Hajdú-Bihari Napló, 1983. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-01 / 26. szám

Érték a népművészetben•Tizenöt éves az újvidéki Hungarológiai Intézet Jól történt, hogy szóváltás­ba kerültünk Füzes Endrével. Fontos jelenségek, közhasz­nálatú fogalmak tisztázásá­hoz járulhattunk így hozzá, ha csupán néhány gondolat­tal is. Közelebbről a népművészet dolgai álltak és állnak a kö­zéppontban. Még tavaly, a Napló október 28-i számá­ban többek közt azt írtam erről, hogy „Népművésznek ma az számít, aki hiteles for­rások nyomán, magas szinten alkot eredeti és egyedi műve­ket. Népi iparművész pedig az, aki a hagyomány folyta­tására vállalkozik, sorozatban és változtatás nélkül állít­ván elő termékeit”. Füzes Endre sokban másképpen látta ezt. Vitacikkében, a Napló december 28-i számá­ban leszögezte, hogy a mai népi iparművészet a hajdani népművészetet fölváltó, más keretben és módon újító és újuló folytatásának tekinten­dő: „A népművészet történel­mi és társadalmi kategó­ria . ..”, továbbá „a népi ipar­művészet elnevezés és foga­lom új értékeket teremtő... alkotó tevékenységet takar”. Külön kitért aztán az elneve­zések és a fogalmak keletke­zésére, alkalmazására. Okkal tette. Hiszen többnyire ebben jelentkezett és jelentkezik a mélyebbről származó baj, a határok és az értékek bizony­talansága. Most már főleg a határokról és az értékekről beszélek. Történelmi és esztétikai ösz­­szefüggések mentén. Füzes Endre szerint a hagyományos közösségi népművészetnek vége szakadt, mai folytatása egyéni vállalkozásnak és al­kotásnak fogható föl. Követ­kezésképpen népművésznek ma senkit sem nevezhetünk joggal, népi iparművésznek legföljebb. Magam is úgy tar­­tom, hogy az élő folklór, ben­ne az élő népművészet teljes­ségének kora lezárult. Hanem a folytatás, az utódlás nem pusztán egyetlen úton ha­ladt és halad Ezen a ponton tért el a véle­ményünk. Igaz, indulásunk is erősen különbözött. Füzes Endre az eddig leszűrt meg­állapításokkal érvelt, jóma­­gam inkább a tapasztalat té­­nyeire és az alternatívákat föltáró és kínáló kutatásokra építettem. (Részletesen má­sutt vázoltam mindezt, abban az esszében, amelyet a Nép­szava közölt, 1982. augusztus 7-től november 1-ig, folyta­tásokban.) Kezdjük az elején. Az élő folklór és népművészet meg­szűnése, átalakulása, új arcu­latú folytatódása több sza­kaszban zajlott és zajlik. Ezt a társadalomban betöltött szerep változása szabta, szab­ja meg. Itt találhatjuk a ve­zérfonalat. Virágkorában a folklór és a népművészet a viszonylag egységes falusi pa­rasztközösség világképét és öntudatát fejezte ki és örökí­tette nemzedékről nemzedék­re Lassan aztán váltás tör­tént: ez a szerep az érzelem, a hangulat, a díszítés körére szűkült, ebben őrizvén a kö­zös jegyeket. Ezért volt, hogy mindinkább a közvetett, a művészeti kifejezés elemei maradtak életben. A költé­szet, a dal, a tánc, az ábrázo­lás, a díszítés. És bizony úgy hiteles, ha ezeket együtt, egy­ségben vizsgálgatjuk. Mozgá­si törvényeiket, irányaikat ők maguk is együtt mutatták, mutatják. Első renden azt, hogy iga­zi megújulásra, megújításra is képesek azok a motívumok, amelyek az ember és a ter­mészet életének rokon tartal­maihoz fűződnek, ugyanakkor egyedi megjelenésük, megje­lenítésük alkalmas az esztéti­kai és az ízlésbeli egységes­ség