Hajdú-Bihari Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
OLVASÓNAPLÓ Sz. Kürti Katalin: Medgyessy szemtől szemben A könyvből vett két rövid idézettel kezdem. Az első: „Medgyessy írásai is az életmű szerves részét alkotják.” A második: „Medgyessy emberi portréját szobrai, írásai és a pályatársak róla készült festményei, grafikái, szobrai, róla szóló emlékezései alapján rajzolhatjuk meg.” Ebben a két, eredeti helyéről ugyan önkényesen kiemelt mondatban fogalmazza meg Sz. Kürti Katalin a Medgyessy Ferencről írt és nemrégiben megjelent könyvének célját és módszerét. A cél tehát emberi portrét rajzolni, a módszer pedig: szobrai, írásai, valamint a róla készült emlékezések és műalkotások alapján. Elébe vágok ugyan a könyvet bemutatni és ajánlani szándékozó írásom summázatának, úgy érzem azonban, hogy a következő megjegyzés ide kívánkozik: Sz. Kürti Katalin a maga elé tűzött célt tökéletesen megvalósította, s ha ez így van, nyilvánvaló, hogy módszerét is jól választotta meg. Könyvéből Medgyessy Ferencnek nemcsak művészi pályáját ismerheti meg, a szobrásznak nemcsak rendkívüli teljesítményére döbbenhet rá az olvasó, de szinte a személyes találkozás élménye által egy erőteljes egyéniség, ugyanakkor egy igen rokonszenves ember portréjával is gazdagodhat. Sz.kürti Katalin könyve személyes hangvételű könyv. Ezt a hangvételt a szerzőnek a nagy szobrász és ember iránt érzett, a könyvből sugárzó elkötelezett szeretetén kívül az idézett, az alapanyagként kezelt írások, emlékezések, méltatások is predesztinálják. Bizonyítékául annak, hogy Medgyessy Ferenchez és alkotásaihoz másként nem is lehetett, és nem is lehet közelíteni, hiszen ő maga is őszintén, kitárulkozottan fordult a világ, az emberek felé, s ez a magatartás egyik eleme művei hatásának. A könyv fedezete a m a több mint egy évtizede folytatott tudományos tevékenység, amit Sz. Kürti Katalin Medgyessy Ferenc életműve gondozásának szentelt. A most megjelent könyv közvetlen előzményének az 1981-ben, Medgyessy születésének százéves évfordulója alkalmából, a Debrecen városi Tanács által kiadott Medgyessy Ferenc és Debrecen című könyv tekinthető. Sz. Kürti Katalin ebben a könyvben már elvégzett egyfajta összegzést megelőzően végzett kutatásai és közreadott tanulmányai alapján. A könyv egyik jeles érdeme az a törekvés, hogy Medgyessy művészetét a magyar szobrászat XIX. és XX. századi eredményeinek viszonylatában igyekszik megközelíthetővé tenni. A Medgyessy szemtől szemben szélesebb horizontú, az egész életpályát és életművet átfogó és bemutató könyv. Műfajából következően nem az értékelés szempontját tartja elsősorban fontosnak, hanem a bemutatást és a méltatást, melyek által azonban meggyőző képet kapunk Medgyessy Ferenc művészetének értékéről is. A könyv pillérei közé tartozik Medgyessy Ferenc 1944-ben írt, és 1956-ban publikált önportré betűkkel címdű önéletrajza, az 1960- ban Koczogh Ákos szerkesztésében megjelent Életemről, művészetről című kötet, valamint László Gyula több könyve, publikációja. Ezek és a fel nem sorolt művek részletei azonban egy új, meghatározó gondolatmenet tégelyében formálódtak öntörvényű könyvvé. Sajátságos tulajdonsága a könyvnek — s miután szobrászról van szó, stílszerűen — egyfajta plaszticitás. Ezt a hatást több gondolatmenet párhuzamos futtatásával, ugyanakkor a jelentős fordulópontok hangsúlyozásával, kiemelésével éri el Sz. Kürti Katalin. S mindez nem leírással, hanem „illusztrálással”, vagyis szövegrészekből való építkezéssel történik. Az életpálya