Hajdú-Bihari Napló, 1981. december (38. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-06 / 286. szám

ÉRTSÜNK SZÓT! Debreceni magyar nyelvészeti napok 1981. NOVEMBER 12—14. Négy tudósarc rajzolódott ki a debreceni magyar nyel­vészeti napok tudományos ülésszakán. Pápay József, Csűry Bálint, Bárczy Géza és Papp István emlékének ál­doztak a ma élő magyar nyelvészek, a volt tanítvá­nyok, a mesterek gondola­tainak továbbvivői és az az­óta felnövő — az anyanyelv­vel foglalkozó — nemzedék tagjai. Az egymás után sorjá­zó előadások, elnöki zárszók, hozzászólások bizonyították, hogy az anyanyelv ügye ma is összetartó erő hazánk határain belül és kívül is. A résztvevők között ugyanis voltak Újvidékről (Penovin Olga egyetemi tanár) és Po­zsonyból is (Sima Ferenc egyetemi tanár). Időszerű volt a rendezvény. A négy nyelvész kötődik Debrecen­hez. Méltó, hogy a város, az egyetem emlékezzen rájuk: Pápay József halálának 50., Csűry Bálint halálnak 40., Bárczy Géza halálának 10., Papp István születésének 80. évfordulóján. Sebestyén Árpád megnyi­tójában a hagyományápolást és a megújulást jelölte meg célul. Programösszeállításá­ban határozott irányvonalat képviselt Négy előadássoro­zatban sűrítette az egyes tu­dósportrékat. Olyan meg­hívott és helyi előadókkal, akik felelősséggel tették mérlegre a nagy elődök tö­rekvéseit, és mindig tiszte­letben tartották az elért eredményeket. Csűry Bálint­ról Balassa Iván főigazgató­helyettes emlékezett. Meg­elevenítette a szenvedélyes nyelvjáráskutató életmozza­natait, tudományos mun­kásságát. (Szamosháti Szó­tár, Debreceni cívis szótár.) Ez a tudósharc a többi elő­adással és hozzászólással egyre sokszínűbb lett. Szinte lehetetlen a teljesség igényé­vel élni e tájékoztatónak. Csupán néhány gondolatot említünk zárójelben feltün­tetve előadóját. Csűry Bálint tanácsai továbbélnek a mai nyelvi valóság megörökíté­sében (Végh József nyugd. főmunkatárs MTA); nyelv­járáskutatási módszerei megújultak (Kovács István nyugd. egyetemi docens KLTE); emberközelségű ta­náretikája példa ma is (Sza­bó István tanár Debrecen); érdeklődésének gazdagságát jelzi, hogy a névtannal is foglalkozott (Kálnási Árpád egyetemi adjunktus Debre­cenben). A következő előadássoro­zat megidézte Bárczy Géza törékeny alakját, univerzá­lis érdeklődését, nyitottsá­gát. Szathmári István pro­fesszor, egy egész tudóspá­lya ismeretében összegezte az életművet. Tanításainak időszerűségét ebben foglalta össze: hűen kell sáfárkod­nunk a magyar nyelvvel, hi­szen egész nemzeti művelt­ségünk ezen alapszik. A volt tanítványok tudomá­nyos eredményeik felmuta­tásával emlékeztek (D. Bartha Katalin nyugd. egy. docens ELTE, E. Abaffy Erzsébet egy. docens ELTE). Benkő Lóránd professzor (ELTE), Bárczy Géza budapesti éveit idézte. Szende Aladár nyugd. főiskolai tanár nyelvoktatá­si elveit — nyelvtörténeti szempont az iskolában, a magyar nyelv sajátos alkatá­nak megsejtetése a tanulók­kal — állítota a ma iskolá­jának példájául. A Bárczy­­hatás ma is tovább él régi barátokban és újakban egy­aránt —­ bizonyították Nagy János megyei TIT-titkár (Debrecen), Bachát László főiskolai tanár (Nyíregyhá­za), Hajdú Mihály egy. do­cens ELTE, Bánréti Zoltán tud. munkatárs MTA. Kálmán Béla egyetemi ta­nárnak (Debrecen) köszön­hető, hogy Pápay József nyelvész alakja és