Hajdú-Bihari Napló, 1981. december (38. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
ÉRTSÜNK SZÓT! Debreceni magyar nyelvészeti napok 1981. NOVEMBER 12—14. Négy tudósarc rajzolódott ki a debreceni magyar nyelvészeti napok tudományos ülésszakán. Pápay József, Csűry Bálint, Bárczy Géza és Papp István emlékének áldoztak a ma élő magyar nyelvészek, a volt tanítványok, a mesterek gondolatainak továbbvivői és az azóta felnövő — az anyanyelvvel foglalkozó — nemzedék tagjai. Az egymás után sorjázó előadások, elnöki zárszók, hozzászólások bizonyították, hogy az anyanyelv ügye ma is összetartó erő hazánk határain belül és kívül is. A résztvevők között ugyanis voltak Újvidékről (Penovin Olga egyetemi tanár) és Pozsonyból is (Sima Ferenc egyetemi tanár). Időszerű volt a rendezvény. A négy nyelvész kötődik Debrecenhez. Méltó, hogy a város, az egyetem emlékezzen rájuk: Pápay József halálának 50., Csűry Bálint halálnak 40., Bárczy Géza halálának 10., Papp István születésének 80. évfordulóján. Sebestyén Árpád megnyitójában a hagyományápolást és a megújulást jelölte meg célul. Programösszeállításában határozott irányvonalat képviselt Négy előadássorozatban sűrítette az egyes tudósportrékat. Olyan meghívott és helyi előadókkal, akik felelősséggel tették mérlegre a nagy elődök törekvéseit, és mindig tiszteletben tartották az elért eredményeket. Csűry Bálintról Balassa Iván főigazgatóhelyettes emlékezett. Megelevenítette a szenvedélyes nyelvjáráskutató életmozzanatait, tudományos munkásságát. (Szamosháti Szótár, Debreceni cívis szótár.) Ez a tudósharc a többi előadással és hozzászólással egyre sokszínűbb lett. Szinte lehetetlen a teljesség igényével élni e tájékoztatónak. Csupán néhány gondolatot említünk zárójelben feltüntetve előadóját. Csűry Bálint tanácsai továbbélnek a mai nyelvi valóság megörökítésében (Végh József nyugd. főmunkatárs MTA); nyelvjáráskutatási módszerei megújultak (Kovács István nyugd. egyetemi docens KLTE); emberközelségű tanáretikája példa ma is (Szabó István tanár Debrecen); érdeklődésének gazdagságát jelzi, hogy a névtannal is foglalkozott (Kálnási Árpád egyetemi adjunktus Debrecenben). A következő előadássorozat megidézte Bárczy Géza törékeny alakját, univerzális érdeklődését, nyitottságát. Szathmári István professzor, egy egész tudóspálya ismeretében összegezte az életművet. Tanításainak időszerűségét ebben foglalta össze: hűen kell sáfárkodnunk a magyar nyelvvel, hiszen egész nemzeti műveltségünk ezen alapszik. A volt tanítványok tudományos eredményeik felmutatásával emlékeztek (D. Bartha Katalin nyugd. egy. docens ELTE, E. Abaffy Erzsébet egy. docens ELTE). Benkő Lóránd professzor (ELTE), Bárczy Géza budapesti éveit idézte. Szende Aladár nyugd. főiskolai tanár nyelvoktatási elveit — nyelvtörténeti szempont az iskolában, a magyar nyelv sajátos alkatának megsejtetése a tanulókkal — állítota a ma iskolájának példájául. A Bárczyhatás ma is tovább él régi barátokban és újakban egyaránt — bizonyították Nagy János megyei TIT-titkár (Debrecen), Bachát László főiskolai tanár (Nyíregyháza), Hajdú Mihály egy. docens ELTE, Bánréti Zoltán tud. munkatárs MTA. Kálmán Béla egyetemi tanárnak (Debrecen) köszönhető, hogy Pápay József nyelvész alakja és tudományos munkássága