ismertetésével párhuzamosan ugyanis felsorakoznak az emberi motívumok, a művészi fejlődés mozzanatai, a kortársak megnyilatkozásai, a kor rezdülései, meghatározó, befolyásoló tényei, tényezői. Különösen jól érzékelhető ez a plaszticitás az életpálya elejét bemutató fejezetekben, amikor a pályakezdés és a művészi útkeresés nehézségeivel kell megbirkóznia Medgyessynek. Talán azért is, mert ezek az évek állandó konfliktushelyzetet és sok drámai elemet tartalmaznak. A későbbiekben a művészi eredmények veszik át a főmotívum szerepét, s ezen belül rajzolódnak ki azok a fordulópontok, csúcspontok, melyek meghatározzák a művész életét. Mindezek együttesen a könyv szerkezetét is világossá teszik. A Gondolat Kiadó „Szemtől szemben” sorozata magasrendű ismeretterjesztés szolgálatában áll. Sz. Kürti Katalin azonban olyan tudományos apparátust mozgat könyve megírásakor olyan felkészültség birtoklásáról tesz bizonyságot, amely sejtelmet ébreszt az olvasóban: néhány év múlva talán Debrecenben készül el egy olyan Medgyessymonográfia is, amely tudományos, művészettörténeti igényű összegzése lesz a legnagyobb szobrász életművének. Betetőzéséül Sz. Kürti Katalin Medgyessy-kutatásainak. M. V. Újságkivágások, folyóiratcikkek, versfordítások, kötetek kerülnek az asztalra. Cirill betűs írás valamennyi, de olyan nyelven, amelynek írásbelisége nem régibb a tizenötödik századnál. Permi nyelvrokonaink, a Vjatka és a Káma folyó határolta területen élő vozjákok — saját elnevezésükkel: udmurtok — nyelve ez, amelyet jelenleg a körülbelül 712 ezer lakost számláló Udmurt ASZSZK népességének nyolcvan százaléka beszél. E nép fia, az ötvenéves Anatolij Nyikolajevics Uvarov, a költő-szatirikus és irodalomkutató mutatja most szerteágazó munkásságának egy töredékét, irodalmunkból készült fordításokat és kultúránkkal foglalkozó publikációkat. A Das lul (Légy készen!) elnevezésű, húszezer példányban megjelenő gyermeklapban, a köztársasági napilap, a Szovjet Udmurtia hasábjain, valamint az Udmurt írószövetség 1926-ban alapított és újabban tizenhatezer példányban megjelenő folyóiratában, a Mólóiban (Kalapács) rendszeresen jelennek meg Uvarov írásai. Munkássága olyan irodalmat gazdagít, amelynek születési évét a régi votják irodalomtörténetek 1909-ben jelölték meg, s amelynek legismertebb alkotója, az 1941- ben elhunyt Gerd Kuzebaj — a zürjén I. Kuratov és a vogul J. Sesztalov mellett — mindmáig a Szovjetunióban élő kisebb uráli népek irodalmának harmadik kimagasló alakja. Uvarovot Az udmurt irodalom története, Domokos Péter 1975-ben megjelent monográfiája még csak, az egy-egy önálló kötet birtokosai között említi — ma az autonóm szovjetköztársaság határain túl is jól ismert költő, műfordító és irodalomtörténész. — Elég változatos volt az eddigi életem. A Káma folyó mentén levő alnasi járás Jurtosu-Kaksi nevű falujában születtem 1933-ban. A hétéves általános iskola után Izsevszkben ipari szakiskolát végeztem. Aztán esztergályosként dolgoztam, s egyidejűleg a munkásfiatalok iskolájában tanultam. 1954-ben iratkoztam be az udmurt állami pedagógiai főiskolára. Felsőfokú képzettséget szerezvén az udmurt rádióhoz kerültem, ahol előbb fordítóként, majd tudósítóként és szerkesztőként dolgoztam, a leningrádi pártfőiskola újságíró tagozatának elvégzése után pedig a társadalompolitikai adások főszerkesztője lettem. 1967—68-ban az Udmurtia Könyvkiadó politikai irodalmi rovatát vezettem, utána pedig aspirantúrán voltam Moszkvában, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Világirodalmi Intézetében. 