Hajdú-Bihari Napló, 1980. november (37. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-22 / 274. szám
Előkészítés az iskolára ———TM—WWw— . Óvoda a puszta szélén Közel egy éve adták át az aradványpusztai napköziotthonos óvodát. A mintegy ezer lelket számláló településen már évek óta nagy szükség volt az óvodára, hiszen a szomszédos községekkel ellentétben Aradványpuszta fejlődő falu, ahol nem ritka, hogy családok települnek vissza, s a fiatalok is maradnak. A demográfiai hullám mind jobban érezteti hatását. Széll Kálmán, az aradványpusztai általános iskola igazgatója elmondta, hogy pár éve még csak 9—10 gyerek iratkozott első osztályba, ezzel szemben az idén már 19 kisiskolással kezdhették az új tanévet. Csöppet sem mindegy, hogy ezek a gyerekek milyen előképzés után kerülnek az iskolába. Bár a mostani elsősök mindössze félévet jártak óvodába, felkészültségük, alkalmazkodó képességük lényegesen jobb, mint azoké, akik csak a 196 órás iskolai előkészítőn vettek részt. — Az óvoda — mondja Sopronyi Anna, az aradványpusztai napköziotthonos óvoda vezetője, az intézmény egyetlen képesített óvónője — segít a gyerekeknek abban, hogy a közösség természetes életformájukká váljon, ezt belső szükségletként a későbbiekben is igényeljék. A különböző nehézségi fokú feladatok megoldása a gyerekek gondolkodását fejleszti, s egyben előkészíti őket az iskolai tanulásra. Az óvoda feladata ma már nem csupán a gondozás, de az oktatás és nevelés is. Természetesen nem pótolhatja a családot, az otthont, bizonyos értelemben mégis több annál. Míg végigvezet az óvoda szép, jól felszerelt helyiségein, Sopronyi Annát arról kérdezem, milyen körülmények között élnek ezek a gyerekek odahaza. — Többségük ma már meglehetősen jó körülmények között él, de szép számmal akadnak még olyan családok, melyek nem tudják, vagy nem biztosítják gyermekeik számára azokat a feltételeket, melyek segíthetnék a biológiai és szellemi fejlődést. Gondolok itt a rendszeres életmódra, a vitaminokban gazdag, egészséges táplálkozásra éppúgy, mint arra a kulturált környezetre, amit egy modern óvoda biztosítani tud. Az óvoda, lehetőségeihez mérten ezt igyekszik pótolni, annak ellenére, hogy az oktatás például osztatlan csoportban folyik, így a vezető a négy-, öt-, illetve hatéves gyerekekkel egyaránt kénytelen foglalkozni. — Nehéz 36 különböző korú gyerekkel együtt dolgozni — mondja az óvónéni. — Elsősorban azokat a gyerekeket vettük fel, akik jövő ősszel iskolába mennek. Kénytelenek voltunk így dönteni, hogy alapos felkészítésben részesíthessük a leendő kisiskolásokat. A többiek már szerencsésebb helyzetben vannak, mert nem csupán egy évig járnak óvodába, s így szinte a teljes tantervi anyagot elsajátíthatják. Néhány hónapi óvodai foglalkozás után máris lényeges változás tapasztalható a kicsinyek magatartásában. Az étkezés előtti kézmosást természetesnek tartják, önállóan rakják fel a kis asztalokra az ízléses jénai tányérokat, poharakat. A terítés is fejleszti a gyerekek szép iránti fogékonyságát. Az óvodások napi programjáról az óvónő elmondta, hogy hetente több alkalommal is van testnevelés, környezetismeret, matematika, rajz, valamint ének-zene foglalkozás. Jellemző a gyerekek fokozódó érdeklődésére, hogy a heti két „irodalom” órán, amely nem kötelező foglalkozás (eközben a gyerekek játszhatnak is), szinte az egész csoport részt vesz. Valamennyiünk közös örömére sikerült megszervezni, hogy kéthetente