Hajdú-Bihari Napló, 1979. március (36. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-15 / 62. szám

Korszerűbb felvevőhelyek, gépkocsi a szakembereknek Javul a megyében a lakáskarbantartó és hibaelhárító szolgáltatás A lakáskarbantartási és hibaelhárítási szolgáltatást végző ipari szövetkezetek munkájáról, s 1979. évi ter­veiről beszélgettünk a kö­zelmúltban Tóth Tiborral, a megyében tevékenykedő szö­vetkezeti társulás ügyintéző­jével, Kányási Lajossal, a Debreceni Szakipari és Kis­lakásépítő Szövetkezet elnö­kével, Gál András főköny­velővel és Csonka László főmérnökkel. Az ilyen jellegű munká­ban érdekelt szövetkezetek képviselői elmondották, hogy a 12 megyei ipari szövetke­zet tevékeny közreműködésé­vel alakult Lakáskarbantar­tó Társulás már 1978-ban is a lakosság igényeit fokozot­tan figyelembe véve min­den eddiginél szerteágazóbb munkát végzett. Mind a közületek, mind a lakosság részére végzett szolgáltatások köre, s az elvégzett munka értéke bővült, illetve nőtt. Csak a társulás koordinációs irodája 1978-ban, a debrece­ni üvegipari, festő, villamos, szakipari, s általános szolgál­tatási, továbbá a balmazúj­városi, a derecskei, a komá­­di, a hajdúdorogi, a nyírado­­nyi, a hajdúszoboszlói és bi­­harkeresztesi ipari szövetke­zeteknél tett bejelentéseken túl 500 lakossági megrende­lést intézett. Az építőipari jellegű szol­gáltatások árbevétele egyéb­ként már a múlt évben meg­haladta az 50 millió forintot. Ebből a közületek részére végzett munka értéke 34 mil­lió, a lakossági szolgáltatások forgalma pedig több mint 16 millió forint volt A Lakáskarbantartó Vil­lamosipari Szövetkezet dol­gozói például 1978-ban 4 mil­lió, a festő- és kályhás szö­vetkezet tagjai 2 millió 500 ezer, az üvegesek 1 millió 600 ezer, a szakipariak 1 mil­lió, a derecskeiek 1 millió 400 ezer, a hajdúszoboszlóiak pedig többek között 900 ezer forint értékű munkát végez­tek el a lakosság részére. A nagyobb érdeklődés e tevékenységi kör iránt első­sorban Debrecenben tapasz­talható. Vidéken kisebb a szolgáltatási körök bővítésé­nek visszhangja. Ebben saj­nos az is szerepet játszik, hogy a társult szövetkezetek vidéki irodáiban csak elvét­ve találunk olyan felhíváso­kat, amelyek a karbantartási és hibaelhárítási szolgáltatá­sok előnyét propagálják. E helytelen gyakorlaton feltét­lenül változtatni kell. Az idén a társulás szövet­kezetei — a berettyóújfaluiak helyére került DEÁSZ-al együtt — már közel 70 mil­lió forint értékű karbantartá­si és hibaelhárítási munkát végeznek el a lakosság és a közületek részére. A jobb munkafeltételek, s az ügyfelek korszerű körül­mények közti fogadására mo­dernizálják a gesztorságot vállaló Lakáskarbantartó Villamosipari Szövetkezet koordinációs irodáját, és a SZAKISZ Széchenyi utca 3. szám alatti felvevőhelyét. A tervek szerint a koordinációs iroda a Révész tér 2. szám alá, a villamosipari szövetke­zet volt központi helyiségébe költözik. Az idén, ha az elképzelések megvalósulnak, a legfonto­sabb szolgáltatásokat végző szakemberek már gépkocsi­kon érkeznek a javítások színhelyére. Tervezik a gép­kocsik URH-készülékekkel való felszerelését is, hogy megszűnjön a felesleges in­gázás a felvevőhelyek és a munkaterületek között. Ezt az elgondolást a megyei ta­nács szakemberei is támo­gatják. A Szakipari Kislakásépítő Szövetkezetnél — az elmon­dottakkal összhangban —­ mindenekelőtt gyorsszerviz bővítését tervezik, csőtörés és egyéb károk gyors elhárí­tására. Hasonló terv kivite­lezése van folyamatban a Lakáskarbantartó Villamos­­ipari Szövetkezetnél is a vil­lamos berendezéseket ért hi­báknak a lehető legrövidebb időn belüli elhárítására. A megvalósulás stádiumá­ban van az az elképzelés is, hogy