Hajdú-Bihari Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-13 / 191. szám

OLVASÓNAPLÓ Sz. Kürti Katalin: Medgyessy szemtől szemben A könyvből vett két rövid idézettel kez­dem. Az első: „Medgyessy írásai is az élet­mű szerves részét alkotják.” A második: „Medgyessy emberi portréját szobrai, írásai és a pályatársak róla készült festményei, grafikái, szobrai, róla szóló emlékezései alapján rajzolhatjuk meg.” Ebben a két, eredeti helyéről ugyan önké­nyesen kiemelt mondatban fogalmazza meg Sz. Kürti Katalin a Medgyessy Ferencről írt és nemrégiben megjelent könyvének cél­ját és módszerét. A cél tehát emberi port­rét rajzolni, a módszer pedig: szobrai, írásai, valamint a róla készült emlékezések és mű­alkotások alapján. Elébe vágok ugyan a könyvet bemutatni és ajánlani szándékozó írásom summázatának, úgy érzem azonban, hogy a következő megjegyzés ide kívánkozik: Sz. Kürti Kata­lin a maga elé tűzött célt tökéletesen meg­valósította, s ha ez így van, nyilvánvaló, hogy módszerét is jól választotta meg. Könyvéből Medgyessy Ferencnek nemcsak művészi pályáját ismerheti meg, a szobrász­nak nemcsak rendkívüli teljesítményére döbbenhet rá az olvasó, de szinte a szemé­lyes találkozás élménye által egy erőteljes egyéniség, ugyanakkor egy igen rokon­szenves ember portréjával is gazdagodhat. Sz.­kürti Katalin könyve személyes hang­vételű könyv. Ezt a hangvételt a szerzőnek a nagy szobrász és ember iránt érzett, a könyvből sugárzó elkötelezett szeretetén kívül az idézett, az alapanyagként kezelt írások, emlékezések, méltatások is predeszti­nálják. Bizonyítékául annak, hogy Medgyes­sy Ferenchez és alkotásaihoz másként nem is lehetett, és nem is lehet közelíteni, hiszen ő maga is őszintén, kitárulkozottan fordult a világ, az emberek felé, s ez a magatartás egyik eleme művei hatásának. A könyv fedezete a m a több mint egy év­tizede folytatott tudományos tevékenység, amit Sz. Kürti Katalin Medgyessy Ferenc életműve gondozásának szentelt. A most megjelent könyv közvetlen előzményének az 1981-ben, Medgyessy születésének százéves évfordulója alkalmából, a Debrecen városi Tanács által kiadott Medgyessy Ferenc és Debrecen című könyv tekinthető. Sz. Kürti Katalin ebben a könyvben már elvégzett egyfajta összegzést megelőzően végzett ku­tatásai és közreadott tanulmányai alapján. A könyv egyik jeles érdeme az a törekvés, hogy Medgyessy művészetét a magyar szob­rászat XIX. és XX. századi eredményeinek viszonylatában igyekszik megközelíthetővé tenni. A Medgyessy szemtől szemben széle­sebb horizontú, az egész életpályát és élet­művet átfogó és bemutató könyv. Műfajából következően nem az értékelés szempontját tartja elsősorban fontosnak, hanem a bemu­tatást és a méltatást, melyek által azonban meggyőző képet kapunk Medgyessy Ferenc művészetének értékéről is. A könyv pillérei közé tartozik Medgyessy Ferenc 1944-ben írt, és 1956-ban publikált önportré betűkkel címd­ű önéletrajza, az 1960- ban Koczogh Ákos szerkesztésében megje­lent Életemről, művészetről című kötet, va­lamint László Gyula több könyve, publiká­ciója. Ezek és a fel nem sorolt művek rész­letei azonban egy új, meghatározó gondolat­­menet tégelyében formálódtak öntörvényű könyvvé. Sajátságos tulajdonsága a könyvnek — s miután szobrászról van szó, stílszerűen — egyfajta plaszticitás. Ezt a hatást több gon­dolatmenet párhuzamos futtatásával, ugyan­akkor a jelentős fordulópontok hangsúlyozá­sával, kiemelésével éri el Sz. Kürti Katalin. S mindez nem leírással, hanem „illusztrálás­sal”, vagyis szövegrészekből való építkezés­sel történik. Az életpálya