Hajdú-Bihari Napló, 1980. február (37. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-01 / 26. szám
Átlagos adottságokkal jó eredményt értünk el... A KONGRESSZUSI HATÁROZATOK MEGVALÓSULÁSA DERECSKÉN Rápolti József fényképe jó néhány tablón látható. A derecskei községi pártbizottság titkára — a pártház folyosóján kifüggesztett dokumentumok szerint — nemcsak alkalmilag ismeri az egykori járási székhely pártmunkásait. Egyedül is be tudna számolni az elmúlt évek eredményeiről, a XI. kongresszus határozatainak végrehajtásáról, de több emberrel szerettünk volna találkozni. Tóth László tanácselnök nem is olyan régen még a nagyközség párttitkára volt, Papp Józsefnek, a végrehajtó bizottság termelési felelősének meghívása pedig a titkár nem is leplezett szándékát mutatja: a gazdasági építőmunka eredményeinek elemzését tartja fontosnak. — A XI. kongresszus határozatainak megvalósulását — mondja Rápolti József — a párttagok és a párton kívüliek is úgy értékelik: előbb széjjelnéznek maguk körül. Otthon, az üzemben, a ház körül, a boltokban. S azt látják: átlagos adottságokkal az átlagna jobban állunk. Az ipari üzemek szépen fejlődtek az elmúlt öt év alatt A MEZŐGÉP gyáregységénél lényeges változás történt a termelés szerkezetében. Áttértek a MOBITOX csávázógép egyes alkatrészeinek és részegységeinek gyártására. A Fa-, Fém- és Építőipari Szövetkezet jelentős szerepet tölt be a község ipari üzemei között. Tevékenységük az egész megyére kiterjed. Az utóbbi időben az ipari munka helyett egyre inkább az építőipari termelésük növekedett, de jelentős a lakosság részére végzett szolgáltatásaik menynyisége is. Dinamikusan fejlődtek a debreceni Üvegfeldolgozó Ipari Szövetkezet derecskei részlegei. — Három termelőszövetkezetünk van — veszi át a szót Papp József, a végrehajtó bizottság termelési felelőse, a Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnökhelyettese — Ezeknek a szövetkezeteknek nincs okuk a szégyenkezésre. Megkezdődött és jó irányba halad a szakosodás ez a növénytermesztésben 3-4 jól jövedelmező növényiégért való átállást jelent. A Vörös Csillag a napraforgóval két éve az első az IKR-rendszer gazdaságai között. Az őszi búza 1978-ban elérte a Petői Tsz-ben az 57, a tépei Aranykalászban az 51,3 mázsás átlagot, nálunk is 49 volt. A kukorica 81 mázsát hozott idén a tépeseknek, 76 fölött volt Petőfiben és 60 mázsa nálunk. A szarvasmarha-tenyésztés, amely korábban veszteséges volt, 1979-re nyereséget hozott. A Holstein fríz állomány minden tehem 250 literrel több tejet adót mint 1978-ban, s ezt az országos 60, illetve a megyei 80 literes növekedéshez kell hasonlítani. A Petőfi Tsz-ben húshasznú szarvasmarha tenyésztésére szakosodtak. — Nálunk ez a három tsz sok embernek ad munkát. Az, hogy évek óta nyereségesek, már jó eredmény, de csak néhány adattal bizonyítanám: az emberek is érzik a jó gazdálkodás hasznát! A Vörös Csillagban 24 ezerről 38 ezerre, a Petőfiben 31 ezerről 41 ezer forintra nőtt — öt év alatt — az egy főre jutó éves jövedelem, és a tépes tsz-ben is meghaladja a 34 ezer forintot. — Ha már a jövedelmeknél tartunk — kapcsolódik a beszélgetésbe Tóth László — a háztájiról se feledkezzünk meg. A kongresszusi határozat is kimondja, hogy népgazdasági érdekeinknek megfelelően továbbra is támogatni kell a háztáji és kisegítő gazdaságok termelését. Nálunk, a kedvező intézkedések hatására, például fellendült a marha- és sertéstenyésztési kedv. Igaz, most van egy kis probléma, mert egy esztendő alatt közel 60 százalékkal nőtt a leadott vágómarhák száma. Ez részben annak köszönhető, hogy a korábbi állomány most került vágósorba, részben az egyre szükségesebbé váló fajtacsere az indok. — összességében mi úgy érezzük, a változóan meghatározó szerepű mezőgazdaságban átlagos adottságokkal jó eredményeket értünk el. Az ipari üzemeknél megindult a mozgás a gazdaságosabb termékek gyártásának irányába. A község ellátása jónak értékelhető, és a lakóhelyet építőszépítő közösségi munkára egy rossz szavunk sem lehet. — No persze, nem ilyen