megteremtésére. Ez utób­bi a tárgyi népművészetben mint a tartalom, a motívum, a formálás, a színezés, az anyag, az eszköz, az eljárás, a funkció teljes megfelelése értendő. Nem könnyű föltéte­lek sorjáztak itt. De hiszen a tét sem jelentéktelen: a vi­lágkultúra eleddig leghatal­masabb képződményéből, a folklórból kinövő, kihajtó népművészetnek méltó foly­tatása. Folytatható hát a nép­művészet, nem csupán sok­szorosítható? Legyünk óvato­sabbak és szabatosabbak. A folyamat végleg még nem szakadt meg. Ha a többi ág alig kitapinthatóan is, a tár­gyi népművészet egy-egy mes­ter kezén még láthatóan újul, gazdagodik­. Él. Nyilvánvaló, hogy ezt kell a legmagasabb értéknek vennünk. Utána kö­vetkezik rangban az igen be­cses és szükséges átörökítés, azaz a hiteles és jó minősé­gű sokszorosítás. Ami ezen túl van, az már ipari, terve­zői alkalmazás vagy az önál­ló művészetbe emelő újrate­remtés. Csak így juthatunk el az el­nevezésekhez és a fogalmak­hoz. Például annak a belá­tásához, hogy különbséget szükséges tennünk a még élő népművészet éltető alkotója, illetve a népművészet hagyo­mányának hiteles átörökítője közt. Megnevezésben, érték­ben és értékelésben egyként. Hogy éppen a népművész és a népi iparművész lehet a legpontosabb megfogalmazás, csöppet sem bizonyos. Jobbal azonban nem találkoztam. Mindenesetre a népművész kifejezi az eredeti alkotói tevékenységet, a népi iparmű­vész pedig eme tevékenység inkább ipari, átvevő, átörökí­tő, sokszorosító jellegét. Mel­lesleg jegyzem meg, hogy azok az alkotók, akiket Füzes Endre egyfelől népi iparmű­vésznek tekintett, másfelől önálló teremtő tehetségnek ítélt, mindahányan a népmű­vészet mestere címet és ran­got viselik. Nyomhat vala­micskét a latban az is, hogy az európai hírnevű ifjabb Fa­zekas Lajos nemrég nyilat­kozta: „Én népművésznek vallom magam. Tévhit, hogy a fejlett társadalmaknak nem lehet népművészete... Én a régi értelemben vett mester­nek gondolom magam, aki megtanulta, hogy korábban mit csináltak, de a hagyo­mány és az anyagszerűség szelleméhez híven egyben­­másban újítani akar” (Bakó Endre írása a Népszava de­cember 30-i számában). Talán kiderült föntebb, hogy Füzes Endre gondolat­­menetét nem cáfolni, hanem kiegészíteni, árnyalni akar­tam. Szorosabban szembesít­ve a valósággal. Székelyhídi Ágoston A szakmai oktatásra összpontosítanak Közművelődés a műanyaggyárban A Hungária Műanyagfel­dolgozó Vállalat debrece­ni gyára körülbelül nyolcszáz dolgozót foglalkoztat. Zömük nyolc általánosnál kevesebb iskolai végzettséggel, betaní­tott vagy segédmunkásként keresi kenyerét. Jelentős há­nyaduk bejáró. A gyárban ugyanakkor a legkorszerűbb technológiák egyikét, a nyu­gatnémet BIZERBA automa­ta bemérőrendszert al­kalmazzák, amely számító­­gépes vezérléssel továbbítja az alapanyagot a feldolgozó­egységekhez. Az említett sajátosságok alapján könnyen körvonalaz­hatók a munkahelyi közmű­velődés főbb tennivalói. E te­rület gazdái, felelősei — álla­pították meg a múlt hét vé­gén tartott, a tavaly végzett munkát összegző és az idei feladatokat meghatározó ülé­sükön a gyár közművelődési bizottságának tagjai — első­sorban a szakmai, a terme­lést közvetlenül segítő, az új technológiára való átállást megkönnyítő oktatást, az is­meretek szervezett bővítését helyezték munkájuk előteré­be. A