Nyíradonyból eljönnek mesefilmet vetíteni a gyerekeknek. S amikor csak lehet, elviszszük a gyerekeket a bábszínház előadásaira is. Ilyenkor a termelőszövetkezet biztosít számunkra buszt. — örülünk annak is — tette hozzá a vezető óvónő —, hogy az óvoda segíthet a helyi általános iskolán. Konyhánkon ugyanis nem csupán az óvoda számára, hanem az iskolának is főznek, s így lehetővé vált iskolai napközi otthon létesítése. S ezzel együtt a tamáspusztai gyerekek is osztott tanmenetű iskolában tanulhatnak Aradványpusztán. Gondot okoz azonban, hogy a 25 személyesre tervezett óvodában 36 gyereket kell tanítani. S így nincsenek meg az oktatás kívánatos feltételei. Nánási Andrásnét az óvoda konyhájában kerestem meg s kértem, beszéljen az itt dolgozók munkájáról és problémáiról. — Jól felszerelt, modern gépekkel ellátott hatalmas konyha a mienk. Minden olyan itt, mint akármelyik városi új óvodában — mondja a szakácsnő. — A korszerű konyhai felszerelések valóban sokat könnyítenek az itt dolgozók munkáján. A probléma azonban az, hogy a személyzet nem elég az itteni munkák ellátására, hiszen mi nemcsak főzünk, hanem takarítunk is, s bizony gyakran előfordul, hogy magunk hordjuk be a fát vagy a szenet, jóllehet higiéniai szempontból ez nem megengedett. Végezetül Sopronyi Anna óvónő még hozzátette: Tudjuk, hogy országszerte nagy gond az óvodás korúak elhelyezése. Ilyen körülmények között az, hogy Aradványpusztán óvodához jutottak a kicsinyek, még nagyobb jelentőséggel bír. De remélem, hogy előbb-utóbb sor kerülhet a bővítésre, s akkor mód lesz valamennyi óvodás korú elhelyezésére. K. Bíró Gyöngyi SZEGI LÁSZLÓ ELŐADÓESTJÉRŐL Szegi László tehetsége nyilvánvalóvá vált az amatőr színpadi kifejezési formában. Mondandójához az alapvető írói anyagon túl mindig kedvére talált előadókat (középiskolai csoportról lévén szó). Gondolatmenete — diákokat játszatott — egyértelmű és világos volt. A Magi Istvánnal együtt szerkesztett és rendezett produkciók éppúgy hordozták magukban a diákok tananyagon túli színházlélegző kedvét, mint a szép magyar beszéd, a szerkesztés, a játékosság örömét. Most előadóművészként jelentkezett. Tóth Árpád költészetének tolmácsolását vállalta, ami a versmondók többségénél nem számít hálás feladatnak. Ez a vállalás nemcsak egykori iskolája névadójának szólt. Elérkezett az előadó-művészet pódiumához, s úgy gondolt csatát nyerni, hogy szerkesztőként és előadóművészként is jelen legyen. Az impresszionista hangulatú Tóth Árpád költészetének Szegi birtokában van, a szerkesztés igazolja, de előadói stílusa ezt még csak pillanatokban villantja fel. Az „Esti sugárkoszorú” iskolai tananyag — az előadó ebből a műből élményt teremt. S bár véleményem szerint egyénisége ellentmond a „Meddő órán” választásának, a legdrámaibb pillanatot ott hozta létre. De aki vállalja a „Hajnali szerenád”-ot, annak ezt kiválóan kell megoldani, főleg ha ez az indító művek egyike. Egyéniségének egy eddig nem ismert oldalát tárta felénk Szegi László. Amíg ő közösséget úgy mozgat, hogy azt a komédia, a vidámság felé irányítja (irodalmi színpadára gondolok), addig önmagából egy „Tóth Árpád”-i befelé fordulást „hoz ki”, tehetségének sokoldalúságát bizonyítandó. A „Jó éjszakát” című költményt az előadóművészek teljes biztonságával mondja el. Hanganyaga ez alkalommal megfelelőnek bizonyult; kérdésesnek érzem az újabb jelentkezés hangskáláját, amin feltétlenül színesítenie kell, bármilyen további műsorba