Hajdú-Bihari Napló, 1983. június (40. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-14 / 139. szám

„Minden ember testvér lesz...” BERETTYÓÚJFALUI FIATAL MUZSIKUSOK SIKERE BELGIUMBAN Mint arról a Napló május 10-i híre is tájékoztatást adott, a Berettyóújfalui városi-járási Művelődési Központ úttörő és ifjúsági fúvószenekara részt vett Belgiumban egy európai ifjúsági zenei fesztiválon. Neerpelt, ez a holland határszélen fekvő 13 ezer lakosú városka már 31. alkalommal rendezte meg azt a fesztivált, ahol az egymást követő években Európa ifjú muzsikusai, kórustagjai találkozhatnak és barátkozhatnak egymással. Tavaly a Kodály Zoltán Zeneművészeti Főiskola énekkara járt ott Kövics Zoltán vezetésével, az idén a veszprémi és a váci vonószenekar, egy óbudai trió és a berettyóújfalui fiatalok kaptak meghívást, képviselték a magyar színeket A 107 kisebb-nagyobb vonós, fúvós, ütős és kamarazenei csoport között a belga, dán, holland, svéd, osztrák, francia, angol, és két Egyesült Államokból érkezett együttesen kívül a szocialista országokból rajtunk kívül öt csehszlovák, egy lengyel és egy bolgár zenekar indult. Két napon át valamennyi résztvevő bemutatkozott egymásnak és a nemzetközi szaktekintélyekből álló zsűrinek, öt helyszínen és kategóriában 20—20 perces bemutatók követték egymást. A mi zenekarunkra az első nap délutánján került sor. A Dommenhoff nevű kultúrközpont 600 fős színháztermében felcsendültek a zsűri által már hónapokkal előtte kiválasztott művek: Peter, Bogás István, Bartók és Ujj Viktor Géza kompozíciói. A közönség fokozatosan növekvő figyelme, végül a felcsendülő vastaps meggyőzte az előadó ifjú muzsikusokat arról, hogy az igazi minőség meghozza a sikert A belga rádió és televízió is rögzítette a hangversenyt. A fesztivál mindkét napján délután a városon keresztül látványos felvonuláson mutatkoztak be az együttesek. A Szent Hubertus College udvarából a városháza előtt, a fellobogózott főbb útvonalakon a helybeliek meleg üdvözlése, tapsa, gratuláló bekiabálásai közepette a Sportpalotába érkeztünk. A mintegy háromezer vendég rendben helyet foglalt, majd felhangzott a fesztivál indulója és sorban behozták a nemzeti zászlókat. Az emelvényen helyet foglaló polgármestert, a zenekarok vezetőit, a zsűritagokat üdvözölték a város nevében, majd három nyelven elhangzott az eredményhirdetés. A nézők és a versenyzők minden díjazottat megtapsoltak, még éljenzés, lábdobobás is kifejezte az elismerést. Amikor a műsorközlő hősiesen kimondta: „Berettyóújfalu Fúvószenekar”, majd négy nyelven közölte, hogy a zsűri külön dicséretével „cum laude i. díjat” kaptunk, boldogan integettünk vissza az oldalt felsorakozott gyerekeinknek, mámorosan fogadtuk a gratulációkat. A veszprémi és váci zenekar sikerének őszintén örültünk, hazánk és zenénk méltó képviselői voltunk valamennyien. A kassai vonósoknak is szeretettel gratuláltunk, együtt fociztak, drukkoltak a mieinkkel. A fúvószenekarok 24 együtteséből „cum laude” minősítést hosszú évek óta egyetlen csoport sem kapott Hazánk belgiumi nagykövete szintén ott ült az emelvényen, és melegen üdvözölt bennünket, további sikereket kívánva. Az esti gálaműsorban népszerű programot kért a rendezőség. A Rákóczi-indulót kitörő taps fogadta, végképp beloptuk magunkat a közönség szívébe is. Május elsején fogadott bennünket a főtitkár, Volleberg tanár úr is. Megköszönte az igényes műsort, és hangsúlyozta, hogy a fiatalok nemes célú találkozása, a kölcsönös meghívások, baráti eszmecserék a fesztivál legfőbb eredményei a vetélkedés mellett. A polgármesterrel és a fesztivál elnökével együtt melegen gratulált Szilágyi Péter karnagynak és minden zenekari tagnak, a 9 évestől a főiskolásig. Aznap délután a szomszéd városka kórházában a mozgássérülteknek adtak koncertet, és mindenki egy kis ajándékcsomagot adott át az otthon lakóinak. Az apró népművészeti emléktárgyak felidéznek majd bennünket körükben. A szokásos esti felvonuláson vidám indulókat játszott a felszabadultan, nagyon rendezetten és boldogan