a társulás dolgozói egy­forma munkaruhát, korsze­rű szerelőtáskákat, egyen­­sapkát, tevékenységi körüket jelző emblémát, sőt névjegy­­kártyát is kapnak. Mindez bizonyára növelni fogja majd a fiatalok körében ennek a munkának a vonzóerejét, il­letve a dolgozóknak a mun­kahelyükhöz való kötődését. A SZAKISZ tervei között szerepel az is, hogy a szol­gáltatási munkakörben dol­gozók létszámát a jelenlegi 28 főről 37-re növelik, s ezentúl a DIK-től — a már megkötött szerződéseken túl Harmadik hónapja tartott már a vita a más és más tárcához sorolt két vállalat ügyintézői között. A földraj­zi távolságot áthidalta a le­vélváltás, a telexüzenet, a telefonálás, a nézőpontbeli különbségeket azonban sem­mi sem csökkentette. A cé­gek buzgó alkalmazottai azt bizonygatták egymásnak, hogy elképzelhetetlen szá­mukra az, amit a partner szeretne, nekik nem másfél esztendő múlva, hanem hat hónap elteltével kell a nagy összegű exportszállításhoz kapcsolódó részegység, a túl­oldalon viszont azt állították, csakis másfél év lehet a ha­táridő, előbb nem fér a ter­melési programba. Hullócsil­lagként villantak fel s huny­tak ki érvek népgazdasági érdekekről, jogszabályi elő­írásokról, megértésről és me­revségről, ámde az ügy ott rostokolt, ahol kezdetben, nullponton. A két vállalatot eddig nem hozta össze a bal­vagy a jobb sorsa, a kivitel­ben érdekelt külkereskedel­mi vállalattól tudták meg, létezik a másik. Mígnem ,­ mígnem a vezérigazgató tá­jékoztatást kért, hol mit ér­tek el a szóban forgó meg­rendelés teljesítésének elő­készítésében, s akkor derült ki a kudarc. Behozatta a pa­pírokat, s az első levélnél máris megállt az olvasás­ban. A cégszerű aláírások egyike, az igazgatóé torpan­­totta meg a türelmetlen la­pozásra fölkészült ujjakat. Csak nem... ? Igen sürgős, háromszoros díjú telefonhívás következett. S fél óra elteltével a vezér­­igazgatói szobában már ott ültek az érintett ügyintézők és osztályvezetőik, jegyezve, ki mikor hová menjen, mi­lyen papírokat vigyen magá­val. Négy hónap múlva ké­szen lesz a hidraulikákat működtető részegység! A tá­vozók összenéztek, s tekin­tetük elismeréssel nyugtázta, hiába, az „öreget” nem lehet akármivel etetni... Az öreg, a vállalat ötvenhez közeledő vezérigazgatója viszont azt tudta, amit beosztottai nem. Másfél évtizeddel ezelőtt, éveken át jó társai, segítői voltak egymásnak a partner cég jelenlegi vezetőjével a szülőhely megyéjének testü­letében. Azután egyiküket erre, másikukat arra vitte a sors. A közös emlékeket fá- I tyollal takarta be az idő, de­­ az aláírás megpillantása, a­­ telefon, a gond lényegének .­ rövid összefoglalása elég — elvállalták a kisebb belső, a lakosságot követlenül érin­tő javítási munkák végzését is, mintegy másfél millió fo­rint értékben. A szakipariak, segítségként a debreceni is­kolák, óvodák épületeinek ál­lagát is felmérik és a tapasz­talatokat kartonokon rögzí­tik. Mindezt a szövetkezet díjmentesen eszközli. Ha a felmérés befejeződik, és a tapasztalatok kartonra kerül­nek, akkor lényegesen köny­­nyebb lesz a szükséges javí­tások sorrendjének ütemezé­se, s az ilyen vonatkozású pénzügyi tervek elkészítése. Mindezek összhangban van­nak a kormány olyan elvárá­sával, hogy az építőipari üzemek vállaljanak nagyobb részt a felújítási és karban­tartási munkákból. A társulás vidéki szövet­kezetei is tevékenységi kö­rük hasonló bővítését terve­zik, amelyben a létszám- és a szolgáltatások fejlesztése egyaránt szerepel, volt ahhoz, hogy egy csapás­ra megváltozzék a helyzet. Tagadhatatlan: gyakran átsegítik a vállalati kapcso­latokat a zökkenőkön a sze­mélyes kapcsolatok, a szó jó értelmében vett — mert a korrupciós szagú tüsténke­­dést, bár akad ilyen