Hajdú-Bihari Napló, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
K U HAJDÜ-BIHARI NAPLÓ — 1979. ÁPRILIS 13. O fflaqafellek Ezt is megúsztuk. Túl vagyunk az utolsó küszöbön. Ne is tépelődjünk rajta, hogy minek köszönhetjük a túlélést. Megeshet, hogy a múlt mélységes bugyraiból ezt is Caesar intézte úgy, hogy megmaradjunk. Mit lehet tudni, ő mindent előre tudott már Hitler hatalomra kerülésekor, sőt annak előtte is: bukást, győzelmet, megszállást, deportálást, egyáltalán amit megéltünk. Immár túl a sok-sok küszöbön, igazán natúrba csomagolt kínvallatásokon, pikáns kis piknikeken, higgadtan hallgathatjuk a felnövekvő nemzedék vélekedését — nem a film esztétikai értékéről persze, hanem a történelmi közegről, amelyben a cselekmény bonyolódik. Íme: „Csak azon csodálkozik az ember, hogy egyáltalán megmaradtunk itt Európa kellős közepén, hogy a nagybetűvel írt Történelem megkímélte úgy ahogy a népet, amelyről alig mond többet a film, minthogy hát ilyen állatsereglet volt ez az úri Magyarország.” Most már végleg értik Mohácsot, a negyvenkilences és a tizenkilences bukást. Egyszerű dolog ám a történelem, csak meg kell nézni néhány filmet. — Tulajdonképpen — így a fiatalok — a film szerint Magyarországon csak urak voltak. Ez derül ki mind az öt részből — kötik az ebet a karóhoz. Hiába magyarázod nekik, hogy nem így áll a dolog, hiszen egy-egy szereplő soha nem csak önmaga, hanem egyúttal jelkép is, a társadalom egy rétegének a reprezentálója, megtestesítője, szimbóluma. — Épp erről van szó — vélekedik az egyik ifjú töprenkedő — nem találkoztam a filmben a magyar nép, mondjuk a humánum képviselőjével, ha nem is a németellenes, antifasiszta bátor forradalmárral. Kivéve, persze Radovics Milánt! Franciaországban nem csillapodik a Holocaustvfl- botrány. A Holocaust című amerikai film a franciaországi náci megszállás áldozatainak állít emléket, és érdekes módon a film bemutatása körüli huzavona arra késztetett publicistákat és történészeket, hogy újra szóljanak 1940—45-ről, mindarról, amit az egyik történész „Franciaország elhallgatott múltjának” nevez, s amelyet nevezhetnénk akár Franciaország megszépített múltjának is. A vitából ugyanis kiderül, hogy a németekkel együttműködő Vichy-i kormány hatóságainál közel ötvenezer francia jelentkezett olyan rendőri szolgálatra, amelynek egyetlen célja volt az ellenállás felgöngyölítése. Volt önkéntes francia fasiszta légió és francia SS-hadosztály, és francia deportálás. Az emlékezésekből az is kiderül, hogy a franciáknak alig tíz százaléka vett részt valamilyen formában a németek elleni akciókban. A többiek? A hivatalos történetírás szerint a tíz százalék magatartása a jellemző az egész nemzetére, azt kell tanulni és tanítani. A Holocaust-ügy mondatta Michel Foucault történésszel, hogy „egyetlen nép sem menekülhet örökké saját múltja elől”, szembe kell néznie vele, föl kell tárnia őszintén, kendőzetlenül, meg kell hallgatnia a mindenkori „másik fél” érveit, mérlegelni kell a tényanyagot. A népek nemcsak békés, de nyílt szívű, egymást becsülő, a másik népet meg is értő együttélésének ez a legfőbb záloga. Ha nem menekülünk saját történelmünk elől, csak akkor lábolhatunk ki a II. világháborút követően megteremtett „fasiszta népek” és „demokrata népek” paradox fogalmi struktúrájából. Ez