Hajdú-Bihari Napló, 1983. június (40. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-11 / 137. szám

OLVASÓNAPLÓ BAJ­CS­Y-ZSILINSZKY ENDRE : Mátyás király Sorsa van minden könyv­nek. Némelyiknek ugyancsak különös sorsa van. Ilyen ez a nagy és szép esszé is. Bajcsy-Zsilinszky már el­múlt ötvenéves, mikor elő­ször fogott írói vállalkozásba Nem személyes becsvágyból. Életműnek a politikai tevé­kenységet tekintette, és tud­hatta, hogy ebben mind ma­gasabbra jutott. Többek közt azáltal, hogy tanulmányai és cikkei széles körben és erős hatással tolmácsolták törek­véseit, így aztán súlyos és ér­vényes szavú, iránymutató újságírónak is számított. Ép­pen ezek a tapasztalatok sar­kallták, hogy összegző gondo­latainak teljesebb, gazdagabb, maradandóbb kifejezést ke­ressen. Előbb, persze, azoknak az összegező gondolatoknak kel­lett megérlelődniük. Bajcsy- Zsilinszky ellentéteket át­ívelő, szélsőségeket kiegyen­lítő pályáját a „nemzeti föl­­emelkedés” értelmezése moz­gatta. Nevezetesen azoknak a belső és külső erőknek meg­­próbálása és felmérése, ame­lyektől tartós biztosítékot re­mélt. Végül a „néptömegek elemi erői” és a „Közép-Duna völgyének” nemzetei mellett foglalt állást. Ugyanakkor a „kisebbség” uralma, továbbá a „német nemzetiszocializ­mus és az egész nagynémet gondolatkör” ellen. Elhatározó és elhatároló lé­péseit 1936 és 1939 közt tette. Európa, benne a korábban vesztes és megcsonkított Ma­gyarország, akkor sodródott a második világháború küszö­béig. .Közben Mátyás király szü­letésének ötszázadik évfordu­lójára készültek a „törpe utó­dok”. Természetes alkalom kínálkozott hát annak a láng­elméjű politikusnak felidézé­sére, aki utoljára teremtett és tartott meg erős, önálló és haladó államot „Szent István örökségén”. íme, mennyire valóban sorsszerűen találkoztak a körülmémyek! Bajcsy-Zsilinszky 1937 ka­rácsonyától türelemesen és lendületesen dolgozott. Türel­mesen, hogy szándékához méltó legyen a mű, és lendü­letesen, hogy megelőzze a „kuvikok és labancok” hamis ünneplését. Sikerrel járt. A Mátyás király, melyet az elő­kelő Athanaeum Kiadó a ju­bileum előtt egy évvel, 1939- ben jelentetett meg, a ma­gyar történelmiesszé­írás leg­javához csatlakozott. Most, csaknem fél évszázad múltán, az idő fedezetével állítható ez. Remekké, első renden, az ábrázolás tömörsége, mélysé­ge és egyenletes következe­tessége avatta. Elhagyva mindenféle külsőséges kör­nyezetrajzot, eseményt, ma­gyarázatot, az író Mátyás po­litikusi jellemét bontakoztat­ta ki: a döntési helyzetekbe kényszerülő, a döntést akaró és hozó, a döntés következ­ményével számoló királyt, így az építőelemek szerves, élő egységbe ötvöződtek. Fo­lyamatt, mely a politikai, társadalmi, történelmi moz­gás valóságos hajtóerőit és tényezőit tárta fel, megőrizve a sajátosság érdekességét, ki­jelölve az általánosság törvé­nyét. Középpontban a döntés emberi mozzanataival De hiszen éppen ez szol­gálta Bajcsy-Zsilinszky cél­ját. Ő, a gyakorlati politikus, hamar felismerte ugyanis, hogy a „magyar végzet”, a „magyar sorsparancs”, az „egyetlen magyar út” zeng­­zetes és silány kis jelszavai igazában a szabad és függet­len gondolkozás megbénítá­sára találtattak ki. Holott az országot más, mint a szabad és független politikai gondol­kodás és cselekvés, nem mentheti meg. Ezért állította a magyarság elé a tudatos, mérlegelő politikai döntések embereként Mátyás királyt. Példának és buzdításnak. „Egyetlen jutalom, amit várunk: a béke” — idézte Mátyás egyik kiáltványát. Nyomatékkal bizonyítva, új­ra és újra, hogy a „magyar