Hajdú-Bihari Napló, 1982. október (39. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-01 / 230. szám
ESZMECSERE A VÁROSÉPÍTÉSI KONCEPCIÓRÓL ■ rvwiivvpwinwi IWl llilfatfifltl*Tii4fff :KinK!:||lBiu!r r ”-i^ ^ '^rTMsmiiphiSSSi iS'SiSiiSSSailSnsii ■■Mi* j; i ■* 1 * x. - ■■ i ■!:mi:S«si»!ii5 Maradandót alkotni végletek nélkül Az elmúlt időszakban több fórumon is volt alkalmam megismerni a „debreceni településcsoport fejlesztési koncepcióját”. A benne foglaltakkal túlnyomórészt egyetértek. Van azonban néhány dolog, amelyben az én véleményem nem teljesen esik egybe a fejlesztési koncepciókban foglaltakkal és főleg nem az ezzel kapcsolatos egyes reagálásokkal. Azt hiszem például, hogy a településcsoportokon belül Debrecen lakosságának a várható növekedését alábecsülték. Tartok tőle, hogy a város lakossága 1995-ben több lesz 225 ezernél, és az is valószínű, hogy a 2010-re jelzett 265 ezres lakosságszám is magasabb lesz minden ellenintézkedés ellenére is, jó állapotban levő házakat pedig korszerűsítjük, ha lehet, emeletráépítéssel is. Ezzel még meg tudnánk őrizni az utca, a városrész hangulatát, jellegét. Éppen ezért nagyon szeretném felhívni az építtetők és az építészek figyelmét az emeletráépítések lehetőségére, főleg a belvárosi, földszintes házak esetében. Ezzel területfelhasználás nélkül újabb lakások alakíthatók ki, a belváros városiasabbá válna, valamint csökkenteni lehetne az ellentétet, ami sok helyen fellelhető abból kifolyólag, hogy valamikor egymás mellé földszintes és több emeletes ház épült, megbontva ezzel az egységet, a harmóniát. Hányan laknak Debrecenben? Az 1972-ben megjelent Stattisztikai Zsebkönyv adatai szerint Debrecen lakossága, , az 1970-es népszámlálás alapján 155112 fő volt. Az 1981-es Statisztikai Zseb-könyv, amely az 1980-as jannuári adatokat közli, a város lakosságát 195 ezer főben ada meg. Tíz év alatt tehát Debrecen lakossága 40 ezer fővel gyarapodott, ami évente, átlagosan 4 ezer fő növekedést jelent. Mivel 1980 eleje óta már több mint két és fél év telt el, nem nehéz megbecsülni, hogy napjainkban — miután Józsát is Debrecenhez csatolták — a város lakossága 210 ezer fő körül van. Nem tartom valószínűnek, hogy az elkövetkező 12—13 év alatt a lakosság növekedése annyira lelassulna, hogy 1995-re csak mindössze 225 ezerre növekedne. Ez azt jelentené, hogy bevándorlás szinte nem is lesz, hiszen ezt a többletet csaknem kiadja a természetes szaporodás. Azt hiszem, hogy ennek igazolásául elég csak két dolgot figyelembe venni. Az egyik az, hogy hazánkban a városiasodás, a lakosságnak a városokba áramlása, a fejlett országokhoz képest egy-két évtizedet késett. Ott a városokból való kifelé áramlás csak az elmúlt években indult meg. Várható tehát, hogy ez a folyamat is hasonló késéssel indul meg Magyarországon számottevő mértékben. A másik dolog pedig a szomszéd Szabolcs megye demográfiai helyzete. A természetes szaporodás ebben a megyében most is jóval magasabb, mint az országos átlag, s magasabb, mint az új munkahelyek növekedésének az üteme. Véleményem szerint tehát hiba lenne ilyen alábecsült lakosságszámra tervezni, mert később ez igen komoly feszültségek forrása lehet. Igaz, hogy napjainkban komoly gazdasági világválság szorongatja hazánkat is, ezért az ország anyagi lehetőségei még beláthatatlan ideig szűkösek lesznek, de az is igaz, hogy eddig még minden gazdasági válság ciklikus volt, tehát minden okunk megvan arra, hogy bízzunk az új fellendülésben is. Egy hosszú távú koncepcióban, azt hiszem, ezt is figyelembe kell venni. Én is a falvak elnéptelenedése ellen török lándzsát, mégsem tartom helyesnek az olyan megoldásokat, amelyek egy város egészséges növekedését, arányos fejlődését drasztikus eszközökkel gátolnák. Az egészségtelen túlnépesedést természetesen meg kell akadályozni, de nem szabad az ellenkező végletbe esni. Debrecen