Hajdú-Bihari Napló, 1981. december (38. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
DEBRECENBEN MÁR KÉTSZER BEFUTOTT A DMVSC mai labdarúgóegyüttesében több kitűnő futballista van. Nevetséges dolog lenne azon elmélkedni, hogy ki is közülük a legjobb. Nem is kívánjuk eldönteni. Ha viszont az volna a kérdés, hogy ki a csapat legnélkülözhetetlenebb játékosa, a magunk részéről egyértelműen Kerekes Györgyre szavaznánk. Az utóbbi fordulókban sajnos a helyzet valóban úgy alakult: sérülés miatt a DMVSC Kerekes nélkül lépett a pályára , és az együttes ugyancsak megérezte középcsatára hiányát. Kerekes György pályáját jól ismerik a debreceni szurkolók. Hiszen annak idején itt a városban kezdte a futballt a most 25 esztendős labdarúgó. Első egyesülete a D. Elektromos volt, majd a fúzió után a DMTE-hez került. Tehetségére Budapesten is felfigyeltek, így került az Újpesti Dózsához. Az akkor fénykorában levő újpesti támadósorba nem tudott beférni, így aztán egyéves pécsi kitérővel visszaköltözött Debrecenbe. Az 1980/81-es szezonban már a DMVSC- ben futballozott. Nem kis része volt a 6. hely kivívásában. Debrecenben ismét felfigyeltek tehetségére. Így került be előbb a válogatott keretbe, majd a Svájc és az Anglia elleni mérkőzésen csereként magára ölthette a címeres mezt is. Volt tehát mit kérdezni a debreceni középcsatártól, amikor rövid beszélgetésre hívtuk meg. — Nem volt rossz évem az idei — mondta. — Időnként éreztem, hogy megy a játék. Sikerült gólokat is rúgnom. Az előző bajnokságban Nyilasi és Kiss Laci mögött harmadik lettem a góllövőlistán, az őszi szezonban pedig sokáig az élen álltam, és a győri Szentes csak akkor tudott megelőzni, amikor megsérültem. — Rendbe jött már a sérülésed? — Félig-meddig. Nyálkahártyatömlő-gyulladásom volt, és Pécsett megoperáltak. Az már biztos, hogy az alapozást elkezdhetem. — Akkor tavasszal ismét lesznek Kerekes-gólok? — Hát remélem. Hiszen a játék lényege a gól. Az még külön öröm, ha ráadásul szép is. De a lényeg, hogy egy egyszerű kis gól legyen. Akár olyan, amilyet a Diósgyőrnek lőttem. — Biztos menni fog a góllövés. Hiszen Debrecenben Kerekesnek mindig ment! — Arra célzol, hogy Újpesten nem fértem be a csapatba? Hát akkor még fiatalabb voltam. Az Újpestnek pedig olyan csatársora, hogy Fazekas, Tóth, Bene, Dunai II., Zámbó... A cserepadon Nagy Laci ült..., meg ott volt még Bíró is. Arra viszont nagyon jó volt az a néhány újpesti év, hogy rengeteget elleshettem, tanulhattam ezektől a csatároktól. — Aztán mikor Benéék kiöregedtek, mégsem volt rád szükség... — Nem pontosan így történt. Én bejelentettem, hogy vissza akarok jönni Debrecenbe. Akár az egy évet is kivárom. Kompromisszumként felajánlották, hogy akkor, ha már mindenképpen el akarok menni, egy évre menjek el Pécsre, s aztán jöhetek Debrecenbe. Így került a pécsi Kiss Sándor az Újpestbe. — Milyen volt a pécsi esztendő? — Nagyon rossz körülmények között laktam ott. De voltak barátaim, és a második szezonban már ment a játék is. — Az igazi sikert mégis Debrecen hozta meg. — Tavaly a második idényben minden bejött a csapatnak. Én is rugdostam a gólokat — sorozatban szerencsénk is volt. Így aztán még kicsit előkelőbb helyen kötöttünk ki, mint azt előre vártuk. — Egy kicsit ezért el is bírtátok magatokat. — Ez is közrejátszott az idei gyengébb szereplésben. A tavalyi sok-sok szerencse után idén a balsors üldözött minket. — A hangulat is rosszabb a csapatnál. — Minden a szereplésen múlik. Ha