Hajdú-Bihari Napló, 1978. november (35. évfolyam, 232-258. szám)

1978-10-11 / 240. szám

Termelés és jövedelmezőség EGY FELMÉRÉS TAPASZTALATAI A MEGYE TERMELŐSZÖVETKEZETEIBEN Nagyon érdekes, úgy is ír­hatnám, izgalmas témát tár­gyalt nemrégiben a megyei mezőgazdasági­ termelőszö­vetkezetek szövetségének el­nöksége. A megyei termelő­­szövetkezetek jövedelmező­ségének alakulását vizsgálták a főbb ágazatokban, és von­tak le olyan következtetése­ket, amelyeket minden gaz­daság hasznosíthat. Ha nem is a teljesség igényével, de érdemes — és minden való­színűség szerint hasznos is — néhány megállapítást nyil­vánosság elé tárni. A vállalatszerű gazdálkodás bevezetése óta a szabályozás a szövetkezeti gazdálkodás középpontjába is a nyereséget állította. A szövetkezetek fej­lesztési és jövedelempoliti­káját döntően a nyereség, il­letve az abból képezhető fej­lesztési és részesedési alap határozza meg. Nyilván''»’-­­tehát, hogy az anyagi érde­keltség fenntartása, illetve növelése megköveteli a jö­vedelmezőség alakulásának állandó figyelemmel kíséré­sét és vizsgálatát, hiszen csak így lehet tudatos az irá­nyítás, csak így lehet a ter­mékek árainak és az önkölt­ségnek egymáshoz viszo­nyított nagyságán keresztül érvényesíteni a termelést sza­bályozó szerepét. A jövedel­mezőséget azonban nemcsak a termelés folyamán kell fi­gyelemmel kísérni, hanem már annak megkezdése előt is. Kétségtelen tény, hogy a legtöbb szövetkezetben már így is történik. Nagyon jól tudja ugyanis minden veze­tő: a jövedelem az ár és az önköltség hatásaként alakul, az önköltséget a ráfordítá­sok színvonala, az elért hoza­mok határozzák meg. Amikor a növénytermelési ágazatok költség- és jövede­lemalakulását vették benckés alá, érdekes megállapítást tettek. A megye termelőszö­vetkezeteiben a termelési rá­fordításokban kiegyenlítődé­­figyelhető meg. Mit jelent ez másképpen? Azt, hogy a rá­fordítások színvonalában még meglevő különbségek koránt­sem olyanok, mint a hoza­mokban jelentkező különbsé­gek. Az egy hektárra eső bú­zahozamokban a minimális és a maximális hozam közötti különbség 441, a ráfordítások­ban már csak 251 százalék. Tény tehát, hogy nem a mi­nimális ráfordításokhoz kap­csolódik a minimális hozam Azt is tényként kell megálla­pítani, hogy az azonos, rá­fordításhoz eltérő hozamok kapcsolódnak, de a ráfordítá­sok változása és a hozam­­változás közötti pozitív kap­csolat valamennyi termékfé­leségnél azonosítható. A termelési színvonalban mutatkozó különbségek csak részben származnak az eltérő ráfordításokból. Sokkal in­kább szerepet játszik itt az eltérő termőhelyi adottság, az üzemi szervezettség, a terme­lési szerkezet. A termőhelyi adottság és a hozam között hasonló kapcsolat mutatko­zik, mint a ráfordítások és a hozam között. A hozamok­ban meglevő különbségek okaként azonban azt is meg kell állapítani, hogy sok he­lyen nincs, ami mozgásba hozza a biológiai lehetősége­ket. Nincs megfelelő és elég eszköz, kevés az irányító szakember. Ezt igazolja, hogy legtöbb veszteséges ágazat azokban a szövetkezetekben van, ahol az eszközellátott­­ság és a szakemberlétszám az átlag alatt van, illetve ahol a legkisebb. A termelőszövetkezetek­ben a gazdasági döntésekben ma már meghatározó szere­pet játszik, hogy a termelés korszerűsítése, nagyértékű technológiák, berendezések üzembe állítása jövedelme­zővé teszi-e a termelést. A vizsgálat mindenesetre azt mutatja, hogy valamennyi jövedelmezőségi mutató ked­vezőbb a rendszerben ter­melt növényféleségeknél. Igaz ugyan, hogy a rendszer­ben termelt növényekre többletráfordítás van, de a ráfordításnál lényegesen több a többlethozam. A kukoricá­nál 