Hajdú-Bihari Napló, 1980. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-22 / 274. szám

Előkészítés az iskolára ———TM—WWw— . Óvoda a puszta szélén Közel egy éve adták át az aradványpusztai napközi­otthonos óvodát. A mintegy ezer lelket számláló telepü­lésen már évek óta nagy szükség volt az óvodára, hi­szen­ a szomszédos községek­kel ellentétben Aradvány­­puszta fejlődő falu, ahol nem ritka, hogy családok te­lepülnek vissza, s a fiatalok is maradnak. A demográfiai hullám mind jobban érezteti hatá­sát. Széll Kálmán, az arad­ványpusztai általános iskola igazgatója elmondta, hogy pár éve még csak 9—10 gye­rek iratkozott első osztály­ba, ezzel szemben az idén már 19 kisiskolással kezd­hették az új tanévet. Csöp­pet sem mindegy, hogy ezek a gyerekek milyen előképzés után kerülnek az iskolába. Bár a mostani elsősök mind­össze félévet jártak óvodába, felkészültségük, alkalmaz­kodó képességük lényegesen jobb, mint azoké, akik csak a 196 órás iskolai előkészítőn vettek részt. — Az óvoda — mondja Sopronyi Anna, az arad­­ványpusztai napköziotthonos óvoda vezetője, az intéz­mény egyetlen képesített óvónője — segít a gyerekek­nek abban, hogy a közösség természetes életformájukká váljon, ezt belső szükséglet­ként a későbbiekben is igé­nyeljék. A különböző nehéz­ségi fokú feladatok megol­dása a gyerekek gondolko­dását fejleszti, s egyben elő­készíti őket az iskolai tanu­lásra. Az óvoda feladata ma már nem csupán a gondozás, de az oktatás és nevelés is. Ter­mészetesen nem pótolhatja a családot, az otthont, bizo­nyos értelemben mégis több annál. Míg végigvezet az óvoda szép, jól felszerelt helyiségein, Sopronyi Annát arról kérdezem, milyen kö­rülmények között élnek ezek a gyerekek odahaza. — Többségük ma már meglehetősen jó körülmé­nyek között él, de szép számmal akadnak még olyan családok, melyek nem tud­ják, vagy nem biztosítják gyermekeik számára azokat a feltételeket, melyek segít­hetnék a biológiai és szelle­mi fejlődést. Gondolok itt a rendszeres életmódra, a vi­taminokban gazdag, egészsé­ges táplálkozásra épp­úgy, mint arra a kulturált kör­nyezetre, amit egy modern óvoda biztosítani tud. Az óvoda, lehetőségeihez mérten ezt igyekszik pótolni, annak ellenére, hogy az ok­tatás például osztatlan cso­portban folyik, így a vezető a négy-, öt-, illetve hatéves gyerekekkel egyaránt kény­telen foglalkozni. — Nehéz 36 különböző ko­rú gyerekkel együtt dolgoz­ni — mondja az óvónéni. — Elsősorban azokat a gyere­keket vettük fel, akik jövő ősszel iskolába mennek. Kénytelenek voltunk így dönteni, hogy alapos felké­szítésben részesíthessük a leendő kisiskolásokat. A töb­biek már szerencsésebb hely­zetben vannak, mert nem csupán egy évig járnak óvo­dába, s így szinte a teljes tantervi anyagot elsajátít­hatják. Néhány hónapi óvodai foglalkozás után máris lé­nyeges változás tapasztalha­tó a kicsinyek magatartásá­ban. Az étkezés előtti kéz­mosást természetesnek tart­ják, önállóan rakják fel a kis asztalokra az ízléses jé­nai tányérokat, poharakat. A terítés is fejleszti a gyere­kek szép iránti fogékonysá­gát. Az óvodások napi prog­ramjáról az óvónő elmondta, hogy hetente több alkalom­mal is van testnevelés, kör­nyezetismeret, matematika, rajz, valamint ének-zene foglalkozás. Jellemző a gye­rekek fokozódó érdeklődésé­re, hogy a heti két „iroda­lom” órán, amely nem köte­lező foglalkozás (eközben a gyerekek játszhatnak is), szinte az egész csoport részt vesz.