Hajdú-Bihari Napló, 1983. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-01 / 26. szám
Érték a népművészetben•Tizenöt éves az újvidéki Hungarológiai Intézet Jól történt, hogy szóváltásba kerültünk Füzes Endrével. Fontos jelenségek, közhasználatú fogalmak tisztázásához járulhattunk így hozzá, ha csupán néhány gondolattal is. Közelebbről a népművészet dolgai álltak és állnak a középpontban. Még tavaly, a Napló október 28-i számában többek közt azt írtam erről, hogy „Népművésznek ma az számít, aki hiteles források nyomán, magas szinten alkot eredeti és egyedi műveket. Népi iparművész pedig az, aki a hagyomány folytatására vállalkozik, sorozatban és változtatás nélkül állítván elő termékeit”. Füzes Endre sokban másképpen látta ezt. Vitacikkében, a Napló december 28-i számában leszögezte, hogy a mai népi iparművészet a hajdani népművészetet fölváltó, más keretben és módon újító és újuló folytatásának tekintendő: „A népművészet történelmi és társadalmi kategória . ..”, továbbá „a népi iparművészet elnevezés és fogalom új értékeket teremtő... alkotó tevékenységet takar”. Külön kitért aztán az elnevezések és a fogalmak keletkezésére, alkalmazására. Okkal tette. Hiszen többnyire ebben jelentkezett és jelentkezik a mélyebbről származó baj, a határok és az értékek bizonytalansága. Most már főleg a határokról és az értékekről beszélek. Történelmi és esztétikai öszszefüggések mentén. Füzes Endre szerint a hagyományos közösségi népművészetnek vége szakadt, mai folytatása egyéni vállalkozásnak és alkotásnak fogható föl. Következésképpen népművésznek ma senkit sem nevezhetünk joggal, népi iparművésznek legföljebb. Magam is úgy tartom, hogy az élő folklór, benne az élő népművészet teljességének kora lezárult. Hanem a folytatás, az utódlás nem pusztán egyetlen úton haladt és halad Ezen a ponton tért el a véleményünk. Igaz, indulásunk is erősen különbözött. Füzes Endre az eddig leszűrt megállapításokkal érvelt, jómagam inkább a tapasztalat tényeire és az alternatívákat föltáró és kínáló kutatásokra építettem. (Részletesen másutt vázoltam mindezt, abban az esszében, amelyet a Népszava közölt, 1982. augusztus 7-től november 1-ig, folytatásokban.) Kezdjük az elején. Az élő folklór és népművészet megszűnése, átalakulása, új arculatú folytatódása több szakaszban zajlott és zajlik. Ezt a társadalomban betöltött szerep változása szabta, szabja meg. Itt találhatjuk a vezérfonalat. Virágkorában a folklór és a népművészet a viszonylag egységes falusi parasztközösség világképét és öntudatát fejezte ki és örökítette nemzedékről nemzedékre Lassan aztán váltás történt: ez a szerep az érzelem, a hangulat, a díszítés körére szűkült, ebben őrizvén a közös jegyeket. Ezért volt, hogy mindinkább a közvetett, a művészeti kifejezés elemei maradtak életben. A költészet, a dal, a tánc, az ábrázolás, a díszítés. És bizony úgy hiteles, ha ezeket együtt, egységben vizsgálgatjuk. Mozgási törvényeiket, irányaikat ők maguk is együtt mutatták, mutatják. Első renden azt, hogy igazi megújulásra, megújításra is képesek azok a motívumok, amelyek az ember és a természet életének rokon tartalmaihoz fűződnek, ugyanakkor egyedi megjelenésük, megjelenítésük alkalmas az esztétikai és az ízlésbeli egységesség megteremtésére. Ez utóbbi a tárgyi népművészetben mint a tartalom, a motívum, a formálás, a színezés, az anyag, az eszköz, az eljárás, a funkció teljes megfelelése értendő. Nem könnyű föltételek sorjáztak itt. De hiszen a tét sem jelentéktelen: a világkultúra eleddig leghatalmasabb képződményéből, a folklórból kinövő, kihajtó népművészetnek méltó folytatása. Folytatható hát a népművészet, nem csupán sokszorosítható? Legyünk óvatosabbak és szabatosabbak. A folyamat végleg még nem szakadt meg. Ha a többi ág alig kitapinthatóan is, a tárgyi népművészet egy-egy mester kezén még láthatóan újul, gazdagodik. Él. Nyilvánvaló, hogy ezt kell a