1500 forint többletkölt­séghez 25 mázsa többletho­zam, a búzánál 900 forint többletköltséghez 7 mázsa többlethozam, a cukorrépánál 2300 forint többletköltséghez 90 mázsa többlethozam kap­csolódik. Mindezek pedig azt is bizonyítják, hogy a fejlett technológia alkalmazása, a ráfordítások ésszerű keretek közötti növelése a kívánt ter­melésnövekedéssel és jövede­lemnövekedéssel is együtt jár. A szövetség a növényterme­lési ágazat 11 növényféleségé­­nél vizsgálta a veszteségeket, és azt állapította meg, hogy csak 29 termelőszövetkezet­ben nincs veszteséges nö­vénytermelési ágazat. A szán­tóterület 7,7 százalékán a termelés veszteségesen törté­nik. A területegységre jutó jövedelem alapján és a ter­mékegységre jutó tiszta jöve­delem hányada alapján jö­vedelmezőségi rangsort is állítottak fel. Az előbbiek alapján a dohány viszi el a pálmát és a szőlő áll az utolsó helyen, az utóbbi rang­sor alapján a búza vezet és a zöldpaprika az utolsó. Pe­dig itt kell megjegyezni azt is, hogy a megyei eredmé­nyek a szántóföldi növény­­termelésben általában ked­vezőbbek az országosnál. Ide kívánkozik viszont az is, hogy azokban a szövetkezetekben, ahol veszteséges valamelyik ágazat, ott a terület nagy­sága —a termelés terjedelme — lényegesen alatta marad az országos területnagyság­nak, s méginkább az opti­mális nagyságnak. Így példá­ul a búza átlagos vetésterü­lete a veszteséggel termelt szövetkezetekben 280 hektár, átlagtermés 19,1 mázsa. A nem veszteséggel termelő gazdaságokban 820 hektár, s az átlagtermés 45,2 mázsa. A kukorica területi nagysága a veszteséggel termelő szövet­kezetekben 323 hektár, a ter­mésátlag 34,3 mázsa. A nem veszteséggel termelő szövet­kezetekben 640 hektár, a ter­mésátlag 65,1 mázsa. A jöve­delmezőségi szempontok alapján tehát az ágazati mé­retek optimuma is kialakul­hat a megyében, s ezt el is készítették. Egy biztos: a növénytermelési főágazat ter­melési színvonalával, jöve­delmezőségével meghatározó helyet foglal el, s alapvetően meghatározza az üzemi ered­ményeket is. A szövetség azonban vizs­gálta: az állattartási ágazatok költség- és jöved­elemal­akc­­iáját se a főágazat a tel­jes üzemi termelés egyharma­nagyobb az üzemi átlagnál, jövedelmezősége azonban el­marad attól a szinttől, amit az ágazat által igénybe vett eszközök és a termelés társa­dalmi jelentősége indokolna. A termelés nagysága és a jö­vedelmek alakulása között itt is pozitív kapcsolat van. A veszteséggel termelő szö­vetkezetek átlagos állománya ugyanis kevesebb a megyei átlagnál, s még kevesebb az ágazati eredményt elérő gaz­daságoknál. A tényszámok alapján ugyanakkor nem tör­vényszerű, hogy a magasabb hozamhoz magasabb jövede­lem, a kisebb hozamhoz ki­sebb jövedelem kapcsolódjon. Ennek oka alapvetően az, hogy a termelési célú támo­gatások általában nem a ho­zamhoz, hanem a kibocsátás­hoz kapcsolódnak. A tejter­melés például csak nagymér­tékben állami támogatással lett­ nyereséges. De az is igaz: a jövedelmező tehenészetek­ben — a veszteséges tehené­szetekhez viszonyítva — te­henenként 1000 literrel ma­gasabb a hozam. r Régi igazság az is, hogy a jövedelmezőségben meghatá­rozó a takarmányfelhaszná­lás. S itt is jelentős eltérés van az üzemek között. Ez a takarmány eltérő minőségé­vel, választékával, a takar­mányozás, etetés módjával, valamint a hozzáértéssel van összefüggésben. Az egy kiló súlygyarapodáshoz felhasz­nált takarmány például a ser­téshizlalásnál 2,78 és 8,35 ki­ló között változik, megyei át­lagban négy kiló takarmányt használnak fel egy kiló ser­téshús előállításához. S már ez az egy szám is nagyon sok mindent elárul. Pedig a pe­csenyecsirke előállításánál