Hajdú-Bihari Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-30 / 25. szám
Mondjam vagy mutassam? II. Mozgalom vagy játszótér? Az utánpótlásról szólva kell beszélnünk a Debreceni Fotóklub szerepéről is a megyei amatőr mozgalom életében. Erről a közelmúltban jelent meg jóhiszeműen felületes írás. Azért az, mert a beszélgetésnek (a fotózás debreceni helyzetéről) a kérdezővel együtt három résztvevője volt, pedig az érintett témában további négy fotóművészt meg kellett volna kérdezni, ezzel segítve a többrétű helyzetelemzést. S azért is volt az a cikk, mert ,a megkérdezettek saját munkájukat értékelték, és az általánosítások közepette a személyes felelősség kérdése akár pozitív, akár negatív értelemben, fel sem vetődött. (Adalékként még idekívánkozik, hogy a városban dolgozó öt fotóművész közül négy nem klubtag s a közösségi munkában gyakorlatilag nem is igen vesz részt. Ez az állapot véleményem szerint nem a művészek hibája. Inkább arról van szó, hogy a klub vezetősége szemlátomást nem tud mit kezdeni magasabb kategóriába lépett egykori tagjaival. Pedig ezt a luxust még egy erősebb kvalitású amatőr együttes sem engedheti meg magának. Külön említést érdemel az a támogatás, melyet a klub fenntartójától, a Kölcsey Művelődési Központtól kap. Gondolok a gépparkra, a laborra, a külföldi szaklapokra, vagy akár a fizetett modellre. A visszakérdezhető, visszakérdezendő eredmények azonban a Szegedi Szalonnál — mint évenkénti országom bemutatkozási lehetőségnél — tovább nem terjednek. Sőt az utóbbi időben még ezt a nem túl magas mércét sem sikerül „megugrani” közös kollekcióval. Mindezek magyarázatát több dologban lehet megtalálni. A klub, mely a fent említett szellemi és anyagi közegben dolgozik — sajnos egyre befelé fordulva — évek óta művészeti bizottság nélkül bukdácsol. Belső pályázatait gyakran az okulásra jobban ráutalt tagság dönti, bírálja el. És a programok? — például a reklámfotó (amely talán az egyik legsebezhetőbb pontja a magyar fotográfiának, de a reklámszakmának is hosszas gyakorlatozás tárgya volt. Megjegyzem, ilyen témában még csak bemutatkozási lehetőséget sem hirdetnek amatőröknek, nemhogy a dilettáns körülmények és eszközök segítségével készült művek felhasználásra kerülhetnének. De a Magyar Fotóművészek Szövetsége etikai szabályzatgyűjteményének ismertetése is korainak tűnik, mert ilyen fajta kérdések szakmailag-esztétikailag megoldott vagy minősíthető alkotásokkal kapcsolatban merülhetnek fel. A klub működését mármár veszélyeztető hibák között meg kell említeni még az előadások hiányát: az utóbbi években eltűntek az olyan meghívottak, akik hallgatóikat tudásukkal, szemléletükkel, személyes hírnevükkel, máig ható élménynyel inspirálták megszólalásra. (Gondolok itt dr. Veress József, dr. Beke László, Pap Gábor és Gink Károly személyére.) Elmaradtak azok az emberek is, akik magját, első- vagy másodvonalát jelentették a klubnak — Schneider Erzsébet, Szabó Antónia, Vencsellei István, Vadász György, Gervai Tamás, Takács András, Máthé András, Kövesi Péter, Andics Árpád. (Még akkor is, ha adminisztratív listán esetleg szerepelnek.) Ez az állapot semmi esetre sem magyarázható azzal, hogy megtorpantak a fotózni vágyók, vagy hogy nincsenek olyanok, akik képesek továbbvinni a fotóművészetet Debrecenben. Tanulságként ide már csak evidencia kívánkozik. A fotóművészet iránt érdeklődők száma nagyon sok, a fotóművészetet továbbvivők száma elegendő, főleg, ha azt nem egy vagy két ember véleményével azonosítjuk. E lehangoló beszámoló nem a most megújulási