Hajdú-Bihari Napló, 1982. október (39. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-01 / 230. szám

ESZMECSERE A VÁROSÉPÍTÉSI KONCEPCIÓRÓL ■ rvwiivvpwinwi IWl llilfatfifltl­­*Tii4fff :Ki­nK!:||lBiu!r r ”-i^ ^ '^rT­­MsmiiphiSSSi iS'SiSiiSSSailSnsii ■■Mi* j; i ■* 1 * x. - ■■ i ■!:mi:S«si»!ii5 Maradandót alkotni­­ végletek nélkül Az elmúlt időszakban több fórumon is volt alkalmam megismerni a „debreceni te­lepüléscsoport fejlesztési kon­cepcióját”. A benne foglal­takkal túlnyomórészt egyet­értek. Van azonban néhány dolog, amelyben az én véle­ményem nem teljesen esik egybe a fejlesztési koncep­ciókban foglaltakkal és főleg nem az ezzel kapcsolatos egyes reagálásokkal. Azt hiszem például, hogy a településcsoportokon belül Debrecen lakosságának a várható növekedését alábe­csülték. Tartok tőle, hogy a város lakossága 1995-ben több lesz 225 ezernél, és az is va­lószínű, hogy a 2010-re jel­zett 265 ezres lakosságszám is magasabb lesz minden ellen­­intézkedés ellenére is, jó állapotban levő házakat pedig korszerűsítjük, ha le­het, emeletráépítéssel is. Ez­zel még meg tudnánk őrizni az utca, a városrész hangula­tát, jellegét. Éppen ezért nagyon szeret­ném felhívni az építtetők és az építészek figyelmét az emeletráépítések lehetőségé­re, főleg a belvárosi, föld­szintes házak esetében. Ezzel területfelhasználás nélkül újabb lakások alakíthatók ki, a belváros városiasabbá vál­na, valamint csökkenteni le­hetne az ellentétet, ami sok helyen fellelhető abból kifo­lyólag, hogy valamikor egy­más mellé földszintes és több emeletes ház épült, megbont­va ezzel az egységet, a har­móniát. Hányan laknak Debrecenben? Az 1972-ben megjelent Stat­­­tisztikai Zsebkönyv adatai­­ szerint Debrecen lakossága, , az 1970-es népszámlálás­­ alapján 155112 fő volt. Az­­ 1981-es Statisztikai Zseb-­­­könyv, amely az 1980-as jan­­­nuári adatokat közli, a város­­ lakosságát 195 ezer főben ad­­­­­a meg. Tíz év alatt tehát­­ Debrecen lakossága 40 ezer­­ fővel gyarapodott, ami éven­te, átlagosan 4 ezer fő növe­kedést jelent. Mivel 1980 ele­­­­je óta már több mint két és fél év telt el, nem nehéz meg­becsülni, hogy napjainkban — miután Józsát is Debre­cenhez csatolták — a város lakossága 210 ezer fő körül van. Nem tartom valószínű­nek, hogy az elkövetkező 12—13 év alatt a lakosság nö­vekedése annyira lelassulna, hogy 1995-re csak mindössze 225 ezerre növekedne. Ez azt jelentené, hogy bevándorlás szinte nem­ is lesz, hiszen ezt a többletet csaknem kiadja a természetes szaporodás. Azt hiszem, hogy ennek igazolásául elég csak két dol­got figyelembe venni. Az egyik az, hogy hazánkban a városiasodás, a lakosságnak a városokba áramlása, a fejlett országokhoz képest egy-két évtizedet késett. Ott a váro­sokból való kifelé áramlás csak az elmúlt években in­dult meg. Várható tehát, hogy ez a folyamat is hasonló ké­séssel indul meg Magyaror­szágon számottevő mérték­ben. A másik dolog pedig a szomszéd Szabolcs megye de­mográfiai helyzete. A termé­szetes szaporodás ebben a megyében most is jóval ma­gasabb, mint az országos át­lag, s magasabb, mint az új munkahelyek növekedésének az üteme. Véleményem