is a jók majdnem másfél kiló­val használnak fel kevesebb takarmányt egy kiló csirke előállításához, mint a gyen­gébbek. Az összeállított rangsor szerint ebben a főágazatban a juhászat került az első helyre, mind a termelékeny­ségre jutó tiszta jövedelem hányada alapján, mind pedig a lekötött eszközökre jutó jövedelem alapján. Legked­vezőtlenebb pozícióban a húscsirkeágazat áll, melynek megyei átlagban nincs jöve­delme, ugyanakkor legjelen­tősebb beruházások jelenleg a megyében éppen e területen valósulnak, meg. Az eszköz­­arányos tiszta jövedelem messze alatta marad bármely más üzemi termelés lekötött eszközére jutó tiszta jövedel­métől. A megyében kialakult költ­ség-jövedelem viszonyokra az országosan is kialakult ten­denciák jellemzőek. A megye marhahizlalása, sertéshizlalá­sa és juhászata az országos átlag fölött van. A húscsirke és a tehenészet jövedelme az átlag alatt. A veszteséges ágazatok aránya, a veszteség­gel­ termelt állatok, állati termékek aránya országo­san lényegesen magasabb, mint a megyében. A megyében állattartással foglalkozó szövetkezetek kö­zül 34-ben egyetlen állattar­tási ágazat sem veszteséges. A szakosított állattartó tele­pek termelése egyre jobban megközelíti a beruházási dön­téseket megalapozó szövetke­zeti javaslatokban várt ered­ményeket. A szövetség elemzése ter­mészetesen az eddig leírtak­nál lényegesen tágabb és bővebb is, összegző tapasz­talatokat is levontak. Azt például többek között, hogy az érvényesülő árak nem ösz­tönöznek maradéktalanul a termelési célok megvalósí­tására. Ez alapvetően az állat­tartás és a növénytermelés jövedelmezőségi viszonyai­ban meglevő különbségekben nyilvánul meg. A jövedelme­zőségi viszonyok hatásaként — az üzemek fejlesztésében, belső érdekeltségi viszonyai­ban — ezért szükségképpen a növénytermelés felé irányul a fő figyelem. Ez önmagában helyes, hiszen állattartás csak megfelelő színvonalú nö­vénytermeléssel valósítható meg. Az üzemek figyelme — a növénytermelés eredmé­nyeinek tartós megalapozása után — most már szükség­képpen egyre inkább az ál­lattartás felé irányul. Ennek a­ folyamatnak azonban gyor­­°a­tása szükséges, ehhez az ed­digieknél viszont átgondol­tabb társadalmi támogatás kell. Bebizonyosodott, hogy a korszerű technológia alkal­mazása a termelés és a jö­vedelem növelésének járható útja. Meg kell tehát találni a módját annak, hogy vala­mennyi szövetkezet fejlett technológiával termelhes­sen. A veszteséges ágazatok, illetve a veszteség okainak a megszüntetése az eredmény 10 százalékos növekedését jelen­tené. S ez nem elérhetetlen. A legfontosabb üzemi tenni­valónak — az eddig elért eredmények megszilárdítása mellett — ez tekinthető. Rácz Béla Megkezdődött a kukorica betakarítása ----Jegyzet------­UTAK Az erősen megkésve érkezett jó idő talán engedé­lyez még néhány napfényes órát, de menthetetlenül itt van előttünk az ősz, ami nálunk szokás szerint egyet je­lent a meg-megújuló esőkkel. Nem valami őszi mélabú késztet erre a megállapításra, sokkalta prózaibb ok: az októberrel együtt a szállítási csúcsidény is beköszön­tött. A vasútnál az időjárás most talán még nem játszik olyan döntő szerepet — legalábbis az első havazásig — útjainkon azonban várhatóan tovább romlik a nyáron sem túl rózsás helyzet. Köztudott, s ehhez még a statisztikákat sem kell se­gítségül hívnunk, hogy egyebek mellett jó, mindenkor használható utakban szegény ország vagyunk. Nem mintha nem lennénk tisztában fontosságukkal, csak eddig éppen elég területen kellett történelmi hiányos­ságaink felszámolásához fognunk és manapság sem jut annyi pénz útépítésre, korszerűsítésre, mint amennyi kívánatos