egyfelől túlnépesedik, másfelől viszont ez a megállapítás nem állja meg a helyét. Főleg nem, ha ezt Budapest és a vidéki nagyvárosok nagyságának viszonylatában vizsgáljuk, struktúra fejlettségében nagymértékben lemaradtak. A fővárost visszafejleszteni már nem lehet, nem is volna ésszerű megoldás, arra viszont törekedni lehet, és szerintem kell is, hogy Budapest súlyát a vidéki nagyvárosok (Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Győr) minden téren ellensúlyozni tudják. Ez csak hosszú távon, több évtizedes, egészséges és arányos fejlesztéssel lehetséges. Úgy érzem, hogy egy kicsit a városépítésben is a végletek rabjai vagyunk. Néhány évvel ezelőtt mindent le akartunk bontani, ami egy új lakótelep elé került. A koncepcióban, de főleg a hozzászólásokban viszont ennek az ellenkezőjét vélem felfedezni. Szerintem hiba lenne az is, hogy most meg már minden roskatag épületet meghagynánk azon a címen, hogy csak így tudjuk megőrizni Debrecen atmoszféráját, jellegét. Műemléket csinálni nem nagyon lehet, az vagy van, vagy nincs. Nem szabad konzerválni mindent, ami régi. Úgy gondolom, a városépítésben is érvényesülni kell a „megszüntetve megőrizni” elvnek. Meg kell hagyni mindent, ami valóban érték, de fokozatosan le kell bontani azokat az épületeket a belvárosban, amelyek nem meghatározók, nem illeszkednek a környezethez, és állaguknál fogva nem korszerűsíthetők. Egy-egy régi utcát fel lehet úgy is újítani, hogy a foghíjakat, amelyek néhány régi, korszerűtlen, többnyire földszintes ház lebontásával keletkeztek, stílusban, méretben odaillő két-négy szintes épületekkel építjük be, a környező megmaradt és még Egyutcás város Itt szeretnék kitérni városunk esetében egy olyan fogyatékosságra, melyet szinte minden Debrecenbe érkező idegen előbb-utóbb szóvá tesz. Nevezetesen arra, hogy Debrecen tulajdonképpen „egyutcás város”. Ha végigmegyünk a Vörös Hadsereg útján, szinte bármely mellékutcába benézve, azonnal kis, omladozó vakolatú, földszintes házakat látunk, ami egyáltalán nem illik a nagyvárosi beépítésű főutca mellé. Ezt az erős kontrasztot enyhíteni kell és lehet is, többek között a fentebb említett megoldásokkal. Mindenképpen arra kell törekedni, hogy egy építészetileg is egységes belváros alakuljon ki. Kissé túlzottnak tartom a lakótelepek állandó szapulását is. Ez az utóbbi időben kissé már divattá vált. Véleményem szerint nem anynyira rosszak a lakótelepeink, mint ahogyan ezt sokan látni vélik. Ezt én sok szempontból cáfolni is tudom — bár erre most nem akarok kitérni —, mert én is egy lakótelepen élek immár nyolcadik éve. Alapvetően tehát egyetértek a koncepcióban foglaltakkal, csak a végletek elkerülésére akartam felhívni a figyelmet. Maradandót alkotni jól csak a realitásokkal számolva, őket figyelembe véve lehet. Ludmann László (Debrecen) Megszüntetve megőrizni Lehetetlen állapot az, hogy egy ilyen kis országnak, mint hazáink, ilyen túlméretezett fővárosa legyen akkor, amikor a vidéki városok mind nagyságban, mind az infra A minap a kezembe került egy vállalati tájékoztató. A mindössze másfél oldalas közlemény azzal a céllal született, hogy minden érdekelt pontosan megtudja: az új menetjegy- és bérletárak idején mennyit kell a napi ingázásért fizetnie a dolgozónak, s mennyit vállal magára a munkahely. Tömör, csak a legfontosabbakat közlő belső kiadvány volt ez, olyan, amilyet mindenütt illik a bejárók kezébe adni hasonló alkalmakkor. Dicséretes szándék — állapíthatjuk meg, több szót nem érdemel az ügy. Hogy mégis előhozakodtam a vállalati iratgyártás e kétségtelenül hasznos példányával, annak oka egyetlen apró javítás. „A távolsági menetdíjak emelkedése után...” — kezdődött az eredeti mondat, amelyben azonban az emelkedése szót áthúzták, s fölé írták: megváltozása. Lehet, hogy a módosítás minden különösebb szándék nélkül, talán véletlenül