ismertetésével párhuzamo­san ugyanis felsorakoznak az emberi motí­vumok, a művészi fejlődés mozzanatai, a kortársak megnyilatkozásai, a kor rezdülései, meghatározó, befolyásoló tényei, tényezői. Különösen jól érzékelhető ez a plas­zticitás az életpálya elejét bemutató fejezetekben, amikor a pályakezdés és a művészi útkeresés nehézségeivel kell megbirkóznia Medgyessy­­nek. Talán azért is, mert ezek az évek ál­landó konfliktushelyzetet és sok drámai elemet tartalmaznak. A későbbiekben a művészi eredmények veszik át a főmotívum szerepét, s ezen belül rajzolódnak ki azok a fordulópontok, csúcs­pontok, melyek meghatározzák a művész életét. Mindezek együttesen a könyv szerke­zetét is világossá teszik. A Gondolat Kiadó „Szemtől szemben” so­rozata magasrendű ismeretterjesztés szolgá­latában áll. Sz. Kürti Katalin azonban olyan tudományos apparátust mozgat köny­ve megírásakor olyan felkészültség birtok­lásáról tesz bizonyságot, amely sejtelmet éb­reszt az olvasóban: néhány év múlva talán Debrecenben készül el egy olyan Medgyessy­­monográfia is, amely tudományos, művészet­­történeti igényű összegzése lesz a legna­gyobb szobrász életművének. Betetőzéséül Sz. Kürti Katalin Medgyessy-kutatásainak. M. V. Újságkivágások, folyóirat­­cikkek, versfordítások, köte­tek kerülnek az asztalra. Ci­rill betűs írás valamennyi, de olyan nyelven, amelynek írásbelisége nem régibb a tizenötödik századnál. Permi nyelvrokonaink, a Vjatka és a Káma folyó határolta terü­leten élő vozjákok — saját elnevezésükkel: udmurtok — nyelve ez, amelyet jelenleg a körülbelül 712 ezer lakost számláló Udmurt ASZSZK népességének nyolcvan szá­zaléka beszél. E nép fia, az ötvenéves Anatolij Nyikolajevics Uva­­rov, a költő-szatirikus és iro­dalomkutató mutatja most szerteágazó munkásságának egy töredékét, irodalmunk­ból készült fordításokat és kultúránkkal foglalkozó pub­likációkat. A Das lul (Légy készen!) elnevezésű, húszezer példányban megjelenő gyer­meklapban, a köztársasági napilap, a Szovjet Udmurtia hasábjain, valamint az Ud­murt írószövetség 1926-ban alapított és újabban tizen­hatezer példányban megjele­nő folyóiratában, a Mólóiban (Kalapács) rendszeresen je­lennek meg Uvarov írásai. Munkássága olyan irodal­mat gazdagít, amelynek szü­letési évét a régi votják iro­dalomtörténetek 1909-ben je­lölték meg, s amelynek legis­mertebb alkotója, az 1941- ben elhunyt Gerd Kuzebaj — a zürjén I. Kuratov és a vo­­gul J. Sesztalov mellett — mindmáig a Szovjetunióban élő kisebb uráli népek iro­dalmának harmadik kima­gasló alakja. Uvarovot Az udmurt irodalom története, Domokos Péter 1975-ben megjelent monográfiája még csak, az egy-egy önálló kötet birtokosai között említi — ma az autonóm szovjetköz­társaság határain túl is jól ismert költő, műfordító és irodalomtörténész. — Elég változatos volt az eddigi életem. A Káma folyó mentén levő alnasi járás Jurtosu-Kaksi nevű falujá­ban születtem 1933-ban. A hétéves általános iskola után Izsevszkben ipari szakiskolát végeztem. Aztán esztergá­lyosként dolgoztam, s egyide­jűleg a munkásfiatalok isko­lájában tanultam. 1954-ben iratkoztam be az udmurt ál­lami pedagógiai főiskolára. Felsőfokú képzettséget sze­rezvén az udmurt rádióhoz kerültem, ahol előbb fordító­ként, majd tudósítóként és szerkesztőként dolgoztam, a leningrádi pártfőiskola új­ságíró tagozatának elvégzése után pedig a társadalompoli­tikai adások főszerkesztője lettem. 