Hajdú-Bihari Napló, 1980. február (37. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-01 / 26. szám

Átlagos adottságokkal jó eredményt értünk el... A KONGRESSZUSI HATÁROZATOK MEGVALÓSULÁSA DERECSKÉN Rápolti József fényképe jó néhány tablón látható. A de­recskei községi pártbizottság titkára — a pártház folyosó­ján kifüggesztett dokumentu­mok szerint — nemcsak al­kalmilag ismeri az egykori járási székhely pártmunká­sait. Egyedül is be tudna szá­molni az elmúlt évek ered­ményeiről, a XI. kongresszus határozatainak végrehajtásá­ról, de több emberrel szeret­tünk volna találkozni. Tóth László tanácselnök nem is olyan régen még a nagyköz­ség párttitkára volt, Papp Jó­zsefnek, a végrehajtó bizott­ság termelési felelősének meghívása pedig a titkár nem is leplezett szándékát mutat­ja: a gazdasági építőmunka eredményeinek elemzését tartja fontosnak. — A XI. kongresszus hatá­rozatainak megvalósulá­sát — mondja Rápolti József — a párttagok és a párton kívüliek is úgy érté­kelik: előbb széjjelnéznek maguk körül. Otthon, az üzemben, a ház körül, a bol­tokban. S azt látják: átlagos adottságokkal az átlagna jobban állunk. Az ipari üzemek szépen fejlődtek az elmúlt öt év alatt A MEZŐGÉP gyáregységénél lényeges változás történt a termelés szerkezetében. Át­tértek a MOBITOX csávázó­gép egyes alkatrészeinek és részegységeinek gyártására. A Fa-, Fém- és Építőipari Szö­vetkezet jelentős szerepet tölt be a község ipari üzemei kö­zött. Tevékenységük az egész megyére kiterjed. Az utóbbi időben az ipari munka he­lyett egyre inkább az építő­ipari termelésük növekedett, de jelentős a lakosság részére végzett szolgáltatásaik meny­­nyisége is. Dinamikusan fej­lődtek a debreceni Üvegfel­dolgozó Ipari Szövetkezet de­recskei részlegei. — Három termelőszövetke­zetünk van — veszi át a szót Papp József, a végrehajtó bi­zottság termelési felelőse, a Vörös Csillag Termelőszövet­kezet elnökhelyettese — Ezeknek a szövetkezetek­nek nincs okuk a szégyenke­zésre. Megkezdődött és jó irányba halad a szakosodás ez a növénytermesztésben 3-4 jól jövedelmező növényiégért való átállást jelent. A Vörös Csillag a napraforgóval két éve az első az IKR-rendszer gazdaságai között. Az őszi bú­za 1978-ban elérte a Petői Tsz-ben az 57, a tépei Arany­kalászban az 51,3 mázsás át­lagot, nálunk is 49 volt. A ku­korica 81 mázsát hozott idén a tépeseknek, 76 fölött volt­­ Petőfiben és 60 mázsa ná­lunk.­­ A szarvasmarha-te­nyésztés, amely korábban veszteséges volt, 1979-re nye­reséget hozott. A Holstein fríz állomány minden tehem 250 literrel több tejet adót mint 1978-ban, s ezt az orszá­gos 60, illetve a megyei 80 li­teres növekedéshez kell ha­sonlítani. A Petőfi Tsz-ben­­ húshasznú szarvasmarha te­nyésztésére szakosodtak. — Nálunk ez a három tsz sok embernek ad munkát. Az, hogy évek óta nyereségesek, már jó eredmény, de­­ csak néhány adattal bizonyítanám: az emberek is érzik a jó gaz­dálkodás hasznát! A Vörös Csillagban 24 ezerről 38 ezer­re, a Petőfiben 31 ezerről 41 ezer forintra nőtt — öt év alatt — az egy főre jutó éves jövedelem, és a tépes tsz-ben is meghaladja a 34 ezer forin­tot. — Ha már a jövedelmeknél tartunk — kapcsolódik a be­szélgetésbe Tóth László — a háztájiról se feledkezzünk meg. A kongresszusi­ határo­zat is kimondja, hogy nép­­gazdasági