Hajdú-Bihari Napló, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

K U HAJDÜ-BIHARI NAPLÓ — 1979. ÁPRILIS 13. O fflaqafellek Ezt is megúsztuk. Túl vagyunk az utolsó küszö­bön. Ne is tépelődjünk rajta, hogy minek kö­szönhetjük a túlélést. Megeshet, hogy a múlt mélysé­ges bugyraiból ezt is Caesar intézte úgy, hogy megma­radjunk. Mit lehet tudni, ő mindent előre tudott már Hitler hatalomra kerülésekor, sőt annak előtte is: bu­kást, győzelmet, megszállást, deportálást, egyáltalán amit megéltünk. Immár túl a sok-sok küszöbön, igazán natúrba cso­magolt kínvallatásokon, pikáns kis piknikeken, hig­gadtan hallgathatjuk a felnövekvő nemzedék vélekedé­sét — nem a film esztétikai értékéről persze, hanem a történelmi közegről, amelyben a cselekmény bonyoló­dik. Íme: „Csak azon csodálkozik az ember, hogy egy­általán megmaradtunk itt Európa kellős közepén, hogy a nagybetűvel írt Történelem megkímélte úgy ahogy a népet, amelyről alig mond többet a film, minthogy hát ilyen állatsereglet volt ez az úri Magyarország.” Most már végleg értik Mohácsot, a negyvenkilences és a tizenkilences bukást. Egyszerű dolog ám a törté­nelem, csak meg kell nézni néhány filmet. — Tulajdonképpen — így a fiatalok — a film sze­rint Magyarországon csak urak voltak. Ez derül ki mind az öt részből — kötik az ebet a karóhoz. Hiába magyarázod nekik, hogy nem így áll a dolog, hiszen egy-egy szereplő soha nem csak önmaga, hanem egy­úttal jelkép is, a társadalom egy rétegének a reprezen­­tálója, megtestesítője, szimbóluma. — Épp erről van szó — vélekedik az egyik ifjú töp­­renkedő — nem találkoztam a filmben a magyar nép, mondjuk a humánum képviselőjével, ha nem is a né­metellenes, antifasiszta bátor forradalmárral. Kivéve, persze Radovics Milánt! Franciaországban nem csillapodik a Holocaust­­vfl- botrány. A Holocaust című amerikai film a francia­­országi náci megszállás áldozatainak állít emléket, és ér­dekes módon a film bemutatása körüli huzavona arra késztetett publicistákat és történészeket, hogy újra szóljanak 1940—45-ről, mindarról, amit az egyik történész „Franciaország elhallgatott múltjának” nevez, s amelyet nevezhetnénk akár Fran­ciaország megszépített múltjának is. A vitából ugyan­is kiderül, hogy a németekkel együttműködő Vichy-i kormány hatóságainál közel ötvenezer francia jelentke­zett olyan rendőri szolgálatra, amelynek egyetlen célja volt az ellenállás felgöngyölítése. Volt önkéntes fran­cia fasiszta légió és francia SS-hadosztály, és francia deportálás. Az emlékezésekből az is kiderül, hogy a franciáknak alig tíz százaléka vett részt valamilyen formában a németek elleni akciókban. A többiek? A hivatalos történetírás szerint a tíz szá­zalék magatartása a jellemző az egész nemzetére, azt kell tanulni és tanítani. A Holocaust-ügy mondatta Michel Foucault történésszel, hogy „egyetlen nép sem menekülhet örökké saját múltja elől”, szembe kell néz­nie vele, föl kell tárnia őszintén, kendőzetlenül, meg kell hallgatnia a mindenkori „másik fél” érveit, mérle­gelni kell a tényanyagot. A népek nemcsak békés, de nyílt szívű, egymást becsülő, a másik népet meg is értő együttélésének ez a legfőbb záloga. Ha nem menekülünk saját történelmünk elől, csak akkor lábolhatunk ki a II. világháborút követően meg­teremtett „fasiszta népek” és „demokrata népek” para­dox fogalmi struktúrájából. Ez a kategorizálás