Hajdú-Bihari Napló, 1983. június (40. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-11 / 137. szám
OLVASÓNAPLÓ BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE : Mátyás király Sorsa van minden könyvnek. Némelyiknek ugyancsak különös sorsa van. Ilyen ez a nagy és szép esszé is. Bajcsy-Zsilinszky már elmúlt ötvenéves, mikor először fogott írói vállalkozásba Nem személyes becsvágyból. Életműnek a politikai tevékenységet tekintette, és tudhatta, hogy ebben mind magasabbra jutott. Többek közt azáltal, hogy tanulmányai és cikkei széles körben és erős hatással tolmácsolták törekvéseit, így aztán súlyos és érvényes szavú, iránymutató újságírónak is számított. Éppen ezek a tapasztalatok sarkallták, hogy összegző gondolatainak teljesebb, gazdagabb, maradandóbb kifejezést keressen. Előbb, persze, azoknak az összegező gondolatoknak kellett megérlelődniük. Bajcsy- Zsilinszky ellentéteket átívelő, szélsőségeket kiegyenlítő pályáját a „nemzeti fölemelkedés” értelmezése mozgatta. Nevezetesen azoknak a belső és külső erőknek megpróbálása és felmérése, amelyektől tartós biztosítékot remélt. Végül a „néptömegek elemi erői” és a „Közép-Duna völgyének” nemzetei mellett foglalt állást. Ugyanakkor a „kisebbség” uralma, továbbá a „német nemzetiszocializmus és az egész nagynémet gondolatkör” ellen. Elhatározó és elhatároló lépéseit 1936 és 1939 közt tette. Európa, benne a korábban vesztes és megcsonkított Magyarország, akkor sodródott a második világháború küszöbéig. .Közben Mátyás király születésének ötszázadik évfordulójára készültek a „törpe utódok”. Természetes alkalom kínálkozott hát annak a lángelméjű politikusnak felidézésére, aki utoljára teremtett és tartott meg erős, önálló és haladó államot „Szent István örökségén”. íme, mennyire valóban sorsszerűen találkoztak a körülmémyek! Bajcsy-Zsilinszky 1937 karácsonyától türelemesen és lendületesen dolgozott. Türelmesen, hogy szándékához méltó legyen a mű, és lendületesen, hogy megelőzze a „kuvikok és labancok” hamis ünneplését. Sikerrel járt. A Mátyás király, melyet az előkelő Athanaeum Kiadó a jubileum előtt egy évvel, 1939- ben jelentetett meg, a magyar történelmiesszéírás legjavához csatlakozott. Most, csaknem fél évszázad múltán, az idő fedezetével állítható ez. Remekké, első renden, az ábrázolás tömörsége, mélysége és egyenletes következetessége avatta. Elhagyva mindenféle külsőséges környezetrajzot, eseményt, magyarázatot, az író Mátyás politikusi jellemét bontakoztatta ki: a döntési helyzetekbe kényszerülő, a döntést akaró és hozó, a döntés következményével számoló királyt, így az építőelemek szerves, élő egységbe ötvöződtek. Folyamatt, mely a politikai, társadalmi, történelmi mozgás valóságos hajtóerőit és tényezőit tárta fel, megőrizve a sajátosság érdekességét, kijelölve az általánosság törvényét. Középpontban a döntés emberi mozzanataival De hiszen éppen ez szolgálta Bajcsy-Zsilinszky célját. Ő, a gyakorlati politikus, hamar felismerte ugyanis, hogy a „magyar végzet”, a „magyar sorsparancs”, az „egyetlen magyar út” zengzetes és silány kis jelszavai igazában a szabad és független gondolkozás megbénítására találtattak ki. Holott az országot más, mint a szabad és független politikai gondolkodás és cselekvés, nem mentheti meg. Ezért állította a magyarság elé a tudatos, mérlegelő politikai döntések embereként Mátyás királyt. Példának és buzdításnak. „Egyetlen jutalom, amit várunk: a béke” — idézte Mátyás egyik kiáltványát. Nyomatékkal bizonyítva, újra és