történt, ám én egy gyakori jelenség megnyilvánulását vélem felfedezni az esetben. Évtizedes beidegződés tesz lakatot az emberek szájára, még mielőtt világosan, egyszerűen megmondanák, mit is gondolnak, miről is van szó tulajdonképpen. Mert mennyivel szolidabban békésebben, andalítóbban hangzik az, hogy a menetdíjak csupán megváltoztak, mint a puszta valóság szembekiáltása: a vonatjegy árát ugyancsak megemelték. Eszemben sincs most azon meditálni, hogy mennyire volt indokolt a tarifaemelés — megtették ezt már sokan. Nem a közlekedési díjakról van itt szó — így gondolom —, hanem a szemléletről. A történészek dolga megtalálni a forrást: honnan származik a sokak számára ma is érvényes alapelv — szocialista viszonyok között minden csak a jó oldalát mutatja. Ha valami rossz, kellemetlen mégis előbukkan, az pusztán a véletlen műve lehet, hiba lenne eltúlozni; az átmeneti nehézségekről pedig célszerű puhán, óvatosan fogalmazott mondatokban beszélni. Például: a menetdíjak megváltoztak. Az árak módosultak. A körülmények nem valami rózsásak. A szavak mögött érződik a bizakodás, a reménykedés, csak átmeneti problémákról van szó, egy kicsit meghúzzuk a nadrágszíjat, aztán már túl is vagyunk az egészen, el lehet felejteni. Úgy érzem, furcsa kettősség alakult ki a kommunikációban (nemcsak a tömegkommunikációról, a sajtóról van szó, hanem számtalan egyéb információs csatornáról, az ünnepi beszédektől a termelési tanácskozásokon át a beszámolók szövegéig). Vannak emberek, akik feladatuknak tartják az egyenes, őszinte beszédet, és vannak, akik a legfeketébb feketét is képesek rózsaszínre festeni. Talán nem is tudatosan, inkább a már emlegetett össznépi beidegződés miatt. Az utóbbiak tábora a népesebb — ez vitathatatlan. De miért baj az, ha az emberek bizakodnak, a nehéz helyzetekben sem veszítik el a reményt? Nem, ez nem baj, véletlenül se akarok ilyesmit mondani. Az viszont már igenis komoly hiba, ha a nem kellően egyenes, nyílt, őszinte beszéd következtében hamis kép alakul ki némelyekben, a bizakodás alaptalanná válik, s éppen ezért beláthatatlan következményekhez vezethet. Bognár József akadémikus tartott eladást a közelmúltban Debrecenben, s az ott elhangzottak különös erővel juttatták eszembe a fentieket. A méltán hírneves közgazdász felkészültsége, tájékozottsága s nem utolsósorban tapasztalata megengedi, hogy országos ügyekhez szóljon hozzá színtiszta logikával, egyenes beszéddel. Azon az előadáson nem hallott senki nehezedő gazdasági körülményekről , de hallott súlyos gondokról, válsággócokról, halogatást nem tűrő feladatokról, kényszerhelyzetről, gyors, hathatós, orvoslás nélkül tragédiát okozó bajokról. Ne gondolja senki, hogy a debreceni közgazdászhét megnyitójaként felnőtteket ijesztgető rémtörténet adatott elő. Csak éppen pontos helyzetkép rajzolódott a hallgatóság elé, fölösleges, a lényeget takaró színezés nélkül. Azt gondolom, hogy az effajta nyíltság, őszinteség legalább annyira fontos, mint a hatékonyabb gazdálkodás szükségességéről, a takarékosság fontosságáról szóló megannyi eszmefuttatás. Hiszen minden cselekedet alapja, hogy tudjuk, miért kell tenni, amit teszünk, mi vár ránk, ha halogatjuk a feladatok megoldását. S mert legtöbben helyzetüknél fogva nem ismerhetjük pontosan a sorsunkat a jövőben alakító, befolyásoló körülményeket; azoknak, akik kellően tájékozottak, legfőbb feladatuk, hogy tájékoztassanak. A bevezetőben említett példánkhoz visszatérve: nem kell áthúzni a szót — emelkedett. Ha többe kerül a vonatjegy, hát többe kerül. Ne szégyelljük a tényeket, inkább vegyük tudomásul, és igyekezzünk életünket a kemény valósághoz igazítani. Ha mind többen cselekszünk így, talán az ország gazdasága is könynyebben tud igazodni (ugyancsak gyakori sopánkodás, magyarázkodás, önsajnálat helyett) a világgazdaság kemény valóságához. S akkor talán nem