kezd. Pazár István zongorajátéka fokozta az est hangulatát, amit Szegi László már az elején megteremtett a költő idézésével. Harangozó Attila MCTAI1MMJMmwi'VIMIMffi A Magyar Nemzeti Múzeumban található az ország egyik leggazdagabb textilgyűjteménye. Nem csak a történeti múlt emlékeit őrzik, konzerválják itt, de a ma tipikus ruhatárából is szemrevaló kollekciót tudnak bemutatni. Gyűjtési körük igen széles. „Mindent gyűjtünk, ami tipikus egy korszakra — mondja Földiné dr. Dózsa Katalin, a gyűjtemény vezetője. Viseleteket, hímzéseket, szőnyegeket, vagy aminek az anyaga textil, azt itt megtalálhatjuk. Ha egy-egy korszak jellegzetes darabjai neves személyekhez vagy eseményekhez is kötődnek, különösen becses darabjai gyűjteményünknek! A történelmi vagy neves személyek tárgyai, ruházatuk szinte az élő személyiség jelenlétét, „létezését” valószínűsítik számunkra, akár a kiállítások vitrinjeiben, akár a kinyílt szekrényajtók gondosan letakart fogasai alól előbukkanó öltözeteiben, így csodálhatjuk meg Kossuth kormányzói atilláját, amelyet 1848—49-ben viselt, Deák Ferenc hímzett bőrtárcáját, vagy Erzsébet királyné fekete selyem ruhaderekát, melyet a véres dráma idején viselt. A 12 ezer darabból álló gyűjtemény a hímzésektől a szőnyegekig, a gyerektakarótól a zászlókig, uszályfogóktól a zsebkendőtartóig és a kesztyűtágítóig, a ruhadíszítő ékszerekig mindent magába foglal, ami kapcsolatban áll a divattal, a lakáskultúrával. Számos nagysikerű nemzetközi kiállítás is bizonyítja a gyűjtemény gazdagságát. — „De nem okoz-e gondot ennek a sok különféle textíliának a tárolása?” — kérdem Dózsa Katalintól. — „Valóban igen rossz körülmények között voltunk eddig. Évekig kellett raktározási gondjaink megoldására várni. A múzeumi főosztály két és félmilliós beruházása most teljesen korszerű raktárt rendezett be. Nagyobb gondunk már az, hogy nincs megfelelő restaurátorműhelyünk”. Beszélgetésünk színtere, aszűk restaurátori szoba, rögvest elárulja, hogy egyik alapvető feltételük is hiányzik: a tér. A ruhák — olykor 8 méter széles kerületű aljakkal nehezen tisztíthatók, kezelhetők, ezekről a problémákról szól Sípos Enikő restaurátor, aki 13 éve dolgozik a szakmában. „Elvben nincs is hely nagyobbszabású restaurálásokra, ezért gyakran „albérletbe” kényszerülünk, például az Iparművészeti Múzeum restaurátorműhelyébe. A textilrestaurálás igen összetett feladat. A munka több fázisra oszlik. Tisztában kell lenni a kémiai eljárásokkal és biztos anyagismerettel kell rendelkezni. A varrás, amit a textilrestaurátor munkájának tartanak, csak egyik része, töredéke az összrestaurátori feladatnak”. Mikor afelől érdeklődöm, van-e jelenleg olyan munkája, amin keresztül közelebb teg fotót vesz elő. A képeken jól is megismerhetnénk e Mária királyné (II. Lajos kiszakma nehézségeit és szépirály felesége) menyasszonyiségeit, Sípos Enikő egy kő ruháját láthatjuk. 1928-ban vásárolták meg Máriacellből, eddig csak állagmegóvás céljából végeztek rajta javításokat, az első komoly restaurálásra most kerülhet sor. Az 1500-as évek első évtizedeiből származó ruhát alaposan megviselték az évszázadok. Eleve nagy gondot okoz, hogy hogyan tudják alábélelni megfelelő anyaggal, hiszen egészen más alapanyagú szöveteket használnak ma már. De nem közömbös az sem, milyen varrófonalat, festéket használnak. Ezeknek az anyagoknak a megszerzéséhez valóságos társadalmi összefogásra volt szükség, hiszen a gyárakban kellett