újra, hogy a „magyar államalkotás állandó vonása”, az „építés, a biztonság, az egyensúly”. Vagyis: az állandó vonásokat kell megtartani és fejleszteni, hogy a nemzet állandóságban élhessen. Tiszta, világos beszéd. Óvás a német szövetségtől és a háború őrült kalandjától. Talán nem árt ismét emlékeztetni, hogy a szenvedélyes és tárgyias, természetes és választékos mondatokat 1939-ben zárta Bajcsy-Zsilinszky. Többé nem adatott számára hasonló alkalom. Első írói munkája utolsó is lett. Mert ami 1939 után következett, az a tettek sora volt. Bajcsy-Zsilinszky most már saját életével és halálával példázta és pecsételte meg a jó politikai döntés mindenkori lehetőségét és akkori tragikusságát. Ez is hozzátartozik a könyv különös sorsához. Székelyhídi Ágoston BODNÁR ISTVÁN VERSEI: Telünk fagyában Zörgő levél. Fázó csillagok. A kertet belepi az este. Metsző hideg. Kék köd borong, árny tapad fehér fellegekre. Ezüst éjszakák némasága. Följegenyez egy kósza álom. Elandalit a táj varázsa — távoli kedves ölel vállon. Látod, néha ennyi is elég: egy fölvázolt szín, egy hangulat, s a tavasz-tűz máris felragyog. A perc szépsége telt lánggal ég. Telünk fagyában zöld ág fakad, a zörgő szél bármit is gagyog. A vers születése Gyönyörű telet képzelek magamnak puha hóval megáldott időt szelíd őz-csöndet s békét hozna e tél meg a nyírfák fehérlő tisztaságát Mint álom-mezőkön az emberek egymáshoz sietnének hirdetvén a szépség s az öröm tisztességét hófödte csúcsok látomása kísérné utunkat mozdulatlan rohamon megszületne a vers gy HAJDU-BIHARI KAPUS - HM. BMW H. Egy rendhagyó, meglepően egyéni művészpályáról ad összefoglaló képet a Műcsarnok legújabb kiállítása Bakó Hona textilművész ruháinak, alkotásainak bemutatásakor. A kiállítás kronologikus koncepciója s a teljes művészi profil megrajzolása lehetővé tette, hogy a látogató valóban megismerje és megértse a kitűnő művészt alkotásain keresztül. A három egymást követő terem az alkotói fejlődés egyegy jelentős és kiteljesedő állomását eleveníti meg. A gyermekkor helyszíne, a hajdúsági falvak környezete, ha tudatosság nélkül is, már korán belevéste emlékei közé e vidék nemesen egyszerű, méltóságában nem hivalkodó népművészetét, megihlette és segítette tervezői munkáját már a kezdeti lépéseknél, közvetlenül vagy közvetve végigkísérte egész pályáját. Mint a Debreceni Ruhagyár évenként kitüntetett tervezője, jóval a népművészet divatba jötte előtt fordult az egyszerű szerkezetű és funkciójú, népi anyagokból készült darabok felé. A kiállítás nyitótermét ezek a magyar és kelet-európai fogantatású vászon, kékfestő és flanel anyagú, archaikus szabású, a népi díszítésmódot felhasználó, de egyéni tervezésű ruhák töltik meg. Már itt is jelentkezik a művész izgalmas tehetsége, amely lehetővé teszi számára, hogy a technikai és kulturális jegyek ráhangolt átfogalmazásán túl, ruháival megjelenítsen egy-egy tájat, népet s ezen belül azt a szituációt, amelyben ezeknek az alkotásoknak előképe létrejött, s amelyet eredetileg képviseltek.. Ilyen például a Kanizsai kazettás vagy a Matyóföldi tükrös, a Hortobágyi csikósné, a Hajdúlány. Inkább a magyar tájak ünnepeit hozza elénk. Közel hozza hozzánk a Kárpáti üzeneteket is, amelyekben egy szomszéd nép gazdag, örömteli pillanatait tolmácsolja. A lila, a kék, a fekete, vagy a harsányan színes ruhák finom variációival, a szín és a forma viszonya lehetőségeinek útjait keresi. Az első termet záró durvavásznakból összeállított Jobbágyszerelem már mélyebb és