1967—68-ban az Ud­murtia Könyvkiadó politikai irodalmi rovatát vezettem, utána pedig aspirantúrán voltam Moszkvában, a Szov­jetunió Tudományos Akadé­miája Világirodalmi Intézeté­ben. 1972-től a népünk tör­ténetével, irodalmával és nyelvével foglalkozó Udmurt Tudományos Kutatóintézet­ben dolgozok. Itt találkozott Uvarov 1975-ben Domokos Péterrel, aki felkeltette érdeklődését anyanyelvünk iránt. Szótár híján könyvekből és levele­zés útján kezdett el magya­rul tanulni, majd az ungvári egyetemen töltött három hó­napot. Akkor már ismert író. Pályáját az ötvenes évek vé­gén, a hatvanas évek elején költőként kezdte. Első önálló verseskötete 1964-ben jelent meg Otisko kunoje (Meghí­vás vendégségbe) címmel, ezt 1969-ben követte a második válogatás, a Vuom ali (Nem sürgős). 1980-ban ugyancsak Izsevszkben kiadott Kik pol kik —­vit (Kétszer kettő —­öt) című könyve tárcák, me­sék, találós kérdések, verses elbeszélések foglalata. Oro­szul megjelent Száz verse (1976) a szatíra iránti érzé­két, fogékonyságát tükrözi. Erre vall az is, hogy az 1976- ban megvédett disszertáció­ja, amelynek révén a böl­csészettudományok kandidá­tusa lett, az udmurt szatíra kialakulásának törvénysze­rűségeit és művészeti saját­ságait tárta fel. (A tanulmány önálló kötetben jelent meg 1979-ben.) — 1974 óta fordítok. Az orosz költők közül Puskin, Nyekraszov, Mihalkov, Mar­sak verseit ültettem át ud­­murtra. A legbüszkébb azon­ban Petőfi-f­ordításaimra vagyok. Ez a kötet 1975-ben jelent meg Izsevszkben, s 1977-ben a második kiadás is hamar elfogyott. Tulajdon­képpen Petőfi Sándor költé­szete szerettette meg velem a magyar nyelvet. Nyelvtu­dásom tökéletesítésének igé­nye és az újabb magyar iro­dalom megismerésének vá­gya vonzott Magyarországra, ahol öt éve jártam először, ösztöndíjasként, két hétig. Második ízben 1979-ben a Móricz Zsigmond születésé­nek 100. évfordulójára ren­dezett nemzetközi írótalálko­zón vettem részt Nyíregyhá­zán. Oda már mint műfordító kaptam meghívást, mert ki­derült, hogy én vagyok az egyetlen külföldi, aki Móricz Zsigmond gyermekverseit is lefordította. Harmadjára pe­dig most vagyok itt, írószö­vetségi ösztöndíjjal, a debre­ceni nyári egyetem hallgató­jaként. Nehéz lenne eldönteni, hogy Anatolij Uvarov sokol­dalú munkásságának melyik a legértékesebb területe. Ne­héz, mert az udmurt iroda­lom szinte valamennyi mű­velője egyszersmind népe irodalmának, nyelvének vagy folklórjának kutatója is. Uvarov irodalomtörténet, költészet, szatíra és műfor­dítás között osztja fel erejét s idejét, a­melyből jut arra is, hogy a Szovjet—Magyar Ba­ráti Társaság izsevszki szer­vezetének elnökhelyettesi teendőit ellássa. És jut arra is, hogy Várnai Zseni, Garai Gábor, Váci Mihály, Horgas Béla, Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán és Nemes Nagy Ág­nes verseit anyanyelvén, ud­­murtul megszólaltassa. Ná­luk, mondja, kevés a legki­sebbeknek szóló költészet, a magyar gyermekirodalom viszont igen színvonalas. En­nek legjavát készül most be­mutatni : huszonöt-harminc gyermekvers-fordítása kötet­ben lát napvilágot. A meglepetést beszélgeté­sünk végére tartogatta Uva­rov. Vaskos kéziratköteget tett elém, amelynek lapjain nem kis meglepetéssel fedez­tem föl a vogulok és az ud­murtok nyelvének és népköl­tészetének kutatójaként, a Reguly-féle „hét lakattal­ le­zárt”, azaz sokáig megfejthe­tetlen szövegek értelmezője­ként felbecsülhetetlen érde­meket szerzett nagy magyar nyelvész, Munkácsi Bernát naplójegyzeteit. Uvarov egy darabig láthatóan élvezi a hatást, aztán magyarázza: — Munkácsi ajándéka címmel három (magyar, ud­murt és orosz) nyelvű mun­kám jelenik meg Izsevszk­ben. Az etnológus és nyelvész Munkácsi Bernátnak, a vot­ják népköltészeti hagyomá­nyok gyűjtőjének, népraj­zunk