1972-től a népünk történetével, irodalmával és nyelvével foglalkozó Udmurt Tudományos Kutatóintézetben dolgozok. Itt találkozott Uvarov 1975-ben Domokos Péterrel, aki felkeltette érdeklődését anyanyelvünk iránt. Szótár híján könyvekből és levelezés útján kezdett el magyarul tanulni, majd az ungvári egyetemen töltött három hónapot. Akkor már ismert író. Pályáját az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején költőként kezdte. Első önálló verseskötete 1964-ben jelent meg Otisko kunoje (Meghívás vendégségbe) címmel, ezt 1969-ben követte a második válogatás, a Vuom ali (Nem sürgős). 1980-ban ugyancsak Izsevszkben kiadott Kik pol kik —vit (Kétszer kettő —öt) című könyve tárcák, mesék, találós kérdések, verses elbeszélések foglalata. Oroszul megjelent Száz verse (1976) a szatíra iránti érzékét, fogékonyságát tükrözi. Erre vall az is, hogy az 1976- ban megvédett disszertációja, amelynek révén a bölcsészettudományok kandidátusa lett, az udmurt szatíra kialakulásának törvényszerűségeit és művészeti sajátságait tárta fel. (A tanulmány önálló kötetben jelent meg 1979-ben.) — 1974 óta fordítok. Az orosz költők közül Puskin, Nyekraszov, Mihalkov, Marsak verseit ültettem át udmurtra. A legbüszkébb azonban Petőfi-fordításaimra vagyok. Ez a kötet 1975-ben jelent meg Izsevszkben, s 1977-ben a második kiadás is hamar elfogyott. Tulajdonképpen Petőfi Sándor költészete szerettette meg velem a magyar nyelvet. Nyelvtudásom tökéletesítésének igénye és az újabb magyar irodalom megismerésének vágya vonzott Magyarországra, ahol öt éve jártam először, ösztöndíjasként, két hétig. Második ízben 1979-ben a Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára rendezett nemzetközi írótalálkozón vettem részt Nyíregyházán. Oda már mint műfordító kaptam meghívást, mert kiderült, hogy én vagyok az egyetlen külföldi, aki Móricz Zsigmond gyermekverseit is lefordította. Harmadjára pedig most vagyok itt, írószövetségi ösztöndíjjal, a debreceni nyári egyetem hallgatójaként. Nehéz lenne eldönteni, hogy Anatolij Uvarov sokoldalú munkásságának melyik a legértékesebb területe. Nehéz, mert az udmurt irodalom szinte valamennyi művelője egyszersmind népe irodalmának, nyelvének vagy folklórjának kutatója is. Uvarov irodalomtörténet, költészet, szatíra és műfordítás között osztja fel erejét s idejét, amelyből jut arra is, hogy a Szovjet—Magyar Baráti Társaság izsevszki szervezetének elnökhelyettesi teendőit ellássa. És jut arra is, hogy Várnai Zseni, Garai Gábor, Váci Mihály, Horgas Béla, Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán és Nemes Nagy Ágnes verseit anyanyelvén, udmurtul megszólaltassa. Náluk, mondja, kevés a legkisebbeknek szóló költészet, a magyar gyermekirodalom viszont igen színvonalas. Ennek legjavát készül most bemutatni : huszonöt-harminc gyermekvers-fordítása kötetben lát napvilágot. A meglepetést beszélgetésünk végére tartogatta Uvarov. Vaskos kéziratköteget tett elém, amelynek lapjain nem kis meglepetéssel fedeztem föl a vogulok és az udmurtok nyelvének és népköltészetének kutatójaként, a Reguly-féle „hét lakattal lezárt”, azaz sokáig megfejthetetlen szövegek értelmezőjeként felbecsülhetetlen érdemeket szerzett nagy magyar nyelvész, Munkácsi Bernát naplójegyzeteit. Uvarov egy darabig láthatóan élvezi a hatást, aztán magyarázza: — Munkácsi ajándéka címmel három (magyar, udmurt és orosz) nyelvű munkám jelenik meg Izsevszkben. Az etnológus és nyelvész Munkácsi Bernátnak, a votják népköltészeti hagyományok gyűjtőjének, néprajzunk