győzünk, akkor persze, hogy jobb a hangulat. De lényegében mi nem bántjuk egymást. Nem tudunk úgy összpontosítani, mint tavaly. Kellene az együttesbe egy nagy munkabírású irányító játékos is. Annak nagyon érezzük a hiányát. — Mit várhatunk ezek után tavasszal? — Kovács Ferenc fizikailag nagyon jól felkészített minket. Azt, hogy bentmaradunk, azt biztosra veszem.. Viszont szeretném, ha a 8— 10. hely valamelyikét sikerülne elcsípnünk. — Beszéljünk egy kicsit a sikerekről is! Például a válogatottságról! — Mészöly—Mezei duó nagyszerű csapatszellemet hozott össze. Nagyon jó a hangulat a válogatottnál. Jó viszonyban vagyok az ottani játékostársaimmal is. A riválisokkal is. — Jövőre? — Mindenképpen be szeretnék kerülni a világbajnoki 22-es keretbe. És aztán kint Spanyolországban bármilyen csoportbeosztás mellett is be kellene jutnunk a 12-es döntőbe. Erre — azt hiszem — képes is a csapat. — Ki lesz a világbajnok? — Argentína vagy Brazília. Esetleg az NSZK. Az argentinokat, brazilokat szeretem a legjobban. Kemények, gyorsak, technikásak. Gyors mozgásban is végrehajtják a technikai elemeket. — Egyénileg kik a legjobbak? — A brazil Zico és az argentin Maradona. — A magyarok közül? — Nyilasi, Törőcsik, Fazekas. — Van-e játékosideálod? — Több is. Soroljam? ... Albert, Göröcs, Zámbó, Kocsis Lajos. — Ki ellen nem szeretsz játszani? — Garaba ellen. — És ki lesz idén a bajnok? — Nehéz kérdés. Talán az Újpest. És e kérdéssel megint a magyar bajnoksághoz kanyarodtunk. Arról faggatom, milyen érzés, hogy mindig őrá vigyáz az ellenfél védelme, hogy faragják, felvágják, ha tudják. — Elfogadom, hogy a védőknek az a feladata, hogy megakadályozzon bennünket a góllövésben. Éppen ezért nekünk is nagyon harcosnak kell lennünk. Legfeljebb azt nem bírom elviselni, ha alattomosan, sunyin akkor rúgnak fel, amikor a labda ott sincs. Mert ilyen is van. — Jó érzés-e, hogy rád épül a DMVSC támadójátéka? — Van előnye, hiszen így sokszor kerülök helyzetbe. Ugyanakkor az ellenfél védelme is rám koncentrál. És nagy a felelősség. Az az igazság, szívesen játszanék olyan csapatban, ahol a figyelem nem irányulna annyira rám. — El akarsz menni Debrecenből? — Jól érzem magam itt. Az az igazság, arról álmodozom, hogy egyszer rolagos nemzetközi kupamérkőzést játsszak. És majd egyszer egy proficsapatban is. De hát ez még a jövő zenéje. Most itt vagyok Debrecenben. Szezon végén lejár a szerződésem. Annyi mindenen múlik, hogy mi lesz jövőre! Például, hogy kiket tud igazolni a DMVSC. * * * Kérdezni szeretnék még, de valahogy torkomon akad a szó, önmagamban talán még vádolom is őt, de lényegében meg tudom érteni ezt a választ. És mi az, amit mi szeretnénk? Teljesüljön Kerekes György álma. Két-három év múlva szerepeljen rangos nemzetközi kupamérkőzésen! Például a KEK-ben, vagy a UEFA-kupában. A Debreceni MVSC színeiben. Dombrovszky Ádám No lám, a foci akkor is beszédtéma, ha valójában nincs is. Hiszen a honi labdarúgás most már végérvényesen visszavonult barlangjába a téli álomra , a közvélemény azonban még mindig a közelmúltban hozott MLSZ- döntések, illetve kommentárok kapcsán vitázik a futballról. Mert amennyire egyértelmű volt az országos helyeslés az elmúlt csütörtökön nyilvánosságra hozott határozat ügyében, annyira érthető volt a hozzáfűzött szurkolói vélekedés is: a december 19-re kisorsolt forduló elhalasztásáról szóló döntés akkor hozott volna igazi örömet( furcsa, de így van!), ha nincs is rá szükség. Magyarán: ha nem