fizikai és az alkalma­zott kategóriában dolgozók képzésekor, továbbképzése­kor egyaránt arra törekedtek, hogy az elsajátított ismere­tek közvetve vagy közvetle­nül a gazdasági feladatok teljesítését, a színvonalasabb munkavégzést segítsék. A csőüzemben például megva­lósították a betanított gépke­zelők szakmai oktatását, az elektromossággal dolgozó szakmunkások pedig ismeret­felújító, korszerűsítő képzés­ben vettek részt. Az általános műveltség gyarapítását számos tanfo­lyam és előadás-sorozat szol­gálta. A múlt tanévben nem az ideiben viszont — szívós előkészítő munka eredmé­nyeként — sikerült beindíta­ni az általános iskola kihe­lyezett, összevont hetedik és nyolcadik osztályát. Igaz, csak tizenöt fővel, de az is­kolarendszerű képzésben összesen kétszer ennyien, kü­lönböző tanfolyamokon pe­dig több mint kétszázan vé­geztek. A közművelődési bi­zottság gondja marad, saj­nos, az idei esztendőre is, hogy nem sikerül csökkente­ni azoknak a számát, akik még nem végezték el az álta­lános iskolát, mivel a gyárba újonnan felvettek hasonló műveltségbeli hátránnyal növelik a dolgozók táborát, az általános iskolát befejezők közül viszont sokan otthagy­ják munkahelyüket. Jelentős szerepe volt és van a kultúra terjesztésében a gyár szakszervezeti letéti könyvtárának. A könytáros lelkiismeretes munkáját di­cséri, hogy az új dolgozók közül is sokan bekapcsolód­tak az olvasómozgalomba. Az érdeklődő fiatalokat — el­sősorban szakmunkástanuló­kat — az ifjú könyvbarátok köre fogja össze, nemcsak ol­vasnivalóval, hanem változa­tos témákat feldolgozó elő­adásokkal is. Az 1983-ra szó­ló közművelődési terv sze­rint „a korlátozott lehetősé­gek között is arra kell töre­kedni, hogy a gyár dolgozói­nak kulturális és sportolási lehetőségei legalább az el­múlt évnek megfelelő szín­vonalon maradjanak”. Vagy­is a kulturális alapból fut­nia kell ötven színház- és öt­száz mozibérletre, brigád- és nyugdíjas-találkozó szerve­zésére, különböző kirándulá­sokra, az ifjúsági klub mű­ködtetésére és a szakszerve­zeti bizottság által is támo­gatott tömegsportrendezvé­nyekre. „Arra törekszünk — fogal­mazták meg a műanyaggyári közművelődés szervezői —, hogy a művelődés különböző formái közvetve vagy közvet­lenül segítsék elő a gyár előtt álló gazdasági és gazdaság­­politikai feladatok végrehaj­tását, az emberek tudatfor­málását.” J. N. J. NOTESZLAPOK Tízfilléres?! Nedves, sáros a járda. Eső esett, vagy a hó olvadt el, ki tudja?! Caplatunk, behú­zott nyakú, lehajtott fejű gyalogosok! Köd szitál. Lép­teink nyomán átrendeződik a cipő­tál­pák formálta sár, a girbegurba vonalakból sze­szélyes — előttünk, mögöt­tünk változó — aszfaltrajz áll össze. Caplatunk apró célok felé. Vigaszunk: „Január, február — jön a nyár.. Csendes az utca. Hang alig-alig, csak a léptek zaja. De nini, egy tízfilléres! Feng­ve hull a földre, s gurul, gu­rul... Öles léptű, figyelmet­len gazdája már messze jár. Gurul, gurul a pénz imbo­­lyogva — elbizonytalanodik, lelassul futása. Egy pillanato­s oldalát fordítja felénk. Ezüstösen csillog, remény­kedve int a sárból... — Fel kellett volna ven­nünk! — hallom mögöttem. A divatcsizmák sarkai egy­kedvűen kopognak tovább ... Hogy tízfilléres volt-e vagy húsz­, nem tudom. Ma­gam se hajoltam le érte. S. F. A társadalmi igények, va­lamint a