kutatójának és nyelvünk szótára összeállítójának mi, udmurtok rendkívül sokat köszönhetünk. Ennek megnyilvánulása lesz ez a könyv is: tanulmány és ismertetés egy nagy tudós munkásságáról, válogatás Munkácsi műveiből, amelyek mindegyike tükrözi valamilyen mértékben az udmurt nép gondolatait, törekvéseit és művészi világát. Juhani Nagy János KULTÚRKÖVETSÉGBEN Petőfi udmurt fordítója Kedvtelésből nyolcszázezerért Amatőr alkotók tábora Berettyóújfaluban „Művésztelep” felirat az út mindkét oldalán. Töprengünk, hogy merre forduljunk, aztán balra vesszük az irányt. Kissé fellengzősnek érezzük ugyan a művésztelep elnevezést, lévén amatőrök alkotótáboráról szó, de hát nem ez a legelrugaszkodottabb megfogalmazás, amivel az ember nap mint nap találkozhat. Tehát művésztelep. . . A berettyóújfalui Zalka Máté szakközépiskola udvarán szép nagy fák nyújtanak kellemes árnyékot a tűző nap elől. Három szövőszék zöldell a zöld füvön a zöld lombok alatt, s mindegyiken szorgos kezek ügyködnek. A jelzőt ezúttal nem sztereotip minősítésként kell kezelni: olyannyira szorgosak ezek a kezek, hogy gazdáik a munka miatt maradtak itthon a nagyváradi kirándulásról. Aki csak tehette ugyanis, külhoni tapasztalatszerzésre indult a reggel, ez már a mi szerencsénk, hogy pontosan ekkor jövünk tábornézésbe. De azért reménykedünk, hátha találunk egy-két renegátot a gyülekezetből, mint ezeket a szövőnőket Egy kiló jutalomfonál — Mi csak a tábor második felére jöttünk, ezért választottuk a kirándulás helyett a munkát — áll fel szövőszéke mellől Paróczainé Simay Ildikó. — A debreceni Medgyessy képzőművészeti stúdió tagjai vagyunk, így kaptunk meghívást a táborba. Három nap múlva lesz a zárókiállítás, s addigra valamit produkálnunk kell. — És sikerül? — Igyekszünk. Lenkének nehezebb dolga van, mert ő bonyolultabb mintát választott. Törökné Csécs Lenke mintha igazolni akarná kollégája szavait, már ül is vissza szövőszéke mellé, hogy folytassa a munkát. Székely festékes falvédőn dolgozik, farkasfogas mintával. Gyapjúból. — Ráadásul saját anyagból — fűzi hozzá. — Itt csak a szövőszéket kapjuk, no meg a teljes ellátást két hétre 800 forintért. Az idén, mivel ez a huszadik tábor, jutalomból kaptunk egy kiló fonalat ajándékba. A két hölgy négy-öt éve foglalkozik szövéssel. Egyikőjük tanítónő, másikuk laboráns, illetve most gyesen levő háromszoros mama. Egyforma indítékok vezették őket a szövéshez. — Hobbiból csináljuk, saját magunknak és ismerőseinknek dolgozunk, hogy a lakásban olyan környezetet teremtsünk, amit szeretünk. Egyébként otthon nincs szövőszékünk, a Kölcsey Művelődési Központban béreljük heti háromszor három órában, félévenként ötszáz forintért. Rengeteg textíliát láttunk és fényképeztünk le, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a népi szövés szín-, forma- és ritmusvilágához kell kapcsolódnunk. Hozzánk ez áll közelebb, nem az iparművészeti irány. Nem tartjuk magunkat művészeknek, számunkra ez kedvtelés. Meg is jegyezték a filmesek, hogy a szövők itt alegrendesebbek, ők nem hordják fenn az orrukat. Az anyag vonzásában Nem esett eddig szó a harmadik szövőnőről, aki tulajdonképpen növőfélben levő, 12 éves forma kislány, s mint kiderül, papájával együtt érkezett a táborba. A papa, Kovács Zoltán szobrász hátul ügyködik az egyik műhelyben — igazít útba lánya. Útközben félkészre faragott fa játszótéri elemeket — libikókát krokodilusfejből — látunk, az egyik újfalui park leendő darabjait. Ám a műhely ajtaját lelakatolva találjuk; a papa bizonyára elkísérte valahová