államalkotás állandó voná­sa”, az „építés, a biztonság, az egyensúly”. Vagyis: az ál­landó vonásokat kell megtar­tani és fejleszteni, hogy a nemzet állandóságban élhes­sen. Tiszta, világos beszéd. Óvás a német szövetségtől és a háború őrült kalandjától. Talán nem árt ismét emlé­keztetni, hogy a szenvedélyes és tárgyias, természetes és választékos mondatokat 1939-ben zárta Bajcsy-Zsi­linszky. Többé nem adatott számá­ra hasonló alkalom. Első írói munkája utolsó is lett. Mert ami 1939 után követ­kezett, az a tettek sora volt. Bajcsy-Zsilinszky most már saját életével és halálával példázta és pecsételte meg a jó politikai döntés minden­kori lehetőségét és akkori tragikusságát. Ez is hozzátartozik a könyv különös sorsához. Székelyhídi Ágoston BODNÁR ISTVÁN VERSEI: Telünk fagyában Zörgő levél. Fázó csillagok. A kertet belepi az este. Metsző hideg. Kék köd borong, árny tapad fehér fellegekre. Ezüst éjszakák némasága. Följegenyez egy kósza álom. Elandalit a táj varázsa — távoli kedves ölel vállon. Látod, néha ennyi is elég: egy fölvázolt szín, egy hangulat, s a tavasz-tűz máris felragyog. A perc szépsége telt lánggal ég. Telünk fagyában zöld ág fakad, a zörgő szél bármit is gagyog. A vers születése Gyönyörű telet képzelek magamnak puha hóval megáldott időt szelíd őz-csöndet s békét hozna e tél meg a nyírfák fehérlő tisztaságát Mint álom-mezőkön az emberek egymáshoz sietnének hirdetvén a szépség s az öröm tisztességét hófödte csúcsok látomása kísérné utunkat mozdulatlan roh­amon megszületne a vers g­y HAJDU-BIHARI KAPUS - HM. BMW H. Egy rendhagyó, meglepően egyéni művészpályáról ad összefoglaló képet a Műcsar­nok legújabb kiállítása Bakó Hona textilművész ruháinak, alkotásainak bemutatásakor. A kiállítás kronologikus kon­cepciója s a teljes művészi profil megrajzolása lehetővé tette, hogy a látogató valóban megismerje és megértse a kitűnő művészt alkotásain keresztül. A három egymást követő terem az alkotói fejlődés egy­­egy jelentős és kiteljesedő ál­lomását eleveníti meg. A gyermekkor helyszíne, a hajdúsági falvak környezete, ha tudatosság nélkül is, már korán belevéste emlékei közé e vidék nemesen egyszerű, méltóságában nem hivalkodó népművészetét, megihlette és segítette tervezői munkáját már a kezdeti lépéseknél, közvetlenül vagy közvetve végigkísérte egész pályáját. Mint a Debreceni Ruhagyár évenként kitüntetett tervező­je, jóval a népművészet di­vatba jötte előtt fordult az egyszerű szerkezetű és funk­ciójú, népi anyagokból ké­szült darabok felé. A kiállítás nyitótermét ezek a magyar és kelet-euró­pai fogantatású vászon, kék­festő és flanel anyagú, ar­chaikus szabású, a népi dí­szítésmódot felhasználó, de egyéni tervezésű ruhák töl­tik meg. Már itt is jelentke­zik a művész izgalmas tehet­sége, amely lehetővé teszi számára, hogy a technikai és kulturális jegyek ráhangolt átfogalmazásán túl, ruháival megjelenítsen egy-egy tájat, népet s ezen belül azt a szi­tuációt, amelyben ezeknek az alkotásoknak előképe létre­jött, s amelyet eredetileg képviseltek.. Ilyen például a Kanizsai kazettás vagy a Ma­tyóföldi tükrös, a Hortobágyi csikósné, a Hajdúlány. In­kább a magyar tájak ünnepe­it hozza elénk. Közel hozza hozzánk a Kárpáti üzenete­ket is, amelyekben egy szom­széd nép gazdag, örömteli pillanatait tolmácsolja. A li­la, a kék, a fekete, vagy a harsányan színes ruhák fi­nom variációival, a szín és a forma viszonya lehetőségei­nek útjait keresi. Az­ első ter­met záró durvavásznakból összeállított Jobbágyszerelem már mélyebb és általánosabb mondanivalót hordoz. A vég­letekig leegyszerűsített for­mában, a csak jelzett díszí­tésben egy kor, egy társadal­mi csoport fájdalmát és tisz­ta örömét művészi szinten és lényegretörően fogalmazza meg Bakó Ilona. Ezzel a da­rabbal átlépett abba az alko­tói periódusába, ahol ruhái már általános emberi értéke­ket és tévedhetetlenül egyéni látásmódot képviselnek. A második terem bárso­nyai és selymei nem a távo­li kultúrákról és távoli or­szágokból adnak híradást. JsLJf JLak. JL M.