legmagasabb értéknek vennünk. Utána következik rangban az igen becses és szükséges átörökítés, azaz a hiteles és jó minőségű sokszorosítás. Ami ezen túl van, az már ipari, tervezői alkalmazás vagy az önálló művészetbe emelő újrateremtés. Csak így juthatunk el az elnevezésekhez és a fogalmakhoz. Például annak a belátásához, hogy különbséget szükséges tennünk a még élő népművészet éltető alkotója, illetve a népművészet hagyományának hiteles átörökítője közt. Megnevezésben, értékben és értékelésben egyként. Hogy éppen a népművész és a népi iparművész lehet a legpontosabb megfogalmazás, csöppet sem bizonyos. Jobbal azonban nem találkoztam. Mindenesetre a népművész kifejezi az eredeti alkotói tevékenységet, a népi iparművész pedig eme tevékenység inkább ipari, átvevő, átörökítő, sokszorosító jellegét. Mellesleg jegyzem meg, hogy azok az alkotók, akiket Füzes Endre egyfelől népi iparművésznek tekintett, másfelől önálló teremtő tehetségnek ítélt, mindahányan a népművészet mestere címet és rangot viselik. Nyomhat valamicskét a latban az is, hogy az európai hírnevű ifjabb Fazekas Lajos nemrég nyilatkozta: „Én népművésznek vallom magam. Tévhit, hogy a fejlett társadalmaknak nem lehet népművészete... Én a régi értelemben vett mesternek gondolom magam, aki megtanulta, hogy korábban mit csináltak, de a hagyomány és az anyagszerűség szelleméhez híven egybenmásban újítani akar” (Bakó Endre írása a Népszava december 30-i számában). Talán kiderült föntebb, hogy Füzes Endre gondolatmenetét nem cáfolni, hanem kiegészíteni, árnyalni akartam. Szorosabban szembesítve a valósággal. Székelyhídi Ágoston A szakmai oktatásra összpontosítanak Közművelődés a műanyaggyárban A Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalat debreceni gyára körülbelül nyolcszáz dolgozót foglalkoztat. Zömük nyolc általánosnál kevesebb iskolai végzettséggel, betanított vagy segédmunkásként keresi kenyerét. Jelentős hányaduk bejáró. A gyárban ugyanakkor a legkorszerűbb technológiák egyikét, a nyugatnémet BIZERBA automata bemérőrendszert alkalmazzák, amely számítógépes vezérléssel továbbítja az alapanyagot a feldolgozóegységekhez. Az említett sajátosságok alapján könnyen körvonalazhatók a munkahelyi közművelődés főbb tennivalói. E terület gazdái, felelősei — állapították meg a múlt hét végén tartott, a tavaly végzett munkát összegző és az idei feladatokat meghatározó ülésükön a gyár közművelődési bizottságának tagjai — elsősorban a szakmai, a termelést közvetlenül segítő, az új technológiára való átállást megkönnyítő oktatást, az ismeretek szervezett bővítését helyezték munkájuk előterébe. A fizikai és az alkalmazott kategóriában dolgozók képzésekor, továbbképzésekor egyaránt arra törekedtek, hogy az elsajátított ismeretek közvetve vagy közvetlenül a gazdasági feladatok teljesítését, a színvonalasabb munkavégzést segítsék. A csőüzemben például megvalósították a betanított gépkezelők szakmai oktatását, az elektromossággal dolgozó szakmunkások pedig ismeretfelújító, korszerűsítő képzésben vettek részt. Az általános műveltség gyarapítását számos tanfolyam és előadás-sorozat szolgálta. A múlt tanévben nem az ideiben viszont — szívós előkészítő munka eredményeként — sikerült beindítani az általános iskola kihelyezett, összevont hetedik és nyolcadik osztályát. Igaz, csak tizenöt fővel, de az iskolarendszerű képzésben összesen kétszer ennyien, különböző tanfolyamokon pedig több mint kétszázan végeztek. A közművelődési bizottság gondja marad, sajnos, az idei esztendőre is, hogy nem sikerül csökkenteni azoknak a számát, akik még nem végezték el az általános iskolát, mivel a gyárba újonnan felvettek hasonló műveltségbeli hátránnyal növelik a dolgozók táborát, az általános iskolát befejezők közül viszont sokan otthagyják munkahelyüket. Jelentős szerepe volt és van a kultúra terjesztésében a gyár szakszervezeti letéti könyvtárának. A könytáros