­­ Valamennyiünk közös örömére sikerült megszer­vezni, hogy kéthetente Nyír­­adonyból eljönnek mesefil­met vetíteni a gyerekeknek. S amikor csak lehet, elvisz­­szük a gyerekeket a báb­színház előadásaira is. Ilyen­kor a termelőszövetkezet biztosít számunkra buszt. — örülünk annak is — tette hozzá a vezető óvónő —, hogy az óvoda segíthet a helyi általános iskolán. Konyhánkon ugyanis nem csupán az óvoda számára, hanem az iskolának is főz­nek, s így lehetővé vált is­kolai napközi otthon létesí­tése. S ezzel együtt a ta­máspusztai gyerekek is osz­tott tanmenetű iskolában ta­nulhatnak Aradványpusztán. Gondot okoz azonban, hogy a 25 személyesre tervezett óvodában 36 gyereket kell tanítani. S így nincsenek meg az oktatás kívánatos fel­tételei. Nánási Andrásnét az óvo­da konyhájában kerestem meg s kértem, beszéljen az itt dolgozók munkájáról és problémáiról. — Jól felszerelt, modern gépekkel ellátott hatalmas konyha a mienk. Minden olyan itt, mint akármelyik városi új óvodában — mond­ja a szakácsnő. — A kor­szerű konyhai felszerelések valóban sokat könnyítenek az itt dolgozók munkáján. A probléma azonban az, hogy a személyzet nem elég az it­teni munkák ellátására, hi­szen mi nemcsak főzünk, hanem takarítunk is, s bi­zony gyakran előfordul, hogy magunk hordjuk be a fát vagy a szenet, jóllehet higiéniai szempontból ez nem megengedett. Végezetül Sopronyi Anna óvónő még hozzátette: Tud­juk, hogy országszerte nagy gond az óvodás korúak elhe­lyezése. Ilyen körülmények között az, hogy Aradvány­pusztán óvodához jutottak a kicsinyek, még nagyobb je­lentőséggel bír. De remé­lem, hogy előbb-utóbb sor kerülhet a bővítésre, s ak­kor mód lesz valamennyi óvodás korú elhelyezésére. K. Bíró Gyöngyi SZEGI LÁSZLÓ ELŐADÓESTJÉRŐL Szegi László tehetsége nyilvánvalóvá vált az ama­tőr színpadi kifejezési for­mában. Mondandójához az alapvető írói anyagon túl mindig kedvére talált elő­adókat (középiskolai csoport­ról lévén szó). Gondolatme­nete — diákokat játszatott — egyértelmű és világos volt. A Magi Istvánnal együtt szerkesztett és rendezett produkciók éppúgy hordoz­ták magukban a diákok tan­anyagon túli színházlélegző kedvét, mint a szép magyar beszéd, a szerkesztés, a játé­kosság örömét. Most előadóművészként je­lentkezett. Tóth Árpád köl­tészetének tolmácsolását vál­lalta, ami a versmondók többségénél nem számít há­lás feladatnak. Ez a vál­lalás nemcsak egykori isko­lája névadójának szólt. El­érkezett az előadó-művészet pódiumához, s úgy gondolt csatát nyerni, hogy szerkesz­tőként és előadóművészként is jelen legyen. Az impresszionista hangu­latú Tóth Árpád költészeté­nek Szegi birtokában van, a szerkesztés igazolja, de elő­adói stílusa ezt még csak pillanatokban villantja fel. Az „Esti sugárkoszorú” isko­lai tananyag — az előadó eb­ből a műből élményt teremt. S bár véleményem szerint egyénisége ellentmond a „Meddő órán” választásá­nak, a legdrámaibb pillana­tot ott hozta létre. De aki vállalja a „Hajnali szere­­nád”-ot, annak ezt kiválóan kell megoldani, főleg ha ez az indító művek egyike. Egyéniségének egy eddig nem ismert oldalát tárta fe­lénk Szegi László. Amíg ő közösséget úgy mozgat, hogy azt a komédia, a vidámság felé irányítja (irodalmi szín­padára gondolok), addig ön­magából egy „Tóth Árpád”-i befelé fordulást „hoz ki”, te­hetségének sokoldalúságát bizonyítandó. A „Jó éjsza­kát” című költményt az elő­adóművészek teljes bizton­ságával mondja el. Hang­anyaga ez alkalommal meg­felelőnek bizonyult; kérdé­sesnek érzem az újabb je­lentkezés hangskáláját, amin feltétlenül színesítenie kell, bármilyen további