a kategorizálás a személyes bűnöket, vagy kormányok vétkeit népekre vonatkoztatta, kialakítva az alacsonyabbrendű tudatot egyfelől és oktalan lelki nyugalmat és „mindent jól tettünk” érzést másfelől. A hazug életérzést mindkét oldalon. A szembenézés szüksége nemcsak a franciáknál tapasztalható. Jugoszláv történészek e tekintetben már példát mutattak, amikor a tisztánlátás igényével megfogalmazták, hogy nemcsak az iszonyatos bűnnek minősülő újvidéki Hideg napok voltak, de volt „ellenhideg nap” is. Közös dolgainkról sürgető beszélnivalónk van és lehet, és ebből következően a magyar történetírásnak is van adóssága és erkölcsi kötelessége, miután mi a szembenézést önmagunkkal már rég elvégeztük. XX. századi történelmünkben sok a mindenféle meggondolásból vállalt ködösítés, szándékos pontatlan fogalmazás, aminek az a következménye, hogy a fiatal nemzedék, de még a középkorúak is azt hiszik, hogy például deportálás csak Németországban és Magyarországon volt. Nem mentségünkül, hiszen a bűn alól föloldozást nem adhatunk magunknak, de az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy Szlovákiában már 1941 végére „megoldották a zsidó kérdést”, hogy a fasiszta Horvátországban minden zsidót likvidáltak, hogy a románok a háború első éveiben 465 ezer zsidót irtottak ki tarkón lövéssel, fagyasztással, eleven megégetéssel. Az igazságot ki kell mondani és ki kell mondatni. A francia fiatalok, a Holocaust vitától kókadozva mondják: Becsaptak bennünket! Kicsoda csapta be őket? Saját történelemhamisítóik. Ennek az ára most a kiábrándulás... Huszonöt-harminc évet kellett várni, míg a II. világháború alatti eseményeket a körülmények biztosította higgadtsággal mérlegelhetjük, olyan társadalmi és politikai viszonyok között, amikor általános igény az igazság árnyaltabb ismerete. Az elmúlt év novemberében nemzetközi történészkongresszus volt Budapesten. Több mint negyven külföldi tudós részvételével vizsgálták meg, hogy a sajtó és a rádió miként segítette Délkelet-Európában a németellenes magatartást. Érdekes tanulság vonható le Pintér István beszámolójából, aki a magyar, különösen pedig a nagy példányszámú fővárosi sajtó politikai hovatartozását s ezen túl persze tömegbefolyását vizsgálta. A tanulmányból az derül ki, hogy 1943-ban 511 ezer példányban jelentek meg azok a szélsőjobboldali lapok, amelyek feltétlenül németbarátnak minősíthetők. Az egyértelműen németellenes lapok példányszáma 407 ezer volt, míg a kormánypárti, de nem „feltétlenül németbarát” sajtótermékek példányszáma 379 ezer ... A sajtónak ez a politikai polarizációja jórészt érzékelteti az 1943-as magyarországi valóságos politikai helyzetet, azt, hogy jelentős szellemi energiák terelődtek a fasiszta- és németellenes szekértáborba, menteni a menthetőt. Ha összevetjük a hazai helyzetet a szomszédos országokban uralkodó akkori állapotokkal, nincs miért szégyenkeznünk. Sőt! Köteles Pál A távolság kalodájában Az országos művészi közlekedés útjai Nem vagyunk elég mozgékonyak: azt szeretnénk, ha az esztétikumot házunkhoz szállítanák, sőt ha fáradság nélkül, lehetőség szerint kényelmesen fogyasztható, fájdalommentes és könnyen nyelhető, emészthető pasztillákban szolgáltatnák ki. De sajnos ez a rendszer már a vitaminok esetében is csődöt mondott. A természetes anyagokban található