­JF Jim M. ini' ww U hanem általál­tuációkról, a kotó ezekhez jól szólnak A mázzá meg hú­ga körül, hogy egy nyomot­­­ját megmozgi rokonítható ( például Ady Lédát, vagy a dakörök miszt Kékszakáll­­­gyan hat rá s­zadforduló), eleveníti meg ménye alig a kony hangula Csontváry). S már csak jelző­nak mondható zött járva is a kiállítási d: már átmuta terem vég szűkült, színi ső mondaniv zárt világához szomorú, fűre ja már nem­­ ettől a fogatot eljátszhatunk határozásával, vagy képnek denesetre iit. művészi megfe­ketést látunk, terem egyes d£ szatér a művés básformáihoz. A csengetésre vad ugatásba kezdett a kutya. A postás állt a küszöbön, egy levéllel a kezében. — A férjem nyugdíját még nem hozta? — kérdezte csak úgy Anna, mellékesen, miközben nyúlt a borítékért. A feladó helye üresen állt, de a címzés reszketeg betűi­ből látta, hogy anyjától jött. Először odadobta a kredenc­­re a levelet, hogy majd később olvassa el, aztán úgy dön­tött, túlesik rajta. „Kedves lányom! Azt írod, hogy felépült a házatok, lá­togassalak meg benneteket. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e.” Anna elpirult, mint akit tetten értek. „Meg azért sem akarok találkozni veled újra, mert unom már, hogy minden alkalommal a szememre veted, hogy fia­talon dolgozni küldtünk, miért nem taníttattunk. Értsd meg már végre, szegények voltunk, nem tehettük...” Anna ledobta a levelet az asztalra. Dehogyis voltak ők szegények! Csak azzá lettek. Mert az anyjának nem volt elég a vidéki jómód, még gazdagabb akart lenni. Apja asz­talosként került a faluba, a húszas években. Az anyja azért ment csak hozzá, hogy ne kelljen a földet túrnia, de ez az életmód sem tetszett neki. Csak azt nem tudta senki, hogy mit akar. Irigyelte, hogy férje két segéddel dolgozik, azt hit­te, neki is járna cselédlány. Amikor előrukkolt óhajával, a férje leintette, meg a faluban erre nem is kapott volna asz­­szonyt. Sírt-rítt éveken keresztül, hogy költözzenek el on­nan, mert ő megfullad. Ez egy porfészek — hajtogatta ál­landóan. Abban az időben nem volt divat a készpénzfizetés. Az apja mindig az anyját küldte végig a falun, érdeklődje meg, ki az, aki éppen fizetni tud. — Jól van, megyek kol­dulni! — Felcsapta orrát a levegőbe és elindult. Anna, egy­szer észrevette, ilyenkor nem ment sehová, elüldögélt a Ti­­sza-parton jó óráig, és amikor hazament, csak széttárta kesztyűs kezét: — Megint nem fizettek. Ekkor apja olyan dühös lett, hogy ő maga ment át az adósokhoz. Persze, azon­nal kiderült, a felesége becsapta. Nem szólt semmit, csak nézett rá szúrós tekintettel. Este, lefekvéskor foghegyről odavetette: — Holnap pedig bemész a városba, és hitelbe hozatsz fát. Anna, amíg él, nem felejti el ezt a jelenetet. Anyja rámordult Hildára, a húgára: — Reggel velem jössz a városba. Úgy készülj! — A kislány ujjongott. — Veszel szalagot a hajamba? — Veszek, hogyne, ne félj! — sziszeg­te az anyja. — Gyere, már csinálom hozzá a frizurát. — Le­ültette a kislányt egy székre, az asztalfiókból előkerült egy olló, és heves mozdulattal belenyírt a hajába. — Meg ne mozdulj, mert beléd vágom az