születik meg az a határozat, amely négy tavaszi fordulót decemberre telepít. S egyáltalán: ha megszűnne az ezüst- és aranyvasárnapi futballcsatározások ideje. Kissé kétkedve fogadtuk a napokban megjelent MNK-sorsolást bevezető mondatokat is: az országos szövetség a csapatok érdekében, az utazási költségek csökkentésére a területi elveket is figyelembe vette a legjobb tizenhat közé jutásért rendezendő párosítások összeállításakor. Nagyszerű! Néhány héttel korábban azonban még hasznosabb lett volna ez az elv (ha már úgysem érvényesül Fortuna szerepe, azaz, hogy irányítás nélkül, mindenki mindenki ellen mérkőzhet, úgy, ahogy a sorsolás hozza). Hiszen csupán azt felejtjük el az örvendezéskor, hogy a december eleji kupafordulóban a Szombathely Szarvasra, a Rába ETO Csongrádra, a DMVSC pedig Sopronba utazott. Széles körű geográfiai tájékozottság nélkül is megállapítható, hogy Vas és Békés megye, vagy Győr-Sopron és Hajdú- Bihar egyálalán nem szomszédos területek. A debreceniek például kedden reggel indultak, szerdán késő éjszaka érkeztek meg, nyolcszáz kilométert utaztak a hétközi kupameccsért, akkor, amikor előtte és utána is bajnoki forduló volt... Lehet, hogy túlságosan sarkít a vélemény, de az az érzésünk: az utóbbi időben a már korábban érték nélkülivé zsugorodott Magyar Népköztársasági Kupa után — szervezésbeli hibák miatt — a bajnokság rohamosan veszít jelentőségéből. S nem csupán az előbb említett, kapkodva „visszacsinált” döntésekre gondolok. Az okokat kutatva felvetődik, hogy vajon megfelelő-e a bajnokság és a válogatott programjának összehangolása. Sokan a vagy szócskát fűzik a kettő közé — az intézkedésekből mintha úgy látszana, hogy talán az MLSZ vezetői is. Pedig nyugodtan megfér a bajnokság és a válogatott egymás mellett. Mi az, hogy megfér?! Csak így létezhet! Egymásra épülve. Angliában az évszázad szenzációja volt, hogy a sorsdöntő, magyarok elleni VB-selejtező mérkőzés előtt elhalasztottak egy bajnoki fordulót. Addig viszont ment minden a maga rendjén: a bukaresti vereség, a svájci fiaskó, a norvégiai kudarc után (s ellenére) is. Nálunk? Komolytalanná vált az utóbbi időben a bajnokság. Legjobb klubcsapataink küzdelemsorozata az utóbbi két évben sokszor amolyan kiegészítő játszósdi volt. Tévedés ne essék: nem a válogatott csapat felkészülése, a zavartalan gyakorlás, a világbajnoki szereplés sikere ellen ágálunk. A szövetség feltétlenül dicsérendő az eredményes VB-szereplést előkészítő áldozatos, nagy horderejű tevékenységéért. Elmarasztalható viszont azért, mert döntései nem mindig voltak kellően megalapozottak, körültekintőek. A nagy siker érdekében néha következetlenség, kapkodás csúszott a munkába, s ennek a bajnoki küzdelemsorozat itta meg a levét. A bajnokság másodlagos szintre alacsonyításáról kialakított véleményünket akkor is tartani fogjuk, ha netán a jövő nyáron (vegyük a legjobb esetet) világbajnok lenne a magyar futballválogatott. A felkészülés szakmai elképzeléseit megkérdőjelezni nincs erkölcsi alapunk. Hiszen míg a szurkoló, az újságíró a külső körből kifogásol, addig a szövetség irányítói, a szakvezetők mindig kénytelenek a hátukat tartani. Vállalva a sikert, de a kudarcot is. A Népsport úgy véli, hogy szükség van a téli focira, mivel a magyar labdarúgók nem szorulnak pátyolgatásra, s igenis, szokjanak hozzá az olyan körülményekhez, amelyek távol állnak az ideálistól. A sár Angliában, Belgiumban és az NSZK-ban is sár. Ez így igaz , viszont demagóg