lehetőség előtt álló fotóklub ellen, sokkal inkább érte szól. Szól egy igazabb helyzetmegítélésért, és szól egy igazán népes és nagy múltú ■helyi fotóséletért. És a presztízsért is, mert városunkban ez a képzőművészeti ág (értékei, eredményei, hagyományai alapján) elbírja az öszszehasonlítást a művészetek más területeivel. Talán ezt bizonyítja az írásnak az a fejezete, amely az itteni eredmények egy részéről szól A már korábban is említett Debreceni Fiatal Fotósok Stúdiója, mely az országban elsőként alakult meg, sajnos az utóbbi években inkább csak a nevet őrzi; produktumban megközelíteni sem tudta a korábbi, Kossuth utca 1. szám alatti kiállítását. Az eredeti csoport progreszszivitása abban rejlett, hogy néhány, hasonló területek iránt vonzódó ember hozta létre. A csoport az együtt dolgozás vágya miatt vezetőt sem igényelt, és kezdeti lépéseket tett egy közösségi Ha eddig olyan területeket érintettem, melynek problémái tulajdonképpen rövid idő alatt orvosolhatók egy szélesebb réteget bevonó vezetői gyakorlat alkalmazásával, alant már igen húsba vágó kérdéseket kell megfogalmazni. — „Arisztokratikus vagyok a fotóval szemben” — szólt egy tanár-festőművész nyers kijelentése, igazán „elit” közönsége előtt. Sőt úgy tűnt, a kijelentés helyt is állt, feledvén a fotográfiának azokat az értékeit, melyek révén például éppen a festészettől hódított el olyan műveletet, mint a portrékészítés; hacsak nem arra a portréfestői elvre gondolunk, melyet például Paul Klee „Senecio” című képén alkalmaz. Itt a fotó oldalán csak a Petőfi Sándort megörökítő daggerotípia ügyét említem, melynek megtalálása és azonosítása óta nem sok értelme van a nagy költő arcát festett, rajzolt portréval kutatni. Ismeretlen területekre nem akarván merészkedni, a példát inkább csak az érdekképviselet helyzetének érzékeltetésére rángattam elő. A példa egyszeri, lényege sajnos nem! Az utóbbi időben ugyanis fatális tévedések miatt, öszszetett, fotográfiákat is tartalmazó pályázatokra és kiállításokra felettes intézmény olyan zsűrit delegált, melyben a fotó műfaját nem képviselte szakember. Na, persze egy ilyen zsűri munkáját a vártnak megfelelően látta el: a KISZ 1982. évi jubileumi „Ifjúság, ifjúsági mozgalom a művészetben” című képző-, ipar- és fotóművészeti pályázatáról a beérkezett több mint 30 darabból álló fotóanyagot — zavarát és járatlanságát e műfajban igazolva — eltávolította(!). De hasonlóan járt a Csomópont alkotócsoport fotós kollekciója, mind az elbírálók, mind az elbíráltak tekintetében. Itt nem a Csomópont szárnybontogató, és csak jóindulatúan kiállításnak nevezhető bemutatkozó munkáját védem! De azt a zsűrizési módot, amely egy kiállítást bezárása előtti pillanatokban betilt, már megkérdőjelezem. Mint már korábban is szó volt róla, Debrecenben jelenleg öt (szövetségi és Alaptag) fotóművész él, akikről tudnak, legalábbis, mint szakembereket rendszeresen meghívják országos pályázatok zsűrizésére. Feltehetően ők képesek egy, a fentinél elfogadhatóbb szakmai, művészi és etikai állásfoglalás kialakítására, saját területükön, a fotóban. Az érdekképviselet másik kérdése a szakmai vezetés ellenőrzése. Itt utalnék az említett művészeti csoportvezetői engedélyekre, melyek birtokában egy-egy emberre nyugodtan rábízható és számonkérhető volna a kategóriájának megfelelő csoport vezetése. Akkor nyilván nem főne gazdasági szakemberek feje azon, hogy képzetlen előadónak milyen címen és mennyit számoljanak el — de a produktum is nagyobb lenne, mint a felhasznált, alkotói forma kialakítására. Legnagyobb