vonuló csapat. A sok-sok, kemény, fegyelmezett próba tette lehetővé az oldott, derűs, örömteli játékot. A hivatalos program végeztével Antwerpenbe vittek figyelmes vendéglátóink. Nagyon tájékozott és előzékeny sofőrünk a dokkok hajóinak bemutatása után az óváros kellős közepén tett le bennünket. A főtér ódon és tiszta házai, a katedrális megtekintése után még néhány szélmalmot is láthattunk a közeli holland falucskában. Kedden még sietve bekukkantottunk Brüszszelbe, láttuk a főteret, az Automiumot, a királyi palotát őrségváltáskor és indultunk haza. Az egyik üdvözlő beszédben azt mondta Neerpelt polgármestere: „A háromezernyi fiatal a zene nyelvén megérti egymást, és kívánja, hogy mindenki szívében a barátság napsugara ragyogjon tovább az ünnepek elmúltával is.” A baráti légkör és a művészi igényesség jól megfért egymással. Hazánk és zeneoktatásunk jóhírét öregbítették szakembereink és a velük együtt keményen dolgozó ifjú szakemberek. A rendezők részéről megnyilvánuló meleg vendégszeretet, a kifogástalan rendezés, a fesztivál egész hangulata számunkra is azt sugallta, amit jelmondatul választottak és amit a Sportpalotában egymás kezet fogva énekeltünk: „Alle Menetien werden Bruder”. Minden ember testvér lesz ... Bene Tiborné i Múzeumkerti pillanatok Vakáció szagú a levegő. Ugyan a tanév, kínos vonaglással, elhaló lélegzettel, tartja még magát, de komolyan alig-alig vehetők már a rétesként elnyújtott tanítási napok. Szaporodnak a lukasórák, a nevelők konferenciákra, kirándulásokra utaznak, s most van az ideje a szokásos osztálykirándulásoknak. Szóval, vakáció szagú a levegő is. A múzeumkertben zajlik az élet. Tájak, országrészek kikötője a kert, túrázó, országjáró diákok, közelebbről vagy távoli vidékekről érkező iskoláscsoportok járnak-kelnek benne. A múzeum sarkig tárt kapuja hol beszippant, hol kienged egy-egy osztálynyi gyereket. Seregek hömpölyögnek a kavicsos úton, a kínjukban már sárguló, forró fűszálakon. Egy osztály már indulni készül. A tanárnő, a kirándulásvezetők örök modellje, rémült tyúkanyóként szaladgál és hívogatja kószáló csibéit. — Egy, kettő, három, négy ... húsz, huszonegy, huszonkettő... öt hiányzik! Ki hiányzik? Hol van még öt? Odébb, a lépcsősor mellett másik csoportot szedegetne hadrendbe egy másik tyúkanyó. — Egy, kettő, három, négy... tizenkilenc. Na, végre! Indulás! De nem. A megszámláltak közül két csirke újra a szökőkútban áztatja a lábát. Szózat, a lépcső tetejéről: — Balázs! Rendben van a füled, kisfiam? Balázs füle természetesen rendben van, de ez egy. A másik az, hogy képtelenség úgy járni-kelni a kavicson, hogy az ember se bele ne rúgjon olykor-olykor, se föl ne markoljon belőle egy keveset. És három: ritkán látni olyan vastag fatörzset, amelyet nem lehet el nem találni, ezt kipróbálatlanul hagyni a kirándulás komoly negatívumai közé tartozna. Készül az osztályfotó. Térdnadrágos, viháncoló fruskák rendezgetik soraikat, s próbálgatják a legelőnyösebb pozitúrát. Többnyire féloldalasan állnak, a gömbölyűségek jobb láthatósága kedvéért. A tanárnő (ki más ezen az elnőiesedett pályán?) belekukucskál a gépbe. S amit benne lát, megrendíti. — Ki az az öt gyerek, ott a szélen?! Kattan a masina, a képen majd csalódott ábrázajú leányzók lesznek láthatók, amint fejüket öt darab iszkoló kamasz után fordítják. Csitrik rohannak lobogó hajjal és minduntalan lehulló fehér sipkákkal a múzeum ajtaja felé. Valahogy lemaradtak, valamiképpen önállósodtak, ki tudja, hogyan és miképpen! Nagy vágta az ára, de volt néhány méterük, amit nem kellett a dedósoknak kitalált páros sorokban megtenniük. Már haluk is bentről: — Kati, Jutka és Éva már megint, már megint!? Kati, Jutka és Éva, magában: — Már megint, már megint. Csoport, a műélvezet után. Szőke kisfiú, kör közepén, előadja a látottakat. Most éppen a kelet-ázsiai gyűjtemény rostélyos sisakú, lógó, bajszú, japán vitézét, amint, tegyük fel, gondol egyet, leszáll a dobogóról és elindul a látogatók felé. A siker frenetikus. De véges. Mert a sok-sok idegen hangú