dolog párhuzamot vonni az említett országok és hazánk között, hiszen másmás a labdarúgás szervezeti felépítése, eltérőek a pályákkal kapcsolatos technikai körülmények. Nem szükséges mindent válogatás nélkül átvennünk! A téli futball Magyarországon (akárhogy is nézzük) több kárt okoz, mint hasznot. Miért? A sport nemcsak önmagáért, hanem a közönségért is van. A fagyos zimankóban jóval kevesebb szurkoló vállalja a kétórányi stadionbeli toporgást, mint az enyhébb időben. Meglátszik ez a decemberi mérkőzések nézőszámán is. A közönség tehát egyértelműen a vesztesek közé sorolható. Hasonlóképp a gazdálkodó egységként működő klub is. Könnyű kiszámolni, hogy a Debrecen—Ferencváros mérkőzés milyen bevételkiesést eredményezett: tavaszai húszezren is lehettek volna, szemben a december 16-i négyezerrel. Húszforintos átlagjeggyel számolva ez több mint háromszázezer forint kasszahiány a DMVSC- nél. S még nem szóltunk a népgazdaságot érő kárról. A pályák helyrepofozása súlyos ezrekbe kerül, s noha van eső más évszakban is, mégsem válik olyan felszántott talajjá a futballpálya, mint a téli csatározást követően. A jelentősebb veszteség viszont közvetlen módon nem is mérhető: a hétköznap kora délutáni kezdés a munkahelyekről, a termelésből csalja el az embereket... Nem véletlen, hogy a nyugati országokban ismeretlen fogalom a munkaidőben való meccsrendezés. Többek között ezért szorul karácsonyi focira például Anglia, ahol a sok csapat miatt, ha akad is elvétve hétközi forduló, akkor is az esti órákban, villanyfénynél kerül sor a találkozókra. A magyar futball helyzetében azonban — akár a nézők, akár a klubok, akár a népgazdaság érdekeit vizsgáljuk — rossz üzlet a téli foci. Szakmai szempontból lehet, hogy van előnyös oldala is e nehezített körülmények között való játéknak, de túlzás lenne ezt a szempontot abszolutizálni. Február végén a már korábban papírra vetett és közzétett menetrend szerint kezd újra forogni a hazai futballgépezet. Nyár elején lezajlik a világbajnokság. Jó lenne, ha a sportág országos szövetségének irányítói a következő évi versenykiírást — amelyről már bizonyosan tavasszal is sok szó esik az MLSZ székházában — a tapasztalatok figyelembevételével készítenék el úgy, hogy kiiktatnák azokat a hibákat, amelyek az utóbbi két esztendőben elég gyakran jelentkeztek. Mert a magyar futball úgy teljes és igazi, ha nem bajnoki küzdelmekről vagy válogatottról, hanem a bajnokságról, a Magyar Népköztársasági Kupáról és a válogatottról beszélünk. Árvay Sándor Kinek jó a téli futball? aaii » .• v u ■ ■■ g'*€níi^£S&pül$fó Egy évtizede lesz nemsokára, hogy munkámból adódóan közvetlen közelről figyelemmel kísérhetem, miként gyarapodnak a sportpályák a megyében. A nyírmártonfalvai erdei tisztás, a derecskei iskolaudvar, az újfalui ELZETT gyár rakodóterülete egy-egy látogatás emlékét villantja fel, s ki tudná még felsorolni a ma már sportpályaként, tornateremként működő egykori elhagyott mocsarakat, gazzal, bokorral benőtt senki földje vidékeket, omladozó gazdasági épületeket. Itt Debrecenben is körülnézhetünk! Még csak a jó múltkorában írtunk a postakerti diákotthon villanyfényes kézilabdapályájáról, s az egykori igazgató, a nemrégiben avatott Klaipéda utcai megyei középiskolai kollégium vezetője már új munkahelyén is pályaavatóra invitál. Üzemek, vállalatok, szövetkezetek, iskolák szorgoskodtak szép csendben az évek során, talán nem is lehet számba venni a közelmúltban épült sportlétesítményeket. Elég, ha