közel került az ülésszak hallgatóságához. Az osztrák nyelv- és népköltészet kutatása, a Reguly-szövegek megfejtése és közreadása igen nagy horderejű volt. Ma is akadnak követői ebben a szép miszszióban. (Vértes Edit tud. főmunkatárs MTA erről beszélt.) És Pápay József szellemében folytatódott és folytatódik ma is a magyar alaktörténeti kutatás (Nyíri Antal nyug. egyetemi tanár, JATE), a kódexek vizsgálata (Dienes Erzsébet, tanár, Szolnok, Gáspári László főisk. docens, Nyíregyháza). Az ülésszak érdekes színfoltja volt a Herder-díjas Gunda Béla egyetemi tanár (KLTE) nyelvföldrajzi fejtegetése és Lőrincze Lajos tud. tanácsadó (MTA) értekezése a nyelvművelés dialektikájáról. Az előadásokból Papp István professzorról színeiben és gazdagságában ismét más kép formálódott, mint az előzőkről. Tanár és tudós egyéniségét Jakab László egyetemi adjunktus (KLTE) tanítványként, és a munkát továbbvivőként mutatta be. (Finn—magyar szótár.) Kivételes jelentőségűek finn tankönyvei. (Bemutatták: Kornyáné Szoboszlay Ágnes egyetemi adjunktus, KLTE és Kiss Antal egyetemi adjunktus, KLTE.) Ismét középpontba került most is az anyanyelvi nevelés ügye. Fülöp Lajos egyetemi adjunktus (ELTE) idézte volt tanárát, Papp Istvánt, hogy annak elképzelései hassanak jelenlegi iskolarendszerünkben is: a nyelv az élet építésének eszköze, szépségeit fel kell fedeztetni tanítványainkkal. Mind a nyelvtanban, mind a szépirodalmi szövegben. (Békési Imre egyetemi adjunktus, Szeged.) Mind a négy tudós kisebb vagy nagyobb mértékben foglalkozott a tájnyelvvel. Ez nem lehet véletlen. Visszatértek ahhoz a tiszta forráshoz mindig, amely egy nép éltetője. Rácz Endre egyetemi tanár (ELTE) előadása nyelvjárásaink egyik sajátos nyelvtani szerkezetét elemezte. (Az állítmány egyeztetése a többes számú birtokszóval.) Kálmán Béla zárószavaival ért véget a háromnapos tanácskozás. Valóban bebizonyította, hogy „elődeink gondolatait mindig készen kell tartanunk”. Belőlük kell merítenünk. Mérlegelni, mi az, ami élő, ami követendő bennük. B. dr. Porkoláb Judit OLVASÓNAPLÓ Mezey Katalin: Zöld vadon Babits Mihály azt írja, hogy először az összes jó könyvet el kell olvasni, csak azután szabad a gyengéket. Ha szót fogadnánk neki, akkor a Zöld vadon igencsak soká kerülhetne sorra. .. Mezey Katalin Zöld vadon című kötete három kisregény hosszúságú novellát tartalmaz. Mindhárom történet személyes élmények bensőséges hangú, őszinte feltárása. Az eseményeket azonban csak jelenségszinten képes ábrázolni, így a súlyos emberi és közösségi problémák magánügyek maradnak. Hiányzik az a művészi átformáltság, amely lehetővé tenné az olvasó azonosulását az alkotóval, és úgy érezhetné, hogy a leírt helyzetekben számára is csak az az egyetlen megoldási mód lenne lehetséges, amelyet a főhős választott. A leggyengébben sikerült harmadik történetről, a Búcsúról nehéz kideríteni, milyen mondanivaló ösztönözte Mezeyt, hogy leírja ezt a rendkívül „szimpla” történetet. A második kudarc A nevelő nevelése tartalmasabb elbeszélés, amely a családalapítás és otthonteremtés életre szóló élménye egy generációs problémával súlyosbított összeköltözéssel párosul, és az első gyermek születése, nevelése körüli gondokkal éri el a tetőpontot. A végkifejlet nem lehet kétséges: a nevelés iránya megfordíthatatlan, ha a fiatalabb nemzedék nem tudja elfogadni az idősebbek rigolyává csontosodott élettapasztalatait, az szükségszerűen szakadáshoz vezet. Az első kudarc ismert és súlyos társadalmi problémát ábrázol: a pályakezdő, vidékre került, magányos pedagógusnő első csetlő-botló lépései mögött kirajzolódó paradox helyzetet. A társadalom szakmailag jól képzett, magas színvonalú általános műveltséggel rendelkező, kiegyensúlyozott, szorgalmas, politikailag elkötelezett nemzedék felnevelését írja elő — e várakozás természetesen jogosult —, csak éppen olyan társadalmi rétegtől várja mindezt, amely számára az elmélyült szakmai munka, és a kiegensúlyozott magánélet anyagi és erkölcsi feltétele nincs biztosítva. A pedagógus (nemcsak) pályakezdőként a létminimum alsó szintjén él, erkölcsi megbecsülése az anyagival arányos! Ez a többi értelmiségi réteghez képest is „hátrányos helyzet” némi zavart okoz a közművelődés alanyaiban, a dolgozó tömegekben. „Miért akarnak minket annyira oktatni és művelni — kérdezhetné a munkás —, hogy lenne ösztönző a műveltebbé válás, ha a művelt ember ilyen olcsó ... ? Ha a „nemzet napszámosát” nem lelkesítik a fenti körülmények, és tehetetlen dühében elcsattan néhány „makarenkói pofon”, máris kész a társadalom általánosító ítélete.” Mezey Katalin csupán elmeséli élményeit (állásfoglalás és magyarázat nélkül), és ha a „mese” színvonalával nem is, de néhány ábrázolt problémával kapcsolatban sikerült elgondolkodtatnia. (Szépirodalmi) Ács László , 11 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1981. DECEMBER 6. B. JÉKEI ANDRÁS: Ami megmaradt Délután fél ötre érkezett Dombivárra. Száraz ősz volt, érezte az alma ismerős illatát. A kórház folyosóján is ez kísérte. Találkozott egy ápolónővel, s megkérdezte, hogy melyik kórteremben találja az édesanyját. — Ma nincs látogatás — mondta a nővérke. — Finom, kedves arca volt, kis, kötelező mosollyal a szája szegletében. — Meg Bodnár néni most aludt el, a délelőtti műtét megviselte. Érdeklődjön holnap, akkor már beszélhet vele. — És most hova? — tűnődött — miközben beült a kocsijába. Mehetett volna az öccséhez vagy a húgához, de a sógornőjét utálta, a sógora nagyképűségét meg nem tudta elviselni. — Majd csak lesz valahogy — rántotta meg a vállát, s észre se vette, hogy már a főutcán jár. Megállt az egyetlen presszó előtt, a neonfelirat most is csak félig világított. Ezen elmosolyodott s úgy lépett be, mintha tegnap járt volna ott utoljára. Kávét kért, rágyújtott, fújta a füstöt. Kesernyés, száraz emlékek jutottak az eszébe. Az ifjúság tájairól, amikor jó néhányszor megfordult ebben a helyiségben. Szép presszóslányok voltak mindig a Margarétában, a diákok az ő kedvükért éjszakáztak a legtöbbet. Magas, középkorú, de még karcsú nő állt meg előtte. Letette a kávét, s egy pillanatra összevillant a tekintetük. A férfi azonnal megismerte. — Jó estét, Anna — mondta csendesen. Az asszony szempillája megrebbent. — Maga ismer engem? — S maga nem? — Valahogy nem emlékszem. — Pedig az emberi agy olyan, hogy minden tárolva van benne. Még a lényegtelen is. — Elnézést, vendég érkezett. Az asszony kivitte a fektét s aztán visszajött. Félénk és tartózkodó mosoly volt az arcán. — Látja — mondta a férfi —, a mosolya sem változott semmit. Olyan, mint lánykorában. Akkor is először a szeme ragyogott fel, s a szája csak aztán igazodott hozzá. — Ennyire megfigyelte? — A gyermekség fogékony minden apróság iránt. — Még onnan ismer? — Hát, legalábbis a kamaszkor idejéből. De ha nem sértem meg, üljön le egy pillanatra. Az asszony leült, a mozdulatai tanácstalanok voltak. — Még a nevét se tudom? — A név, ha nem kapcsolódik hozzá valaki, semmit sem jelent. Bennem a maga neve egyszerre jelent meg az arcával. Igaz, az a név, hogy Munkácsi Anna, a mi osztályunkban egyetlen volt. Sokan versengtek érte. — Maga is? — kételkedett az aszszony. — Én kivétel voltam. Vagy így pontosabb: nem voltam versenyképes. — Nem értem. — Persze. Ahhoz, hogy ezt maga is értse, kellene lennie egy lényeges mozzanatnak az emlékezetében. — S magának van? — Van, s maga most ezért nem ismer meg. Nem én találtam ki, de ez az igazság: mindenkinek olyan arca van, amilyet kialakít magának. Az örökletes, amit kaptunk, csak az egyik. A másik ... — Nem tudom követni. — Ne haragudjon, belebonyolódtam. Pedig nagyon egyszerű dologról van szó. Ha én most azt az arcomat mutathatnám, amelyikből maga ábrándított ki, biztosan megismerne. — Én ábrándítottam ki? Mivel? — A sértésével. — Megsértettem? — Ne vegye a szívére. Maga se tudott róla, s nem is lehetett benne rosszindulat. — Sajnálom, s utólag is elnézést kérek. A férfi azt mondta: ha már nem ismert meg, ez az utólagos bűnbánat az akkori keserűségért is kárpótol. Vegye úgy, hogy meg se történt. — Szeretném, ha emlékeztetne rá. — Nevetni fog rajta, hogy milyen semmiség. — De ha ennyi időn át megőrizte, csak nyomot hagyhatott magában. — Diákbál volt, s én is elkövettem azt a merészséget, hogy felkértem. Nem kis izgalommal. Hogy legyűrjem, az arcomra kényszerítettem valami merevséget. Ez alatt szaladgáltattam azt a szokatlan boldogságot, hogy a maga közelében lehetek. S akkor jött maga. Rám nézett, s abban a tatáros szemében villant egy kis gonoszság, és azt kérdezte: mondja már, miért vág maga mindig ilyen képet? Olyan az arca, mintha savanyúba harapott volna. — És maga? — Dadogtam valamit, hogy nekem ilyen az arckifejezésem. Tápai Jóska mentett meg. Lekérte magát, s én meg elkullogtam. — Ő lett a férjem. — Tápai Jóska? — Csodálkozik? — Igen. — S miért? — Tápai túlságosan is jóképű fiú volt, s a lányok rajongtak érte. Fogadásból bárkit elcsábított, bár — bocsásson meg az őszinteségemért — én magát erősebb karakternek véltem. Az asszony arca megrándult, a férfi észrevette. — Igaza van, visszavonom az egészet. Elfogulttá tett az akkori sérelem. Kifelejtettem a számításból, hogy létezik szerelem is. — Sajnos, maga ismerte jobban az osztálytársát. A férfi meglepődött, s zavarában odébb tolta a kávéscsészét. Elővette a Nyílik a Katona József Színház! Hatalmas üvegdoboz Budapest belvárosában, a Petőfi Sándor utcában; talán az a legszebb a hamarosan megnyíló Katona József Színházban, hogy nincs elbarikádozva a kandi tekintetek elől se függönyzettel, se állványzattal, mindenki benézhet, szemrevételezheti az előcsarnokot, a ruhatárat, a portásfülkét. Az újjáépült színháznak nincs titkolnivalója. Még csöveit, a szükséges gépészeti berendezéseket sem takarják dobozok, kulisszák, a