kotlóshívogatás között ott hallatszik egy ismerős, immár veszedelmesen harsány jeladás is: — Egy, kettő, három, négy, huszonöt, huszonhat, mondom, huszonhat, fiam, huszonhét. Na, hála istennek, ezt is megértem, indulás, mondom, indulás! Az eltávozottak helye pedig újra foglalt, a kertben trappoló hadak sereglenek és kezdődik minden elölről. Egy hétig még. . Azután vége a kötelező múzeumlátogatásnak, a páros sornak, a kavicsrúgási tilalomnak és Isten nagy, szabad ege alatt lazíthat végre az ember. Az ámen balról jő, a sor végéről: — Tyúkanyót addig álmomban se lássak! cs. n. i. Könyvjelző Termelés és életmód Ez a címe Dobrossy István és Fügedi Márta könyvének, amely a debreceni néprajzi tanszék sorozatának (Studia folkloristica et etnographica; szerkeszti Ujváry Zoltán) kilencedik köteteként látott napvilágot. Az alcím (Tíz község termelőszövetkezete) csupán arra utal, hogy az 1951—52 táján lábra kapó termelőszövetkezet-történeti kutatás egyik produktumát tartjuk a kezünkben, ám sokkal több ez a munka számos leíró jellegű társánál. Amellett, hogy a tíz települést (Alsószuha, Dövény, Dubicsány, Hét, Jákfalva, Sajógalgóc, Sajókaza, Serényfalva, Putnok, Zádorfalva) összefogó Egyetértés Termelőszövetkezet történetével szolgál, s bemutatja a termelőmunkában végbement fejlődést, igyekezett nyomon követni a falu társadalmában lezajlott gondolkodás-, szemlélet- és életmódbeli változásokat. A kutatás során legfőképpen a néprajzi szempontokat érvényesítették a szerzők, ám — ahol erre szükség volt — nem idegenkedtek átvenni az üzemstatisztikai, a közgazdasági, a társadalom- és politikatörténeti vizsgálat aspektusait sem. A munka megírásában gátló tényezőt jelentett a régi, hitelt nem érdemlő, kozmetikázott adatok sokasága: .......a közös gazdálkodás korai éveiből maradt iratanyag nagyon hivatalos ízű, de e mögött tartalmi torzítások, színesítések rejlenek, a politikai elvárásoknak megfelelően szépítettek, s ezért a dokumentumok jelentős többsége átértékelésre szorul, csak forráskritkával használható”. Ritka szerencse viszont, hogy a falvakban az iratanyag csonkítatlanul fennmaradt. Az ebben foglaltak hihetőségét igazolni, a rögzítetlen adatokat, tényeket pótolni a recens gyűjtés hivatott: a szerzők sok egykori és jelenlegi tsz-tagot, vezetőt kérdeztek meg. A két etnográfus megfelelően érzékelteti, hogy az ipar kínálta munkalehetőségek következményeképpen — mint az ország több más táján — miként lett a gömöri falvakban is elsősorban a nők és az idősebbek kenyéradója a mezőgazdaság, s hogy a kereseti lehetőségek jelentős növekedése miként toboroz újabban egyre több fiatalt. A területi és a gazdasági ésszerűség hamar fölvetette az apró termelőszövetkezetek egyesítésének igényét. Hogy a foglalkoztatás szempontjából viszonylag milyen súlytalan itt a mezőgazdaság — nem úgy, mint az alföldi községekben —, jelzi a létszám: a tíz falunak csak 600 tsz-tagja van. A gépesítettség magas fokára viszont a nagy szántóterület enged következtetni: az Egyetértés hétezer hektáron gazdálkodik. Ezen a vidéken a földművelőnek meglehetős küzdelmet kellett vívnia a mostoha felszíni és talajadottságokkal, az erózió, az alacsony termőképességű talaj sokszor kedvét szegte a szántó-vető embernek. A földrajzi kutatások szerint hazánk művelt területének 30 százalékát fenyegeti az erózió, ennyinek magasabb a lejtése 5 fokosnál. Borsod- Abaúj-Zemplén megye ilyen szempontból majd 50 százalékos aránnyal a második helyen áll (Nógrád mögött). A vizsgált települések pedig kiváltképp bővelkednek a kedvezőtlen természeti adottságokban. A dolgozat attól egész igazán, hogy képet ad az itt élő embernek ezek ellen vívott harcáról is. A szerzők terepmunkájának, elemző hajlandóságának sok tanulság köszönhető. Vállalkozásuk talán arra ösztönöz, hogy szűkebb pátriánk egy (vagy több) termelőszövetkezetéről is születik hasonló jellegű néprajzi elemzés. (Debrecen, 1983.) Erdei Sándor VASARELY NÉGYZETEI A KÖLCSEY MŰVELŐDÉSI KÖZPONT KIÁLLÍTÁSÁRÓL Mikor Victor Vasarely nevét szárnyra