volna. Pedig, ahogy majd’ minden település vezetői elmond­ják, szívük szerint jóval többet költenének utakra. A jó minőségű bekötő út közelebb hozza a nagyobb települést, a várost, javítja az ellátást, ha közvetetten is, de emeli az életszínvonalat. Hiányában pedig meglehetősen a vi­lág végén érezhetik magukat mondjuk egy közepes nagyságú község lakói. A közelmúltban még volt rá példa a megyében (bizonyára ma is találnánk), hogy egy néhány kilométeres rossz útszakasz miatt hatalmas kerülővel lehetett csak elérni a legközelebbi nagyköz­séget vagy járási székhelyet. És sokat lehetne költeni a települések belterületén húzódó utcákra is. Hisz óriási számokkal mérhető az olyan utcák hossza, ahová egy kiadós eső után nemcsak egy személygépkocsi, de még a mentő, a tűzoltó és a — uram bocsá’ — a halottaskocsi sem tud bemenni. Mit tehet ebben a helyzetben a községi vezető, aki­nek szinte nem múlik el úgy napja, hogy ne hallaná a jogos panaszokat az utak állapotáról? A legkézenfek­vőbb és mindenképpen elsőként kipróbálandó módszer, ha továbbítja ezeket, és addig ostromolja az arra illeté­kes szerveket, amíg valami változás nem történik. Az lenne a legszebb, ha ilyenkor gyorsan kivonulnának az útépítő munkások és azonnal helyre tennék a dolgo­kat. Az ilyesmi azonban még álomnak is távoli, bár természetesen a javítások szükségességét mindenki elis­meri. Csak éppen annyi korszerűsítésre váró útszakasz van, hogy tízmillió útépítő sem győzné a munkát. Talán ezért is kezd terjedni a községekben, de váro­sokban is egy olyan „mozgalom”, amelyben a lakosság és a tanácsok közösen, a sokszor emlegetett összefogás tényleges lehetőségeit kihasználva próbálnak valamit tenni „útügyben”. Legtöbbször sikeresen. Biztos re­cept nincs, hisz a módszerek is változatosak, de a leg­fontosabb a tanulság, hogy sokszor a „nincsből” is le­het teremteni valamit, ha az érdekek és a szándékok találkoznak. Kellenek a jó utak és, hogy minél több legyen a szá­muk, abban az ilyen helyi kezdeményezések is segít­hetnek. Igaz, ehhez az a felismerés is szükséges, hogy akik csak másokra várnak, azok még a jó úton sem jutnak messzire. Szűcs József Van benne fantázia Túlzás lenne meghatározó szerepet tulaj­donítani az összegnek a kivitelben, a summa azonban tekintélyes: a számítástechnikai eszközök legnagyobb hazai előállítója idén körülbelül ötmillió dollár értékben ad el ilyen jellegű termékeiből külföldön, a dollár elszámolású piacokon. Ezek az áruk a nem­zetközi kereskedelemben az ún. „kemény” cikkek közé tartoznak, nagy irántuk a keres­let — igaz, az eladók versengése sem csekély —, ha a termelés kellő fejlesztéssel társul, akkor az értékesítés hosszú távon is" sikerre" kecsegtet. Példánk találomra választott, ám amint cseppben a tenger, benne is tükröztethető, föl­fedezhető a nagy egészre érvényes jellemző. Nevezetesen az, hogy termékeknek, gyártási ágaknak változó a sorsa, csillaguk kifénye­sedhet és halványulhat. A számítástechnikai eszközöknél maradva: az évtized elején ha­zai előállításukat jóakarattal sem ítélhettük­­jelentősn­ek; 265 millió forintot ért 1971-ben a teljes termelés. Tavaly viszont már 4,2 mil­­liárdot tett ki, s idén, az első félévben to­vábbi 9,3 százalékkal emelkedett. Igaz, a kép teljessége kedvéért hozzá kell írnunk az előbbiekhez, a dinamikus fejlődés nem vál­lalati mérlegelések, döntések — időbeni piacismeretek — következménye, hanem alapvetően a központi fejlesztési programé. Ami az eredményekből persze semmit sem von le, de — emlékeztet. Arra, hogy a né­mely termékcsoportnál elért bel- és külföldi értékesítési sikerek java a központi fejlesz­tési programokhoz