lelkiismeretes munkáját dicséri, hogy az új dolgozók közül is sokan bekapcsolódtak az olvasómozgalomba. Az érdeklődő fiatalokat — elsősorban szakmunkástanulókat — az ifjú könyvbarátok köre fogja össze, nemcsak olvasnivalóval, hanem változatos témákat feldolgozó előadásokkal is. Az 1983-ra szóló közművelődési terv szerint „a korlátozott lehetőségek között is arra kell törekedni, hogy a gyár dolgozóinak kulturális és sportolási lehetőségei legalább az elmúlt évnek megfelelő színvonalon maradjanak”. Vagyis a kulturális alapból futnia kell ötven színház- és ötszáz mozibérletre, brigád- és nyugdíjas-találkozó szervezésére, különböző kirándulásokra, az ifjúsági klub működtetésére és a szakszervezeti bizottság által is támogatott tömegsportrendezvényekre. „Arra törekszünk — fogalmazták meg a műanyaggyári közművelődés szervezői —, hogy a művelődés különböző formái közvetve vagy közvetlenül segítsék elő a gyár előtt álló gazdasági és gazdaságpolitikai feladatok végrehajtását, az emberek tudatformálását.” J. N. J. NOTESZLAPOK Tízfilléres?! Nedves, sáros a járda. Eső esett, vagy a hó olvadt el, ki tudja?! Caplatunk, behúzott nyakú, lehajtott fejű gyalogosok! Köd szitál. Lépteink nyomán átrendeződik a cipőtálpák formálta sár, a girbegurba vonalakból szeszélyes — előttünk, mögöttünk változó — aszfaltrajz áll össze. Caplatunk apró célok felé. Vigaszunk: „Január, február — jön a nyár.. Csendes az utca. Hang alig-alig, csak a léptek zaja. De nini, egy tízfilléres! Fengve hull a földre, s gurul, gurul... Öles léptű, figyelmetlen gazdája már messze jár. Gurul, gurul a pénz imbolyogva — elbizonytalanodik, lelassul futása. Egy pillanatos oldalát fordítja felénk. Ezüstösen csillog, reménykedve int a sárból... — Fel kellett volna vennünk! — hallom mögöttem. A divatcsizmák sarkai egykedvűen kopognak tovább ... Hogy tízfilléres volt-e vagy húsz, nem tudom. Magam se hajoltam le érte. S. F. A társadalmi igények, valamint a humán tudományok szervezettebbé tétele érdekében az újvidéki egyetem bölcsészettudományi karának tanácsa 1968 júliusában létrehozta a Hungarológiai Intézetet. Az alapítóokmány az intézetet arra kötelezi, „hogy tanulmányozza a jugoszláviai magyarság nyelvét, irodalmát és kultúráját, hogy tudományos kutatómunkájával felölelje mindazon kérdéseket, amelyek a kétnyelvűségből, Jugoszlávia népei és nemzetiségei irodalmának és művelődésének egymásra hatásából s általában a magyar és a délszláv kulturális, irodalmi és nyelvi kapcsolatokból erednek”. Az intézetnek, amely 1975 januárjában egyesült az újvidéki egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékével, negyedévenként megjelenő folyóirata van, a Hungarológiai Közlemények. E kiadványban színvonalas tanulmányok olvashatók a többnyelvűség jugoszláv modelljéről, a társadalmi szervezetek és a nyelvi egyenjogúság kérdéséről, a szerbhorvát és a magyar nyelv kölcsönhatásáról stb. Az egyesített intézet kettős feladatot lát el: a tudományos kutatás és a felsőfokú oktatás egységét hivatott megvalósítani. Fennállásának tizenötödik esztendejében az intézet már több száz hazai és külföldi kutató nevére hivatkozhat, „akik kisebb vagy nagyobb feladatot vállaltak a tervek megvalósításából”. A legnevesebbek közül néhányan: Kovács Kálmán, a szerbhorvát—magyar nagyszótár főszerkesztője, Penavin Olga, a szlavóniai szórvány magyarság nyelvének, népballadáinak és népmeséinek lelkes kutatója. Bori Imre, Szeli István, Mikes Melánia, Matijevics Lajos, Lőrinc Péter, Jung Károly, Pastyik László, Pató Imre, Vajda József, Tóth Ferenc, Virág Gábor, Ponovátz Antal, Junger Ferenc, Dér Zoltán, Gerold László, Káldi Katalin, Kovács Ilona, Mirnics Júlia. Az elmúlt évek során az intézet gondozásában több tucat fontos kiadvány látott napvilágot: bibliográfiai és kontrasztív nyelvészeti füzetsorozatok, monográfiák, repertóriumok, földrajzi nevek adattára stb. Jelentős eredmények