Hajdú-Bihari Napló, 1980. december (37. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-21 / 299. szám

Értelein és a vezetésben Az igazgató egyike volt a legképzettebb, a leggyakorlottabb, egyszersmind a legismertebb vezetőknek. Annak idején a vállalatát — és vele őt — is elérte a nagy átszervezési hullám. Nem értette ugyan, hogy végül is mi miért történik, de mert a határozat az határozat, ő vita nélkül végrehajtotta azt. Anélkül, hogy tudta volna: vele mi lesz. Az utolsó pillanatban ez is kiderült. Telefonáltak „föntről’, hogy döntse el: helyettesként dolgozik-e vagy — mert lassan úgy is itt az ideje — a nyugállományt választja? Az igazgató kapásból válaszolt: nyugdíjazása mellett döntött. Szíve szerint pedig maradt volna. Tudta, hogy szükség is lett volna rá. Azt még csak elfogadta volna, hogy az új „fölállásban” változik a helye, a szerepe, a beosztása! De ez a kurta-furcsa telefon?! Ez szíven ütötte. Ez volt az a pont, amikor érzelmileg már képtelen volt azonosulni az üggyel, s amikor az érzelmi motívumok az értelem érveit is semlegesítették. Más: A nagyvállalat néhány részlegében új munkaszervezési módszert vezettek be. Ez több és fegyelmezettebb munkát követelt, kedvezőbb munkafeltételeket kínált, azoknak pedig, akik valóban akartak és tudtak dolgozni, vastagabb borítékot ígért! A módszert szakemberek dolgozták ki, hosszan elemezték a szakmailag elemzendőket, többször konzultáltak a vezetőkkel, aprólékosan előkészítették a technikai és az adminisztrációs részéért s végül megkapták a jelzést: indulhat a program! Indult. Máról holnapra. És kis híján megbukott. Mert a szakemberek megfeledkeztek érv „apróságról”: megértetni több száz emberrel a módszer lényegét elfogadtatni velük annak értelmét és célszerűségét. Nem számításokkal, nem diagramokkal, nem emészthetetlen adathalmazok elhadarásával, s legfőképpen nem agyonkoptatott közhelyek ismételgetésével. Egyszerűen: meg kellett volna beszélni a munkásokkal, hogy mi miért történik, s megkérdezni őket, mi a véleményük a szervezési újításról? Utóbb sort kerítettek erre is, s ekkor hallhatták egy élesnyelvű fiatalasszony megjegyzését: „Eszünk ágába sincs, hogy keresztezzük a vezetőség elhatározását De sérti az embert ha ilyen fontos ügyben nélkülünk döntenek.” Egyébként az új szervezési szisztéma gyenge pontjait később éppen a munkások segítségével, ötleteik felhasználásával sikerült kiküszöbölni. Megint más, magasabb beosztásba készülődik a főművezető, ezért az általa irányított műhelyekben gyászhangulat uralkodik. Híre jött ugyanis, hogy nem „belülről” oldják meg az utódlást, hanem a jól ismert „ejtőernyős” módszerrel... Bepottyantanak egy vadidegent a főművezetői munkahelyre. „Nem lehet igaz — robbant ki valaki a soros termelési tanácskozáson —, hogy egy idegen annyira ismeri majd az emberek személyes életét, gondját, baját, mint a Géza (csak így: A Géza), akihez bármikor, bármivel odamehettünk és aki soha nem engedett el nyugtató szó, megszívlelendő jótanács nélkül.” A háborgás általános volt, s akkora volt a közvélemény nyomása, hogy végül mégiscsak kapun belül oldották meg az utódlást. Azóta kiderült: nem volt rossz a döntés. Igaz, a volt főművezető (A Géza) önként vállalt tanácsadói szerepkörben még jó ideig visszavisszatért egykori munkahelyére. Mert személyes felelősséget vállalt az általa kiszemelt utód működéséért. S végül még egy példa: a meglehetősen szétzüllesztett, sok-sok belső gonddal bajlódó oktatási intézmény élére új vezető kerül „kívülről”. Szokatlan a hely, újak a feladatok, „fönt” azonban bölcs belátással úgy döntöttek, hogy a már meglevő