humán tudományok szervezettebbé tétele érdeké­b­en az újvidéki egyetem böl­csészettudományi karának tanácsa 1968 júliusában lét­rehozta a Hungarológiai In­tézetet. Az alapítóokmány az intézetet arra kötelezi, „hogy tanulmányozza a jugoszláviai magyarság nyelvét, irodal­mát és kultúráját, hogy tu­dományos kutatómunkájával felölelje mindazon kérdése­ket, amelyek a kétnyelvűség­ből, Jugoszlávia népei és nemzetiségei irodalmának és művelődésének egymásra ha­tásából s általában a magyar és a délszláv kulturális, iro­dalmi és nyelvi kapcsolatok­ból erednek”. Az intézetnek, amely 1975 januárjában egyesült az új­vidéki egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszé­kével, negyedévenként meg­jelenő folyóirata van, a Hun­garológiai Közlemények. E kiadványban színvonalas ta­nulmányok olvashatók a többnyelvűség jugoszláv mo­delljéről, a társadalmi szer­vezetek és a nyelvi egyenjo­gúság kérdéséről, a szerb­­horvát és a magyar nyelv kölcsönhatásáról stb. Az egye­sített intézet kettős feladatot lát el: a tudományos kutatás és a felsőfokú oktatás egysé­gét hivatott megvalósítani. Fennállásának tizenötödik esztendejében az intézet már több száz hazai és külföldi kutató nevére hivatkozhat, „akik kisebb vagy nagyobb feladatot vállaltak a tervek megvalósításából”. A legne­vesebbek közül néhányan: Kovács Kálmán, a szerb­­horvát—magyar nagyszótár főszerkesztője, Penavin Olga, a szlavóniai szórvány ma­gyarság nyelvének, népballa­dáinak és népmeséinek lelkes kutatója. Bori Imre, Szeli István, Mikes Melánia, Mati­­jevics Lajos, Lőrinc Péter, Jung Károly, Pastyik László, Pató Imre, Vajda József, Tóth Ferenc, Virág Gábor, Ponovátz Antal, Junger Fe­renc, Dér Zoltán, Gerold László, Káldi Katalin, Ko­vács Ilona, Mirnics Júlia. Az elmúlt évek során az intézet gondozásában több tucat fontos kiadvány látott napvilágot: bibliográfiai és kontrasztív nyelvészeti füzet­sorozatok, monográfiák, re­pertóriumok, földrajzi nevek adattára stb. Jelentős ered­mények születtek a követke­ző kutatási területeken is: a magyar nyelv anyanyelvként és környezetnyelvként való használata, a jugoszláviai székelyek nyelvjárásának kutatása, Petőfi Sándor ver­seinek szerb-horvát fordítá­sai, közmondások és szólások a jugoszláviai magyar be­szédben. a Szerb-horvát— magyar szótár számí­tógépes feldolgozása (az utóbbi a debreceni Kossuth Lajos Tu­dományegyetem Szláv Filo­lógiai Intézetének közremű­ködésével történt) A Hungarológiai Intézet szoros kapcsolatot tart fenn a rokon jellegű hazai és kül­földi intézményekkel: a Szerb Tudományos Akadé­miával, a vajdasági Történel­mi Intézettel, a Magyar Tu­dományos Akadémiával, a budapesti, a debreceni és a szegedi egyetem több tan­székével. Erdei Nagy István Karigazgató és karmester Három és fél évvel ezelőtt szerződött karigazgatónak a debreceni Csokonai Színház­hoz Pazár István. A fiatal muzsikus a gépészmérnöki pályát cserélte fel a zeneivel, hiszen a műegyetem elvégzé­se után iratkozott be a Zene­­akadémiára. Miskolci szüle­tésűként a sorsa végül Deb­recenbe vezette, s úgy tűnik, meg is gyökereztette. Műkö­dése alatt szépen fejlődött a színház kórusa, ő pedig nem­csak betanítóként, hanem karmesterként is a dobogóra léphetett néhány operában. — Énekkarunk 32 státusá­ból csak 28 van betöltve — mondja —, s ez a kis