születtek a következő kutatási területeken is: a magyar nyelv anyanyelvként és környezetnyelvként való használata, a jugoszláviai székelyek nyelvjárásának kutatása, Petőfi Sándor verseinek szerb-horvát fordításai, közmondások és szólások a jugoszláviai magyar beszédben. a Szerb-horvát— magyar szótár számítógépes feldolgozása (az utóbbi a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Szláv Filológiai Intézetének közreműködésével történt) A Hungarológiai Intézet szoros kapcsolatot tart fenn a rokon jellegű hazai és külföldi intézményekkel: a Szerb Tudományos Akadémiával, a vajdasági Történelmi Intézettel, a Magyar Tudományos Akadémiával, a budapesti, a debreceni és a szegedi egyetem több tanszékével. Erdei Nagy István Karigazgató és karmester Három és fél évvel ezelőtt szerződött karigazgatónak a debreceni Csokonai Színházhoz Pazár István. A fiatal muzsikus a gépészmérnöki pályát cserélte fel a zeneivel, hiszen a műegyetem elvégzése után iratkozott be a Zeneakadémiára. Miskolci születésűként a sorsa végül Debrecenbe vezette, s úgy tűnik, meg is gyökereztette. Működése alatt szépen fejlődött a színház kórusa, ő pedig nemcsak betanítóként, hanem karmesterként is a dobogóra léphetett néhány operában. — Énekkarunk 32 státusából csak 28 van betöltve — mondja —, s ez a kis létszám szükségessé teszi, hogy kisegítőkkel dolgozzunk. Minden elismerés megilleti a MÁV Járműjavító férfikarát és a Maróthi kórus tagjait, a zeneművészeti főiskola ének szakos leányait, hogy egyéb elfoglaltságaik mellett vállalják a sokszor nagy megterhelést jelentő részvételt. Nagyon jó társasággá alakult a 60 fősre bővített kórus, s ez a zenei teljesítményen is érződik, már a Fidelióban is, de különösen a Nabuccóban nyújtott teljesítménye igen kedvező visszhangot váltott ki. Amióta visszaköltöztünk a nagyszínházba, sokkal kellemesebbek lettek a munkakörülmények, az új karterem szinte minden igényt kielégít, hatékonyan tudunk benne dolgozni. Pazár Istvánt elsősorban az énekkarhoz kötik teendői, de emellett jut energiája arra is, hogy vezénylésre vállalkozzon. Az énekkar vezetését változatlanul elsődlegesnek tartom, de azt is el kell árulnom, hogy mindig voltak karmesteri ambícióim. Amikor Debrecenbe szerződtem, ígéretet kaptam ennek gyakorlására, s a színház vezetősége állta a szavát. Először a Muzsikus Péterben vehettem kezembe a dirigensi pálcát, aztán jött a János vitéz és a Viktória. 1982 novemberében mérföldkövet jelentett számomra, hogy rám bízták a Traviata vezénylését, ez megerősítette a hitemet, hogy a karmesteri munkát el tudnám látni. Jelenleg két felújítást tartunk színen, és két új operát mutatunk be, így erre reális lehetőség van. Nekem nemcsak hivatásom, hanem életem is a zene. Jelenlegi helyzetemmel meg vagyok elégedve, jó közérzettel tudok dolgozni. Lehetőségeim kielégítik ambícióimat, s ez perspektivikusan is ide köt engem. Mindezekért szeretnék köszönetet mondani a színház vezetőségének, s remélem, hogy további munkámmal is rászolgálok az eddigi bizalomra és támogatásra. (t. g.) KÖNYVJELZŐ Bölcsességek könyve Több mint nyolc évtizede, 1901-ben jelent meg negyedik, egyben legjobb kiadásában a Vezércsillagok, amelynek alcíme: a Velős mondatok és költői gondolatok hazai és külföldi remekírók műveiből volt. Szám szerint 1469 gondolatot tartalmazott e nagyszabású gyűjtemény, tárgykörök szerinti csoportosításban: világ, sors, élet, ember; férfi és nő; ifjúság és vénség; erkölcs; barátság; szerelem és szeretet; igazság, hazugság; műveltség, tudomány, művészet, vallás stb. A Franklin Társulat által kiadott könyv egyik méltó elődje a Bölcsességek könyvének , remélhető, hogy a nyolcvan évvel későbbi utód legalább olyan népszerű és sokat forgatott olvasmány lesz, mint aVezércsillagok volt annak idején. Elődjével szemben ez az összeállítás nem tárgykörök, hanem szerzők (1800 előtt élt szerzők) szerinti csoportosításban