tápértékét semmiféle tabletta nem pótolhatja. Éppen úgy, ahogy a konzervművészet egyetlen formája sem helyettesítheti az eleven és egyszeri esztétikumot. A színház — mint a művészeti megnyilvánulás évezredes letéteményese — e sajátos lelki, szervezeti igénynek köszönheti elévülhetetlen népszerűségét. Ilyenformán figyelembe veendő az a nosztalgia, mely a közönséget városon és falun a színpadhoz hajtja. A nosztalgia persze még nem cselekvés. Legfeljebb érzelgős hangvételű, romantikus stílusú cikkek örökzöld ihletője. A színház- és a közönségszervező gyakorlat alig foglalkozik e jogos vággyal. Ha ezt az igényt komoly megfontolás tárgyává tennénk, nyilván sokkal több vendégjáték, illetve színházi kirándulás szerveződnék. A közönség manapság igen passzív. Ennek okát ezúttal ne firtassuk, elég a szomorú tény rögzítése. Az, hogy rettenthetetlen pionírnak számít az a néző, aki akár egyegy közeli városba elverekszi magát. A lustaság kalodájából persze szónoki fogásokkal alig szabadulhatunk. Ma még a közönség utaztatása is csak szórványosan előforduló, bátorítandó kezdeményezés. Pillanatnyilag jó és kézenfekvő megoldásnak látszik a vendégjátékok szaporítása. És itt nem elsősorban a kényelmes pesti néző igényeinek a kielégítésére gondolunk, hanem főként a vidéki színházak egymás közötti kapcsolatára. Az efféle vendégjáték szerencsére nem példa nélkül való, jeles cselekedetnek minősíthető minden esetben, de ma még nem oly általános, mint kívánatos lenne. Mindenekelőtt azért, mert jelenlegi körülményeink között az járatlan útnak minősül. Azok a vidéki nagyvárosok, melyek saját színházzal bírnak, rendszerint teljesen elmerülnek a helyi művészi műhelyek problémáiban. A kelleténél kevesebbet törődnek azzal, hogy mi történik ötven, száz vagy kétszáz kilométerrel arrébb. Pedig a helyi gondok elemzése is más, érdekesebb megvilágításba kerülhetne, ha vidéki városaink társulatai és kritikusai nagyobb utazási szenvedéllyel lennének megáldva. Tudjuk, hogy ez költséges, kellemetlen és fáradságos — művészileg, szellemileg azonban kétségtelenül jövedel-Budapestet gyakran vádolják azzal, hogy mesterségesen vízfejűvé növesztett álközpont. E tételben sok igazság van. De az egészségtelen állapot kialakulásában a vidéki városok is ludasak. Mert, ha kulturális kapcsolatokról van szó, gyakorta ők is csak a fővároshoz fűződő viszonyukra gondolnak. Nem ártana egyszer arról is elmélkedni, miért ne létezhetne például egy aktívabb Pécs—Szeged, egy Debrececen—Kaposvár vagy egy Győr—Békéscsaba művelődési tengely. Ezek a városok nincsenek olyan messze egymástól, mint ahogy elképzeljük. A tér és idő kalodája réges-régen nyitva van — csak ezt nem mindig vesszük észre. Az országos művészi közlekedés útjai ma még nem váltak teljesen járhatatlanokká. A produkciók bármikor utazhatnak. Most tavasszal még nem késő nyárra tervezni. Amikor a színházak ugyan bezárnak, de a játszóhelyek mégis megsokasodnak. A terek és a várudvarok készek új, nemcsak eredeti előadások, de már egyszer — például az évadban — jól sikerült produkciók befogadására. Érzésünk szerint sok szemérmes várakozó nyújtaná kezét megálmodott partnerének. Csak a találkozás valahogy igen nehézkesen valósul meg. Talán közvetítőkre lenne szükség. Bátorító soraink — bármily szerényen is — e szerep