helyettes mellé „belülről” kineveznek egy második helyettest, s aki nyilván átsegíti az új vezetőt a kezdeti nehézségeken. S ekkor jön a váratlan fordulat: fölbukkan — a második helyettesi munkakörre pályázó — „fajsúlyosabb” önjelölt. Befolyása révén a felettes hatóság gyorsan megváltoztatja eredeti döntését, ezt azonban nem indokolja, nem teszi közhírré, idert érzi, hogy valami nem stimmel. A második helyettes szabadságáról visszatérve tudja meg — véletlenül —, hogy már nem helyettes. Az intézmény vezetője pedig piaci bevásárlás közben értesül a személycseréről. „Ami tán — kommentálják az ügyet a beosztottak — szakmailag nem is lenne baj. No de az eljárás?!...” Ami a példákban közös : az eljárás, a módszer. S az, hogy a „rideg” szakmai szempontok, a racionális érvek mellett gyakorta megfeledkeznek az ■ érzelmi motívumokról, így fordulhat elő, hogy egy döntés előtt nem számolnak az emberrel. Megfeledkeznek arról, hogy az ember nemcsak utasításokat és döntéseket végrehajtó biológiai képződmény, hanem ember, s ebben a minőségben érzékeny és sértődékeny, becsvágyó és hiú, lelkes és fegyelmezett ... De nem mindegy, hogy magára erőszakolja-e a fegyelmezettséget — ebben általában nincs sok köszönet —, vagy azért végzi feladatát fegyelmezetten, mert olyan munkahelyen dolgozik, ahol „A Géza” a vezető. Számát sem tudom, hány emberrel találkoztam már, akik azt mondták: lenne ennél a munkahelynél jobb is, nagyobb is, netán többet fizető is... No de ilyen főnök! A főnök miatt maradok, mert ő ember, s mellette mi is annak érezhetjük magunkat! Ám a példákból az is kiderül, hogy a főnök — és még inkább: a főnök főnöke — alkalmasint el sem tudja képzelni, hogy miként függ öszsze a címben jelzett két fogalom: „értelem és érzelem” — a vezetésben. S hogy mi mindent veszíthetünk, ha e fogalompár második tagjára, az érzelemre — az esendő emberre! — nem figyelünk! " Vértes Csaba AUTÓGYÁRTÁSA Erőteljes fejlődés A nyugathoz képest a szocialista országokba megkésve köszöntött be a tömeges motorizáció korszaka. A magyarázat egyrészt az eltérő gazdasági lehetőségekben keresendő, másrészt abban, hogy az európai KGST-országok hoszú ideig egyértelműen a tömegközlekedés fejlesztésére helyezték a hangsúlyt Közülük még a legnagyobb termelő, a Szovjetunió is lassan jutott el a tömeggyártásig: 1937-ben alig 18 ezer, s még 1950-ben is mindössze 60 ezer személyautót állítottak elő a szovjet üzemekben. Az adatok tükrében Az erőteljes fejlődés az ötvenes évek vége felé kezdődött — ekkor még döntően nemzeti keretekben, azaz közös összehangolás nélkül. Eleinte a haszonjármű-gyártás (teherautó, autóbusz stb.) élvezett elsőbbséget, s csak kb. egy évtizede került előtérbe a személygépkocsi. Az alábbi táblázat az európai KGST-országok személygépkocsi-termelésének fejlődését szemlélteti. (Az adatok ezer darabban) A gyors fejlődés ellenére a szocialista országok viszonylag szerény helyet foglalnak el a világ autógyártásában, míg a Föld ipari termelésének ma már mintegy egyharmadát adják, addig arányuk a személyautógyártásban csupán 6—7, a teherautóknál 7, az autóbuszoknál 8 százalék. Az előállított típusokra sem a változatosság jellemző: a fejlesztés iránya az elmúlt években inkább a gyártott mennyiség növelése, illetve a kooperációk bővítése volt. (Ez utóbbiban érdekelt Magyarország is: ismeretes, hogy hazánkban gazdaságossági megfontolások miatt nem folyik személygépkocsigyártás, az importált autók egy részéért viszont autóalkatrész-szállításokkal fizetünk.) A jövő tervei (Forrás: KGST statisztikai adatgyűjtemények és Automobil Revue (Svájc). Évente mintegy 