közöl az 1901-esnél lényegesen több aforizmát, szállóigét. A gyűjteményt Kristó Nagy István állította össze, nem véletlenül ajánlva Németh László emlékének: az antológia összeállításának gondolata majdnem négy évtizeddel ezelőtt fogant, amikor Németh László Vásárhelyen tanított. A történelmet, irodalmat, filozófiát az eredeti művek alapján tanította az író. Miután saját könyvtára megsemmisült, e könyv szerkesztőjének kézikönyvtárát használta, a fontos gondolatokat megjelölve az egyes művekben. Ez volt a kiindulás és a Németh László által megjelölt idézetek, mondatok e gyűjtemény törzsanyagát képezik. Az összeállítás tehát kettős kultúrtörténeti értéket hordoz: az eredeti szerzők gondolatait, ugyanakkor a XX. század egyik legnagyobb magyar írójának és gondolkodójának műveikből történt szubjektív válogatását, elárulva, mik voltak számára a leglényegesebbek e hatalmas kultúranyagból. Emellett sok egyéb forrást is felhasznált a szerkesztő, többek között Gábor György Gondolatok könyve című munkáját, Békés Istvánnak, a híres anekdotagyűjtőnek napjaink szállóigéit összegyűjtő könyvét, Tóth Bélának 1907-ben megjelent A magyarság szállóigéi című antológiáját. A könyv elsősorban aforizmákból áll — aforizmán valamely életbölcsességet, elmésséget kifejező tömör, szellemes mondást értve. Ezeken kívül szállóigéket, epigrammákat, maximákat, szépirodalmi részleteket is tartalmaz. Az összeállítás elsődleges szempontja volt, hogy a gondolatok rögzítése egyértelmű, önállóan megálló, illetve tömören megfofogalmazott legyen. „Hiányosságok, hibák persze lesznek” — figyemeztet a szerkesztő. Azt mondhatjuk: jó lenne, ha minden könyv csak ennyi hibát tartalmazna! Nem e könyv hiányossága ugyanis például az, hogy sok az azonosíthatatlan, nem hiteles aforizma, többek között a Bismarcknak tulajdonított „Csak az ökör következetes”. Rengeteg olyan mondás van, amelyet mindennap használunk, mégsem tudjuk, kitől ered. Különösen érdekes utánanyomozni, hogy az e kötetben fellelhető, a XIX. század előtti aforizmák kitől származnak. Valószínűleg kevesen tudják, amikor használják, hogy a Jobb későn, mint soha! Livius gondolata, Az én házam az én váram Coke-tól származik, Az idő pénz Theophrasztosz mondása. Aztán a Kéz kezet mos Epikharmosztól, az Embert keresek Diogenésztől, a Nincs szabály kivétel nélkül Cervantestől származik. Ki gondolná továbbá, hogy a Valamit rosszul tudni rosszabb, mint nem tudni Casanova, az Ahány nyelvet beszélsz, anynyi embert érsz IV. Károly német-római császár, Az ember nem pihenésre termett Voltaire, a Korán hervad korán nyitó virág Shakespeare, a Mindent el kell szenvedni Zrínyi, a Huncut, aki rosszra gondol III. Edward angol király, A szerelem előtt semmi sem szent Moliére, az Amit nem szabad nyíltan megtennünk, ne tegyük titokban sem pedig Szép Frigyes német király gondolata. A bölcselkedéseket, aforizmákat, mondásokat, idézeteket gyűjtők haszonnal forgathatják tehát a kötetet, de a nem gyűjtőknek is kedves olvasmány lehet. A manapság divattá vált régiséggyűjtésnek a régi mondások felkutatása is része lehet, ezekből is tanulhatunk, mert egyetemes emberi bölcsességeket, példázatokat, örök igazságokat, axiómákat nyújtanak az olvasónak, a gyűjtőnek! A kötet mintegy százoldalas forrásjegyzéke ehhez az önálló gyűjtéshez ad jó segítséget. A könyv részletes névmutatója a könnyen kezelhetőséget segíti, tárgymutatója pedig az említett század eleji könyvben a rendszerezés elvéül szolgáló, de itt eltérő szerkesztést egészíti ki, illetve pótolja. A mű anyagát címszavak szerint, tematikailag csoportosítja. Kristó Nagy István az előszóban ígéri, hogy hamarosan követi e kötetet a „modern szerzők” gondolatait tartalmazó újabb kötet, e gyűjtemény folytatása, amely bizonyára közli Németh László saját híres aforizmáit is. (Gondolat) Arany Lajos HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1113. FEBRUÁR 1