értéke volt, hogy igen korán alkotott számottevőt az experimentális fotográfia és a fotóhasználat területén, ugyanakkor nem csatlakozott mondvacsinált, vagy éppen a CAMERA-ból „domesztikált” irányzatokhoz, néhány évet megkésve, szakmai vagy esztétikai szempontból rontott nyersanyag elszámolásának kétes mutatványa. A fotóművészek érdekképviseletének megoldása egyszerre nehéz is, meg könnyű is. Nehéz, mert nincs viszonyítási alap — mind e mai napig ki-ki külön-külön alkot, egymás munkájáról mit sem tudva. Azért viszont könnyebb, mert nincs előkép, minden kérdést a saját alapokról indulva, körültekintően lehet tisztázni. A helyi értékek megmutatására érdemes lenne közös kiállításokat rendezni a fotóművészek anyagából, hogy a megismerés után ezt a képzőművészeti ágat is magáénak vallhassa a város. Viszont a debreceni fotóséletre is jó hatást tenne, ha alkotói részt kapnának a kialakult művészcsere kapcsolatokból, megismerhetnék testvérvárosaink, testvérmegyéink életét művészetét. Arról nem is beszélve, hogy például a műteremlakások elosztásában Debrecenben fotóművész még nem részesülhetett ebből a „földi jóból”. A végére kívánkozik bevallani, hogy ezen írás címében a fotó egyik nagy öregjének mondására utaltam, aki egy ízben jómagamat is arra intett: „Fiam, a fotó olyan dolog, amit nem mondani, hanem mutatni kell!” Az, hogy itt most mégis mondom, remélem az érintettek és a kívülállók szerint is indokolt. Oláh Tibor fotóművész Érdekképviselet, bírálati rendszer immmáljj. Beszélgetés az Ökológiáról A nemrég megjelent Debreceni Szemlében olvastam egy cikket: Debrecen és az ökológia. Szerzője Jakucs Pál akadémikus, a KLTE ökológiai tanszékének vezetője. A cikkben leírja a város körüli erdők példáján, hogy miképpen alakult az ösztönös, a tudatos és a szükségszerű ökológia a Tiszántúlnak ebben a részében az elmúlt évszázadok alatt. Jakucs Pált sokan ismerik Debrecenben, az országban, s azon túl is. A professzor beszélgetésünk előtt kijelentette, róla írtak már éppen eleget, ne személyével foglalkozzunk. Végül is csak úgy ült le beszélgetni, hogy megígértem, csak az ökológiáról lesz szó ... Az ökológiáról viszont szívesen beszél. Mutatja a Varsói Szerződés tagállamainak január 5-i nyilatkozatát. Olvasom: „A XX. század végére kiéleződtek az emberiség globális méretű társadalmi, gazdasági, demográfiai, ökológiai jellegű problémái.” — Látja, a legfőbb állami vezetők már tudják, hogy a jövőbeni élet az ökológiai eredmények nélkül nehezen képzelhető el. Sőt a „Nyilatkozat” sürgeti is a tényleges cselekvéseket. — Valójában mi is az az ökológia ? — Egy olyan tudomány, amelyben az ökológusok az élők és együtteseik jelzéseit figyelve, következtetéseket vonnak le környezetük állapotának változásairól. De hiszen én úgy tudom, a környezetkárosodásokat (szennyezett levegő, víz, talaj stb.) műszerekkel pontosabban meg lehet mérni, miért kell ehhez az élőlényeket, fákat, bogarakat vagy az egysejtűeket ismerni és figyelni? — Először is hangsúlyozom — mondja Jakucs professzor —, hogy a környezeti változásoknak az élőlényeknél jobb indikátora (jelzője) nincs. Emellett természetesen az ökológusok is végeznek igen sok műszeres vizsgálatot. Sajnos, nálunk csak kevés és nem mindig a legkorszerűbb műszerekkel, de csak ott, ahol az élők már jeleztek! Igen fontos lenne, hogy az ember e jelzéseket előbb észrevegye, még mielőtt a jelzés láthatóvá válik! Tudni kell, hogy az élővilág tagjai sohasem egyedül jelennek meg földünk bármely részén, hanem mindig közösségekben. Ezek az