tudomá­nyos munkássága közel ke­rült az ülésszak hallgatósá­gához. Az osztrák nyelv- és népköltészet kutatása, a Re­­guly-szövegek megfejtése és közreadása igen nagy hord­erejű volt. Ma is akadnak követői ebben a szép misz­­szióban. (Vértes Edit tud. fő­munkatárs MTA erről be­szélt.) És Pápay József szel­lemében folytatódott és foly­tatódik ma is a magyar alaktörténeti kutatás (Nyíri Antal nyug. egyetemi tanár, JATE), a kódexek vizsgálata (Dienes Erzsébet, tanár, Szolnok, Gáspári László fő­­isk. docens, Nyíregyháza). Az ülésszak érdekes szín­foltja volt a Herder-díjas Gunda Béla egyetemi tanár (KLTE) nyelvföldrajzi fejte­getése és Lőrincze Lajos tud. tanácsadó (MTA) érte­kezése a nyelvművelés dia­lektikájáról. Az előadásokból Papp Ist­ván professzorról színeiben és gazdagságában ismét más kép formálódott, mint az előzőkről. Tanár és tudós egyéniségét Jakab László egyetemi adjunktus (KLTE) tanítványként, és a munkát továbbvivőként mutatta be. (Finn—magyar szótár.) Ki­vételes jelentőségűek finn tankönyvei. (Bemutatták: Kornyáné Szoboszlay Ágnes egyetemi adjunktus, KLTE és Kiss Antal egyetemi ad­junktus, KLTE.) Ismét középpontba került most is az anyanyelvi neve­lés ügye. Fülöp Lajos egye­temi adjunktus (ELTE) idéz­te volt tanárát, Papp Ist­vánt, hogy annak elképzelé­sei hassanak jelenlegi iskola­­rendszerünkben is: a nyelv az élet építésének eszköze, szépségeit fel kell fedeztetni tanítványainkkal. Mind a nyelvtanban, mind a szép­­irodalmi szövegben. (Békési Imre egyetemi adjunktus, Szeged.) Mind a négy tudós kisebb vagy nagyobb mér­tékben foglalkozott a táj­nyelvvel. Ez nem lehet vé­letlen. Visszatértek ahhoz a tiszta forráshoz mindig, amely egy nép éltetője. Rácz Endre egyetemi tanár (ELTE) előadása nyelvjárásaink egyik sajátos nyelvtani szer­kezetét elemezte. (Az állít­mány egyeztetése a többes számú birtokszóval.) Kálmán Béla záró­szavai­val ért véget a háromnapos tanácskozás. Valóban bebizo­nyította, hogy „elődeink gon­dolatait mindig készen kell tartanunk”. Belőlük kell me­rítenünk. Mérlegelni, mi az, ami élő, ami követendő ben­nük. B. dr. Porkoláb Judit OLVASÓNAPLÓ Mezey Katalin: Zöld vadon Babits Mihály azt írja, hogy először az összes jó könyvet el kell olvasni, csak azután szabad a gyengéket. Ha szót fo­gadnánk neki, akkor a Zöld vadon igencsak soká kerülhet­ne sorra. .. Mezey Katalin Zöld vadon című kötete három kisregény hosszúságú novellát tartalmaz. Mindhárom történet személyes élmények bensőséges han­gú, őszinte feltárása. Az eseményeket azonban csak jelen­ségszinten képes ábrázolni, így a súlyos emberi és közösségi problémák magánügyek maradnak. Hiányzik az a művészi átformáltság, amely lehetővé tenné az olvasó azonosulását az alkotóval, és úgy érezhetné, hogy a leírt helyzetekben számára is csak az az egyetlen megoldási mód lenne lehet­séges, amelyet a főhős választott. A leggyengébben sikerült harmadik történetről, a Búcsú­ról nehéz kideríteni, milyen mondanivaló ösztönözte Mezeyt, hogy leírja ezt a rendkívül „szimpla” történetet. A második kudarc A nevelő nevelése tartalmasabb elbe­szélés, amely a családalapítás és otthonteremtés életre szóló élménye egy generációs problémával súlyosbított összeköl­­tözéssel párosul, és az első gyermek születése, nevelése kö­rüli gondokkal éri el a tetőpontot. A végkifejlet