kapta a világhír, a kétely, sőt a vádaskodás sem maradt el. Ugyan miféle gyökere lehet annak a művészetnek, amely színes vagy éppen fehér-fekete négyzetek összeillesztésében merül ki? Félrevezetés az, nem több, hiszen eleve alkalmatlan emberi tartalmak közvetítésére. Kivált itthon, a művész (Vásárhelyi Győző) szülőhazájában harapózott el a tagadó bírálat. Immár több, mint negyedszázad múltán, mindez tanulsággá szelídült. Történelmi összefüggéseiről érdemes beszélni tehát Vasarely törekvéseiben általános érvényű kérdések és válaszok jelentkezését kell látnunk, ő maga a „félelemmel és az utolsó alkalom elszántságával” magyarázta, hogy kilépett a személyes művészi szándék és siker keretéből, és hogy az „élő vizuális művészet fentmaradásáért” szállt síkra. Nem kisebb szorításról volt szó, mint az 1950-es évek világméretű automatizálási és technológiai hullámáról, amely a természetes emberi környezetet a népi működés mesterséges teremtményeivel kezdte fölváltani. Akkor, a termelés és a gazdaság háború utáni első nyugati csúcsán, az építészet és a belső kiképzés szinte mindenben a technológiai folyamatokhoz idomult: az előállítás módja szabta meg a formát, a léptéket, az elhelyezést. Ebből nyilvánvalóan hiányoztál: az emberi, a bensőséges elemek. Következményül pedig az rémlett föl, hogy ebben a környezetben az emberben magában is elcsökevényesedik a vizuális élmény és kifejezés igénye, öröme, képessége; a technológiai értelemben mind teljesebb és tökéletesebb környezetben az ember mind szegényebb és tökéletlenebb lesz Megoldás? Igazán járhatónak az az út mutatkozott, mely az értékek megtartását és ötvözését célozta. Vagyis: a környezet alakításában összevonta az ember vizuális kultúrájának örökségét és a technológiai eredményeket. Ebben Vasarely az úttörők közé tartozott. Nagy fölismerése abban állt, hogy a külső és a belső tér megteremtésében, tudatosan és következetesen, a szerkezeti rend és a formai elem elvileg tisztázott viszonyát érvényesítette: a szerkezeti rendet a változásra, a mozgásra, a dinamikára alapozta, ami az eleven élettel rokon, majd ennek rendelte alá a formai elemeket, amelyek a technológiai folyamatok gépi, tárgyi, mértani jegyeit viselik. Bizonyítva és elfogadtatva az igazságot, hogy emberi fogalmakban gondolkozni nem utólag és részletekben kell, hanem előre és egészben. Hogy nem annyira ötletes díszítésre, sokkal inkább változatos tervezésre van szükség. Itt érkeztünk el amaz vitatott, gúnyolt, netán indoklás nélkül dicsőített kockákhoz és négyzetekhez. Vasarely ezeket tette meg alkotásai alapjává. Rajzai, festményei, térbeli munkái ezért lettek „pepiták”, ahogyan rokonszenves öniróniával emlegette. Csakhogy ezek a kockák és négyzetek az eleven élet törvényei szerint álltak össze, az élő mozgást testesítve meg és fejezve ki. Például a kibontakozás, a hullámzás, a feszültség, az ütközés, az összeolvadás, a szétválás, az együtthaladás képzetét keltve, a változatok végtelenségének átélésére serkentve, a zenei dallam és ritmus érzelmi, hangulati hatására emlékeztetve. Ezért vált szerves részükké a szín, ezért kapott körükben elsőrendű szerepet az árnyalat, az arány, az összhang. Egyetemes nyelvezetű és tartalmú művészet ez tehát. Körünk és a jövő korok vizuális kultúrájának egyik meghatározó vívmánya, úgy, hogy a művészet örök rendeltetését sajátosan új módon töltötte és tölti be. Más irányzatokat nem háttérbe szorítva és helyettesítve, hanem kiegészítve és gazdagítva. Székelyhídi Ágoston VÁRÓ MÁRTON SZOBRA Iskolaszövetkezet Balmazújvároson A Balmazújváros és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet a közelmúltban tizenhárom fővel áruforgalmi tevékenységet folytató iskolaszövetkezeti csoportot alapított Balmazújvároson a 3. számú Általános Iskolában. Ennek a célja elsősorban, hogy az iskolában működő büfé útján ellássa a tanulókat és tanárokat tejjel, péksüteményekkel, élelmiszerekkel, valamint tanszerekkel és írószerekkel. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - HUJPINJS 14.