Hajdú-Bihari Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-30 / 25. szám

Mondjam vagy mutassam? II. Mozgalom vagy játszótér? Az utánpótlásról szólva kell beszélnünk a Debreceni Fotóklub szerepéről is a me­gyei amatőr mozgalom éle­tében. Erről a közelmúltban jelent meg jóhiszeműen fe­lületes írás. Azért az, mert a beszélgetésnek (a fotózás debreceni helyzetéről) a kér­dezővel együtt három részt­vevője volt, pedig az érintett témában további négy fotó­művészt meg kellett volna kérdezni, ezzel segítve a többrétű helyzetelemzést. S azért is volt az a cikk, mert ,a megkérdezettek saját mun­kájukat értékelték, és az ál­talánosítások közepette a sze­mélyes felelősség kérdése akár pozitív, akár negatív értelemben, fel sem vetődött. (Adalékként még idekíván­kozik, hogy a városban dol­gozó öt fotóművész közül négy nem klubtag s a közös­ségi munkában gyakorlatilag nem is igen vesz részt. Ez az állapot véleményem szerint nem a művészek hibája. In­kább arról van szó, hogy a klub vezetősége szemlátomást nem tud mit kezdeni maga­sabb kategóriába lépett egy­kori tagjaival. Pedig ezt a luxust még egy erősebb kva­litású amatőr együttes sem engedheti meg magának.­ Külön említést érdemel az a támogatás, melyet a klub fenntartójától, a Kölcsey Művelődési Központtól kap. Gondolok a gépparkra, a la­borra, a külföldi szaklapokra, vagy akár a fizetett modell­re. A visszakérdezhető, visszakérdezendő eredmé­nyek azonban a Szegedi Sza­­lonnál — mint évenkénti or­szágom bemutatkozási lehető­ségnél — tovább nem terjed­nek. Sőt az utóbbi időben még ezt a nem túl magas mércét sem sikerül „megug­­rani” közös kollekcióval. Mindezek magyarázatát több dologban lehet megtalálni. A klub, mely a fent emlí­tett szellemi és anyagi kö­zegben dolgozik — sajnos egyre befelé fordulva — évek óta művészeti bizottság nélkül bukdácsol. Belső pá­lyázatait gyakran az okulás­ra jobban ráutalt tagság dönti, bírálja el. És a prog­ramok? — például a reklám­fotó (amely talán az egyik legsebezhetőbb pontja a ma­gyar fotográfiának, de a rek­lámszakmának is­ hosszas gyakorlatozás tárgya volt. Megjegyzem, ilyen témában még csak bemutatkozási le­hetőséget sem hirdetnek ama­tőröknek, nemhogy a dilet­táns körülmények és eszkö­zök segítségével készült mű­vek felhasználásra kerülhet­nének. De a Magyar Fotómű­vészek Szövetsége etikai sza­bály­zatgyűjteményének is­mertetése is korainak tűnik, mert ilyen fajta kérdések szakmailag-esztétikailag megoldott vagy minősíthető alkotásokkal kapcsolatban merülhetnek fel. A klub működését már­­már veszélyeztető hibák kö­zött meg kell említeni még az előadások hiányát: az utóbbi években eltűntek az olyan meghívottak, akik hall­gatóikat tudásukkal, szemlé­letükkel, személyes hírne­vükkel, máig ható élmény­nyel inspirálták megszólalás­ra. (Gondolok itt dr. Veress József, dr. Beke László, Pap Gábor és Gink Károly sze­mélyére.) Elmaradtak azok az emberek is, akik magját, el­ső- vagy másodvonalát je­lentették a klubnak — Schneider Erzsébet, Szabó Antónia, Vencsellei István, Vadász György, Gervai Ta­más, Takács András, Máthé András, Kövesi Péter, An­dics Árpád. (Még akkor is, ha adminisztratív listán esetleg szerepelnek.) Ez az állapot semmi eset­re sem magyarázható azzal, hogy megtorpantak a fotózni vágyók, vagy hogy nincsenek olyanok, akik képesek to­vábbvinni a fotóművészetet Debrecenben. Tanulságként ide már csak evidencia kí­vánkozik. A fotóművészet iránt érdeklődők száma na­gyon sok, a fotóművészetet továbbvivők száma elegendő, főleg, ha azt nem egy vagy két ember véleményével azo­nosítjuk. E lehangoló beszá­moló nem a most megújulási