nem lehet kétséges: a nevelés iránya megfordíthatatlan, ha a fiatalabb nemzedék nem tudja elfogadni az idősebbek rigolyává cson­tosodott élettapasztalatait, az szükségszerűen szakadáshoz vezet. Az első kudarc ismert és súlyos társadalmi problémát áb­rázol: a pályakezdő, vidékre került, magányos pedagógusnő első csetlő-botló lépései mögött kirajzolódó paradox helyze­tet. A társadalom­ szakmailag jól képzett, magas színvona­lú általános műveltséggel rendelkező, kiegyensúlyozott, szor­galmas, politikailag elkötelezett nemzedék felnevelését írja elő — e várakozás természetesen jogosult —, csak éppen olyan társadalmi rétegtől várja mindezt, amely számára az elmélyült szakmai munka, és a kiege­nsúlyozott magánélet anyagi és erkölcsi feltétele nincs biztosítva. A pedagógus (nemcsak) pályakezdőként a létminimum alsó szintjén él, erkölcsi megbecsülése az anyagival arányos! Ez a többi ér­telmiségi réteghez képest is „hátrányos helyzet” némi zavart okoz a közművelődés alanyaiban, a dolgozó tömegekben. „Miért akarnak minket annyira oktatni és művelni — kér­dezhetné a munkás —, hogy lenne ösztönző a műveltebbé válás, ha a művelt ember ilyen olcsó ... ? Ha a „nemzet napszámosát” nem lelkesítik a fenti körülmények, és tehe­tetlen dühében elcsattan néhány „makarenkói pofon”, már­is kész a társadalom általánosító ítélete.” Mezey Katalin csupán elmeséli élményeit (állásfoglalás és magyarázat nélkül), és ha a „mese” színvonalával nem is, de néhány ábrázolt problémával kapcsolatban sikerült el­gondolkodtatnia. (Szépirodalmi) Ács László ­, 11 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1981. DECEMBER 6. B. JÉKEI ANDRÁS: Ami megmaradt Délután fél ötre érkezett Dombivár­­ra. Száraz ősz volt, érezte az alma is­merős illatát. A kórház folyosóján is ez kísérte. Találkozott egy ápolónővel, s megkérdezte, hogy melyik kórte­remben találja az édesanyját. — Ma nincs látogatás — mondta a nővérke. — Finom, kedves arca volt, kis, kötelező mosollyal a szája szegle­tében. — Meg Bodnár néni most aludt el, a délelőtti műtét megviselte. Érdeklődjön holnap, akkor már be­szélhet vele. — És most hova? — tűnődött — miközben beült a kocsijába. Mehetett volna az öccséhez vagy a húgához, de a sógornőjét utálta, a sógora nagyké­pűségét meg nem tudta elviselni. — Majd csak lesz valahogy — rán­totta meg a vállát, s észre se vette, hogy már a főutcán jár. Megállt az egyetlen presszó előtt, a neonfelirat most is csak félig világított. Ezen el­mosolyodott s úgy lépett be, mintha tegnap járt volna ott utoljára. Kávét kért, rágyújtott, fújta a füs­töt. Kesernyés, száraz­­ emlékek jutot­tak az eszébe. Az ifjúság tájairól, ami­kor jó néhányszor megfordult ebben a helyiségben. Szép presszóslányok vol­tak mindig a Margarétában, a diákok az ő kedvükért éjszakáztak a legtöb­bet. Magas, középkorú, de még karcsú nő állt meg előtte. Letette a kávét, s egy pillanatra összevillant a tekinte­tük. A férfi azonnal megismerte. — Jó estét, Anna — mondta csen­desen. Az asszony szempillája megrebbent. — Maga ismer engem? — S maga nem? — Valahogy nem emlékszem. — Pedig az emberi agy olyan, hogy minden tárolva van benne. Még a lé­nyegtelen is. — Elnézést, vendég érkezett. Az asszony kivitte a fektét s aztán visszajött. Félénk és tartózkodó mo­soly volt az arcán. — Látja — mondta a férfi —, a mo­solya sem változott semmit. Olyan, mint lánykorában. Akkor is először a szeme ragyogott fel, s a szája csak aztán igazodott hozzá. — Ennyire megfigyelte? — A gyermekség fogékony minden apróság iránt. — Még onnan ismer? — Hát, legalábbis a kamaszkor ide­jéből. De ha nem sértem meg, üljön le egy pillanatra.