érdekeinknek megfelelően továbbra is tá­mogatni kell a háztáji és ki­segítő gazdaságok termelését. Nálunk, a kedvező intézkedé­sek hatására, például fellen­dült a marha- és sertéste­nyésztési kedv. Igaz, most van egy kis probléma, mert egy esztendő alatt közel 60 százalékkal nőtt a leadott vágómarhák száma. Ez rész­ben annak köszönhető, hogy a korábbi állomány most ke­rült vágósorba, részben az egyre szükségesebbé váló faj­tacsere az indok. — összességében mi úgy érezzük, a változóan megha­tározó szerepű mezőgazdaság­ban átlagos adottságokkal jó eredményeket értünk el. Az ipari üzemeknél megindult a mozgás a gazdaságosabb ter­mékek gyártásának irányába. A község ellátása jónak érté­kelhető, és a lakóhelyet építő­szépítő közösségi munkára egy rossz szavunk sem lehet. — No persze, nem ilyen ró­zsaszínű a kép — szól közbe Papp József. — A termőföld kihasználásával tudunk még előbbre lépni. Bőséges tarta­lékok vannak a munkaidő ki­használásában, mint például a melléktermékek (kukorica­szár) hasznosításában is volt mit tenni. — Hogyan látják a kong­resszusi irányelvek tükrében az ország helyzetét? — Az ország gondjait a po­litikai jártatásban is felvetik — mondja Rápolti József. — A párttagok ilyen témák tárgyalásakor a legaktívab­bak, és nyugodtan mondha­tom, nemcsak a tagság, de a pártonkívüliek körében is egyre növekszik a tisztánlá­tás iránti igény.­­ A nehéz helyzetet itt is részben külső okok, részben belső tényezők együttes kö­vetkezményeként értékelhet­jük. Mindannyian tudjuk, érezzük, nincs most könnyű helyzetben az ország, de bí­zunk a pártban, s nem félünk a jövőtől. Az ismert mondást, aki jól dolgozik, az boldogul, itt továbbfejlesztették: aki jól dolgozik, az a jövőben is bol­dogulni fog. — Néhányan már nagyon is boldogulnak — mondja Tóth László — és kérdő te­kintetemre hozzáteszi. — Pár kisiparosra gondolok, de a kisiparos szót jó lenne idéző­jelbe tenni. Van már Derecs­kén is néhány szakmával és egy-két segéddel rendelkező iparos, aki inkább ide-oda bedolgozik. Ráadásul azt is nehéz felderíteni, hányan járnak hozzá esténként „segí­teni”, ahogyan az esetleges felelősségre vonás alkalmával a fusizást emlegetik. Ezek az emberek a lakossági igények kielégítésében nem sűrűn je­leskednek. A derecskeiek lát­ják a gyors boldogulást, ház­építést egy év alatt, és még folytathatnám. Mindezt per­­sze nehezen tudják össze­egyeztetni a népgazdasági helyzettel, az elért eredmé­nyek megtartását célzó intéz­kedésekkel. Félreértés ne es­sék, nem a munkával szerzett jogos jövedelmet irigylik, azt látják: itt már nem mindig arányos a munka és a jöve­delem ! — Erről az öt év munkáját elemző beszámolóban is szól­tunk — mondja Rápolti Jó­zsef. — Az ideológiai munkát értékelő összegzésben leírtuk, hogy következetes volt, de ke­vés eredménnyel járt a kis­polgári magatartás és élet­­szemlélet visszaszorítása ér­dekében végzett propaganda­­munka. A kör ugyan nem bővült, társadalmi veszélyes­sége a korábbihoz hasonló. Sokaknál fellelhető a közös­ségi, társadalmi érdekek fi­gyelmen kívül hagyása, foko­zottabban jelentkezik a pénz­haj­hászás, és nő a törtetők száma. Többeknél megfigyel­hető a közömbösség, eseten­ként a befelé fordul­ás, az elfá­­sultság.