lehetőség előtt álló fotóklub ellen, sokkal inkább érte szól. Szól egy igazabb hely­zetmegítélésért, és szól egy igazán népes és nagy múltú ■helyi fotóséletért. És a presz­tízsért is, mert városunkban ez a képzőművészeti ág (ér­tékei, eredményei, hagyomá­nyai alapján) elbírja az ösz­­szehasonlítást a művészetek más területeivel. Talán ezt bizonyítja az írásnak az a fejezete, amely az itteni ered­mények egy részéről szól A már korábban is emlí­tett Debreceni Fiatal Fotósok Stúdiója, mely az országban elsőként alakult meg, sajnos az utóbbi években inkább csak a nevet őrzi; produk­tumban megközelíteni sem tudta a korábbi, Kossuth ut­ca 1. szám alatti kiállítását. Az eredeti csoport progresz­­szivitása abban rejlett, hogy néhány, hasonló területek iránt vonzódó ember hozta létre. A csoport az együtt dolgozás vágya miatt vezetőt sem igényelt, és kezdeti lé­péseket tett egy közösségi Ha eddig olyan területeket érintettem, melynek problé­mái tulajdonképpen rövid idő alatt orvosolhatók egy széle­sebb réteget bevonó vezetői gyakorlat alkalmazásával, alant már igen húsba vágó kérdéseket kell megfogalmaz­ni. — „Arisztokratikus vagyok a fotóval szemben” — szólt egy tanár-festőművész nyers kijelentése, igazán „elit” kö­zönsége előtt. Sőt úgy tűnt, a kijelentés helyt is állt, fe­ledvén a fotográfiának azo­kat az értékeit, melyek révén például éppen a festészettől hódított el olyan művele­tet, mint a portrékészítés; hacsak nem arra a portré­­festői elvre gondolunk, me­lyet például Paul Klee „Se­­necio” című képén alkalmaz. Itt a fotó oldalán csak a Pe­tőfi Sándort megörökítő dag­­gerotípia ügyét említem, melynek megtalálása és azo­nosítása óta nem sok értel­me van a nagy költő arcát festett, rajzolt portréval ku­tatni. Ismeretlen területekre nem akarván merészkedni, a példát inkább csak az érdek­­képviselet helyzetének érzé­keltetésére rángattam elő. A példa egyszeri, lényege saj­nos nem! Az utóbbi időben ugyanis fatális tévedések miatt, ösz­­szetett, fotográfiákat is tar­talmazó pályázatokra és ki­állításokra felettes intéz­mény olyan zsűrit delegált, melyben a fotó műfaját nem képviselte szakember. Na, persze egy ilyen zsűri mun­káját a vártnak megfelelően látta el: a KISZ 1982. évi jubileumi „Ifjúság, ifjúsági mozgalom a művészetben” című képző-, ipar- és fotó­­művészeti pályázatáról a be­érkezett több mint 30 darab­ból álló fotóanyagot — zava­rát és járatlanságát e műfaj­ban igazolva — eltávolítot­­ta(!). De hasonlóan járt a Csomópont alkotócsoport fo­tós kollekciója, mind az el­bírálók, mind az elbíráltak tekintetében. Itt nem a Cso­mópont szárnybontogató, és csak jóindulatúan kiállítás­nak nevezhető bemutatkozó munkáját védem! De azt a zsűrizési módot, amely egy kiállítást bezárása előtti pil­lanatokban betilt, már meg­kérdőjelezem. Mint már korábban is szó volt róla, Debrecenben jelen­leg öt (szövetségi és Alap­tag) fotóművész él, akikről tudnak, legalábbis, mint szakembereket rendszeresen meghívják országos pályáza­tok zsűrizésére. Feltehetően ők képesek egy, a fentinél el­fogadhatóbb szakmai, művé­szi és etikai állásfoglalás ki­alakítására, saját területü­kön, a fotóban. Az érdekképviselet másik kérdése a szakmai vezetés ellenőrzése. Itt utalnék az említett művészeti csoport­­vezetői engedélyekre, me­lyek birtokában egy-egy em­berre nyugodtan rábízható és számonkérhető volna a kate­góriájának megfelelő csoport vezetése. Akkor nyilván nem főne gazdasági szakemberek feje azon, hogy képzetlen elő­adónak milyen címen és mennyit számoljanak el — de a produktum is nagyobb lenne, mint a felhasznált, alkotói forma