a sze­mélyes bűnöket, vagy kormányok vétkeit népekre vo­natkoztatta, kialakítva az alacsonyabbrendű tudatot egyfelől és oktalan lelki nyugalmat és „mindent jól tet­tünk” érzést másfelől. A hazug életérzést mindkét ol­dalon. A szembenézés szüksége nemcsak a franciáknál ta­pasztalható. Jugoszláv történészek e tekintetben már példát mutattak, amikor a tisztánlátás igényével meg­fogalmazták, hogy nemcsak az iszonyatos bűnnek mi­nősülő újvidéki Hideg napok voltak, de volt „ellen­­hideg nap” is. Közös dolgainkról sürgető beszélnivalónk van és le­het, és ebből következően a magyar történetírásnak is van adóssága és erkölcsi kötelessége, miután mi a szembenézést önmagunkkal már rég elvégeztük. XX. századi történelmünkben sok a mindenféle meggondo­lásból vállalt ködösítés, szándékos pontatlan fogalma­zás, aminek az a következménye, hogy a fiatal nem­zedék, de még a középkorúak is azt hiszik, hogy pél­dául deportálás csak Németországban és Magyarorszá­gon volt. Nem mentségünkül, hiszen a bűn alól fölol­­dozást nem adhatunk magunknak, de az igazság ked­véért meg kell mondani, hogy Szlovákiában már 1941 végére „megoldották a zsidó kérdést”, hogy a fasiszta Horvátországban minden zsidót likvidáltak, hogy a ro­mánok a háború első éveiben 465 ezer zsidót irtottak ki tarkón lövéssel, fagyasztással, eleven megégetéssel. Az igazságot ki kell mondani és ki kell mondatni. A francia fiatalok, a Holocaust vitától kókadozva mondják: Becsaptak bennünket! Kicsoda csapta be őket? Saját történelemhamisítóik. Ennek az ára most a kiábrándulás...­­ Huszonöt-harminc évet kellett várni, míg a II. világháború alatti eseményeket a körülmények biztosította higgadtsággal mérlegelhetjük, olyan társa­dalmi és politikai viszonyok között, amikor általános igény az igazság árnyaltabb ismerete. Az elmúlt év novemberében nemzetközi történész­kongresszus volt Budapesten. Több mint negyven kül­földi tudós részvételével vizsgálták meg, hogy a sajtó és a rádió miként segítette Délkelet-Európában a né­metellenes magatartást. Érdekes tanulság vonható le Pintér István beszámolójából, aki a magyar, különösen pedig a nagy példányszámú fővárosi sajtó politikai ho­vatartozását s ezen túl persze tömegbefolyását vizsgál­ta. A tanulmányból az derül ki, hogy 1943-ban 511 ezer példányban jelentek meg azok a szélsőjobboldali lapok, amelyek feltétlenül németbarátnak minősíthetők. Az egyértelműen németellenes lapok példányszáma 407 ezer volt, míg a kormánypárti, de nem „feltétlenül né­metbarát” sajtótermékek példányszáma 379 ezer ... A sajtónak ez a politikai polarizációja jórészt érzé­kelteti az 1943-as magyarországi valóságos politikai helyzetet, azt, hogy jelentős szellemi energiák terelőd­tek a fasiszta- és németellenes szekértáborba, menteni a menthetőt. Ha összevetjük a hazai helyzetet a szomszédos or­szágokban uralkodó akkori állapotokkal, nincs miért szégyenkeznünk. Sőt! Köteles Pál A távolság kalodájában Az országos művészi közlekedés útjai Nem vagyunk elég mozgé­konyak: azt szeretnénk, ha az esztétikumot házunkhoz szállítanák, sőt ha fáradság nélkül, lehetőség szerint ké­nyelmesen fogyasztható, fáj­dalommentes és könnyen nyelhető, emészthető pasztil­lákban szolgáltatnák ki. De sajnos ez a rendszer már a vitaminok esetében is csődöt mondott. A természetes anyagokban található tápértékét semmi­féle tabletta nem