rózsaszínű a kép — szól közbe Papp József. — A termőföld kihasználásával tudunk még előbbre lépni. Bőséges tartalékok vannak a munkaidő kihasználásában, mint például a melléktermékek (kukoricaszár) hasznosításában is volt mit tenni. — Hogyan látják a kongresszusi irányelvek tükrében az ország helyzetét? — Az ország gondjait a politikai jártatásban is felvetik — mondja Rápolti József. — A párttagok ilyen témák tárgyalásakor a legaktívabbak, és nyugodtan mondhatom, nemcsak a tagság, de a pártonkívüliek körében is egyre növekszik a tisztánlátás iránti igény. A nehéz helyzetet itt is részben külső okok, részben belső tényezők együttes következményeként értékelhetjük. Mindannyian tudjuk, érezzük, nincs most könnyű helyzetben az ország, de bízunk a pártban, s nem félünk a jövőtől. Az ismert mondást, aki jól dolgozik, az boldogul, itt továbbfejlesztették: aki jól dolgozik, az a jövőben is boldogulni fog. — Néhányan már nagyon is boldogulnak — mondja Tóth László — és kérdő tekintetemre hozzáteszi. — Pár kisiparosra gondolok, de a kisiparos szót jó lenne idézőjelbe tenni. Van már Derecskén is néhány szakmával és egy-két segéddel rendelkező iparos, aki inkább ide-oda bedolgozik. Ráadásul azt is nehéz felderíteni, hányan járnak hozzá esténként „segíteni”, ahogyan az esetleges felelősségre vonás alkalmával a fusizást emlegetik. Ezek az emberek a lakossági igények kielégítésében nem sűrűn jeleskednek. A derecskeiek látják a gyors boldogulást, házépítést egy év alatt, és még folytathatnám. Mindezt persze nehezen tudják összeegyeztetni a népgazdasági helyzettel, az elért eredmények megtartását célzó intézkedésekkel. Félreértés ne essék, nem a munkával szerzett jogos jövedelmet irigylik, azt látják: itt már nem mindig arányos a munka és a jövedelem ! — Erről az öt év munkáját elemző beszámolóban is szóltunk — mondja Rápolti József. — Az ideológiai munkát értékelő összegzésben leírtuk, hogy következetes volt, de kevés eredménnyel járt a kispolgári magatartás és életszemlélet visszaszorítása érdekében végzett propagandamunka. A kör ugyan nem bővült, társadalmi veszélyessége a korábbihoz hasonló. Sokaknál fellelhető a közösségi, társadalmi érdekek figyelmen kívül hagyása, fokozottabban jelentkezik a pénzhajhászás, és nő a törtetők száma. Többeknél megfigyelhető a közömbösség, esetenként a befelé fordulás, az elfásultság. Maradva a községi pártszervezetek munkáját kritizáló kérdéseknél: mi az, amivel keveset foglalkoztak az elmúlt öt év során? — Az az igazság — válaszol Rápolti József —, hogy az imperializmus fellazító taktikájával, az ellenséges propaganda hatásait ellensúlyozó felkészítő munkával keveset foglalkoztunk. Úgy érezzük, a tömegkommunikációs eszközök ebben a tekintetben nagyot fejlődtek. Keveset léptünk előre a marxizmus—leninizmus klasszikusainak olvasására, az írásaikban foglaltak alkalmazására történő nevelés területén. Mindezek azt mutatják: marad még bőven tennivalónk az elkövetkező években. Hajdú István RÁPOLTI JÓZSEF: — Az ország gondjait a politikai képzésben is felvetik TÓTH LÁSZLÓ: — A lakóhelyet építőszépítő munkára egy rossz szavunk sem lehet PAPP JÓZSEF: — A kukorica 81 mázsát hozott a tépeseknek jegyzet-------------- A HÁZTÁJI A napokban mezőgazdasághoz értő és átfogó ismeretekkel rendelkező ismerősömmel beszélgettünk. A téma a háztáji volt; még pontosabban azt latolgattuk, hogy milyen jelentős menynyiségű termék kerül ki ezekből a kisgazdaságokból, pedig azt megbecsülni is nagyon nehezen lehet, hogy saját fogyasztásukra ugyanakkor mennyit használnak fel. Különösebben új vonása nem is igen volt a beszélgetésnek, hiszen az elmúlt esztendőkben már nagyon sokszor és nagyon sok helyen szó esett erről a témáról. Azaz a beszélgetés során mégis egy-két — talán újabb gondolat is adódott. Azt minden újságolvasó ember tudja, hogy a háztáji gazdaságok területét — még pontosabban a föld nagyságát — törvények írják elő, törvények szabályozzák. Mégis gyakorta visszatérő kérdés nem egy ember számára: hogyan lehet, hogy ilyen kis földterületről