kialakítására. Legnagyobb értéke volt, hogy igen korán alkotott számot­tevőt az experimentális fo­tográfia és a fotóhasználat területén, ugyanakkor nem csatlakozott mondvacsinált, vagy éppen a CAMERA-ból „domesztikált” irányzatok­hoz, néhány évet megkésve, szakmai vagy esztétikai szempontból rontott nyers­anyag elszámolásának kétes mutatványa. A fotóművészek érdekkép­viseletének megoldása egy­szerre nehéz is, meg könnyű is. Nehéz, mert nincs viszo­nyítási alap — mind e mai napig ki-ki külön-külön al­kot, egymás munkájáról mit sem tudva. Azért viszont könnyebb, mert nincs előkép, minden kérdést a saját ala­pokról indulva, körültekintő­en lehet tisztázni. A helyi értékek megmuta­tására érdemes lenne közös kiállításokat rendezni a fo­tóművészek anyagából, hogy a megismerés után ezt a képzőművészeti ágat is ma­gáénak vallhassa a város. Viszont a debreceni fotós­életre is jó hatást tenne, ha alkotói részt kapnának a ki­alakult művészcsere kapcso­latokból, megismerhetnék testvérvárosaink, testvérme­gyéink életét művészetét. Arról nem is beszélve, hogy például a műteremlakások elosztásában Debrecenben fo­tóművész még nem részesül­hetett ebből a „földi jóból”. A végére kívánkozik be­vallani, hogy ezen írás cí­mében a fotó egyik nagy öregjének mondására utal­tam, aki egy ízben jómaga­mat is arra intett: „Fiam, a fotó olyan dolog, amit nem mondani, hanem mutatni kell!” Az, hogy itt most még­is mondom, remélem az érin­tettek és a kívülállók szerint is indokolt. Oláh Tibor fotóművész Érdekképviselet, bírálati rendszer immmá­ljj. Beszélgetés az Ökológiáról A nemrég megjelent Deb­receni Szemlében olvastam egy cikket: Debrecen és az ökológia. Szerzője Jakucs Pál akadémikus, a KLTE ökológiai tanszékének veze­tője. A cikkben leírja a vá­ros körüli erdők példáján, hogy miképpen alakult az ösztönös, a tudatos és a szük­ségszerű ökológia a Tiszán­túlnak ebben a részében az elmúlt évszázadok alatt. Jakucs Pált sokan ismerik Debrecenben, az országban, s azon túl is. A professzor beszélgetésünk előtt kijelen­tette, róla írtak már éppen eleget, ne személyével fog­lalkozzunk. Végül is csak úgy ült le beszélgetni, hogy megígértem, csak az ökoló­giáról lesz szó ... Az ökológiáról viszont szí­vesen beszél. Mutatja a Varsói Szerződés tagállamai­nak január 5-i nyilatkozatát. Olvasom: „A XX. század vé­gére kiéleződtek az emberiség globális méretű társadalmi, gazdasági, demográfiai, öko­lógiai jellegű problémái.” — Látja, a legfőbb állami vezetők már tudják, hogy a jövőbeni élet az ökológiai eredmények nélkül nehezen képzelhető el. Sőt a „Nyi­latkozat” sürgeti is a tény­leges cselekvéseket. — Valójában mi is az az ökológia ? — Egy olyan tudomány, amelyben az ökológusok az élők és együtteseik jelzéseit figyelve, következtetéseket vonnak le környezetük álla­potának változásairól.­­ De hiszen én úgy tudom, a környezetkárosodásokat (szennyezett levegő, víz, talaj stb.) műszerekkel pontosab­ban meg lehet mérni, miért kell ehhez az élőlényeket, fákat, bogarakat vagy az egysejtűeket ismerni és fi­gyelni? — Először is hangsúlyo­zom — mondja Jakucs pro­fesszor —, hogy a környeze­ti változásoknak az élőlé­nyeknél jobb indikátora (jel­zője) nincs. Emellett termé­szetesen az ökológusok is végeznek igen sok műszeres vizsgálatot. Sajnos, nálunk csak kevés és nem mindig a legkorszerűbb műszerekkel, de csak ott, ahol az élők már jeleztek! Igen fontos lenne, hogy az ember e jelzéseket előbb észrevegye, még mi­előtt a jelzés láthatóvá vá­lik! Tudni kell, hogy az élő­világ tagjai sohasem egyedül jelennek meg földünk bár­mely részén, hanem mindig közösségekben. Ezek az