­­ Az asszony leült, a mozdulatai ta­nácstalanok voltak. — Még a nevét se tudom? — A név, ha nem kapcsolódik hoz­zá valaki, semmit sem jelent. Bennem a maga neve egyszerre jelent meg az arcával. Igaz, az a név, hogy Munká­csi Anna, a mi osztályunkban egyetlen volt. Sokan versengtek érte. — Maga is? — kételkedett az asz­­szony. — Én kivétel voltam. Vagy így pon­tosabb: nem voltam versenyképes. — Nem értem. — Persze. Ahhoz, hogy ezt maga is értse, kellene lennie egy lényeges moz­zanatnak az emlékezetében. — S magának van? — Van, s maga most ezért nem is­mer meg. Nem én találtam ki, de ez az igazság: mindenkinek olyan arca van, amilyet kialakít magának. Az örökletes, amit kaptunk, csak az egyik. A másik ... — Nem tudom követni. — Ne haragudjon, belebonyolódtam. Pedig nagyon egyszerű dologról van szó. Ha én most azt az arcomat mutat­hatnám, amelyikből maga ábrándított ki, biztosan megismerne. — Én ábrándítottam ki? Mivel? — A sértésével. — Megsértettem? — Ne vegye a szívére. Maga se tu­dott róla, s nem is lehetett benne rosszindulat. — Sajnálom, s utólag is elnézést ké­rek. A férfi azt mondta: ha már nem is­mert meg, ez­ az utólagos bűnbánat az akkori keserűségért is kárpótol. Vegye úgy, hogy meg se történt. — Szeretném, ha emlékeztetne rá. — Nevetni fog rajta, hogy milyen semmiség. — De ha ennyi időn át megőrizte, csak nyomot hagyhatott magában. — Diákbál volt, s én is elkövettem azt a merészséget, hogy felkértem. Nem kis izgalommal. Hogy legyűrjem, az arcomra kényszerítettem valami merevséget. Ez alatt szaladgáltattam azt a szokatlan boldogságot, hogy a maga közelében lehetek. S akkor jött maga. Rám nézett, s abban a tatáros szemében villant egy kis gonoszság, és azt kérdezte: mondja már, miért vág maga mindig ilyen képet? Olyan az arca, mintha savanyúba harapott vol­na. — És maga? — Dadogtam valamit, hogy nekem ilyen az arckifejezésem. Tápai Jóska mentett meg. Lekérte magát, s én meg elkullogtam. — Ő lett a férjem. — Tápai Jóska? — Csodálkozik? — Igen. — S miért? — Tápai túlságosan is jóképű fiú volt, s a lányok rajongtak érte. Foga­dásból bárkit elcsábított, bár — bo­csásson meg az őszinteségemért — én magát erősebb karakternek véltem. Az asszony arca megrándult, a férfi észrevette. — Igaza van, visszavonom az egé­szet. Elfogulttá tett az akkori sérelem. Kifelejtettem a számításból, hogy léte­zik szerelem is. — Sajnos, maga ismerte jobban az osztálytársát. A férfi meglepődött, s zavarában odébb tolta a kávéscsészét. Elővette a Nyílik a Katona József Színház! Hatalmas üvegdoboz Bu­dapest belvárosában, a Pe­tőfi Sándor utcában; talán az a legszebb a hamarosan megnyíló Katona József Színházban, hogy nincs el­­barikádozva a kandi tekinte­tek elől se függönyzettel, se állványzattal, mindenki be­nézhet, szemrevételezheti az előcsarnokot, a ruhatárat, a portásfülkét. Az újjáépült színháznak nincs titkolniva­­lója. Még csöveit, a szüksé­ges gépészeti berendezéseket sem takarják dobozok, ku­lisszák, a legegyszerűbben