betöltésére áhítoznak. Szekrényesy Júlia NAGY LÁSZLÓ: Pirosodik Húsvét Tél veszíti ingét, pirosodik Húsvét, hamarosan hazamegyek, boldog leszek ismét. Kötél meg nem köthet, szél vissza nem lökhet, aki velem összeveszik, porba köntöröghet. Nagycsütörtök: átok, szeget kalapáltok, Isten ellen készülődtek ácsok és kovácsok. Nagypéntek: habos vér, működik a hóhér, Jézus meghal bűnösökért, jószagú ringyókért. Feketédnek felhők, böjtölnek a bendők, harangnyelvek megbénulnak, szólnak fakereplők. Nagyszombat sugároz a feltámadáshoz, selyemzászlók akadoznak bimbózó faághoz. Alkonyatkor festek piros tojást, kéket, borozgatva megköszönünk égi üdvösséget. Tél veszíti ingét, pirosodik Húsvét, hamarosan hazamegyek, boldog leszek ismét. ÚJ KÖNYVEK Alig néhány hét leforgása alatt három művet adott kezünkbe a Szépirodalmi Kiadó Magyar Remekírók sorozata: a magyar irodalom kezdeteiből a XVI. századból, a virágzásnak induló XVIII-ból és a mából. A régi magyar irodalomból Balassi Bálint és a 16. század költői c. kétkötetes válogatás jelent meg. Az egyik kötet Balassi összes verseit és Szép magyar kor médiáját tartalmazza. „Ahogy a legelső magyar verset Dante korával asszociáltuk, úgy kell a legrégibb nagy magyar költőt, Balassit, Shakespeare korával asszociálni” — írja Babits. A XVI. század költészetének Balassihoz hasonlítható nagy alakja nem volt, de Tinódi Sebestyén vitézi, lantos versei, Szkhárosi Horvát András vigasztaló énekei, Sztárai Mihály és Szegedi Gergely zsoltárai maradandó alkotásai irodalmunknak. A XVI. század jórészt ismeretlen költői közül emelte Európa-szerte ismertté Kecskeméti Vég Mihályt Kodály Zoltán. A Psalmus Hungaricus zenéje Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárának szövegére készült. Bornemissza Péter siralmas éneke a török időkről szóló, döbbenetes erejű, egyéni s közösségi bajokat, a haza elvesztését, annakokait megfogalmazó alkotás: „Engömet kergetnek az kévés, németök, Engöm környülvettek az pogán törökök!... Engöm eluntattak az magyar urak ... Váljon s mikor lesz én jó Budában lakásom?! Reméljük e két jól válogatót kötet felkelti az érdeklődést régi magyar líra méltattam, elfeledett gyöngyszemei irán II. Rákóczi Ferenc mint kuruc szabadságharc vezér a Habsburg elnyomás eile küzdő államférfi és hadvezéri tudatunkban. Rákóczit, a írót mutatja be a Magyar Remekírók sorozata a Vallomások és Emlékiratok közreadásával. A Vallomásokat és a Emlékiratokat a fejedelem egymást váltva írta meg. Először a vallomások egy része mely időrendben a szabadságharc kitöréséig követi nyomon az eseményeket, majd a emlékiratokat vetette papírra, kiemelve a szabadsághar periódusát. Ezután fejezte a vallomásokat — összegezi törökországi vállalkozásána eredményeit, kudarcait. Az adó újszerű összeállításba, keletkezésük időrendjébe adja közre Rákóczi írásait. A emlékiratoknak a Vallomás első két könyve közötti elhelyezésével az egész írás er genezise jobban érthetőd válik s az írói alkotás menete is érzékelhetőbben tár föl a kötetben. EGY KUPÉBAN A kocsiparancsnok— csontos nyírségi ember — egy-két szóval lehűti a könyörgőket, a forrófejű betolakodókat, és elfordítja a belső kilincset. — Uram, csak ha ide tartozik! A hátsó ajtónál kosármellkas domborodik az ablakra. Az indulás ideje vészjóslóan közelén is állhatok majd egy