kutatójának és nyel­vünk szótára összeállítójá­nak mi, udmurtok rendkívül sokat köszönhetünk. Ennek megnyilvánulása lesz ez a könyv is: tanulmány és is­mertetés egy nagy tudós munkásságáról, válogatás Munkácsi műveiből, amelyek mindegyike tükrözi valami­lyen mértékben az udmurt nép gondolatait, törekvéseit és művészi világát. Juhani Nagy János KULTÚRKÖVETSÉGBEN Petőfi udmurt fordítója Kedvtelésből nyolcszázezerért Amatőr alkotók tábora Berettyóújfaluban „Művésztelep” felirat az út mindkét oldalán. Töpren­günk, hogy merre forduljunk, aztán balra vesszük az irányt. Kissé fellengzősnek érezzük ugyan a művésztelep elnevezést, lévén amatőrök alkotótáboráról szó, de hát nem ez a legelrugaszkodot­­tabb megfogalmazás, amivel az ember nap mint nap ta­lálkozhat. Tehát művészte­­lep. . . A berettyóújfalui Zalka Máté szakközépiskola udva­rán szép nagy fák nyújtanak kellemes árnyékot a tűző nap elől. Három szövőszék zöldell a zöld füvön a zöld lombok alatt, s mindegyiken szorgos kezek ügyködnek. A jelzőt ezúttal nem sztereotip minő­sítésként kell kezelni: oly­annyira szorgosak ezek a ke­zek, hogy gazdáik a munka miatt maradtak itthon a nagyváradi kirándulásról. Aki csak tehette ugyanis, külhoni tapasztalatszerzésre indult a reggel, ez már a mi szerencsénk, hogy pontosan ekkor jövünk tábornézésbe. De azért reménykedünk, hát­ha találunk egy-két renegá­­tot a gyülekezetből, mint ezeket a szövőnőket Egy kiló jutalomfonál — Mi csak a tábor máso­dik felére jöttünk, ezért vá­lasztottuk a kirándulás he­lyett a munkát — áll fel szö­vőszéke mellől Paróczainé Simay Ildikó. — A debreceni Medgyessy képzőművészeti stúdió tagjai vagyunk, így kaptunk meghívást a tábor­ba. Három nap múlva lesz a zárókiállítás, s addigra vala­mit produkálnunk kell. — És sikerül? — Igyekszünk. Lenkének nehezebb dolga van, mert ő bonyolultabb mintát válasz­tott. Törökné Csécs Lenke mint­ha igazolni akarná kollégája szavait, már ül is vissza szö­vőszéke mellé, hogy folytas­sa a munkát. Székely festékes falvédőn dolgozik, farkasfo­gas mintával. Gyapjúból. — Ráadásul saját anyag­ból — fűzi hozzá. — Itt csak a szövőszéket kapjuk, no meg a teljes ellátást két hétre 800 forintért. Az idén, mivel ez a huszadik tábor, jutalomból kaptunk egy kiló fonalat ajándékba. A két hölgy négy-öt éve foglalkozik szövéssel. Egyi­kőjük tanítónő, másikuk la­boráns, illetve most gyes­en levő háromszoros mama. Egyforma indítékok vezették őket a szövéshez. — Hobbiból csináljuk, sa­ját magunknak és ismerő­seinknek dolgozunk, hogy a lakásban olyan környezetet teremtsünk, amit szeretünk. Egyébként otthon nincs szö­vőszékünk, a Kölcsey Műve­lődési Központban béreljük heti háromszor három órá­ban, félévenként ötszáz forin­tért. Rengeteg textíliát lát­tunk és fényképeztünk le, s arra a következtetésre jutot­tunk, hogy a népi szövés szín-, forma- és ritmusvilá­gához kell kapcsolódnunk. Hozzánk ez áll közelebb, nem az iparművészeti irány. Nem tartjuk magunkat mű­vészeknek, számunkra ez kedvtelés. Meg is jegyezték a filmesek, hogy a szövők itt a­­legrendesebbek, ők nem hordják fenn az orrukat. Az anyag vonzásában Nem esett eddig szó a har­madik szövőnőről, aki tulaj­donképpen növőfélben levő, 12 éves forma kislány, s mint kiderül, papájával együtt ér­kezett a táborba. A papa, Ko­vács Zoltán szobrász hátul ügyködik az egyik műhely­ben — igazít útba lánya. Út­közben félkészre faragott fa játszótéri elemeket — libikó­kát krokodilusfejből — lá­tunk, az egyik újfalui park leendő darabjait. Ám a mű­hely ajtaját lelakatolva talál­juk; a papa bizonyára elkí­sérte valahová a