általánosabb mondanivalót hordoz. A végletekig leegyszerűsített formában, a csak jelzett díszítésben egy kor, egy társadalmi csoport fájdalmát és tiszta örömét művészi szinten és lényegretörően fogalmazza meg Bakó Ilona. Ezzel a darabbal átlépett abba az alkotói periódusába, ahol ruhái már általános emberi értékeket és tévedhetetlenül egyéni látásmódot képviselnek. A második terem bársonyai és selymei nem a távoli kultúrákról és távoli országokból adnak híradást. JsLJf JLak. JL M.JF Jim M. ini' ww U hanem általáltuációkról, a kotó ezekhez jól szólnak A mázzá meg húga körül, hogy egy nyomotját megmozgi rokonítható ( például Ady Lédát, vagy a dakörök miszt Kékszakállgyan hat rá szadforduló), eleveníti meg ménye alig a kony hangula Csontváry). S már csak jelzőnak mondható zött járva is a kiállítási d: már átmuta terem vég szűkült, színi ső mondaniv zárt világához szomorú, fűre ja már nem ettől a fogatot eljátszhatunk határozásával, vagy képnek denesetre iit. művészi megfeketést látunk, terem egyes d£ szatér a művés básformáihoz. A csengetésre vad ugatásba kezdett a kutya. A postás állt a küszöbön, egy levéllel a kezében. — A férjem nyugdíját még nem hozta? — kérdezte csak úgy Anna, mellékesen, miközben nyúlt a borítékért. A feladó helye üresen állt, de a címzés reszketeg betűiből látta, hogy anyjától jött. Először odadobta a kredencre a levelet, hogy majd később olvassa el, aztán úgy döntött, túlesik rajta. „Kedves lányom! Azt írod, hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e.” Anna elpirult, mint akit tetten értek. „Meg azért sem akarok találkozni veled újra, mert unom már, hogy minden alkalommal a szememre veted, hogy fiatalon dolgozni küldtünk, miért nem taníttattunk. Értsd meg már végre, szegények voltunk, nem tehettük...” Anna ledobta a levelet az asztalra. Dehogyis voltak ők szegények! Csak azzá lettek. Mert az anyjának nem volt elég a vidéki jómód, még gazdagabb akart lenni. Apja asztalosként került a faluba, a húszas években. Az anyja azért ment csak hozzá, hogy ne kelljen a földet túrnia, de ez az életmód sem tetszett neki. Csak azt nem tudta senki, hogy mit akar. Irigyelte, hogy férje két segéddel dolgozik, azt hitte, neki is járna cselédlány. Amikor előrukkolt óhajával, a férje leintette, meg a faluban erre nem is kapott volna aszszonyt. Sírt-rítt éveken keresztül, hogy költözzenek el onnan, mert ő megfullad. Ez egy porfészek — hajtogatta állandóan. Abban az időben nem volt divat a készpénzfizetés. Az apja mindig az anyját küldte végig a falun, érdeklődje meg, ki az, aki éppen fizetni tud. — Jól van, megyek koldulni! — Felcsapta orrát a levegőbe és elindult. Anna, egyszer észrevette, ilyenkor nem ment sehová, elüldögélt a Tisza-parton jó óráig, és amikor hazament, csak széttárta kesztyűs kezét: — Megint nem fizettek. Ekkor apja olyan dühös lett, hogy ő maga ment át az adósokhoz. Persze, azonnal kiderült, a felesége becsapta. Nem szólt semmit, csak nézett rá szúrós tekintettel. Este, lefekvéskor foghegyről odavetette: — Holnap pedig bemész a városba, és hitelbe hozatsz fát. Anna, amíg él, nem felejti el ezt a jelenetet. Anyja rámordult Hildára, a húgára: — Reggel velem jössz a városba. Úgy készülj! — A kislány ujjongott. — Veszel szalagot a hajamba? — Veszek, hogyne, ne félj! — sziszegte az anyja. — Gyere, már csinálom hozzá a frizurát. — Leültette a kislányt egy székre, az asztalfiókból előkerült egy olló, és heves mozdulattal belenyírt a hajába. — Meg ne mozdulj, mert beléd vágom az