ollót! — Hilda nem is moz­dult, némán folytak könnyei az arcán. Az anyja meg­vágta, vágta a haját, amíg teljesen le nem nyírta. Apját ekkor lát­ta először ütni. Másnap pedig hiába várták őket haza. Nem kerültek elő. Ettől kezdve elviselhetetlen volt Annának az élete. Meg­gyűlölte apját, amiért rajta töltötte ki bosszúját, és meg­gyűlölte anyját, amiért miatta kellett elviselnie a borzal­makat. Csak hónapok múlva jött egy levél, melynek tar­talmát máig sem ismeri, de apja rövid időn belül felszá­molta a műhelyt, eladták a házat. Amikor az utolsó bú­toros kocsi is elment, feljöttek Budapestre. Anyja és Hilda Óbudán, egy mosókonyhában várták őket, lesoványodva. Aszalt szilvát ettek ... A pénzükből fűszerüzletet vásárol­tak, amihez kis-luk lakás tartozott. Annának a nyomorúsá­guk mellett mégis röhögnie kellett azon, hogy egy iparos egyik napról öt másikra fűszeres lett. Az üzlet nem vált be. BORSÁNYI VERA: A megoldá­ st nagyon hamar kiderült. Anna és Hilda gyárba dolgozni, hogy legalább a ruházkodásukra valót mer­hessék. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelye főnök ki akart kezdeni veled. Mit mondott erre a te­letes apád? Hogy nem mész oda többet. Másnap óriá­­rányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az ég Amikor hazajött, kegyetlenül elvert téged. Te sérti összepakoltál, és kijelentetted, soha többé nem látni Anna egy kupica konyakot töltött magának. Azt­­ az idő megszépíti a rosszat, de hogy merőben meg lássa, ilyenről soha nem hallott. Amikor a háború­­­düket elvitte, majdnem éhen haltak. A két lány fizei éltek. Anna tudta, hogy nem keresnek sokat, de anno jobban élhetnének, mint ahogyan éltek. Aztán észi hogy apja iszik. Eleinte csak nótázgatva jött haza,­­ káromkodva. Egy alkalommal Anna kerek perec kite­te, hogy nem megy el dolgozni, tőlük, a lányoktól eg­­ért sem látnak. Apja azt üvöltötte, ő nem megy seho­lág életében a maga ura volt. Anyja soha sem vett ezekben a vitákban, egész nap csak a városban csav­­olt úgy, hogy elment reggel, és csak este került elő, pedig beváltotta ígéretét, és nem adott pénzt szüleinél többé. Apja előtt elsötétült a világ, kikergette őt az­­ és ott verte meg nyilvánosan. Anna nem habozott, csi­magolt, anyja sírva jézusmáriázott mellette. De hogy menni. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még jó mondatod — hiába telt el tíz év —, amikor elbúcs tőled az állomáson. Megkérdeztem, nem látogatnál-e bennünket te is egyszer. Azt felelted, addig be nem a lábad hozzánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose rá többé. De isten ne adja, drága Annám, ha veled től valami, az is nekünk lenne rossz.” Anna évekkel később kitörölte emlékezetéből a sok szót, és felkereste szüleit. Ajándékot vitt nekik és Apja mindent elfogadott. — Csak anyád miatt, mert sír utánad. De ne járj ide szégyenszemre, mert látja mások is, hogy bundában jársz, meg autóval. Biztosan tisztességes úton szerezted. Férjével, Tiborral, albérletben laktak valahol a­­ környékén. Az úgynevezett jó mód akkor kezdődött, a­ Tapolcára költöztek. Anna ennek örült. Anyja nehezte az ő elárulásának tekintette, hogy lánya visszament vi. — Mindig utáltam a fajtámat. Nem is gondolok rájuk sem — mondta, amikor apja felszólította, hogy ne­­ hozzájuk szégyenszemre. Amikor Hilda is férjhez ment, kenyérkereső nélkü­l adtak. Apja a felszabadulás után sem dolgozott, s levelekben panaszkodott, hogy takarítani jár, abból . Az ötvenes évek elején, az öreg mégis elment egy vár­hoz, mert akkor már hatvanéves elmúlt. Ahogy fogyok

Next