is, hagy­juk most figyelmen kívül — ismeretségek. Nem ez a meg­hökkentő, sokkal inkább az, hosszú évek óta partneri vi­szonyban levő cégek semmit sem tudnak a másikról. A hivatalos iratok és üzenet­­váltások személytelensége arc nélkülivé teszi a megren­delő, a szállító vállalat egé­szét, s vele közömbössé a tényleges akadályokat, ne­hézségeket, lehetetlenné a megértést. Minden termelőhelyen vannak tartalékok, s így an­nak lehetősége is nyitott, ha alapos ok mutatkozik rá, ló­dítsanak egyet a bajba ju­tottak szekerén. Ha úgy tör­ténik ez, hogy nem érint hátrányosan másokat — az­az az egyéb kötelezettségek igazságtalan félretolása nél­kül oldható meg a dörög —, nincs benne semmi kivetni­való. Sőt, helyeselni, támo­gatni lehet a jobb megértést nyújtó kapcsolatok, ismeret­ségek széles körét, a fiatalok védnökségi mozgalmaitól, a szocialista brigádok tapasz­talatcseréin át a vezetőr ta­lálkozásáig; az ilyesfajta is­meret — engedjük meg e szakszerűtlenséget — terme­lési tényezővé válhat a ter­vezéskor éppúgy, mint a gyártmányfejlesztésben. Szerencsére, nem újdonsá­got fedeztünk fel; ilyen kap­csolatok vannak, cégek sora támaszkodik olykor évtize­des együttműködések szemé­lyes ismeretségektől is át­szőtt erős anyagára, ahogy partnere ugyanezt teheti, a viszonosság alapján. A gon­dot nem ez, hanem az okoz­za, hogy bár a jogi, pénzügyi előírások merev — mert ál­talános, az egyedi helyzetet figyelembe nem vehető — kereteit ésszerűen meglá­gyítja, testre, helyzetre szab­ja az elvi alapokon nyugvó, értelmet és érzelmet elegyítő személyes kapcsolat, ezzel a lehetőséggel nem sokat tö­rődnek némely helyen, oly­kor még egy-egy nagyválla­lat különböző gyárai között sem. Gyakori a panasz nap­jainkban arra, hogy „jo­­gászkodunk”, azaz a válla­latok közötti kapcsolatokban mindent, s kizárólagosan a jogászokra, a jogi rendezésre bízunk, ahelyett, hogy tisz­telve a jogi kereteket, em­berileg is mérlegelnénk, az­az megpróbálnánk beleélni magunkat a partner helyébe, s akkor és úgy döntenénk kívánságáról. Korántsem ál­lítjuk, hogy a személyes kap­csolatok a vállalati kapcsola­tok döccenőit, olykor már kátyúit elsimítják, nincsenek csodaszerek, ez sem az. Még­is, lehetőséget sejtünk benne. Lehetőséget a jobb együtt­működésre, a nagyobb ru­galmasságra, a végső soron közös célok, érdekek belátá­sára, elfogadtatására. Veress Tamás Vállalati kapcsolatok, személyes kapcsolatok Például a szakszervezet KI CSINÁLJA A KULTÚRÁT? Ha a sok bába közt nem is vész el a gyerek — tart­ják sokan a vállalati közmű­velődési tevékenységről — olyan sokan szorgoskodnak az újszülött körül, hogy vé­gül lehetetlen eldönteni ki­hez is tartozik valójában. Ha kissé konkretizálni akarjuk a segítségül hívott közmondást azt látjuk, hogy jó néhányan nem nézik jó szemmel a vál­lalati kulturális élet sokszek­­torúságát. Az érvek között találunk megszívlelendő kifogásokat, a leggyakoribb köztük, hogy az eredmények láttán jó né­hányan — KISZ, szakszerve­zet, művelődési bizottság — tartják — persze jelképesen — a markukat, míg a hibák, mulasztások ódiumát alig vállalja bárki is, s a már említett sok bába között bi­zony könnyebben elvész a felelősség. Tetszetős érvek ezek, még­sem érthetünk teljes mérték­ben egyet velük. Látnunk kell ugyanis, hogy a műve­lődési lehetőségek biztosítá­sában, szervezésében érde­kelt vállalati szervek nagyon is összehangoltan végzik munkájukat, és inkább erősí­tik egymás tevékenységét Olyasmi persze előfordul, hogy egy-egy sikeres rendez­­­­vény több szerv munka­­­­programjában, jelentésében­­ is szerepel, de az esetek nagy részében ilyenkor a szerve­zésből is együttesen vették ki részüket. Mindazonáltal valóban hasznos, ha az említett szer­vek a vállalati művelődési­­ bizottság koordinálása mel­lett egyenként is tisztán lát­ják azokat a feladatokat, amelyeket el kell végezniük. A Hajdú megyei Állami Épí­tőipari Vállalat szakszerve­zeti bizottságánál éppen ezért arra próbáltunk vá­laszt keresni, hogy a válla­lat kulturális életében mi­lyen szerepet tölt be a szak­­szervezet, vannak-e sajátos részfeladatai. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, hisz a­­ nagyvállalat pezsgőnek ne­­­­vezhető kulturális munkájá­­■­ból sokan részt vállalnak, s nem is volt célunk, hogy va­­l­­amilyen mechanikus szét­­i­választást próbáljunk végez­ni. Meglehetősen meddő do­log is lenne azt keresni, hogy egyik vagy másik rendez­vényben, kezdeményezésben­­ kié a „dicsőség”. Halmos­­ Sándor, a szakszervezeti bi­­­­zottság munkatársa, aki egy­ben a vállalati művelődési bizottság társelnöke is, in­kább a mindennapi apró munka során jelentkező fel­adatokról beszélt. Anélkül, hogy aprólékos pontossággal mindent szám­ba vettünk volna, hamar ki­derült, a szakszervezet a vál­lalat művelődési életét első­sorban szervező tevékenysé­gével segítheti. Ennek jelen­tősége a közművelődési elő­adó munkábalépésével sem csökkent. Külön kiemelhető a szakszervezeti bizottság mellett működő agitációs és propagandabizottság műkö­dése. A konkrét szervező munkában igen fontos a szakszervezeti bizalmiak munkája, hisz a kulturális munkaterv, illetve az éppen soron következő aktuális program tervezete hozzájuk­­ is eljut, így ők is sokat te­hetnek a közönség „toborzá­sáért”, illetve a különböző feltételek biztosításáért. Ismeretes, hogy a vállalat­nál igen sok a vidékről be­járó dolgozó. Náluk a leg­fontosabbnak azt tartják, hogy mindenekelőtt életkö­rülményeiken javíthassanak. Ezért határozták el a konk­rét szociális intézkedések mellett, hogy hat hajdú-bi­hari, illetve szatmári község­ben, ahol a legtöbb bejáró dolgozó él, rendszeres fóru­mokat szerveznek a szak­­szervezet kezdeményezésé­vel. Az öntevékeny művészeti csoportok fenntartásában is nagy szerepet vállal a szak­­szervezeti bizottság, néhá­­nyukat pedig a Szakszerve­zetek Megyei Tanácsa is tá­mogat. Nagyon hasznos és mind­eddig rendkívül ritka az a mód, ahogyan a szocialista brigádokkal megkülönbözte­tetten is foglalkoznak. 1977- ben pályázatot írtak ki szá­mukra, hogy dolgozzák föl a brigád történetét, majd a következő évben Munkás­életmód címmel hirdették meg a pályázatot Húsz szo­cialista brigád küldte be részletes „önéletrajzát”, ame­lyekből rendkívül érzékle­tesen bontakozik ki az építő­ipari munkások életmódja, életvitele. Természetesen a tapasztalatokat a művelődé­si tevékenység szervezésekor is figyelembe veszik. Az idén azt kérik a szocialista brigádoktól, hogy dolgozza­nak ki saját maguk számá­ra egy hosszabb távú műve­lődési programot, hisz ők maguk tudják legjobban, mi­lyen területeken érzik hiá­nyosnak ismereteiket, mit akarnak tanulni. Javaslato­kat várnak tőlük a brigád­mozgalom értékelési szem­pontjainak megállapításában is. A vállalatnál folyó kultu­rális munka egyik bázisa a Tanácsköztársaság úti mun­kásszálló, amely sok tekin­tetben igen korszerűnek szá­mít, változatos pihenési, szó­rakozási, sportolási lehetősé­geket nyújt, mégis szeretnék ezeket tovább bővíteni. Eh­hez néhány helyiség átala­kítására, megnagyobbítására is szükség lesz. A művelődés szervezésé­nek „szakszervezeti szem­pontú” áttekintésénél említ­sük meg azt is, hogy a vál­lalati kulturális tervet a szakszervezeti tanács és a bi­zalmiak együttes ülése fo­gadja el. sz. j. Milyen lakások épüljenek? Kovácsék nagy gondban vannak. Kétszobás lakás­ban élnek három gyerekkel. Az apa szülei a város túlsó felén ugyancsak