lét­szám szükségessé teszi, hogy kisegítőkkel dolgozzunk. Min­den elismerés megilleti a MÁV Járműjavító férfika­rát és a Maróthi kórus tag­jait, a zeneművészeti főiskola ének szakos leányait, hogy egyéb elfoglaltságaik mellett vállalják a sokszor nagy meg­terhelést jelentő részvételt. Nagyon jó társasággá alakult a 60 fősre bővített kórus, s ez a zenei teljesítményen is érződik, már a Fidelióban is, de különösen a Nabuccóban nyújtott teljesítménye igen kedvező visszhangot váltott ki. Amióta visszaköltöztünk a nagyszínházba, sokkal kel­lemesebbek lettek a munka­­körülmények, az új karterem szinte minden igényt kielégít, hatékonyan tudunk benne dolgozni. Pazár Istvánt elsősorban az énekkarhoz kötik teendői, de emellett jut energiája arra is, hogy vezénylésre vállal­kozzon.­­ Az énekkar vezetését változatlanul elsődlegesnek tartom, de azt is el kell árul­nom, hogy mindig voltak kar­mesteri ambícióim. Amikor Debrecenbe szerződtem, ígé­retet kaptam ennek gyakor­lására, s a színház vezetősége állta a szavát. Először a Mu­zsikus Péterben vehettem ke­zembe a dirigensi pálcát, az­tán jött a János vitéz és a Viktória. 1982 novemberében mérföldkövet jelentett szá­momra, hogy rám bízták a Traviata vezénylését, ez megerősítette a hitemet, hogy a karmesteri munkát el tud­­nám látni. Jelenleg két felújí­tást tartunk színen, és két új operát mutatunk be, így erre reális lehetőség van. Nekem nemcsak hivatásom, hanem életem is a zene. Jelenlegi helyzetemmel meg vagyok elégedve, jó közérzettel tudok dolgozni. Lehetőségeim kielé­gítik ambícióimat, s ez pers­pektivikusan is ide köt en­gem. Mindezekért szeretnék köszönetet mondani a szín­ház vezetőségének, s remé­lem, hogy további munkám­mal is rászolgálok az eddigi bizalomra és támogatásra. (t. g.) KÖNYVJELZŐ Bölcsességek könyve Több mint nyolc évtizede, 1901-ben jelent meg negye­dik, egyben legjobb kiadásá­ban a Vezércsillagok, amely­nek alcíme: a Velős monda­tok és költői gondolatok ha­zai és külföldi remekírók műveiből volt. Szám szerint 1469 gondolatot tartalmazott e nagyszabású gyűjtemény, tárgykörök szerinti csoporto­sításban: világ, sors, élet, ember; férfi és nő; ifjúság és vénség; erkölcs; barátság; szerelem és szeretet; igazság, hazugság; műveltség, tudo­mány, művészet, vallás stb. A Franklin Társulat által kiadott könyv egyik méltó elődje a Bölcsességek köny­vének , remélhető, hogy a nyolcvan évvel későbbi utód legalább olyan népszerű és sokat forgatott olvasmány lesz, mint a­­Vezércsillagok volt annak idején. Elődjével szemben ez az összeállítás nem tárgykörök, hanem szerzők (1800 előtt élt szerzők) szerinti csoportosí­tásban közöl az 1901-esnél lényegesen több aforizmát, szállóigét. A gyűjteményt Kristó Nagy István állította össze, nem véletlenül ajánl­va Németh László emléké­nek: az antológia összeállí­tásának gondolata majdnem négy évtizeddel ezelőtt fo­gant, amikor Németh László Vásárhelyen tanított. A tör­ténelmet, irodalmat, filozó­fiát az eredeti művek alap­ján tanította az író. Miután saját könyvtára megsemmi­sült, e könyv szerkesztőjé­nek kézikönyvtárát használ­ta, a fontos gondolatokat megjelölve az egyes művek­ben. Ez volt a kiindulás é­s a Németh László által megjelölt idézetek, monda­tok e gyűjtemény törzsanya­gát képezik. Az összeállítás tehát ket­tős