15 ezer gépkocsit készít Bulgária is. A szocialista országok autógyártásának fejlődésében fontos szerepet játszott a tudatos, átgondolt licenc-politika. Jó néhány tőkés céggel kötöttek megállapodást gyártási technológiák, tervek átvételéről, így született meg többek közt az olasz FIAT- cég közreműködésével a Zsiguli (Lada) és a Polski Fiat, valamint a francia Renaultcég segítségével a román Dacia A szakértők szerint a technológiaátadás a 80-as években is folytatódni fog: az NDK a Citroennel kötött szerződést egy sebességváltó- és egy elsőtengely-gyártó üzem felépítésére, Romániaszintén a Citroen közreműködésével Oltcit nevű kisautót fog gyártani, Lengyelországban pedig megjelent az új Polonéz mellett a Fiat- Panda is. Csehszlovákiában — ahol a legrégibb hagyományokkal rendelkeznek a személyautógyártás terén — a tervek szerint a Skoda saját erőből történő továbbfejlesztése a cél. (Ma összesen hét típust készítenek, s a termékek közel felét exportálják.) Az NDK-ban is új modellek létrehozásával foglalkoznak: a hírek szerint áttérnek a kétüteműről a négyütemű járművek gyártására A Szovjetunió a Lada-programon túl folytatja a Moszkvics és a Volga készítését. Még két folyamatra kell felfigyelni. Egyfelől növekszik a KGST-n belüli forgalom mellett a tőkés országokba exportált gépkocsik száma is. Csehszlovákia például évente több tízezer autót szállít, többek közt az NSZK- ba, Hollandiába és Belgiumba; a Szovjetunió pedig már több mint 80 ezer Ladát indít évente a tőkés országokba. Ugyanakkor folytatódik — a licencvásárlás mellett — a KGST-országok gyártóinak együttműködése. A fejlődés jövőbeni útja épp ez lehet: az alkatrésztermelés szakosítása, az átvett technológiák korszerűsítése, esetleg — távlati célként — új modellek közös kialakítása. 1965 1970 1975 1979 Csehszlovákia 78 143 175 175 NDK 103 127 159 180 Lengyelország 25 64 164 336 Románia 4 24 68 75 Szovjetunió 201 244 1201 1420 A Plzeni Skoda Művekben nagy sorozatban állítják elő a nálunk is népszerű gépkocsikat Vadonatúj Zsigulik gördülnek le a szerelőszalagról (Fotó : MTI — KS) Drága, bizony! De aligha lehet egyetlen szóval felelni a kérdés szélesebb értelmű változataira, tehát például arra, hogy megér-e nekünk az ellenőrzés annyit, amennyibe kerül, vagyis: jól tudunk-e ellenőrizni? Közszájon forog mostanában egy történet abból a fajtából, amelyre azt szoktuk mondani: ha nem igaz, akkor is gyönyörű! Eszerint az egyik nálunk folyó, de külföldi cég álltal vállalt építkezéshez ilyen magas bért ígérve toboroztak munkásokat Ám az első hónap után az ígértnél s a vártnál jóval kevesebb pénzt tartalmaztak a borítékok. Nagy volt a fölzúdulás. A külföldi építésvezető azonban nyugodtan fogadta a reklamálókat s kezében egy listáról olvasván az adatokat körülbelül ilyeneket mondott: „Kovács úr? ön háromszor egymás után tíz percet késett, esetenként mínusz százhúsz forint Ács úr? ön szerdán másnaposan jött be, lényegében egész nap pihent ötszáz forint levonás. Szűcs úr? Ön munkaidő alatt konyakkal issza a kávéját, darabjáért ötven forintot vonunk le. Magyar kisasszony — szólt kedvesen a takarítónőhöz is —, ön sok szemetet hagy maga után, s ráadásul valamennyi kolléganője ellen intrikál, mínusz kétszáz. Mester úr, ön tegnapelőtt kilenctől tizenegyig, munkaidőben a kocsmában tartózkodott, ez nyolcszáz forint.” Bizonyára fölösleges itt részletezni a különbségeket, a szocialista állami ipar és a tőkés magánvállalkozó szempontjai, módszerei, lehetőségei vagy korlátai között. De ha az említett ellenőrzést mint befektetést tekintem, akkor az a gyanúm, hogy ha sokba került