­­ Maradva a községi párt­­szervezetek munkáját kriti­záló kérdéseknél: mi az, ami­vel keveset foglalkoztak az el­múlt öt év során? — Az az igazság — válaszol Rápolti József —, hogy az imperializmus fellazító takti­kájával, az ellenséges propa­ganda hatásait ellensúlyozó felkészítő munkával keveset foglalkoztunk. Úgy érezzük, a tömegkommunikációs eszkö­zök ebben a tekintetben na­gyot fejlődtek. Keveset lép­tünk előre a marxizmus—le­­ninizmus klasszikusainak ol­vasására, az írásaikban fog­laltak alkalmazására történő nevelés területén. Mindezek azt mutatják: marad még bő­ven tennivalónk az elkövet­kező években. Hajdú István RÁPOLTI JÓZSEF: — Az ország gondjait a politikai képzésben is felvetik TÓTH LÁSZLÓ: — A lakóhelyet építő­szépítő munkára egy rossz szavunk sem lehet PAPP JÓZSEF: — A kukorica 81 má­zsát hozott a tépeseknek jegyzet--------------­ A HÁZTÁJI A napokban mezőgazdasághoz értő és átfogó ismeretekkel rendelkező is­merősömmel beszélgettünk. A téma a háztáji volt; még pontosabban azt la­tolgattuk, hogy milyen jelentős meny­­nyiségű termék kerül ki ezekből a kis­gazdaságokból, pedig azt megbecsülni is nagyon nehezen lehet, hogy saját fo­gyasztásukra ugyanakkor mennyit használnak fel. Különösebben új voná­sa nem is igen volt a beszélgetésnek, hiszen az elmúlt esztendőkben már na­gyon sokszor és nagyon sok helyen szó esett erről a témáról. Azaz a beszélge­tés során mégis egy-két — talán újabb gondolat is adódott. Azt minden újságolvasó ember tud­ja, hogy a háztáji gazdaságok terüle­tét — még pontosabban a föld nagy­ságát — törvények írják elő, törvények szabályozzák. Mégis gyakorta visszatérő kérdés nem egy ember számára: ho­gyan lehet, hogy ilyen kis földterület­ről ennyi mennyiségű árut értékesíte­nek. Természetesen nem várható el mindenkitől, hogy teljes mélységében ismerje a helyzetet. Pedig választ adni a kérdésre nem is olyan bonyolult. A háztáji gazdaságok ugyanis ezernyi szállal kapcsolódnak a közös gazdasá­gokhoz, úgy is szokták mondani — na­gyon helyesen — a közös gazdaságok szerves részei. Mindez pedig nemcsak azt takarja, hogy a legtöbb gazdaság­ban külön szakemberek segítik, szerve­zik a háztáji gazdaságok még eredmé­nyesebb munkáját, hanem azt is, hogy megfelelő fajtákkal látják el a kisgaz­daságokat, biztosítják a takarmány­­szükségletet és még arról is gondoskod­nak, hogy az átvétel, a termékek vagy az állatok eladása minél zökkenőmen­­tesebb legyen. Az, hogy a háztáji gaz­daságok termelése olyan most Magyar­­országon, mint amilyen, ennek is tu­lajdonítható. Annak, hogy évek óta vál­tozatlan az a politikai álláspont, amely kimondja: segíteni, ösztönözni kell a háztáji gazdaságok termelését és a nagyüzemeknek is feladata, hogy ezt a gazdaság szerves részének tekintsék, hiszen különben is tagjaikról van szó. A háztáji gazdaságok termelésének szinten tartása vagy növelése tehát to­vábbra is feladat. Mindezt azért írtam le újból, mert egy-két nem kívánatos jelenséggel is lehetett találkozni az el­múlt időben. No, nem arról van szó, hogy a törvényes kereteket, lehetősége­ket tömegesen sértették volna meg, de... Bármelyik közös gazdaság veze­tőjét is megilleti, jár neki az a háztáji terület, mint a szövetkezet bármelyik tagjának. Hogy a szövetkezetnek ez vagy az a vezetője mit termel, mit ál­lít elő háztáji gazdaságában, az is a lehetőségektől, az