kapcsolódik, s csak ki­sebb része a vállalatok saját elhatározásai­hoz. Sokféle kockázati elem húzódik meg egy­­egy döntésben, ami termékre, termékcsalád­ra mondja ki: van benne fantázia. Kevésbé köznapian: fejlesztés, gyártás feltételei adot­tak, vagy megteremthetők, az előállítás — a ráfordítások valamennyi összetevőjét nézve — gazdaságos, az értékesítés hosszabb távon is elérhető. Mégis, ilyen elhatározásokra egyre gyakrabban kerül sor — hol jó érzék­re valló piaci figyelem, hol kényszerűség nyomán — a vállalatoknál. Az eladások ne­hezebbé válása, az értékesítés nagy hullám­zása hangsúlyozottabbá tette azt a korábbi intelmet, hogy a vállalatok a szükségesnél kisebb figyelmet fordítanak a fejlesztésre, a piaci tapasztalatok elemzésére, a vásárlói igények változásainak gyors követésére. Igaz, vannak kedvderítő példák, esetek. Néhány esztendeje csupán irányítók, fejlesztők, ke­reskedők maroknyi csoportja hitt abban, hogy a hazai ipar szállítója lehet olyan vi­lághírű cégeknek, amelyek a tenger alatti olajkutatás és -kitermelés élvonalát alkot­ják. Ma valóság az akkori sejtés, a különle­ges­ — a rendkívüli igénybevételnek megfe­lelő — tömlők értékesítése biztonságos devi­zaforrásként szerepelnek a külkereskedelmi árulistán. Folytathatjuk a csupán utalásnyi példák sorolását a fényforrásokkal, az­ acélradiál gu­miabroncsokkal, a hűtőszekrényekkel — ez utóbbiak kivitele 19711 és 1977 között több mint a háromszorosára növekedett, vagy az­zal, hogyha nem is az első pillanatban, de még időben figyeltek fel az érintettek a la­kástextíliák forgalmának gyors és tartós bő­vülésére. Egyebek mellett arra, hogy mind nagyobb szerephez jut a plüss a bútorkészí­tésnél, a lakásdíszítésnél. Ha már a bútort említettük, itt bizony a jóslatoknál rekedt meg néhány elhatározás, miben lesz fantá­zia, milyen terméket készítsenek, mert az érintettek nem húztak éles határvonalat a vélekedések és a megalapozott — de kocká­zatokat persze akkor is tartalmazó — remé­nyek közé. Elgondolkoztatónak tartjuk — s ha éle­sebben világítunk oda, akkor a tapasztalatok mellett tetemes károkat is fölfedezhetünk, hogy hosszú éveken át az egyetlen hivatás­szerűen piacot — várható keresletet, terme­lési, termékholnapot — kutató hazai intézet határokon túl keresett és kapott munkát, nem volt elegendő honi megbízása. Ma ugyan már teljes egészében a belföldi megrendelé­sek teljesítéséért dolgoznak, de aligha szük­séges részletezni, mi minden veszhetett, ve­szett el addig, amíg a kívánatos állapot ki­alakult. Némi betekintést nyújt az előbbi hivatko­zás annak a szemléletmódnak gyakorlatába, amelynek következménye a termelés és az értékesítés — értékesíthetőség — elkülönü­lése volt. A gyártó úgy vélekedett, neki a dolga a termelés, minden további stációhoz semmi köze, az a kereskedők ügye, adják el azt, ami van. Mivel e magatartást egyre kéz­zelfoghatóbban utasította el a piac — mind a termelői, mind a lakossági felhasználásban, ha lassan is, de megkezdődött a változás. Voltak akik gyorsan léptek, ma előbbre tar­tanak jóval az átlagosnál. Araszolt vala­mennyit a középmezőny, s még mindig te­kintélyes a várakozók, tépelődők, fontolga­tók csoportja. A termék összefoglalója — tárgyi megjelenítése — a termelői magatar­tásnak. Ha némi könnyedséggel fogalmazva is, részletes beismerő vallomás az áru — an­nak használati értéke, műszaki korszerűsé­ge, ára stb. —, mert cáfolhatatlanul bizo­nyítja, kikben volt, s kikben hiányzott a hol­naphoz elengedhetetlen, szárnyaló, de mégis a realitásokhoz kötött fantázia. Veress Tamás HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1978. OKTÓBER 11. Bej

Next