szerint tehát hiba lenne ilyen alábecsült lakosságszámra tervezni, mert később ez igen komoly feszültségek forrása lehet. Igaz, hogy napjainkban ko­moly gazdasági világválság szorongatja hazánkat is, ezért az ország anyagi lehetőségei még beláthatatlan ideig szű­kösek lesznek, de az is igaz, hogy eddig még minden gaz­dasági válság ciklikus volt, tehát minden okunk megvan arra, hogy bízzunk az új fel­lendülésben is. Egy hosszú tá­vú koncepcióban, azt hiszem, ezt is figyelembe kell ven­ni. Én is a falvak elnéptelene­dése ellen török lándzsát, mégsem tartom helyesnek az olyan megoldásokat, amelyek egy város egészséges növeke­dését, arányos fejlődését drasztikus eszközökkel gátol­nák. Az egészségtelen túlné­pesedést természetesen meg kell akadályozni, de nem szabad az ellenkező végletbe esni. Debrecen egyfelől túl­népesedik, másfelől viszont ez a megállapítás nem állja meg a helyét. Főleg nem, ha ezt Budapest és a vidéki nagyvárosok nagyságának vi­szonylatában vizsgáljuk, struktúra fejlettségében nagymértékben lemaradtak. A fővárost visszafejleszteni már nem lehet, nem is volna ésszerű megoldás, arra vi­szont törekedni lehet, és sze­rintem kell is, hogy Buda­pest súlyát a vidéki nagyvá­rosok (Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Győr) min­den téren ellensúlyozni tud­ják. Ez csak hosszú távon, több évtizedes, egészséges és arányos fejlesztéssel lehetsé­ges. Úgy érzem, hogy egy ki­csit a városépítésben is a végletek rabjai vagyunk. Né­hány évvel ezelőtt mindent le akartunk bontani, ami egy új lakótelep elé került. A koncepcióban, de főleg a hozzászólásokban viszont en­nek az ellenkezőjét vélem felfedezni. Szerintem hiba lenne az is, hogy most meg már minden roskatag épüle­tet meghagynánk azon a cí­men, hogy csak így tudjuk megőrizni Debrecen atmosz­féráját, jellegét. Műemléket csinálni nem nagyon lehet, az vagy van, vagy nincs. Nem szabad konzerválni mindent, ami régi. Úgy gondolom, a városépí­tésben is érvényesülni kell a „megszüntetve megőrizni” elvnek. Meg kell hagyni mindent, ami valóban érték, de fokozatosan le kell bonta­ni azokat az épületeket a belvárosban, amelyek nem meghatározók, nem illeszked­nek a környezethez, és álla­guknál fogva nem korszerű­síthetők. Egy-egy régi utcát fel le­het úgy is újítani, hogy a fog­híjakat, amelyek néhány ré­gi, korszerűtlen, többnyire földszintes ház lebontásával keletkeztek, stílusban, méret­ben odaillő két-négy szintes épületekkel építjük be, a környező megmaradt és még Egyutcás város Itt szeretnék kitérni váro­sunk esetében egy olyan fo­gyatékosságra, melyet szinte minden Debrecenbe érkező idegen előbb-utóbb szóvá tesz. Nevezetesen arra, hogy Debrecen tulajdonképpen „egyutcás város”. Ha­ végig­megyünk a Vörös Hadsereg útján, szinte bármely mellék­utcába benézve, azonnal kis, omladozó vakolatú, földszin­tes házakat látunk, ami egy­általán nem illik a nagyvá­rosi beépítésű főutca mellé. Ezt az erős kontrasztot eny­híteni kell és lehet is, töb­bek között a fentebb említett megoldásokkal. Mindenkép­pen arra kell törekedni, hogy egy építészetileg is egységes belváros alakuljon ki. Kissé túlzottnak tartom a