mutatja meg magát. Nem volt könnyű az épí­tész, a belsőépítész dolga. Ez a belvárosi udvar — mert eredetileg udvar volt! — a Petőfi Sándor utca, a Haris köz és Kígyó utca között he­lyezkedett el, hatalmas lakó­tömbben, amelyet átjárók, passzázsok szeltek keresztül. Az udvart később beépítet­ték, először áruház volt, az­tán mozi lett, s végül „bot­csinálta” színház. Rossz el­helyezéssel, kevés és szűkös öltözővel. S körötte, alatta és részben fölötte is a belvárosi lakóház élte mindennapi éle­tét. A Középülettervező Vál­lalat munkatársai, a terve­zők: Siklós Mária építész és Fehérváriné Potyondi Mar­git belsőépítész, amikor elő­ször járták be a felújítandó Katona József Színház kö­­zötti terepet, a színház alatt, a lakók pincéiben bizony még riadtan menekülő pat­kányokkal is találkoztak. Mindenesetre a színház át­építését együtt kellett elvé­gezni a lakótömb teljes fel­újításával, részbeni átalakí­tásával. A ház alatt ma már fehér csempés világos helyi­ségekben a színház gépészeti berendezései működnek, a forgószínpad masinái, a fű­tő-, szellőzőberendezések. A kitágult öltözői tér fölött természetesen ma is lakások vannak. Ezeknek a vizes blokkjait is át kellett he­lyezniük, hiszen egyébként az öltöző közepén levő cső­ben zuhogott volna le a csatornába a szennyvíz. A színészbejáró a felújított passzázsba került, ahol új üzlethelyiségeket is kiala­kítottak.­­ A hatalmas üvegajtókon át a belépőt tágas tér fo­gadja: a fal világosbarna, a padló kubai márvány.­­A célszerű, konstruktív térbe jól illeszkedik Z. Gács György tízszer két méteres üvegkompozíciója (üveg, tü­kör, krómacél). A nézőtér megnagyobbodott: 355 ülő­hellyel rendelkezik. Miután hajdan udvar volt, a ház tartópilléreit is be kellett komponálniuk a tervezőknek a nézőtér kialakításába. Nin­csenek zavaró lépcsők és fordulók, tisztán, világosan áttekinthető a nézőtér, és ami ennél még fontosabb, a nézőtér minden ülőhelyéről a színpad is, amely forgó­színpaddal rendelkezik és lényegesen nagyobb a régi­nél. A büfébe látogatókat Hüb­ner Aranka tisztaselyem fa­liképe fogadja, a tizenhét­­szer két és fél méteres fes­tett, kifeszített anyag hozza be a társalgóba a színház hangulatát: drapériák és fel­­sejlő ablakok közül szinte várja az ember, hogy mikor bukkan elő valaki... A tervezők számára az öl­tözők jelentették a legna­gyobb gondot. Hiszen itt a színésznek nemcsak testileg, fiz­iailag kell felkészülnie a szerepére, azaz felöltöznie, hanem lelkileg is; a felké­szülés, a különböző jelenetek közti szünet alatt a nyugodt légkör megteremtése leg­alább olyan fontos, mint a jó megvilágítás a maszkké­szítéshez. Jól átgondolt, takarékos tervek alapján születik újjá a Katona József Színház: jelképe és példája lehetne mostani gazdasági gondja­ink megoldásának is. A sokféle invenciózus ötlet, amely a szűkös körülmények között is érdemlegeset tud teremteni, s a meglevő javak­­okos felhasználása. Egy fon­tos dolgot ugyanis még nem említettünk: a belső beren­dezés a kereskedelemben kapható és ipari formatter­ve­zeti, saját előállítású tár­gyakból áll: a lámpák, a né­zőtéri zsöllyék, a textíliák itthoni termékek! Minderről meggyőződhet bárki, aki vendége, közönsé­ge lesz a december 12-én nyitó Katona József Szín­háznak. Torday Aliz Az új színpad (Hauer Lajos felvételei — KS)

Next