kultúrtörténeti értéket hordoz: az eredeti szerzők gondolatait, ugyanakkor a XX. század egyik legnagyobb magyar írójának és gondol­kodójának műveikből történt szubjektív válogatását, el­árulva, mik voltak számára a leglényegesebbek e hatal­mas kultúranyagból. Emellett sok egyéb forrást is felhasznált a szerkesztő, többek között Gábor György Gondolatok könyve című munkáját, Békés Istvánnak, a híres anekdotagyűjtőnek napjaink szállóigéit össze­gyűjtő könyvét, Tóth Bélá­nak 1907-ben megjelent A magyarság szálló­igéi című antológiáját. A könyv elsősorban afo­rizmákból áll — aforizmán valamely életbölcsességet, elmésséget kifejező tömör, szellemes mondást értve. Ezeken kívül szállóigéket, epigrammákat, maximákat, szépirodalmi részleteket is tartalmaz. Az összeállítás el­sődleges szempontja volt, hogy a gondolatok rögzítése egyértelmű, önállóan megál­ló, illetve tömören megfo­­fogalmazott legyen. „Hiányosságok, hibák per­sze lesznek” — figyemeztet a szerkesztő. Azt mondhat­juk: jó lenne, ha minden könyv csak ennyi hibát tar­talmazna! Nem e könyv hiá­nyossága ugyanis például az, hogy sok az azonosíthatatlan, nem hiteles aforizma, többek között a Bismarcknak tulaj­donított „Csak az ökör kö­vetkezetes”. Rengeteg olyan mondás van, amelyet mindennap használunk, mégsem tudjuk, kitől ered. Különösen érde­kes utánanyomozni, hogy az e kötetben fellelhető, a XIX. század előtti aforizmák ki­től származnak. Valószínűleg kevesen tudják, amikor hasz­nálják, hogy a Jobb későn, mint soha! Livius gondolata, Az én házam az én váram Coke-tól származik, Az idő pénz Theophrasztosz mondá­sa. Aztán a Kéz kezet mos Epikharmosztól, az Embert keresek Diogenésztől, a Nincs szabály kivétel nélkül Cer­­vantestől származik. Ki gon­dolná továbbá, hogy a Vala­mit rosszul tudni rosszabb, mint nem tudni Casanova, az Ahány nyelvet beszélsz, any­­nyi embert érsz IV. Károly német-római császár, Az ember nem pihenésre ter­mett Voltaire, a Korán her­vad korán nyitó virág Shakespeare, a Mindent el kell szenvedni Zrínyi, a Huncut, aki rosszra gondol III. Edward angol király, A szerelem előtt semmi sem szent Moliére, az Amit nem szabad nyíltan megtennünk, ne tegyük titokban sem pe­dig Szép Frigyes német ki­rály gondolata. A bölcselkedéseket, aforiz­mákat, mondásokat, idéze­teket gyűjtők haszonnal for­gathatják tehát a kötetet, de a nem gyűjtőknek is kedves olvasmány lehet. A manap­ság divattá vált régiséggyűj­tésnek a régi mondások fel­kutatása is része lehet, ezek­ből is tanulhatunk, mert egyetemes emberi bölcsessé­geket, példázatokat, örök igazságokat, axiómákat nyúj­tanak az olvasónak, a gyűj­tőnek! A kötet mintegy százolda­las forrásjegyzéke ehhez az önálló gyűjtéshez ad jó se­gítséget. A könyv részletes névmutatója a könnyen ke­zelhetőséget segíti, tárgymu­tatója pedig az említett szá­zad eleji könyvben a rendsze­rezés elvéül szolgáló, de itt eltérő szerkesztést egészíti ki, illetve pótolja. A mű anyagát címszavak szerint, tematikailag csoportosítja. Kristó Nagy István az elő­szóban ígéri, hogy hamaro­san követi e kötetet a „mo­dern szerzők” gondolatait tartalmazó újabb kötet, e gyűjtemény folytatása, amely bizonyára közli Németh László saját híres aforizmáit is. (Gondolat) Arany Lajos HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1113. FEBRUÁR 1

Next