is, megérte. Mert a vezető által ismert tényekből, s abból, hogy a vezető ezeket a tényeket nagyon komolyra vette, minden ellenőrzött dolgozó rádöbbenhetett, hogy ha nem változtat a munkáján, egy percig sem fognak tétovázni a megfelelő következtetések levonásával. Van ebben a némiképp kedélyes történetben egy igen fontos mozzanat: az ellenőrzés megelőző jellege. Hogy akkor tárja fel a hibákat, amikor azok még jóvátehetők, kijavíthatók. A hibát elkövetőket pedig akkor bünteti, amikor az érintett még úgy érezheti, hogy a fegyelmezés fő indítéka nem a megtorlás, hanem a figyelmeztetés. Minél kevesebb idő telik el az ellenőrzés által feltárt hibától annak következményéig, annál nagyobb az eredményesség esélye. De miként lehet ezt az időtartamot lerövidíteni? Az ellenőrök számának növelésével. Félreértés ne essék: nem új státusokra gondolok, hanem azokra a már betöltött státusokra, amelyekben ugyan nem ellenőrök dolgoznak, de olyan beosztású emberek, akiknél az ellenőrzés feladatuk része volna, csak éppen ezt elmulasztják. A napokban egy munkahely idősebb vezetői panaszkodtak az ott dolgozó fiatalok egy csoportjára, mondván, hogy modortalanok, szerénytelenek, szakmai tudásukat tekintve pedig igencsak gyengék. Ám arra a kérdésre, hogy vezetőik miként ellenőrzik a munkájukat, gyakran szóvá teszik-e a viselkedésüket — csak a vállukat vonogatták, ugyan, kár az időért és az energiáért. Feltételezhető, hogy ez esetben a nevelő szándékú és erejű ellenőrzés elmaradása a költséges, ez kerülhet később majd sokba az időseknek is, a fiataloknak is, a munkahelynek is Sok tapasztalat azt mutatja, hogy a napi gyakorlatban a munkafolyamatba épülő ellenőrzést elmulasztják (talán azért, mert a vitával, öszszeütközéssel, nyílt állásfoglalással járna), s a hiányt a kényelmesebb és személytelenebb adminisztratív ellenőrzéssel akarják pótolni. Vagyis az ellenőrzést hajlamosak egy kissé összetéveszteni a hatóságosdival. Bis ebből is fakadnak a gyakran tapasztalt zavarok annak megítélésében, hogy mi is az ellenőrzés célja? Eléggé általános az a vélemény, hogy a leleplezés. Holott ez inkább csak az ellenőr munkájának egyik fázisa, egyik részeredménye. Az igazi cél jóval több ennél. Az ellenőrzésnek a maga" sajátos eszközeivel segítenie kell a helyzetelemzésben, és ezzel együtt abban, hogy a föltárt gond, hiányosság vagy vétek jóvátétele, pótlása, illetve megoldása könnyebbé váljék. Természetesen nem arra gondolunk, hogy az ellenőr legyen okvetlenül és mindenáron népszerű. De arra igen, hogy legyen nagyon felkészült a maga szakmájában. És legyen munkája intenzitását tekintve is példaadó. Joggal boszszantja a munkásokat, és rontja is az ellenőrzés általános tekintélyét, ha azt látják, hogy például egy úgynevezett nagyvizsgálat ürügyén ellenőrök hada megszáll, sőt többnyire fel is tart a munkában valamely részleget, s egy hétig is elhúzzák a két napra való munkát. Fontos, hogy az ellenőrzött ember ne üldözöttnek, hanem segítettnek érezze magát, az ellenőr pedig önmagát ne vizsgálóbírónak, hanem egy sajátos szakma mesterének, aki éppen úgy a páciensekért élt és dolgozik, mint az orvos, tehát nemcsak azért vizsgál, hogy gyógyítson, hanem azért is, hogy segítsen megelőzni a nagyobb bajt De amint az orvos esetében, bizalom nélkül itt sem megy a dolog. Az ellenőr se tekintsen minden megvizsgálandó lehetséges bűnözőnek, s az ellenőrzött se tételezze fel, hogy az ellenőr minden mozdulata fájni fog. Kettejük együttműködése segíthet erősíteni a társadalom egészségét. Azért pedig semmi sem drága. Cs. I. Drága az ellenőrzés? 5 hajdú-bihari napló -ím december 21.