kitekintek újkerti otthonom ablakán: egy szemvillanással négy bitumenes kézilabdapályát, két iskolai sportudvart, egy kacsalábon forgó uszodát és a hozzá tartozó hatalmas tornatermet fog erre a tekintet, odébb több pingpongasztal sorakozik, s tudom, hogy mi van a Jerikó utcai házak túlsó oldalán is, hiszen ott, alig száz méterre, a Menyhárt és Labancz téren újabb pályákat takarnak el a szemem elől az épületek. Nemrégiben egy érdekes adatot hallottam: hatodik esztendeje hirdeti meg a Szakszervezetek Országos Tanácsának testnevelési és sportosztálya az Építsünk minél több sportpályát, társadalmi összefogással! mozgalmat. Hajdú-Biharban az említett időszakban ötvennyolc munkahely és szakmunkásképző vett részt a pályaépítési akcióban, összesen száztizenhét új létesítmény épült, illetve korszerűsödött. Hat év alatt több mint száz pálya! — s ez csupán egyetlen nézőpont: a SZOT által koordinált mozgalom eredményei sorakoznak e számok mögött. Nekünk ez a Népstadion! — mondták egyszer a büszke építők egy parányi falusi kézilabdapálya elkészültekor. S noha ez a beruházás valóban nem mérhető az Oláh Gábor utcai DMVSC-sportkombinát sok millió forintot érő épületegyütteséhez, mégis érthető és igaz a gazdák asszociációja, e mini hőstett és a magyar sport fellegvárának egy nevezőre hozása. Hiszen sportkultúránk, testnevelésünk alapjai a falusi pályákon, az iskolaudvarokon, a játszótereken, az üzemi, vállalati sportlétesítményeken nyugszanak. Az, hogy egykor valaki versenyzőként is eljut majd a tízezer férőhelyes budapesti nagy sportcsarnok küzdőterére, vagy a debreceni műanyag borítású atlétikai pályára — lehet, hogy attól függ, vajon édesapja megszerette-e a sportot a csodálatos környezetű mártonfalvai pályán; hogy műszak után leugrott-e társaival focizni, vagy kézilabdázni az üzemi öltöző melletti bitumenes dühöngőre. A napokban újabb három hajdú-bihari pályaépítő kapott elismerést fáradozásaiért: a SZOT akcióján a Berettyóújfalu és Vidéke ÁFÉSZ, a Csepel Művek Egyedi Gépgyárának biharkeresztesi emelőgépgyár húsz-húszezer, a hajdúdorogi Mezőgazdasági Szakmunkásképző harmincezer forinttal toldhatja meg eddigi számláját, a jutalomból sportszereket, felszerelést vásárolhat az új pályát használatba vevők számra. De hallottuk azt is, hogy akik kiestek a SZOT kalapjából, azok egy részét az ágazatok segítik: a Berettyóújfalui 126. számú Szakmunkásképző a vasasok, a hajdúhadházi Új Barázda Termelőszövetkezet pedig a MEDOSZ-dolgozók központi költségvetéséből kap pályaépítési hozzájárulást. Gazdagodik, gyarapszik a megye. S nem is elsősorban a húsz-harmincezer forintok által, hanem a szemléletváltás, a növekvő sportpálya-építési kedv révén. A. S. AZ ÉV SPORTOLÓI Nők: 1. Rakusz Éva kajakozó (Olefin SC) 177, 2. Temesvári Andrea teniszező (Bp. Spartacus) 109, 3. Fórián Éva sportlövő (Bp. Honvéd) 77 pont. Ifjúságiak: 1. Temesvári, 2. Orosz Andrea úszó (Bp. Spartacus), 3. Bolvári Katalin asztaliteniszező (Tolnai VL) és Polgár Anna kajakozó (FTC). Férfiak: 1. Wladár Sándor úszó (UI. Dózsa) 198, 2. Tóth István birkózó (Ganz-MÁVAG) 91, 3. Székely Zoltán vívó (UI. Dózsa) és Vaskúti István kenus (Bp. Honvéd) 72—72 pont. — Ifjúsági: 1. Wladár S., 2. Bereczki József atléta (MVSC) és Hlavati András súlyemelő (Bp. Honvéd), 3. Spránitz Gábor sportlövő (O. Dózsa). Csapatban: 1. Kardvívó válogatott 175, 2. Labdarúgó válogatott 136, 3. Fogathajtó válogatott 57 pont. HAJDU-BIHARI NAPLÓ — 1981. DECEMBER 24. 15