ennyi mennyiségű árut értékesítenek. Természetesen nem várható el mindenkitől, hogy teljes mélységében ismerje a helyzetet. Pedig választ adni a kérdésre nem is olyan bonyolult. A háztáji gazdaságok ugyanis ezernyi szállal kapcsolódnak a közös gazdaságokhoz, úgy is szokták mondani — nagyon helyesen — a közös gazdaságok szerves részei. Mindez pedig nemcsak azt takarja, hogy a legtöbb gazdaságban külön szakemberek segítik, szervezik a háztáji gazdaságok még eredményesebb munkáját, hanem azt is, hogy megfelelő fajtákkal látják el a kisgazdaságokat, biztosítják a takarmányszükségletet és még arról is gondoskodnak, hogy az átvétel, a termékek vagy az állatok eladása minél zökkenőmentesebb legyen. Az, hogy a háztáji gazdaságok termelése olyan most Magyarországon, mint amilyen, ennek is tulajdonítható. Annak, hogy évek óta változatlan az a politikai álláspont, amely kimondja: segíteni, ösztönözni kell a háztáji gazdaságok termelését és a nagyüzemeknek is feladata, hogy ezt a gazdaság szerves részének tekintsék, hiszen különben is tagjaikról van szó. A háztáji gazdaságok termelésének szinten tartása vagy növelése tehát továbbra is feladat. Mindezt azért írtam le újból, mert egy-két nem kívánatos jelenséggel is lehetett találkozni az elmúlt időben. No, nem arról van szó, hogy a törvényes kereteket, lehetőségeket tömegesen sértették volna meg, de... Bármelyik közös gazdaság vezetőjét is megilleti, jár neki az a háztáji terület, mint a szövetkezet bármelyik tagjának. Hogy a szövetkezetnek ez vagy az a vezetője mit termel, mit állít elő háztáji gazdaságában, az is a lehetőségektől, az adottságoktól vagy éppen a szokásoktól függ, úgy is lehetne írni: magánügy. Az írott és íratlan szabályokat, szokásokat a sok száz vezető közül nem is sokan lépik át. Általánosabb inkább az: annyi a munkájuk, elfoglaltságuk a közös gazdaság irányításával, vezetésével, hogy kevés idejük marad a háztáji gazdálkodásra. Hangsúlyozom: ez jellemző a vezetők nagyobb részére. Néhány ember viszont sokszor nem figyel oda kellően, hogy mit csinál, mit tesz és annak milyen kihatásai lehetnek a falura, az adott közösségre. Okkal vagy oktalanul szóbeszéd tárgyává teszik magukat. Olyan növényt termelnek vagy olyan állatot tartanak, amely jóval nagyobb jövedelmet biztosít a háztájiból, mint amire a többi embereknek lehetőségük van. Igénybe vesznek olyan eszközöke és díjazásokat, juttatásokat, amelyek általában a tagoknak nem, vagy csak nagyon ritkán adatik meg. Arról a súlyosabb esetről talán beszélni sem kell, amikor a közösség vagyonához nyúlnak. Van-e, lehet-e a vezetőkkel szemben olyan követelmény, amely összefügg a háztájival? Igen van! Egyrészt a törvény, amely mindenkire egyformán vonatkozik, másrészt az adott közösségnek azok az íratlan erkölcsi normái, amelyeket megsérteni semmiképpen sem szabad. Ha tag sérti meg az is baj, de ha vezető, akkor az még nagyobb hiba. Kár, nagy kár származik ebből és nem is csak anyagi. Nagyszerűen dolgozó, munkálkodó kollektívákat zavarhat meg általánosításokkal — mert erre aztán hajlamosak vagyunk! Ez pedig senkinek nem jó, senkinek nem használ. R. B. A NAGY KÉRDÉS Nem hiszem, hogy lenne olyan ember, akit ne érdekelne, hogy lesz-e elegendő élelem az asztalán, elő tudja-e teremteni a mezőgazdaság azokat a nélkülözhetetlen tápanyagokat, amely nélkül nincs emberi élet? Az éhínség már a múlté! — mondhatják egyesek. Sajnos sokszor nagyon is Európa szemszögéből nézzük a dolgokat. Figyelmen kívül hagyjuk azt a rideg tényt, hogy területi-leg és népességileg messze elmaradunk a többi kontinenstől. Mi nagyon szerencsés körülményeinknek köszön-t hetjük viszonylagos jólétün-ket. A világ vívja „kenyér- csatáját”. Oda jutottunk, hogy az élelmiszer fegyverré vált az ember kezében. Nem egy esetben politikai elképzeléseket lehet vele érvényre juttatni. A napokban jelent meg a Közgazdasági és Jogi Kiadó gondozásában Sárkány Pál tollából egy nagyon érdekfeszítő könyv, amely az emberiség talán egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kérdésével, az