer, ha továbbítja ezeket, és addig ostromolja az arra illetékes szerveket, amíg valami változás nem történik. Az lenne a legszebb, ha ilyenkor gyorsan kivonulnának az útépítő munkások és azonnal helyre tennék a dolgokat. Az ilyesmi azonban még álomnak is távoli, bár természetesen a javítások szükségességét mindenki elismeri. Csak éppen annyi korszerűsítésre váró útszakasz van, hogy tízmillió útépítő sem győzné a munkát. Talán ezért is kezd terjedni a községekben, de városokban is egy olyan „mozgalom”, amelyben a lakosság és a tanácsok közösen, a sokszor emlegetett összefogás tényleges lehetőségeit kihasználva próbálnak valamit tenni „útügyben”. Legtöbbször sikeresen. Biztos recept nincs, hisz a módszerek is változatosak, de a legfontosabb a tanulság, hogy sokszor a „nincsből” is lehet teremteni valamit, ha az érdekek és a szándékok találkoznak. Kellenek a jó utak és, hogy minél több legyen a számuk, abban az ilyen helyi kezdeményezések is segíthetnek. Igaz, ehhez az a felismerés is szükséges, hogy akik csak másokra várnak, azok még a jó úton sem jutnak messzire. Szűcs József Van benne fantázia Túlzás lenne meghatározó szerepet tulajdonítani az összegnek a kivitelben, a summa azonban tekintélyes: a számítástechnikai eszközök legnagyobb hazai előállítója idén körülbelül ötmillió dollár értékben ad el ilyen jellegű termékeiből külföldön, a dollár elszámolású piacokon. Ezek az áruk a nemzetközi kereskedelemben az ún. „kemény” cikkek közé tartoznak, nagy irántuk a kereslet — igaz, az eladók versengése sem csekély —, ha a termelés kellő fejlesztéssel társul, akkor az értékesítés hosszú távon is" sikerre" kecsegtet. Példánk találomra választott, ám amint cseppben a tenger, benne is tükröztethető, fölfedezhető a nagy egészre érvényes jellemző. Nevezetesen az, hogy termékeknek, gyártási ágaknak változó a sorsa, csillaguk kifényesedhet és halványulhat. A számítástechnikai eszközöknél maradva: az évtized elején hazai előállításukat jóakarattal sem ítélhettükjelentősnek; 265 millió forintot ért 1971-ben a teljes termelés. Tavaly viszont már 4,2 milliárdot tett ki, s idén, az első félévben további 9,3 százalékkal emelkedett. Igaz, a kép teljessége kedvéért hozzá kell írnunk az előbbiekhez, a dinamikus fejlődés nem vállalati mérlegelések, döntések — időbeni piacismeretek — következménye, hanem alapvetően a központi fejlesztési programé. Ami az eredményekből persze semmit sem von le, de — emlékeztet. Arra, hogy a némely termékcsoportnál elért bel- és külföldi értékesítési sikerek java a központi fejlesztési programokhoz kapcsolódik, s csak kisebb része a vállalatok saját elhatározásaihoz. Sokféle kockázati elem húzódik meg egyegy döntésben, ami termékre, termékcsaládra mondja ki: van benne fantázia. Kevésbé köznapian: fejlesztés, gyártás feltételei adottak, vagy megteremthetők, az előállítás — a ráfordítások valamennyi összetevőjét nézve — gazdaságos, az értékesítés hosszabb távon is elérhető. Mégis, ilyen elhatározásokra egyre gyakrabban kerül sor — hol jó érzékre valló piaci figyelem, hol kényszerűség nyomán — a vállalatoknál. Az eladások nehezebbé válása, az értékesítés nagy hullámzása hangsúlyozottabbá tette azt a korábbi intelmet, hogy a vállalatok a szükségesnél kisebb figyelmet fordítanak a fejlesztésre, a piaci tapasztalatok elemzésére, a vásárlói igények változásainak gyors követésére. Igaz, vannak kedvderítő példák, esetek. Néhány esztendeje csupán irányítók, fejlesztők, kereskedők maroknyi csoportja hitt abban, hogy a hazai ipar szállítója lehet olyan világhírű cégeknek, amelyek a tenger alatti olajkutatás és -kitermelés élvonalát alkotják. Ma valóság az akkori sejtés, a különleges — a rendkívüli igénybevételnek megfelelő — tömlők értékesítése biztonságos devizaforrásként szerepelnek a külkereskedelmi árulistán. Folytathatjuk a csupán utalásnyi példák sorolását a fényforrásokkal, az acélradiál gumiabroncsokkal, a hűtőszekrényekkel — ez utóbbiak kivitele 19711 és 1977 között több mint a háromszorosára növekedett, vagy azzal, hogyha nem is az első pillanatban, de még időben figyeltek fel az érintettek a lakástextíliák forgalmának gyors és tartós bővülésére. Egyebek mellett arra, hogy mind nagyobb szerephez jut a plüss a bútorkészítésnél, a lakásdíszítésnél. Ha már a bútort említettük, itt bizony a jóslatoknál rekedt meg néhány elhatározás, miben lesz fantázia, milyen terméket készítsenek, mert az érintettek nem húztak éles határvonalat a vélekedések és a megalapozott — de kockázatokat persze akkor is tartalmazó — remények közé. Elgondolkoztatónak tartjuk — s ha élesebben világítunk oda, akkor a tapasztalatok mellett tetemes károkat is fölfedezhetünk, hogy hosszú éveken át az egyetlen hivatásszerűen piacot — várható keresletet, termelési, termékholnapot — kutató hazai intézet határokon túl keresett és kapott munkát, nem volt elegendő honi megbízása. Ma ugyan már teljes egészében a belföldi megrendelések teljesítéséért dolgoznak, de aligha szükséges részletezni, mi minden veszhetett, veszett el addig, amíg a kívánatos állapot kialakult. Némi betekintést nyújt az előbbi hivatkozás annak a szemléletmódnak gyakorlatába, amelynek következménye a termelés és az értékesítés — értékesíthetőség — elkülönülése volt. A gyártó úgy vélekedett, neki a dolga a termelés, minden további stációhoz semmi köze, az a kereskedők ügye, adják el azt, ami van. Mivel e magatartást egyre kézzelfoghatóbban utasította el a piac — mind a termelői, mind a lakossági felhasználásban, ha lassan is, de megkezdődött a változás. Voltak akik gyorsan léptek, ma előbbre tartanak jóval az átlagosnál. Araszolt valamennyit a középmezőny, s még mindig tekintélyes a várakozók, tépelődők, fontolgatók csoportja. A termék összefoglalója — tárgyi megjelenítése — a termelői magatartásnak. Ha némi könnyedséggel fogalmazva is, részletes beismerő vallomás az áru — annak használati értéke, műszaki korszerűsége, ára stb. —, mert cáfolhatatlanul bizonyítja, kikben volt, s kikben hiányzott a holnaphoz elengedhetetlen, szárnyaló, de mégis a realitásokhoz kötött fantázia. Veress Tamás HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1978. OKTÓBER 11. Bej