pótolhat­ja. Éppen úgy, ahogy a kon­­zervművészet egyetlen for­mája sem helyettesítheti az eleven és egyszeri esztétiku­mot. A színház — mint a mű­vészeti megnyilvánulás évez­redes letéteményese — e sa­játos lelki, szervezeti igény­nek köszönheti elévülhetet­len népszerűségét. Ilyenfor­mán figyelembe veendő az a nosztalgia, mely a közönsé­get városon és falun a szín­padhoz hajtja. A nosztalgia persze még nem cselekvés. Legfeljebb érzelgős hangvé­telű, romantikus stílusú cik­kek örökzöld ihletője. A színház- és a közönségszerve­ző gyakorlat alig foglalkozik e jogos vággyal. Ha ezt az igényt komoly megfontolás tárgyává tennénk, nyilván sokkal több vendégjáték, il­letve színházi kirándulás szerveződnék. A közönség manapság igen passzív. Ennek okát ezúttal ne firtassuk, elég a szomorú tény rögzítése. Az, hogy ret­tenthetetlen pionírnak szá­mít az a néző, aki akár egy­­egy közeli városba elverek­­szi magát. A lustaság kalo­dájából persze szónoki fogá­sokkal alig szabadulhatunk. Ma még a közönség utazta­tása is csak szórványosan előforduló, bátorítandó kez­deményezés. Pillanatnyilag jó és kézenfekvő megoldás­nak látszik a vendégjátékok szaporítása. És itt nem első­sorban a kényelmes pesti néző igényeinek a kielégíté­sére gondolunk, hanem fő­ként a vidéki színházak egy­más közötti kapcsolatára. Az efféle vendégjáték szeren­csére nem példa nélkül való, jeles cselekedetnek minősít­hető minden esetben, de ma még nem oly általános, mint kívánatos lenne. Mindenekelőtt azért, mert jelenlegi körülményeink kö­zött az járatlan útnak minő­sül. Azok a vidéki nagyváro­sok, melyek saját színházzal bírnak, rendszerint teljesen elmerülnek a helyi művészi műhelyek problémáiban. A kelleténél kevesebbet törőd­nek azzal, hogy mi történik ötven, száz vagy kétszáz ki­lométerrel arrébb. Pedig a helyi gondok elemzése is más, érdekesebb megvilágí­tásba kerülhetne, ha vidéki városaink társulatai és kriti­kusai nagyobb utazási szen­vedéllyel lennének megáldva. Tudjuk, hogy ez költséges, kellemetlen és fáradságos — művészileg, szellemileg azon­ban kétségtelenül jövedel-Budapestet gyakran vádol­ják azzal, hogy mestersége­sen vízfejűvé növesztett ál­központ. E tételben sok igaz­ság van. De az egészségtelen állapot kialakulásában a vi­déki városok is ludasak. Mert, ha kulturális kapcso­latokról van szó, gyakorta ők is csak a fővároshoz fűződő viszonyukra gondolnak. Nem ártana egyszer arról is el­mélkedni, miért ne létezhet­ne például egy aktívabb Pécs—Szeged, egy Debrece­­cen—Kaposvár vagy egy Győr—Békéscsaba művelődé­si tengely. Ezek a városok nincsenek olyan messze egy­mástól, mint ahogy elképzel­jük. A tér és idő kalodája réges-régen nyitva van — csak ezt nem mindig vesszük észre. Az országos művészi közlekedés útjai ma még nem váltak teljesen járhatat­lanokká. A produkciók bár­mikor utazhatnak. Most ta­vasszal még nem késő nyárra tervezni. Amikor a színházak ugyan bezárnak, de a játszó­helyek mégis megsokasod­nak. A terek és a várudva­rok készek új, nemcsak ere­deti előadások, de már egy­szer — például az évadban — jól sikerült produkciók befogadására. Érzésünk sze­rint sok szemérmes várako­zó nyújtaná kezét megálmo­dott partnerének. Csak a ta­lálkozás valahogy igen ne­hézkesen valósul meg. Talán közvetítőkre lenne szükség. Bátorító soraink — bármily szerényen is — e szerep be­töltésére