lábon, mint a gólya, Debrecenig, a bőröndök, táskák barikádján). A kocsiparancsnok igaza: övék a foglalt hely , ők dolgoztak meg érte Budapesten, bevehetetlen vár, akárcsak a fülkék. Nincs mit tenni, egy nálam maradt német szállodajeggyel kísérletezem, benyújtom a lehúzott ablakon, továbbítsák. — Mi ez? — forgatják. — Na, hát adjuk oda Jakabnak. Odaadják. — Uram — így a parancsnok, de kivörösödve —, maga értelmes ember, adjam át a más ülését? Leckéztet. Joggal, öt perc múlva mégis áttér hozzám a megszállt „civil” kocsiba, háta mögött segéderő magasodik, nehogy az így megnyílt résen beáradjon a tömeg. — Három emberünk túlmunkán ragadt. Üzenték. Egy kisgyermekes anyát is magával húz. Nincs az ő szíve kőből. — Hová?! — zúgnak a többiek, mint a megbolygatott méhkas. — A kolléga velem van — törren rájuk, és kikönyökli köztük az utat. Látszik, nem először dobja át mentőkötelét. Ezen a „saját vonaton”, a szálkáin a mozdonyvezető után ő az első ember. Vasútépítő. Hazulról, a Nyírségből, huszonhat éve jár el, az ország minden szegletében rakott már le sínt, akár könyvet is írhatna „Sínletétel” címmel Veres Péter Próbatétele vagy a Pályamunkások után. Hirtelenjében (az összekoccanás hozta így) megajándékoz a Móricz Zsigmond körtéri villamossínek gumibeágyazási, kattogásnyelő titkával. Szárnyaszegett öltönyében ül egy kicsit, elidőz. Majd kiront. Rendet teremt, mert szemben a kupét megreccsenti a „honfoglalás”. Békés az ordítás, rekedt, sípol is mint egy rossz szájharmonika. Kihúzódom a folyosóra, és hónom alatt bebámulok a fülkébe. Kártyások. Köztük egy idősebb törött nagy körmével békésen pöckölget egy zöld alsót, még nem nyílt ki a zsebében a bicska. Vagy lelohadt, vagy ellángolt belőle az iménti harag. A tacskó kölykök, akik ennivalóért akarták lezavarni, göndör, vállig érő gyűrűs hajjal már úgy hevernek körülötte, mint a pulik — lesik a szavát megruházva. Mire nyugodt lélekkel visszahátrálok, friss, még nyomdaszagú kortársamon, akárcsak egy húsvágó deszkán, turistaszalámit szeletelnek. Az állam törődhetne már ezzel — harcol végig a szalámivégen (ai van már az egészből, kortársamat szabadítom). — Tegnap száz forintt mentem be a boltba: vettem ezt „turistát”, egy üveg asztali bort, a kenyeret, és nincs a százasból. Kenyérruhába köti a maradék k nyeret, a kis szalámivéget, az lesz othon a „madárlátta”. Ácsmester. A nyerét elette a deszka. Hatvanad évét tapossa, de a nyűhetetlenek fa tájából való, abból, ahonnét J. György vétetett, ő az, aki millimét pontosan veri a szegzőlécbe a szeg, mert másképp megette a fene... Ne is kéreti magát, csak zavar, hát olyan katonásan pattog: — Egyik jobban hajt, mint a mást Ismerek többet is a pályaépítést Az ott a brigádvezető, szokta is modani, ha az övéi elpillednek. „H azért hoztalak ide benneteket, ha leégjen a pofámról a bűr!” Ez e ilyen ember. — Komótosan elpakol. Hát aztán olyan is akad köztük, s csak lesi, hogy véget érjen a nap. Míg az ácsmester kétfelé osztogja a véleményét, hátul az utolsó kockál, az őr, a tagbaszakadt fiú rr nem bír ellenállni a konok szemeknyegetőzésének. A tömeg egyed gombolyagban fellöki magát a ronra. Három üres helyünk van. Uonak rá két nyírségit. — Foglalt — dörgi az ács. — Kérjék meg a bizalmit. — Nincs tán leplombálva? — vejük vissza a szót. Négyen vannak.