a lengyel vendégeket. Sebaj, további táborlakókat keresve átvágunk az úton s egy lapos, barakkformájú épület egyik termének ablakán keresve egy festőre bukkanunk. Varga Gábor, a Hajdúsági Iparművek képzőművész körének tagja nem túlságosan örül a látogatásnak. Alkotás közben zavarjuk. A falon egy tucat szénrajz, az asztalra állított széken — ez a „festőállványa’ — készülő utcarészlet. — Éppen most rontottam el — kesereg az erős szemüveget viselő fiatalember. — Valahogy nem éreztem megfelelőnek, belenyúltam, s csak rosszabb lett. Templomtornyok, öreg épületek, falurészletek, fák sorakoznak a többi rajzon. Varga Gábor a látvány megörökítésére törekszik. — Ezek Konyáron készültek. Szép falunak tartom, már régebben kinéztem magamnak. Tiszta szerencse, hogy most közel vagyunk és át tudok járni. — Hogyan és mivel telnek a napok a táborban? — Napközben dolgozunk, esténként filmvetítések és előadások vannak. Hetenként sor kerül konzultációra, amikor közösen végigjárjuk a termeket, s a vezető tanárok értékelik a munkánkat. — A maga képeire mit mondtak? — Hát... nemigen hangzott el dicsérő szó. S ez elgondolkodásra készteti az embert. Igaz, jó néhány évi kihagyás után vagyok itt ismét. A másik falhoz támasztva, a szénrajzokkal átellenben éppen, a szobatárs, az újfalui Bene Tibor néhány képe. Gyökeresen más világ: absztrakt, a Hold domborzatára emlékeztető felületek hol vastagon felhordott festékréteggel, hol szépen csiszolt részekkel. Az alkotót láthatóan az anyagszerűség és a sajátos technológia vonzza: a finoman megmunkált képek térhatást is mutatnak. — Hogy fér meg két enynyire ellentétes felfogás egy szobában? — kérdem Varga Gábort. — Nincs egymással semmi problémánk — válaszolja. — Szoktunk beszélgetni is. Bár mindenki inkább a maga ismerőseivel, baráti körével tart szorosabb kapcsolatot. Mi is többen vagyunk itt a HIM-ből. A fordulat éve közben delet harangoznak, s ilyenkor a legbiztosabb pont az étkezde, ahol táplálékért gyülekeznek a megéhezett s itthon maradt táborlakók. Az előtérben kisebb csata — az előző esti, pontosabban éjszakai nagy viták és beszélgetések — nyomait igyekszik eltüntetni a büfés funkciót vállaló Takács Tibor és Nyíri József. Szerencsére elérjük az egyik vezető tanárt, Bogdándi Györgyöt is, így „hivatalos” helyről is kérhetjük a tábor munkájának értékelését. — Évfordulót ül az idén a megyei amatőr képzőművésztábor, ugyanis éppen húsz évvel ezelőtt rendezték meg először a találkozót, akkor még Tiszacsegén. Ebből az alkalomból kis ünnepségen emléklapokat adtak át az alapító tagoknak a nyitáskor. A tábor célja az amatőr művészek támogatása, az ízlésnevelés és a látásmód fejlesztése. • Nem elsősorban művésznevelésre törekszünk, bár több tagunkat fölvették tanári főiskolákra. Ide főleg a Medgyessy stúdió tagjai kaptak meghívást, de más szakkörök képviselői is jelen vannak. Tehát a szervezett amatőrök. A testvérkapcsolatok értelmében minden évben vendégül látunk lengyeleket is a lublini vajdaságból. Az összlétszám gazdasági okok miatt körülbelül ötvenre csökkent, viszont ennek az az előnye, hogy enynyi ember munkájához több szakmai segítséget tudunk adni. A tábor vezetője Bíró Lajos, s a festő, szobrász, szövő, grafikus és filmes szekciók munkáját is elismert szakemberek irányítják. Az idei év új vonása az erőteljes fiatalítás, a sok új arc jelenléte. Az elkészült munkákat elbíráljuk, s a legjobbakból kiállítás nyílik Berettyóújfaluban. Szombaton, a zárókiállítás napján. Túri Gábor HAJDÚ-BIHARI WAPLÓ - 1989. AUGUSZTUS 13.