adottságoktól vagy éppen a szokásoktól függ, úgy is lehet­ne írni: magánügy. Az írott és íratlan szabályokat, szokásokat a sok száz ve­zető közül nem is sokan lépik át. Álta­lánosabb inkább az: annyi a munká­juk, elfoglaltságuk a közös gazdaság irányításával, vezetésével, hogy kevés idejük marad a háztáji gazdálkodásra. Hangsúlyozom: ez jellemző a vezetők nagyobb részére. Néhány ember vi­szont sokszor nem figyel oda kellően, hogy mit csinál, mit tesz és annak mi­lyen kihatásai lehetnek a falura, az adott közösségre. Okkal vagy oktalanul szóbeszéd tárgyává teszik magukat. Olyan növényt termelnek vagy olyan állatot tartanak, amely jóval nagyobb jövedelmet biztosít a háztájiból,­ mint amire a többi embereknek lehetőségük van. Igénybe vesznek olyan eszközöke és díjazásokat, juttatásokat, amelyek általában a tagoknak nem, vagy csak nagyon ritkán adatik meg. Arról a sú­lyosabb esetről talán beszélni sem kell, amikor a közösség vagyonához nyúl­nak. Van-e, lehet-e a vezetőkkel szemben olyan követelmény, amely összefügg a háztájival? Igen van! Egyrészt a tör­vény, amely mindenkire egyformán vonatkozik, másrészt az adott közösség­nek azok az íratlan erkölcsi normái, amelyeket megsérteni semmiképpen sem szabad. Ha tag sérti meg az is baj, de ha vezető, akkor az még nagyobb hiba. Kár, nagy kár származik ebből és nem is csak anyagi. Nagyszerűen dolgozó, munkálkodó kollektívákat zavarhat meg általánosításokkal — mert erre aztán hajlamosak vagyunk! Ez pedig senkinek nem jó, senkinek nem hasz­nál. R. B. A NAGY KÉRDÉS Nem hiszem, hogy lenne­­ olyan ember, akit ne érdekel­ne, hogy lesz-e elegendő éle­lem az asztalán, elő tudja-e teremteni a mezőgazdaság azokat a nélkülözhetetlen tápanyagokat, amely nélkül nincs emberi élet? Az éhín­ség már a múlté! — mond­hatják egyesek. Sajnos sok­szor nagyon is Európa szem­szögéből nézzük a dolgokat. Figyelmen kívül hagyjuk azt a rideg tényt, hogy területi-­­­leg és népességileg messze el­maradunk a többi kontinens­től. Mi nagyon szerencsés­­ körülményeinknek köszön-t hetjük viszonylagos jólétün-­­­ket. A világ vívja „kenyér-­­ csatáját”. Oda jutottunk, hogy az élelmiszer fegyverré vált az ember kezében. Nem egy esetben politikai elképze­léseket lehet vele érvényre juttatni. A napokban jelent meg a Közgazdasági és Jogi Kiadó gondozásában Sárkány Pál tollából egy nagyon érdekfe­szítő könyv, amely az embe­riség talán egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kérdé­sével, az élelmiszertermelés válságjelenségeivel foglalko­zik. Olyan kérdésekre pró­bál választ adni, mint pél­dául: Melyek a válság köz­vetlen és közvetett okai? Ké­pes lesz-e az emberiség a ter­melés és elosztás diszhar­móniáját harmóniává vál­toztatni? Mit tehetnek a fej­lett országok a XX. század fordulóján az éhező milliók­ért? Milyen szerepet játszik az élelmiszertermelés a szo­cialista országok gazdálkodá­si rendszerében? Vagy a földi javak előállítása fenye­getheti-e magát a jó­ öreg planétánkat? Nagyon izgal­mas kérdések ezek. Talán sokszor mi sem figyelünk föl eléggé ezekre a jelenségekre. A megoldás kulcsa az em­ber kezében van. A zárba ne­künk kell a kulcsot elkészí­teni. „... a jelenlegi élelmezé­si világválság nem az élelmi­szertermelés, nem is a túl-'­népesedés, hanem elsősorban az elosztás válsága.” — ál­lapítja