áhítoznak. Szekrényesy Júlia NAGY LÁSZLÓ: Pirosodik Húsvét Tél veszíti ingét, pirosodik Húsvét, hamarosan hazamegyek, boldog leszek ismét. Kötél meg nem köthet, szél vissza nem lökhet, aki velem összeveszik, porba köntöröghet. Nagycsütörtök: átok, szeget kalapáltok, Isten ellen készülődtek ácsok és kovácsok. Nagypéntek: habos vér, működik a hóhér, Jézus meghal bűnösökért, jószagú ringyókért. Feketédnek felhők, böjtölnek a bendők, harangnyelvek megbénulnak, szólnak fakereplők. Nagyszombat sugároz a feltámadáshoz, selyem­zászlók akadoznak bimbózó faághoz. Alkonyatkor festek piros tojást, kéket, borozgatva megköszönünk égi üdvösséget. Tél veszíti ingét, pirosodik Húsvét, hamarosan hazamegyek, boldog leszek ismét. ÚJ KÖNYVEK Alig néhány hét leforgása alatt három művet adott ke­zünkbe a Szépirodalmi Kiadó Magyar Remekírók sorozata: a magyar irodalom kezdetei­ből a XVI. századból, a vi­rágzásnak induló XVIII-ból és a mából. A régi magyar irodalomból Balassi Bálint és­­ a 16. század költői c. kétköte­­t­­es válogatás jelent meg. Az­­ egyik kötet Balassi összes­­ verseit és Szép magyar ko­­r médiáját tartalmazza. „Ahogy­­ a legelső magyar verset Dante korával asszociáltuk, úgy kell a legrégibb nagy magyar költőt, Balassit, Shakespeare korával asszo­ciálni” — írja Babits. A XVI. század költészetének Balassi­hoz hasonlítható nagy alakja nem volt, de Tinódi Sebes­tyén vitézi, lantos versei, Szkhárosi Horvát András vi­gasztaló énekei, Sztárai Mi­hály és Szegedi Gergely zsol­tárai maradandó alkotásai irodalmunknak. A XVI. szá­zad jórészt ismeretlen költői közül emelte Európa-szerte ismertté Kecskeméti Vég Mi­hályt Kodály Zoltán. A Psal­mus Hungaricus zenéje Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárának szövegére ké­szült. Bornemissza Péter si­ralmas éneke a török időkről szóló, döbbenetes erejű, egyé­ni s közösségi bajokat, a ha­za elvesztését, annak­­okait megfogalmazó alkotás: „En­gömet kergetnek az kévés, németök, Engöm környülvet­tek az pogán törökök!... En­göm eluntattak az magyar urak­­ ... Váljon s mikor le­sz én jó Budában lakásom?! Reméljük e két jól válogatót kötet felkelti az érdeklődést régi magyar líra méltattam, elfeledett gyöngyszemei irán II. Rákóczi Ferenc mint kuruc szabadságharc vezér a Habsburg elnyomás eile küzdő államférfi és hadvezé­ri tudatunkban. Rákóczit, a írót mutatja be a Magyar Re­mekírók sorozata a Vallomá­sok és Emlékiratok közreadá­sával. A Vallomásokat és a Emlékiratokat a fejedelem egymást váltva írta meg. Elő­ször a vallomások egy része mely időrendben a szabad­ságharc kitöréséig követi nyo­mon az eseményeket, majd a emlékiratokat vetette papír­ra, kiemelve a szabadsághar periódusát. Ezután fejezte­­ a vallomásokat — összegezi törökországi vállalkozásána eredményeit, kudarcait. A­z adó újszerű összeállításba, keletkezésük időrendjébe adja közre Rákóczi írásait. A emlékiratoknak a Vallomás­ első két könyve közötti elhe­lyezésével az egész írás er genezise jobban érthetőd válik s az írói alkotás mene­te is érzékelhetőbben tár föl a kötetben. EGY KUPÉBAN A kocsiparancsnok­­— csontos nyír­ségi ember — egy-két szóval lehűti a könyörgőket, a forrófejű betolakodó­kat, és elfordítja a belső kilincset. — Uram, csak ha ide tartozik! A hátsó ajtónál kosármellkas dom­borodik az ablakra. Az indulás ideje vészjóslóan közel­­én is állhatok majd