adott terület külső, élettelen (abiotikus) és belső (biotikus) hatásaihoz évezredek alatt alkalmazkodva alakították ki azokat az elterjedési, eloszlási, társulási, táplálkozási stb. viszonyaikat, amelyek genetikai tűréshatáraikon belül , számukra elviselhetők voltak. Ma az időnkénti — többnyire meghatározott valós cél nélküli — műszeres mérések, regisztrálások milliárd adatot eredményeznek; ezek azonban többnyire adathalmazok is maradnak. Azt, hogy ténylegesen mi hat vagy hatott úgy, hogy az élőközösségek (s ezáltal környezetük is) dinamikus egyensúlyukból megváltozzanak — többnyire az ember számára is kedvezőtlenül —, csak a változások okaira feltett kérdések célraorientált vizsgálatával (műszeres méréssel is) lehet valóban megválaszolni. — Hallhatnánk erre néhány példát? — Ahányat akar! Csak egy ökológus-biológus veszi észre például, ha egy évezredek óta azonos élővilágú erdőben, réten vagy tóban egyes fajok hirtelen eltűnnek, mások egyedszáma meg óriásira növekszik. Ennek oka van! Lehet, hogy a talaj elemösszetételében, lehet, hogy a víz fizikai tulajdonságaiban (oxigéncsökkenés, hőmérséklet-emelkedés stb.) kell az okot keresni, de lehet, hogy már ezek is következményei egy kevésbé jól látható oknak. Ilyenkor mindig az elindító hatást kell megkeresni és kiszűrni a sok egyéb hatás közül, majd javasolni annak megszüntetését, vagy olyan szabályozását, amely nem okozza a leromlási folyamatok továbbfokozódását. Lehet, hogy laikus a kérdésem, de vajon miért olyan fontos az, hogy körülöttünk az élővilágnak és annak összetétele lényegesen ne változzon? — Mert az ember — mint biológiai lény — része a természeti környezetnek. Azonos evolúciós törvények szerint, együtt alakult ki a többi élővel. Akármennyire is tökéletesíti műszaki-technikai tudását abból a célból, hogy függetlenítődjék környezetétől, az újhoz való gyors alkalmazkodást nem minden élő tudja könnyen megvalósítani, így az ember sem. Az ember le tudja győzni a pestist, a tüdővészt, le fogja győzni a rák okozóját is. De ha nem törődik ugyanilyen gonddal környezete élővilágának megóvásával, mindig meg fog jelenni újabb és újabb „legyőznivaló”. Nem szabad versengeni a természettel, hanem meg kell ismerni azt Meg kell őrizni minél nagyobb területeken, és tanulva, alkalmazkodva törvényeihez, kölcsönösen hasznosan együtt kell élni vele! — Hogyan lehet valaki ökológus? — Mindenki génjeiben hordozza az „ösztönös ökológiai szemléletet”. Legfeljebb előtérbe helyezi tudatosan vagy tudatlanul egyéni érdekeit. Az ökológiai tudást pedig meg lehet tanulni, el lehet sajátítani. Sajnos, iskolarendszerünk sem látja eléggé ennek fontosságát. A biológia, és benne az ökológiai alapozó ismeretek kiszorultak a középfokú tanintézményekből, csökkent az óraszámuk a gimnáziumokban is. Hányszor írták le, hogy a XX. század második fele a biológia korszaka! És hányszor felejtették el közben, hogy az ökológia is a biológián ala-pul! Hogyan lehet megszeretni valamit, amit nem ismerhetünk meg? Ha az ember mindig előtérbe helyezi a pillanatnyi érdekeket és előnyöket, azok többnyire elhomályosítják és háttérbe szorítják a jövő ígéretét és a földi emberi élet tartós fennmaradásának lehetőségét! — Professzor úr szavai elég pesszimistán hatnak. Pedig úgy tudom, igazában optimista. — Így van. Ha nem lennék optimista, nem művelném az ökológiát! Gargya Erika Nyírségi táj élővilága... a háttérben ifjú ökológusokkal A professzor a terepgyakorlaton hallgatóinak magyaráz HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1983. JANUÁR 30. •