meg Sárkány Pál vég­ső konklúzióként könyvé­ben. Természetesen ebbe jócskán „belejátszanak” a tudományos, technikai meg­határozók is. De a lényeg azt hiszem, kimondottan tár­sadalmi. „Vihar előtt va­gyunk — állapította meg Jaenke, az ismert amerikai élelmezési szakértő — amely talán felülmúlja az 1970-es évekét”. A mezőgazdasági terme­lést részben természeti, rész­ben társadalmi-gazdasági té­nyezők szabják meg. A ter­mészeti tényezőkhöz (ame­lyek kialakítják a gazdálko­dás sajátosságait) tartozik: a talaj, a termelés szezonális jellege, a természeti erőfor­rások hasznosításának mérté­ke és a gazdálkodási tér. Az elmondottak mellett a társa­dalmi-gazdasági erőknek a gazdálkodásra való befolyá­sa legalább olyan sokrétű, mint az előzőeké. A mező­­gazdasági termelésben négy alapvető típust különítünk el, nevezetesen: az önellátót, a vegyest, amely önellátó és kisárutermelő, a tőkés áru­termelőt és a szocialista nagyüzemet Ennek a négy alaptípusnak a Földön a leg­különbözőbb formációi ala­kultak ki az idők során. A gazdasági és társadalmi tényezők között kiemelkedő szerepet játszik a föld tulaj­donviszonya, az adott terület népsűrűsége és eltartó ké­pessége, valamint a gazdál­kodás műszaki színvonalának alakulása. Az élelmiszertermelés— népesség—fogyasztás hármas kapcsolata szoros egységet képez, meghatározza a gaz­dálkodási kultúra színvona­lát. A világot a társadalmi megosztottságon kívül még egy másik megosztottság is terheli, mégpedig, amint Sár­kány Pál írja: „A világné­pesség egy része abba pusz­tul bele idő előtt, hogy soha­sem lakott jól, a másik része pedig — képletesen szólva — halálra eszi magát”. Ha si­kerülne a termelés szintjének gazdaságilag elérhető felső határát elérni a Föld 3,5 milliárd hektárnyi mezőgaz­dasági területén, a jelenleg is hasznosítható területek pro­duktumával mintegy 30—35 milliárd embert tudnánk jól­lakatni. De amíg Afrikában a kezdetleges módszerekkel gabonafélékből egy hektárról 3—4 mázsát takarítanak be, addig a jelenleg mintegy 4 milliárd ember ellátása sincs megoldva. Nem beszélve ar­ról, hogy 1969—71 között a fejlett országok takarmányo­zásra felhasznált gabona­­mennyisége — 370 millió ton­na — több volt, mint ami elegendő lett volna Kína és India millióinak ellátásához. Az élelmiszertermelésben a gabonafélék hosszú távon a legfontosabb tápláléknak tekinthetők. Ennek megfe­lelően állapítja meg a szer­ző, hogy Észak-Amerika az a terület, amelytől nagy­mértékben függ a Föld élel­mezési biztonsága mindaddig, amíg a más területeken nem „ugrik” meg a termelés nagy­sága. A világban uralkodó ten­denciák alól hazánk sem von­hatja ki magát. A mezőgaz­dasági termelés feltételeivel rendelkezünk. Ha nem is minden ágazatban, ha nem is az egész vertikum területén, de jónéhányban az elsők kö­zött vagyunk. Ez egyúttal kötelez is bennünket, de to­vább sarkall azon területen is, ahol hátul kullogunk még. Komoly tartalékaink vannak, amelyek mellett sokszor szót­lanul elmegyünk. Speciális adottságainkat a végsőkig ki kell használni. A biológiát kell használni. A biológiai, műszaki és emberi adottsá­gok összhangja ad csak meg­oldást! (Dr. Sárkány Pál: A világ­­élelmezési válság, Bp. 1979.) Surányi Béla x HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1980. FEBRUAR lj

Next