műsorba kezd. Pazár István zongora­­játéka fokozta az est hangu­latát, amit Szegi László már az elején megteremtett a költő idézésével. Harangozó Attila MCTAI1MMJ­M­mwi'­VIMIMffi A Magyar Nemzeti Múze­umban található az ország egyik leggazdagabb textil­gyűjteménye. Nem csak a történeti múlt emlékeit őr­zik, konzerválják itt, de a ma tipikus ruhatárából is szemrevaló kollekciót tudnak bemutatni. Gyűjtési körük igen széles. „Mindent gyűjtünk, ami tipikus egy korszakra — mondja Földiné dr. Dózsa Katalin, a gyűjtemény veze­tője. Viseleteket, hímzéseket, szőnyegeket, vagy aminek az anyaga textil, azt itt megtalálhatjuk. Ha egy-egy korszak jellegzetes darabjai neves személyekhez vagy eseményekhez is kötődnek, különösen becses darabjai gyűjteményünknek! A történelmi vagy neves személyek tárgyai, ruházatuk szinte az élő személyiség je­lenlétét, „létezését” valószí­nűsítik számunkra, akár a kiállítások vitrinjeiben, akár a kinyílt szekrényajtók gon­dosan letakart fogasai alól előbukkanó öltözeteiben, így csodálhatjuk meg Kos­suth kormányzói atilláját, amelyet 1848—49-ben viselt, Deák Ferenc hímzett bőr­tárcáját, vagy Erzsébet ki­rályné fekete selyem ruha­derekát, melyet a véres drá­ma idején viselt. A 12 ezer darabból álló gyűjtemény a hímzésektől a szőnyegekig, a gyerektakarótól a zászlókig, uszályfogóktól a zsebkendő­tartóig és a kesztyűtágítóig, a ruhadíszítő ékszerekig mindent magába foglal, ami kapcsolatban áll a divattal, a lakáskultúrával. Számos nagysikerű nemzetközi kiál­lítás is bizonyítja a gyűjte­mény gazdagságát. — „De nem okoz-e gon­dot ennek a sok különféle textíliának a tárolása?” — kérdem Dózsa Katalintól. — „Valóban igen rossz kö­rülmények között voltunk eddig. Évekig kellett raktá­rozási gondjaink megoldásá­ra várni. A múzeumi főosz­tály két és félmilliós beru­házása most teljesen korsze­rű raktárt rendezett be. Na­gyobb gondunk már az, hogy nincs megfelelő restaurátor­műhelyünk”. Beszélgetésünk színtere, a­­szűk restaurátori szoba, rög­vest elárulja, hogy egyik alapvető feltételük is hiány­zik: a tér. A ruhák — olykor 8 méter széles kerületű al­jakkal nehezen tisztíthatók, kezelhetők, ezekről a prob­lémákról szól Sípos Enikő restaurátor, aki 13 éve dol­gozik a szakmában.­­ „Elvben nincs is hely nagyobbszabású restaurálá­sokra, ezért gyakran „albér­letbe” kényszerülünk, példá­ul az Iparművészeti Múzeum restaurátorműhelyébe. A textilrestaurálás igen össze­tett feladat. A munka több fázisra oszlik. Tisztában kell lenni a kémiai eljárásokkal és biztos anyagismerettel kell rendelkezni. A varrás, amit a textilrestaurátor mun­kájának tartanak, csak egyik része, töredéke az összres­­taurátori feladatnak”. Mikor afelől érdeklődöm, van-e jelenleg olyan munká­ja, amin keresztül közelebb­ teg fotót vesz elő. A képeken jól is megismerhetnénk e Mária királyné (II. Lajos ki­szakma nehézségeit és szépi­rály felesége) menyasszonyi­ségeit, Sípos Enikő egy kő­ ruháját láthatjuk. 1928-ban vásárolták meg Máriacellből, eddig csak állagmegóvás cél­jából végeztek rajta javításo­kat, az első komoly restaurá­lásra most kerülhet sor. Az 1500-as évek első évtizedei­ből származó ruhát alaposan megviselték az évszázadok. Eleve nagy gondot okoz, hogy hogyan tudják alábé­lelni megfelelő anyaggal, hi­szen egészen más alapanya­gú szöveteket használnak ma már. De nem közömbös az sem, milyen varrófonalat, festéket használnak. Ezek­nek az anyagoknak a meg­szerzéséhez valóságos társa­dalmi összefogásra volt szükség, hiszen a gyárakban kellett