lakótelepek állandó szapulá­­sát is. Ez az utóbbi időben kissé már divattá vált. Vé­leményem szerint nem any­­nyira rosszak a lakótelepeink, mint ahogyan ezt sokan látni vélik. Ezt én sok szempont­ból cáfolni is tudom — bár erre most nem akarok ki­térni —, mert én is egy lakó­telepen élek immár nyolca­dik éve. Alapvetően tehát egyetér­tek a koncepcióban foglal­takkal, csak a végletek el­kerülésére akartam felhívni a figyelmet. Maradandót al­kotni jól csak a realitások­kal számolva, őket figyelem­be véve lehet. Ludmann László (Debrecen) Megszüntetve megőrizni Lehetetlen állapot az, hogy egy ilyen kis országnak, mint hazáink, ilyen túlméretezett fővár­osa legyen akkor, ami­kor a vidéki városok mind nagyságban, mind az infra­ A minap a kezembe ke­rült egy vállalati tájékozta­tó. A mindössze másfél ol­dalas közlemény azzal a céllal született, hogy min­den érdekelt pontosan meg­tudja: az új menetjegy- és bérletárak idején mennyit kell a napi ingázásért fizet­nie a dolgozónak, s mennyit vállal magára a munkahely. Tömör, csak a legfonto­sabbakat közlő belső kiad­vány volt ez, olyan, amilyet mindenütt illik a bejárók kezébe adni hasonló alkal­makkor. Dicséretes szándék — ál­lapíthatjuk meg, több szót nem érdemel az ügy. Hogy mégis előhozakodtam a vál­lalati iratgyártás e kétség­telenül hasznos példányá­val, annak oka egyetlen ap­ró javítás. „A távolsági me­netdíjak emelkedése után...” — kezdődött az eredeti mondat, amelyben azonban az emelkedése szót áthúzták, s fölé írták: meg­változása. Lehet, hogy a módosítás minden különösebb szándék nélkül, talán véletlenül tör­tént, ám én egy gyakori je­lenség megnyilvánulását vé­lem felfedezni az esetben. Évtizedes beidegződés tesz lakatot az emberek szájára, még mielőtt világosan, egy­szerűen megmondanák, mit is gondolnak, miről is van szó tulajdonképpen. Mert mennyivel szolidabban bé­késebben, andalítóbban hangzik az, hogy a menet­díjak csupán megváltoztak, mint a puszta valóság szem­­bekiáltása: a vonatjegy árát ugyancsak megemelték. Eszemben sincs most azon meditálni, hogy mennyire volt indokolt a tarifaemelés — megtették ezt már sokan. Nem a közlekedési díjakról van itt szó — így gondolom —, hanem a szemléletről. A történészek dolga meg­találni a forrást: honnan származik a sokak számára ma is érvényes alapelv — szocialista viszonyok között minden csak a jó oldalát mutatja. Ha valami rossz, kellemetlen mégis előbuk­kan, az pusztán a véletlen műve lehet, hiba lenne el­túlozni; az átmeneti nehéz­ségekről pedig célszerű pu­hán, óvatosan fogalmazott mondatokban beszélni. Pél­dául: a menetdíjak megvál­toztak. Az árak módosultak. A körülmények nem valami rózsásak. A szavak mögött érződik a bizakodás, a reményke­dés, csak átmeneti problé­mákról van szó, egy kicsit meghúzzuk a nadrágszíjat, aztán már túl is vagyunk az egészen, el lehet felejteni. Úgy érzem, furcsa kettős­ség alakult ki a kommuni­kációban (nemcsak a tö­megkommunikációról, a sajtóról van szó, hanem számtalan egyéb informáci­ós csatornáról, az ünnepi beszédektől a termelési ta­nácskozásokon át a beszá­molók szövegéig). Vannak emberek, akik feladatuknak tartják