ollót! — Hilda nem is mozdult, némán folytak könnyei az arcán. Az anyja megvágta, vágta a haját, amíg teljesen le nem nyírta. Apját ekkor látta először ütni. Másnap pedig hiába várták őket haza. Nem kerültek elő. Ettől kezdve elviselhetetlen volt Annának az élete. Meggyűlölte apját, amiért rajta töltötte ki bosszúját, és meggyűlölte anyját, amiért miatta kellett elviselnie a borzalmakat. Csak hónapok múlva jött egy levél, melynek tartalmát máig sem ismeri, de apja rövid időn belül felszámolta a műhelyt, eladták a házat. Amikor az utolsó bútoros kocsi is elment, feljöttek Budapestre. Anyja és Hilda Óbudán, egy mosókonyhában várták őket, lesoványodva. Aszalt szilvát ettek ... A pénzükből fűszerüzletet vásároltak, amihez kis-luk lakás tartozott. Annának a nyomorúságuk mellett mégis röhögnie kellett azon, hogy egy iparos egyik napról öt másikra fűszeres lett. Az üzlet nem vált be. BORSÁNYI VERA: A megoldá st nagyon hamar kiderült. Anna és Hilda gyárba dolgozni, hogy legalább a ruházkodásukra valót merhessék. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelye főnök ki akart kezdeni veled. Mit mondott erre a teletes apád? Hogy nem mész oda többet. Másnap óriárányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az ég Amikor hazajött, kegyetlenül elvert téged. Te sérti összepakoltál, és kijelentetted, soha többé nem látni Anna egy kupica konyakot töltött magának. Azt az idő megszépíti a rosszat, de hogy merőben meg lássa, ilyenről soha nem hallott. Amikor a háborúdüket elvitte, majdnem éhen haltak. A két lány fizei éltek. Anna tudta, hogy nem keresnek sokat, de anno jobban élhetnének, mint ahogyan éltek. Aztán észi hogy apja iszik. Eleinte csak nótázgatva jött haza, káromkodva. Egy alkalommal Anna kerek perec kitete, hogy nem megy el dolgozni, tőlük, a lányoktól egért sem látnak. Apja azt üvöltötte, ő nem megy seholág életében a maga ura volt. Anyja soha sem vett ezekben a vitákban, egész nap csak a városban csavolt úgy, hogy elment reggel, és csak este került elő, pedig beváltotta ígéretét, és nem adott pénzt szüleinél többé. Apja előtt elsötétült a világ, kikergette őt az és ott verte meg nyilvánosan. Anna nem habozott, csimagolt, anyja sírva jézusmáriázott mellette. De hogy menni. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még jó mondatod — hiába telt el tíz év —, amikor elbúcs tőled az állomáson. Megkérdeztem, nem látogatnál-e bennünket te is egyszer. Azt felelted, addig be nem a lábad hozzánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose rá többé. De isten ne adja, drága Annám, ha veled től valami, az is nekünk lenne rossz.” Anna évekkel később kitörölte emlékezetéből a sok szót, és felkereste szüleit. Ajándékot vitt nekik és Apja mindent elfogadott. — Csak anyád miatt, mert sír utánad. De ne járj ide szégyenszemre, mert látja mások is, hogy bundában jársz, meg autóval. Biztosan tisztességes úton szerezted. Férjével, Tiborral, albérletben laktak valahol a környékén. Az úgynevezett jó mód akkor kezdődött, a Tapolcára költöztek. Anna ennek örült. Anyja nehezte az ő elárulásának tekintette, hogy lánya visszament vi. — Mindig utáltam a fajtámat. Nem is gondolok rájuk sem — mondta, amikor apja felszólította, hogy ne hozzájuk szégyenszemre. Amikor Hilda is férjhez ment, kenyérkereső nélkül adtak. Apja a felszabadulás után sem dolgozott, s levelekben panaszkodott, hogy takarítani jár, abból . Az ötvenes évek elején, az öreg mégis elment egy várhoz, mert akkor már hatvanéves elmúlt. Ahogy fogyok