egy lábon, mint a gólya, Debrecenig, a bőröndök, táskák barikádján). A kocsiparancsnok igaza: övék a foglalt hely , ők dolgoztak meg érte Budapesten, bevehetetlen vár, akárcsak a fülkék. Nincs mit tenni, egy nálam maradt német szálloda­jeggyel kísérletezem, benyújtom a le­húzott ablakon, továbbítsák. — Mi ez? — forgatják. — Na, hát adjuk oda Jakabnak. Odaadják. — Uram — így a parancsnok, de kivörösödve —, maga értelmes ember, adjam át a más ülését? Leckéztet. Joggal, öt perc múlva mégis áttér hozzám a megszállt „civil” kocsiba, háta mö­gött segéderő magasodik, nehogy az így megnyílt résen beáradjon a tö­meg. — Három emberünk túlmunkán ra­gadt. Üzenték. Egy kisgyermekes anyát is magával húz. Nincs az ő szí­ve kőből. — Hová?! — zúgnak a többiek, mint a megbolygatott méhkas. — A kolléga velem van — törren rájuk, és kikönyökli köztük az utat. Látszik, nem először dobja át mentő­kötelét. Ezen a „saját vonaton”, a szálkáin a mozdonyvezető után ő az első ember. Vasútépítő. Hazulról, a Nyírségből, huszonhat éve jár el, az ország minden szegletében rakott már le sínt, akár könyvet is írhatna „Sín­letétel” címmel Veres Péter Próbaté­tele vagy a Pályamunkások után. Hir­telenjében (az összekoccanás hozta így) megajándékoz a Móricz Zsigmond körtéri villamossínek gumibeágyazási, kattogásnyelő titkával. Szárnyaszegett öltönyében ül egy kicsit, elidőz. Majd kiront. Rendet teremt, mert szemben a kupét megreccsenti a „honfoglalás”. Békés az ordítás, rekedt, sípol is mint egy rossz szájharmonika. Kihú­zódom a folyosóra, és hónom alatt bebámulok a fülkébe. Kártyások. Köz­tük egy idősebb törött nagy körmével békésen pöckölget egy zöld alsót, még nem nyílt ki a zsebében a bics­ka. Vagy lelohadt, vagy ellángolt be­lőle az iménti harag. A tacskó köly­kök, akik ennivalóért akarták lezavar­ni, göndör, vállig érő gyűrűs hajjal már úgy hevernek körülötte, mint a pulik — lesik a szavát megruházva. Mire nyugodt lélekkel visszahátrálok, friss, még nyomdaszagú kortársamon, akárcsak egy húsvágó deszkán, turis­taszalámit szeletelnek. Az állam törődhetne már ezzel — harcol végig a szalámivégen (ai van már az egészből, kortársamat­­ szabadítom). — Tegnap száz forintt mentem be a boltba: vettem ezt „turistát”, egy üveg asztali bort, a kenyeret, és nincs a százasból. Kenyérruhába köti a maradék k nyeret, a kis szalámivéget, az lesz ot­hon a „madárlátta”. Ácsmester. A­­ nyerét elette a deszka. Hatvanad évét tapossa, de a nyűhetetlenek fa tájából való, abból, ahonnét J. György vétetett, ő az, aki millimét pontosan veri a szegzőlécbe a szeg, mert másképp megette a fene... Ne is kéreti magát, csak zavar, hát olyan katonásan pattog: — Egyik jobban hajt, mint a mást Ismerek többet is a pályaépítést Az ott a brigádvezető, szokta is mo­dani, ha az övéi elpillednek. „H azért hoztalak ide benneteket, ha leégjen a pofámról a bűr!” Ez e ilyen ember. — Komótosan elpakol. Hát aztán olyan is akad köztük, s csak lesi, hogy véget érjen a nap. Míg az ácsmester kétfelé osztog­­ja a véleményét, hátul az utolsó koc­kál, az őr, a tagbaszakadt fiú rr nem bír ellenállni a konok szemek­­­nyegetőzésének. A tömeg egyed­ gombolyagban fellöki magát a­­ ronra. Három üres helyünk van. Uo­nak rá két nyírségit. — Foglalt — dörgi az ács. — Kér­jék meg a bizalmit. — Nincs tán leplombálva? — ve­jük vissza a szót. Négyen vannak.

Next