élelmiszertermelés válságjelenségeivel foglalkozik. Olyan kérdésekre próbál választ adni, mint például: Melyek a válság közvetlen és közvetett okai? Képes lesz-e az emberiség a termelés és elosztás diszharmóniáját harmóniává változtatni? Mit tehetnek a fejlett országok a XX. század fordulóján az éhező milliókért? Milyen szerepet játszik az élelmiszertermelés a szocialista országok gazdálkodási rendszerében? Vagy a földi javak előállítása fenyegetheti-e magát a jó öreg planétánkat? Nagyon izgalmas kérdések ezek. Talán sokszor mi sem figyelünk föl eléggé ezekre a jelenségekre. A megoldás kulcsa az ember kezében van. A zárba nekünk kell a kulcsot elkészíteni. „... a jelenlegi élelmezési világválság nem az élelmiszertermelés, nem is a túl-'népesedés, hanem elsősorban az elosztás válsága.” — állapítja meg Sárkány Pál végső konklúzióként könyvében. Természetesen ebbe jócskán „belejátszanak” a tudományos, technikai meghatározók is. De a lényeg azt hiszem, kimondottan társadalmi. „Vihar előtt vagyunk — állapította meg Jaenke, az ismert amerikai élelmezési szakértő — amely talán felülmúlja az 1970-es évekét”. A mezőgazdasági termelést részben természeti, részben társadalmi-gazdasági tényezők szabják meg. A természeti tényezőkhöz (amelyek kialakítják a gazdálkodás sajátosságait) tartozik: a talaj, a termelés szezonális jellege, a természeti erőforrások hasznosításának mértéke és a gazdálkodási tér. Az elmondottak mellett a társadalmi-gazdasági erőknek a gazdálkodásra való befolyása legalább olyan sokrétű, mint az előzőeké. A mezőgazdasági termelésben négy alapvető típust különítünk el, nevezetesen: az önellátót, a vegyest, amely önellátó és kisárutermelő, a tőkés árutermelőt és a szocialista nagyüzemet Ennek a négy alaptípusnak a Földön a legkülönbözőbb formációi alakultak ki az idők során. A gazdasági és társadalmi tényezők között kiemelkedő szerepet játszik a föld tulajdonviszonya, az adott terület népsűrűsége és eltartó képessége, valamint a gazdálkodás műszaki színvonalának alakulása. Az élelmiszertermelés— népesség—fogyasztás hármas kapcsolata szoros egységet képez, meghatározza a gazdálkodási kultúra színvonalát. A világot a társadalmi megosztottságon kívül még egy másik megosztottság is terheli, mégpedig, amint Sárkány Pál írja: „A világnépesség egy része abba pusztul bele idő előtt, hogy sohasem lakott jól, a másik része pedig — képletesen szólva — halálra eszi magát”. Ha sikerülne a termelés szintjének gazdaságilag elérhető felső határát elérni a Föld 3,5 milliárd hektárnyi mezőgazdasági területén, a jelenleg is hasznosítható területek produktumával mintegy 30—35 milliárd embert tudnánk jóllakatni. De amíg Afrikában a kezdetleges módszerekkel gabonafélékből egy hektárról 3—4 mázsát takarítanak be, addig a jelenleg mintegy 4 milliárd ember ellátása sincs megoldva. Nem beszélve arról, hogy 1969—71 között a fejlett országok takarmányozásra felhasznált gabonamennyisége — 370 millió tonna — több volt, mint ami elegendő lett volna Kína és India millióinak ellátásához. Az élelmiszertermelésben a gabonafélék hosszú távon a legfontosabb tápláléknak tekinthetők. Ennek megfelelően állapítja meg a szerző, hogy Észak-Amerika az a terület, amelytől nagymértékben függ a Föld élelmezési biztonsága mindaddig, amíg a más területeken nem „ugrik” meg a termelés nagysága. A világban uralkodó tendenciák alól hazánk sem vonhatja ki magát. A mezőgazdasági termelés feltételeivel rendelkezünk. Ha nem is minden ágazatban, ha nem is az egész vertikum területén, de jónéhányban az elsők között vagyunk. Ez egyúttal kötelez is bennünket, de tovább sarkall azon területen is, ahol hátul kullogunk még. Komoly tartalékaink vannak, amelyek mellett sokszor szótlanul elmegyünk. Speciális adottságainkat a végsőkig ki kell használni. A biológiát kell használni. A biológiai, műszaki és emberi adottságok összhangja ad csak megoldást! (Dr. Sárkány Pál: A világélelmezési válság, Bp. 1979.) Surányi Béla x HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1980. FEBRUAR lj