kétszobás la­kásban laknak. A nagyapa már nyugdíjas és pár hónap múlva a nagymama is az lesz. Szeretnék a két lakást egy négyszobásra cserélni, de se­hogy se sikerül. A tanácsnál azt a választ kapták, hogy ekkora lakás jószerével nem épül. A két-, két és fél szobá­sakért pedig a háromnál több gyermekes családok állnak sorba. Sokáig, mivel ekkora lakások is alig készülnek. A hirdetésre öreg, rossz beosz­tású felújításra szoruló la­kást kínáltak hárman, de ők már fényhez és központi fű­téshez szoktak — arról nem is beszélve, hogy a felújítás­ra nem telne. Pedig olyan szépen eltervezték: a nagy­mama vigyáz a legkisebb gyerekre, amíg el nem éri az óvodás kort (bölcsődébe helyhiány miatt nem vették fel), a mama pedig vissza­megy dolgozni. A nagypapa mestere a bevásárlásnak, és mióta nyugdíjas, szívesen ta­karít is. A nagymama főzni is szeret és közösen vállalnák a nagyobb gyerekek felügyele­tét, ápolását is, ha netán megbetegednének. Szóval mindenkinek az lenne a leg­jobb, ha együtt élhetne a két generáció. A lakáshiány újratermelődése Hány Kovács család van az országban? Nem tudom, de az biztos, hogy nemcsak az ő igényeikhez nem alkalmaz­kodik a lakásépítés, hiszen a másfél szobába költöző 1 gyermekes család is új, na­gyobb lakást kér, a második gyerek születése után. Ezt nevezik a lakáshiány újrater­melődésének. Pedig sokan kiszámították már, hogy mi­nél több ember részére — úgymond férőhellyel — ké­szítenek el egy lakást, annál kevesebbe kerül abban egy­ségnyi lakóterület. A magya­rázat egyszerű: előszobából, konyhából, fürdőszobából to­vábbra is egy kell (a lakáson belül­ a „vizes” helyiségek a legdrágábbak). A jelenleg érvényes lakástervezési irányelvek szerint a két férő­helyes lakásban egy személy­re 14 négyzetméternek kell jutnia. Ugyanez a szám 7 férőhelyes lakásban 11 négy­zetméter. A megtakarítás egyötöd lakrésszel egyenlő. Ez természetesen a költsége­ken is érződik: ha a kétsze­mélyes lakásban 100 egység­be kerül egy férőhely, akkor a 7 férőhelyes lakás fajlagos költsége 65 egység körül álla­podik meg. A számok iga­zak, de meg kell jegyezni, hogy a nálunk gazdagabb or­szágokban a négynél több személy által használt lakás­ba külön kézmosós W. C.-t építenek, a 7 férőhelyesekbe pedig még egy zuhanyzó is kerül. Mérjünk négyzetméterben A gazdasági számítások eredménye több oldalról is azt bizonyítja, hogy Ko­vácsék igénye jogos. Ha pe­dig így van, akkor ki kell elégíteni. Épüljön hát több nagy lakás, annál inkább, mi­vel így lassabban tornyosul a tanácsokon az igénylések tö­mege. Vannak más vélemé­nyek is- ha több lesz a nagy lakás, akkor ez csak a kiseb­bek rovására mehet, ez pedig csökkenti az átadható lakások számát. Pedig a mennyiség másként is számítható. Pél­dául úgy, hogy 28 ezer négy­zetméteren 2 férőhelyes laká­sokban 2 ezer ember élhet, míg 7 férőhelyes lakásban 500-zal több. Igaz, a laká­sok száma ezerről 359-re csökkent, de hát mégis csak negyedannyival többen köl­töztek új lakásba. Ezért ter­vezik és mérik Európa-szer­te — bennünket leszámítva — a lakásépítést négyzetmé­terben és férőhelyben. (A számokat Halmos Béla Va­lóság-beli tanulmányából idéztem. A gondolatmenet egyébként egyre gyakrabban kap hangot a napi sajtóban is.­ Akkor hát mi lesz Ko­­vácsékkal? Az MSZMP KB 1978. október 12-i üléséről megjelent közleményben sze­repel többek­­ között az a mondat: „A sokrétű és vál­tozó igények kielégítése vé­gett növelni szükséges mind a nagycsaládok elhelyezésére, a több generációs együttélés­re alkalmas több szobás la­kások, mind a gyermektelen házaspárok és az egyedülál­lók részére megfelelő kisebb lakások arányát.” Németh Géza HAJDÚ-BIHARI NAI’I.O — 1070. MÁRCIUS 1.ITI

Next