lengyel ven­dégeket. Sebaj, további táborlakó­kat keresve átvágunk az úton s egy lapos, barakkformájú épület egyik termének abla­kán keresve egy festőre buk­kanunk. Varga Gábor, a Haj­dúsági Iparművek képzőmű­vész­ körének tagja nem túl­ságosan örül a látogatásnak. Alkotás közben zavarjuk. A falon egy tucat szénrajz, az asztalra állított széken — ez a „festőállványa­’ — készülő utcarészlet. — Éppen most rontottam el — kesereg az erős szem­üveget viselő fiatalember. — Valahogy nem éreztem meg­felelőnek, belenyúltam, s csak rosszabb lett. Templomtornyok, öreg épületek, falurészletek, fák sorakoznak a többi rajzon. Varga Gábor a látvány meg­örökítésére törekszik. — Ezek Konyáron készül­tek. Szép falunak tartom, már régebben kinéztem ma­gamnak. Tiszta szerencse, hogy most közel vagyunk és át tudok járni. — Hogyan és mivel telnek a napok a táborban? — Napközben dolgozunk, esténként filmvetítések és előadások vannak. Hetenként sor kerül konzultációra, ami­kor közösen végigjárjuk a termeket, s a vezető tanárok értékelik a munkánkat. — A maga képeire mit mondtak? — Hát... nemigen hang­zott el dicsérő szó. S ez el­gondolkodásra készteti az embert. Igaz, jó néhány évi kihagyás után vagyok itt is­mét. A másik falhoz támasztva, a szénrajzokkal átellenben éppen, a szobatárs, az újfalui Bene Tibor néhány képe. Gyökeresen más világ: absztrakt, a Hold domborza­tára emlékeztető felületek hol vastagon felhordott fes­tékréteggel, hol szépen csi­szolt részekkel. Az alkotót láthatóan az anyagszerűség és a sajátos technológia vonzza: a finoman megmun­kált képek térhatást is mu­tatnak. — Hogy fér meg két eny­­nyire ellentétes felfogás egy szobában? — kérdem Varga Gábort. — Nincs egymással­ semmi problémánk — válaszolja. — Szoktunk beszélgetni is. Bár mindenki inkább a maga is­merőseivel, baráti körével tart szorosabb kapcsolatot. Mi is többen vagyunk itt a HIM-ből. A fordulat éve közben delet harangoz­nak, s ilyenkor a legbizto­sabb pont az étkezde, ahol táplálékért gyülekeznek a megéhezett s itthon maradt táborlakók. Az előtérben ki­sebb csata — az előző esti, pontosabban éjszakai nagy viták és beszélgetések — nyomait igyekszik eltüntetni a büfés funkciót vállaló Ta­kács Tibor és Nyíri József. Szerencsére elérjük az egyik vezető tanárt, Bogdándi Györgyöt is, így „hivatalos” helyről is kérhetjük a tábor munkájának értékelését. — Évfordulót ül az idén a megyei amatőr képzőmű­vésztábor, ugyanis éppen húsz évvel ezelőtt rendezték meg először a találkozót, ak­kor még Tiszacsegén. Ebből az alkalomból kis ünnepsé­gen emléklapokat adtak át az alapító tagoknak a nyitás­kor. A tábor célja az amatőr művészek támogatása, az íz­lésnevelés és a látásmód fej­lesztése. • Nem elsősorban művésznevelésre törekszünk, bár több tagunkat fölvették tanári főiskolákra. Ide főleg a Medgyessy stúdió tagjai kaptak meghívást, de más szakkörök képviselői is jelen vannak. Tehát a szervezett amatőrök. A testvérkapcso­latok értelmében minden évben vendégül látunk len­gyeleket is a lublini vajda­ságból. Az összlétszám gaz­dasági okok miatt körülbelül ötvenre csökkent, viszont en­nek az az előnye, hogy eny­­nyi ember munkájához több szakmai segítséget tudunk adni. A tábor vezetője Bíró Lajos, s a festő, szobrász, szövő, grafikus és filmes szekciók munkáját is elis­mert szakemberek irányít­ják. Az idei év új vonása az erőteljes fiatalítás, a sok új arc jelenléte. Az elkészült munkákat elbíráljuk, s a leg­­jobbakból kiállítás nyílik Be­rettyóújfaluban. Szombaton, a zárókiállítás napján. Túri Gábor HAJDÚ-BIHARI WAPLÓ - 1989. AUGUSZTUS 13.

Next