megrendelniük a megfelelő anyagokat, így például a Golderberger és a Lőrinci Fonó textilüzemei ingyen, térítés nélkül járultak hozzá e nemzeti kincset érő jelentős ruhadarab restaurálásához. A képeken teljes pompájában láthatjuk a ruhát, itt a műhelyben már csak darabjaiban csodálhatjuk meg az aranyszállal átszőtt zöld selyemanyagot. A restaurátor évszázadok halványuló kezemunkáját varázsolja újjá, élővé, nem kis feladatot és felelősséget vállalva. Macht Ilona Mária királyné esküvői ruhája XVII. századi hímzett bársony nyereg (Hauer Lajos felvételei — KS) MAGÁVAL RAGADÓ MUZSIKÁLÓ KEDV Zádor István és Meskó Sándor kamaraestje Egy város zenei életét nemcsak az fémjelzi, milyen különleges képességű vendégművészek lépnek fel hangversenyein, de még csak nem is az, hogy egynéhány országszerte elismert művész dolgozik a városban, hanem elsősorban az, hogy a város előadóművészeinek „derékhada” hogyan munkálkodik napról napra, miként ad életjelt magáról és munkásságáról. Nos, Zádor István és Meskó Sándor kamaraestjén — november 17-én, a Zeneművészeti Főiskola hangversenytermében — két olyan fiatal művészszel ismerkedhettünk meg, akik felettébb komolyan veszik szakmájukat, hivatásként művelik a zenét, értékes vonásokkal gazdagítják Debrecen amúgy is színes zenei életét. Mindketten csak viszonylag rövidebb ideje élnek és dolgoznak Debrecenben. Zádor István a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola helyi tagozatán tanít, Meskó Sándor a Csokonai Színház korrepetitora. Zenei neveltetésüket mindketten a Szovjetunióban nyerték, művészi diplomájukat Kijevben szerezték. Mindkettőjükről elmondható, hogy megbízható, kiművelt technikai felkészültség birtokosai, zenei ízlésük — a hallottak alapján — a kora barokktól az érett romantika stíluskoráig egyaránt kiforrott, muzsikáló kedvük magával ragadó, művészi alázatuk, szerénységük példamutató. Valentini E-dúr szonátájában azonnal feltűnt Zádor István szép gordonkahangja, szélesen ívelő dallamépítkezése, a legkisebb részletek zeneileg—technikailag alaposan átgondolt, tudatos formálása. Felfedezésként hatott — legalábbis a számomra, de, gondolom, a többi hangverseny-látogatónak is — Schumann Darabok népi stílusban (op. 102) c. műve. Négy ragyogó karakterdarabot halottunk értelemben gazdag, de nem érzelgős előadásban. Ugyanezzel dicsérhetjük Csajkovszkij Pezzo capriccioso (op. 62) c. művének előadását is. Pedig itt ugyancsak vizsgáznak előadóink, nemcsak technikai felkészültségből, de jó ízlésből is. Zádor Istvánék előadásmódját az orosz iskola legjobb hagyományai éltették, a „szeszélyes darab” a maga teljes csillogásában került elénk. Műsoruk második részében Beethovenműveket hallottunk. A nagyobb — a maradéktalan — élvezetet a Hét variáció Mozart Varázsfuvola című operájának témájára c. műnek előadásával szerezték. Különleges szellemi élvezet volt nyomon követni, mint fonódik össze ebben a műben Mozart és Beethoven művészete. Előadóink megbízható, lelkes idegenvezetők voltak ezen a ritkán látogatott tájon. A C-dúr szonáta (op. 102, No. 1) előadása nem győzött meg arról, hogy ez a mű Beethoven legsikerültebb alkotásai közé tartozna. Meggyőzött viszont, végleg, hogy Zádor István és Meskó Sándor milyen alaposan felkészült erre a hangversenyre, összjátékuk, együttmuzsikálásuk kamarazenei érzékenységről, rendszeres munkáról tanúskodott. Szesztay Zsolt HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1980. NOVEMBER 22. )