legegyszerűbben mutatja meg magát. Nem volt könnyű az építész, a belsőépítész dolga. Ez a belvárosi udvar — mert eredetileg udvar volt! — a Petőfi Sándor utca, a Haris köz és Kígyó utca között helyezkedett el, hatalmas lakótömbben, amelyet átjárók, passzázsok szeltek keresztül. Az udvart később beépítették, először áruház volt, aztán mozi lett, s végül „botcsinálta” színház. Rossz elhelyezéssel, kevés és szűkös öltözővel. S körötte, alatta és részben fölötte is a belvárosi lakóház élte mindennapi életét. A Középülettervező Vállalat munkatársai, a tervezők: Siklós Mária építész és Fehérváriné Potyondi Margit belsőépítész, amikor először járták be a felújítandó Katona József Színház közötti terepet, a színház alatt, a lakók pincéiben bizony még riadtan menekülő patkányokkal is találkoztak. Mindenesetre a színház átépítését együtt kellett elvégezni a lakótömb teljes felújításával, részbeni átalakításával. A ház alatt ma már fehér csempés világos helyiségekben a színház gépészeti berendezései működnek, a forgószínpad masinái, a fűtő-, szellőzőberendezések. A kitágult öltözői tér fölött természetesen ma is lakások vannak. Ezeknek a vizes blokkjait is át kellett helyezniük, hiszen egyébként az öltöző közepén levő csőben zuhogott volna le a csatornába a szennyvíz. A színészbejáró a felújított passzázsba került, ahol új üzlethelyiségeket is kialakítottak. A hatalmas üvegajtókon át a belépőt tágas tér fogadja: a fal világosbarna, a padló kubai márvány.A célszerű, konstruktív térbe jól illeszkedik Z. Gács György tízszer két méteres üvegkompozíciója (üveg, tükör, krómacél). A nézőtér megnagyobbodott: 355 ülőhellyel rendelkezik. Miután hajdan udvar volt, a ház tartópilléreit is be kellett komponálniuk a tervezőknek a nézőtér kialakításába. Nincsenek zavaró lépcsők és fordulók, tisztán, világosan áttekinthető a nézőtér, és ami ennél még fontosabb, a nézőtér minden ülőhelyéről a színpad is, amely forgószínpaddal rendelkezik és lényegesen nagyobb a réginél. A büfébe látogatókat Hübner Aranka tisztaselyem faliképe fogadja, a tizenhétszer két és fél méteres festett, kifeszített anyag hozza be a társalgóba a színház hangulatát: drapériák és felsejlő ablakok közül szinte várja az ember, hogy mikor bukkan elő valaki... A tervezők számára az öltözők jelentették a legnagyobb gondot. Hiszen itt a színésznek nemcsak testileg, fiziailag kell felkészülnie a szerepére, azaz felöltöznie, hanem lelkileg is; a felkészülés, a különböző jelenetek közti szünet alatt a nyugodt légkör megteremtése legalább olyan fontos, mint a jó megvilágítás a maszkkészítéshez. Jól átgondolt, takarékos tervek alapján születik újjá a Katona József Színház: jelképe és példája lehetne mostani gazdasági gondjaink megoldásának is. A sokféle invenciózus ötlet, amely a szűkös körülmények között is érdemlegeset tud teremteni, s a meglevő javakokos felhasználása. Egy fontos dolgot ugyanis még nem említettünk: a belső berendezés a kereskedelemben kapható és ipari formattervezeti, saját előállítású tárgyakból áll: a lámpák, a nézőtéri zsöllyék, a textíliák itthoni termékek! Minderről meggyőződhet bárki, aki vendége, közönsége lesz a december 12-én nyitó Katona József Színháznak. Torday Aliz Az új színpad (Hauer Lajos felvételei — KS)