az egyenes, őszinte beszédet, és vannak, akik a legfeketébb feketét is képe­sek rózsaszínre festeni. Ta­lán nem is tudatosan, in­kább a már emlegetett össz­népi beidegződés miatt. Az utóbbiak tábora a népesebb — ez vitathatatlan. De miért baj az, ha az emberek bizakodnak, a ne­héz helyzetekben sem veszí­tik el a reményt? Nem, ez nem baj, vélet­lenül se akarok ilyesmit mondani. Az viszont már igenis komoly hiba, ha a nem kellően egyenes, nyílt, őszinte beszéd következté­ben hamis kép alakul ki némelyekben, a bizakodás alaptalanná válik, s éppen ezért beláthatatlan követ­kezményekhez vezethet. Bognár József akadémi­kus tartott eladást a közel­múltban Debrecenben, s az ott elhangzottak különös erővel juttatták eszembe a fentieket. A méltán hírne­ves közgazdász felkészültsé­ge, tájékozottsága s nem utolsósorban tapasztalata megengedi, hogy országos ügyekhez szóljon hozzá színtiszta logikával, egye­nes beszéddel. Azon az elő­adáson nem hallott senki nehezedő gazdasági körül­ményekről , de hallott sú­lyos gondokról, válsággó­cokról, halogatást nem tűrő feladatokról, kényszerhely­zetről, gyors, hathatós, or­voslás nélkül tragédiát oko­zó bajokról. Ne gondolja senki, hogy a debreceni közgazdászhét megnyitójaként felnőtteket ijesztgető rémtörténet ada­tott elő. Csak éppen pontos helyzetkép rajzolódott a hallgatóság elé, fölösleges, a lényeget takaró színezés nélkül. Azt gondolom, hogy az ef­fajta nyíltság, őszinteség legalább annyira fontos, mint a hatékonyabb gazdál­kodás szükségességéről, a takarékosság fontosságáról szóló megannyi eszmefutta­tás. Hiszen minden cseleke­det alapja, hogy tudjuk, mi­ért kell tenni, amit teszünk, mi vár ránk, ha halogatjuk a feladatok megoldását. S mert legtöbben helyzetük­nél fogva nem ismerhetjük pontosan a sorsunkat a jö­­­­vőben alakító, befolyásoló körülményeket; azoknak, akik kellően tájékozottak, legfőbb feladatuk, hogy tá­jékoztassanak. A bevezetőben említett példánkhoz visszatérve: nem kell áthúzni a szót — emelkedett. Ha többe kerül a vonatjegy, hát többe ke­rül. Ne szégyelljük a ténye­ket, inkább vegyük tudomá­sul, és igyekezzünk életün­ket a kemény valósághoz igazítani. Ha mind többen cselekszünk így, talán az ország gazdasága is köny­­nyebben tud igazodni (ugyancsak gyakori sopán­­kodás, magyarázkodás, ön­sajnálat helyett) a világgaz­daság kemény valóságához. S akkor talán nem lesz hiá-­­bavaló életszínvonalunk megőrzéséről, netán emelé­séről beszélni. Talán, talán, talán... Görömbölyi László emelkedett? ! Minden igényt kielégítenek SZÁZHARMINC RECEPT SZERINT KÉSZÜL A TAKARMÁNYKEVERÉK A kevert takarmányok, a különféle tápok ma már nélkülözhetetlen kellékei az állat­tartásnak. A mezőgazdasági üzemek jelentős­, hányada berendezkedett az egyszerűbb ke­verékek önálló elkészítésére, a legnagyobb feladatok azonban a Gabonaforgalmi és Ma­lomipari Vállalat üzemeire hárulnak ezen a téren. A megyei gabonaforgalmi hat takarmány­keverő üzemet működtet jelenleg, a hetedik a jövő év végétől, a rekonstrukció befejező­dése után kezd majd termelni. A két legna­gyobb egység — az egyik Debrecenben, a másik Hajdúböszörményben található — korszerű technológiával, a mai követelmé­nyeket kielégítő számjegyvezérléses techni­kával dolgozik. Ez a két üzem adja a me­gyei, vállalaton belüli kapacitás 60 százalé­kát A kisebb üzemek Nagyrábén, Rábán, Balmazújvároson és Létavértesen készítik a takarmánykeveréket. A saját keverék mellett még további 16, mezőgazdasági üze­mek kezelésében levő egységgel végeztet bérmunkát a Gabonaforgalmi Vállalat — tudtuk meg Radócz István osztályvezetőtől. Az összes termelés az idén 270 ezer tonna körül várható, ebből a hat saját üzem mint­egy 140 ezer tonnát produkál. A 270 ezer tonna egyébként — becsült adatok szerint — a megyében előállított összes keverék­takarmány felét teszi ki. A másik 50 száza­lék az önellátásra berendezkedett termelő­­szövetkezetekben, állami gazdaságokban készít. Igen széles a választék, 120—130 recept szerint készítik el a keverékeket. A vállalat által kidolgozott tápsorok mellett az állatte­nyésztési és a takarmányozási rendszerek receptjei szerint összeállított tápokat is szál­lítják az üzletekbe, a nagyüzemekbe. Fon­tos elmondani: minden mennyiségi és vá­lasztékbeli igényt kielégítenek, sőt az idén a minőségre se nagyon volt panasz. A Gabo­naforgalminak 77 saját boltja van a megyé­ben, ezek mintegy 35 ezer tonnát forgal­maznak egy évben. További 45 ezer tonna kerül az ÁFÉSZ takarmányboltjaiba, a fennmaradó mennyiség pedig az előre meg­kötött szerződések szerint 71 termelőszö­vetkezet és 5 állami gazdaság között oszlik meg. A takarmánykeverő üzemek termelése viszonylag egyenletes, talán csak a második és a harmadik negyedévben tapasztalható igények kielégítése kényszeríti a vállalatot némileg nagyobb mennyiség készítésére. A felduzzasztott baromfiprogramoknak tulaj­doní­tható ez: a „maszek libások" például jórészt az évnek ebben a szakában vásárol­ják a tápot. A felhasználás adataiból is ki­tűnik a baromfiak térhódítása: az összes táp 36 százaléka jut a szárnyasoknak, a sertések fogyasztanak 39 százalékot, a kérődzők meg­elégednek 12 százalékkal, míg az egyéb tá­pok 7 százalékot, a koncentrátumok 6 száza­lékot tesznek ki. A keverék takarmánynak éppen azért van jelentősége az álattenyésztésben, állattartás­ban, mert tudományos alapossággal kidolgo­zott receptúrák szerint készülnek, pontosan igazodva az állatok tápanyagszükségletéhez. Nem mindegy tehát, hogy milyen alapanya­gokat használnak a keverőüzemekben. Je­lenleg 70 százalékot tesz ki a szemes takar­mánygabona arányai, 15—20 százalékra te­hető a határainkon belül megtermelt fehér­je, míg 10 százaléknyi mennyiség — a ma­gas fehérjetartalmú szója és halliszt — tőkés importból származik. Mivel a behozatali le­hetőségek korlátozottak, az ipar törekszik arra, hogy növelje a hazai fehérjék felhasz­nálásának arányát — lehetőleg a keverékek­­minőségének, tápértékének megőrzése mel­lett A Hajdú-Bihar megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat takarmánykeverő üzeme Hajdúböszörményben (Fotó: Nagy Gábor) A böszörményi keverőüzem megfelel a korszerű követelményeknek: szám­jegy vezér­léses automatika irányítja a tápok összeállí­tását HAJDO-BIHABI NAPfcO - 1982. OKTOBER 1.

Next