megrendelniük a megfelelő anyagokat, így például a Golderberger és a Lőrinci Fonó textilüzemei ingyen, térítés nélkül járul­tak hozzá e nemzeti kincset érő jelentős ruhadarab res­taurálásához. A képeken tel­jes pompájában láthatjuk a ruhát, itt a műhelyben már csak darabjaiban csodálhat­juk meg az aranyszállal át­szőtt zöld selyemanyagot. A restaurátor évszázadok halványuló kezemunkáját varázsolja újjá, élővé, nem kis feladatot és felelősséget vállalva. Macht Ilona Mária királyné esküvői ru­hája XVII. századi hímzett bársony nyereg (Hauer Lajos felvételei — KS) MAGÁVAL RAGADÓ MUZSIKÁLÓ KEDV Zádor István és Meskó Sándor kamaraestje Egy város zenei életét nemcsak az fémjel­zi, milyen különleges képességű vendégmű­vészek lépnek fel hangversenyein, de még csak nem is az, hogy egynéhány országszer­te elismert művész dolgozik a városban, ha­nem elsősorban az, hogy a város előadómű­vészeinek „derékhada” hogyan munkálko­dik napról napra, miként ad életjelt magá­ról és munkásságáról. Nos, Zádor István és Meskó Sándor kamaraestjén — november 17-én, a Zeneművészeti Főiskola hangver­senytermében — két olyan fiatal művész­szel ismerkedhettünk meg, akik felettébb komolyan veszik szakmájukat, hivatásként művelik a zenét, értékes vonásokkal gazda­gítják Debrecen amúgy is színes zenei éle­tét. Mindketten csak viszonylag rövidebb ide­je élnek és dolgoznak Debrecenben. Zádor István a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főis­kola helyi tagozatán tanít, Meskó Sándor a Csokonai Színház korrepetitora. Zenei ne­veltetésüket mindketten a Szovjetunióban nyerték, művészi diplomájukat Kijevben szerezték. Mindkettőjükről elmondható, hogy megbízható, kiművelt technikai felké­szültség birtokosai, zenei ízlésük — a hal­lottak alapján — a kora barokktól az érett romantika stíluskoráig egyaránt kiforrott, muzsikáló kedvük magával ragadó, művészi alázatuk, szerénységük példamutató. Valentini E-dúr szonátájában azonnal fel­tűnt Zádor István szép gordonkahangja, szélesen ívelő dallamépítkezése, a legkisebb részletek zeneileg—technikailag alaposan átgondolt, tudatos formálása. Felfedezés­ként hatott — legalábbis a számomra, de, gondolom, a többi hangverseny-látogatónak is — Schumann Darabok népi stílusban (op. 102) c. műve. Négy ragyogó karakterdarabot halottunk értelemben gazdag, de nem érzel­gős előadásban. Ugyanezzel dicsérhetjük Csajkovszkij Pezzo capriccioso (op. 62) c. művének előadását is. Pedig itt ugyancsak vizsgáznak előadóink, nemcsak technikai felkészültségből, de jó ízlésből is. Zádor Istvánék előadásmódját az orosz iskola leg­jobb hagyományai éltették, a „szeszélyes darab” a maga teljes csillogásában került elénk. Műsoruk második részében Beethoven­­műveket hallottunk. A nagyobb — a mara­déktalan — élvezetet a Hét variáció Mozart Varázsfuvola című operájának témájára c. műnek előadásával szerezték. Különleges szellemi élvezet volt nyomon követni, mint fonódik össze ebben a műben Mozart és Beethoven művészete. Előadóink megbízha­tó, lelkes idegenvezetők voltak ezen a rit­kán látogatott tájon. A C-dúr szonáta (op. 102, No. 1) előadása nem győzött meg ar­ról, hogy ez a mű Beethoven legsikerültebb alkotásai közé tartozna. Meggyőzött viszont, végleg, hogy Zádor István és Meskó Sándor milyen alaposan felkészült erre a hangver­senyre, összjátékuk, együttmuzsikálásuk ka­marazenei érzékenységről, rendszeres mun­káról tanúskodott. Szesztay Zsolt HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1980. NOVEMBER 22. )

Next