lesz hiá-bavaló életszínvonalunk megőrzéséről, netán emeléséről beszélni. Talán, talán, talán... Görömbölyi László emelkedett? ! Minden igényt kielégítenek SZÁZHARMINC RECEPT SZERINT KÉSZÜL A TAKARMÁNYKEVERÉK A kevert takarmányok, a különféle tápok ma már nélkülözhetetlen kellékei az állattartásnak. A mezőgazdasági üzemek jelentős, hányada berendezkedett az egyszerűbb keverékek önálló elkészítésére, a legnagyobb feladatok azonban a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat üzemeire hárulnak ezen a téren. A megyei gabonaforgalmi hat takarmánykeverő üzemet működtet jelenleg, a hetedik a jövő év végétől, a rekonstrukció befejeződése után kezd majd termelni. A két legnagyobb egység — az egyik Debrecenben, a másik Hajdúböszörményben található — korszerű technológiával, a mai követelményeket kielégítő számjegyvezérléses technikával dolgozik. Ez a két üzem adja a megyei, vállalaton belüli kapacitás 60 százalékát A kisebb üzemek Nagyrábén, Rábán, Balmazújvároson és Létavértesen készítik a takarmánykeveréket. A saját keverék mellett még további 16, mezőgazdasági üzemek kezelésében levő egységgel végeztet bérmunkát a Gabonaforgalmi Vállalat — tudtuk meg Radócz István osztályvezetőtől. Az összes termelés az idén 270 ezer tonna körül várható, ebből a hat saját üzem mintegy 140 ezer tonnát produkál. A 270 ezer tonna egyébként — becsült adatok szerint — a megyében előállított összes keveréktakarmány felét teszi ki. A másik 50 százalék az önellátásra berendezkedett termelőszövetkezetekben, állami gazdaságokban készít. Igen széles a választék, 120—130 recept szerint készítik el a keverékeket. A vállalat által kidolgozott tápsorok mellett az állattenyésztési és a takarmányozási rendszerek receptjei szerint összeállított tápokat is szállítják az üzletekbe, a nagyüzemekbe. Fontos elmondani: minden mennyiségi és választékbeli igényt kielégítenek, sőt az idén a minőségre se nagyon volt panasz. A Gabonaforgalminak 77 saját boltja van a megyében, ezek mintegy 35 ezer tonnát forgalmaznak egy évben. További 45 ezer tonna kerül az ÁFÉSZ takarmányboltjaiba, a fennmaradó mennyiség pedig az előre megkötött szerződések szerint 71 termelőszövetkezet és 5 állami gazdaság között oszlik meg. A takarmánykeverő üzemek termelése viszonylag egyenletes, talán csak a második és a harmadik negyedévben tapasztalható igények kielégítése kényszeríti a vállalatot némileg nagyobb mennyiség készítésére. A felduzzasztott baromfiprogramoknak tulajdonítható ez: a „maszek libások" például jórészt az évnek ebben a szakában vásárolják a tápot. A felhasználás adataiból is kitűnik a baromfiak térhódítása: az összes táp 36 százaléka jut a szárnyasoknak, a sertések fogyasztanak 39 százalékot, a kérődzők megelégednek 12 százalékkal, míg az egyéb tápok 7 százalékot, a koncentrátumok 6 százalékot tesznek ki. A keverék takarmánynak éppen azért van jelentősége az álattenyésztésben, állattartásban, mert tudományos alapossággal kidolgozott receptúrák szerint készülnek, pontosan igazodva az állatok tápanyagszükségletéhez. Nem mindegy tehát, hogy milyen alapanyagokat használnak a keverőüzemekben. Jelenleg 70 százalékot tesz ki a szemes takarmánygabona arányai, 15—20 százalékra tehető a határainkon belül megtermelt fehérje, míg 10 százaléknyi mennyiség — a magas fehérjetartalmú szója és halliszt — tőkés importból származik. Mivel a behozatali lehetőségek korlátozottak, az ipar törekszik arra, hogy növelje a hazai fehérjék felhasználásának arányát — lehetőleg a keverékekminőségének, tápértékének megőrzése mellett A Hajdú-Bihar megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat takarmánykeverő üzeme Hajdúböszörményben (Fotó: Nagy Gábor) A böszörményi keverőüzem megfelel a korszerű követelményeknek: számjegy vezérléses automatika irányítja a tápok összeállítását HAJDO-BIHABI NAPfcO - 1982. OKTOBER 1.