adott terület külső, élettelen (abio­­tikus) és belső (biotikus) ha­tásaihoz évezredek alatt al­kalmazkodva alakították ki azokat az elterjedési, elosz­lási, társulási, táplálkozási stb. viszonyaikat, amelyek genetikai tűréshatáraikon be­lül , számukra elviselhetők voltak. Ma az időnkénti — többnyire meghatározott va­lós cél nélküli — műszeres mérések, regisztrálások mil­liárd adatot eredményeznek; ezek azonban többnyire adat­halmazok is maradnak. Azt, hogy ténylegesen mi hat vagy hatott úgy, hogy az élőközös­ségek (s ezáltal környezetük is) dinamikus egyensúlyukból megváltozzanak — többnyire az ember számára is kedve­zőtlenül —, csak a változások okaira feltett kérdések célra­­orientált vizsgálatával (mű­szeres méréssel is) lehet va­lóban megválaszolni. — Hallhatnánk erre né­hány példát? — Ahányat akar! Csak egy ökológus-biológus veszi észre például, ha egy évezre­dek óta azonos élővilágú er­dőben, réten vagy tóban egyes fajok hirtelen eltűnnek, mások egyedszáma meg óriá­sira növekszik. Ennek oka van! Lehet, hogy a talaj elemösszetételében, lehet, hogy a víz fizikai tulajdon­ságaiban (oxigéncsökkenés, hőmérséklet-emelkedés stb.) kell az okot keresni, de le­het, hogy már ezek is követ­kezményei egy kevésbé jól látható oknak. Ilyenkor min­dig az elindító hatást kell megkeresni és kiszűrni a sok egyéb hatás közül, majd javasolni annak megszünte­tését, vagy olyan szabályozá­sát, amely nem okozza a leromlási folyamatok tovább­­fokozódását.­­ Lehet, hogy laikus a kérdésem, de vajon miért olyan fontos az, hogy körü­löttünk az élővilágnak és an­nak összetétele lényegesen ne változzon? — Mert az ember — mint biológiai lény — része a természeti környezetnek. Azonos evolúciós törvények szerint, együtt alakult ki a többi élővel. Akármennyire is tökéletesíti műszaki-tech­nikai tudását abból a cél­ból, hogy függetlenítődjék környezetétől, az újhoz való gyors alkalmazkodást nem minden élő tudja könnyen megvalósítani, így az ember sem. Az ember le tudja győz­ni a pestist, a tüdővészt, le fogja győzni a rák okozóját is. De ha nem törődik ugyan­ilyen gonddal környezete élő­világának megóvásával, min­dig meg fog jelenni újabb és újabb „legyőznivaló”. Nem szabad versengeni a termé­szettel, hanem meg kell is­merni azt Meg kell őrizni minél nagyobb területeken, és tanulva, alkalmazkodva törvényeihez, kölcsönösen hasznosan együtt kell élni vele! — Hogyan lehet valaki ökológus? — Mindenki génjeiben hor­dozza az „ösztönös ökológiai szemléletet”. Legfeljebb elő­térbe helyezi tudatosan vagy tudatlanul egyéni érdekeit. Az ökológiai tudást pedig meg lehet tanulni, el lehet sajátítani. Sajnos, iskolarend­szerünk sem látja eléggé en­nek fontosságát. A biológia, és benne az ökológiai alapo­zó ismeretek kiszorultak a középfokú tanintézmények­ből, csökkent az óraszámuk a gimnáziumokban is. Hány­szor írták le, hogy a XX. század második fele a bioló­gia korszaka! És hányszor fe­lejtették el közben, hogy az ökológia is a biológián ala-­­pul! Hogyan lehet megszeret­ni valamit, amit nem ismer­hetünk meg? Ha az ember mindig előtérbe helyezi a pillanatnyi érdekeket és elő­nyöket, azok többnyire elho­mályosítják és háttérbe szo­rítják a jövő ígéretét és a földi emberi élet tartós fenn­maradásának lehetőségét! — Professzor úr szavai elég pesszimistán hatnak. Pedig úgy tudom, igazában opti­mista. — Így van. Ha nem lennék optimista, nem művelném az ökológiát! Gargya Erika Nyírségi táj élővilága... a háttérben ifjú ökológusokkal A professzor a terepgyakorlaton hallgatóinak magyaráz HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1983. JANUÁR 30. •

Next