Hajdú-Bihari Napló, 1983. december (40. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-01 / 283. szám

AI ÖR JÁRAT 1. Termelői áraink kétarcúsága Hálátlan dolog manapság az árakról írni. Miközben az üzletekben, áruházakban — kis túlzással élve — hétről hétre változnak az árcédulák, a legtöbben azt hiszik, az árak csak emelkednek. Ám nem ilyen egysíkú a hazai árrendszer működése, a bonyolult folyamatok eredményeként alakul ki az árcédulákon olvasható hol magasabb, hol alacsonyabb összeg. S amit mi látunk, az csak a piramis csúcsa, a fogyasztói ár, az alap a termelői árképzés, amely megváltozott formájában már harmadik esztendeje szabja meg a vállalatok életét. Az új árképzésről a mai napig vitatkoznak a szakemberek, s legalább oly népes a hívek, mint az ellenzők tábora. A kompetitív szabályozás A közkeletű néven kompetitív árképzésként emlegetett új szabályozást 1980- ban vezették be. Lényege, az idegenül hangzó név ellenére egyszerű: a hazai termelők is érezzék a világpiac ítéletét, vagyis ne számolhassanak magasabb nyereséget az itthoni áraikban sem, mint amit külföldön elértek. Természetesen az importtermékek és -anyagok ára sem lehet alacsonyabb a világpiacinál, a fogyasztó és a vállalatok egyaránt ezen az áron vásárolják a külföldi cikkeket. A vállalatokat új helyzet elé állította a módosított ártképzés, most már a gazdaságos termelés és export lett elsősorban az érdekük. Az új árképzés hatáskörébe csak azok kerültek, amelyek legalább termelésük 7 százalékát exportálták, még így is vezető szerephez jutott a világpiaci tendenciákat követő és közvetítő árrendszer. Az árak növelésének még egy korlátot szabtak az illetékesek, egy termék ára nem lehet magasabb, mint ha ugyanazt importból szereznék be. Mindez — legalábbis első látszatra — igen kedvező a belföldi fogyasztó számára, hiszen ha külföldön alacsonyabb például az automata mosógép ára, mint nálunk, akkor ugye itthon is árcsökkentésnek kell bekövetkeznie ... Valóban így történt: le kellett szállítani ennek az oly sok ideig hiánycikknek számító terméknek az árát. Csakhogy nem csupán a mosógépről volt szó. Az új szabályozás bevezetése után derült ki, hogy Nyugaton drasztikusan esett a kohászati és az alumíniumipari termékek ára, olyannyira, hogy válságágazatnak minősítették ezt a két iparágat. Mindez a mi kohászatunkat és alumíniumiparunkat is igen súlyosan érintette. Nem volt elég, hogy — a korábbihoz mérten — csak keveset tudnak gazdaságosan exportálni, tetézte a gondjaikat, hogy itthon is tetemes mértékben le kellett volna szállítaniuk az árakat. Nyilván, hogy e két iparág jövője, az ott dolgozó több tízezer ember létbiztonsága azt igényelte, hogy a kohászat és az alumíniumipar kapjon felmentést a belföldi árcsökkentés kötelezettsége alól. Exportoffenzíva Később más iparágakban, mindenekelőtt az ipari export mennyiségét, értékét meghatározó feldolgozóiparban is hasonló fejleményekre került sor. Ennek azonban már nem az volt az oka, hogy a feldolgozóipar is válságágazatnak minősült, hanem valami más. Ezeket az okokat elemezve írta Veress Péter külkereskedelmi miniszter: „1981— 1982-ben külső politikai és gazdasági körülmények súlyosbították amúgy is nehéz helyzetünket. S bár Magyarország politikai szilárdsága, gazdasági teljesítőképessége iránt mértékadó körökben valódi kétely nem merült fel, mégis nehézzé vált fizetőképességünk megtartása. Ez követelte meg az úgynevezett exportoffenzíva prioritását, vagyis azt, hogy minden korábbinál jobban előtérbe állítsuk a kivitelt, megfeszített erővel törekedjünk fokozására ... Ezért a szabályozást úgy módosítottuk, hogy ha a vállalatok csak viszonylag alacsonyabb jövedelmezőségű vagy kedvezőtlenebb árfekvésű termékekből tudják exportjukat bővíteni, ez ne sértse érdekeiket, ne romoljon belföldi értékesítésük jövedelmezősége. A gyakorlatban ez az elv úgy valósul meg, hogy ha a vállalat elér exportjában egy bizonyos előírt növekedési ütemet, belföldi árait még akkor sem kell leszállítania, ha az export jövedelmezősége vagy árszínvonala csökken.” Átmeneti intézkedések A fentiek érthetővé teszik, mi az oka annak, hogy nálunk ma csak korlátozott mértékben érvényesülhet az 1980-ban bevezetett kompetitív árszabályozás. Ma, a világgazdasági, világpiaci realitások ilyen átmeneti intézkedéseket követeltek tőlünk. Miközben a kompetitív árképzés ellentmondásos hatását mérlegeltük, kissé elterelődött a figyelem a hagyományos, az önköltség alapján, a megengedett haszonkulcsok szerint kalkuláló vállalatokról. Az önköltség szerint kalkuláló vállalatok az emelkedő költségeket viszonylag könnyedén átháríthatják a vevőkre. Ennek a tendenciának a megfékezésére tett kísérletet a kormányzat, amikor az építőiparban bevezette a versenytárgyalások rendszerét, vagyis azt, hogy a partnerek nyújtsanak többet a megrendelésekért, vállalják el olcsóbban a munkát, kötelezzék el magukat a jobb minőségre stb. Már a kezdeti tapasztalatok arra mutatnak, hogy nem ártana ezt a rendszert, vagyis a versenyeztetést általánossá tenni. Csak a főbb vonásait írtuk le a jelenlegi termelői árrendszernek. Valószínű, már ennyiből is kiderült, hogy átmeneti állapotát éli: a régiből a külpiac kemény ítéletét közvetítő úr felé tart. S bár elég sokan bírálják a szokatlant, különösen azt követően, hogy átmenetileg a kompetitív árszabályozás részleges halasztására kényszerültünk, nem lehet kétséges, hogy ha túljutunk a mai nehéz időszakon, mégiscsak a külpiaci értékekhez igazodó honi árképzésnek lesz jövője. (Következik: 2. A gyártól az üzletekig) Lakatos Mária Bicske. Számítógép ellenőrzése mellett dolgozik az ország legkorszerűbb precíziós öntödéje. (MTI-fotó: Ka-báczy Szilárd) — WMTM—H . ITT SÁNTÍT! Annak, aki az elmúlt évtizedekben nyomon követte a nők egyenjogúságának alakulását — magamat munkaköröm révén is közéjük sorolom —, sok örömben lehetett része. Nem vitás, hogy igen nagy eredmények születtek, elsősorban azokban a kérdésekben, amelyeknek megoldása rendeleti úton történhet. Hiszen maholnap feledésbe merülnek az olyan megkülönböztetések, mint például, hogy kezdetben nem járt háztáji a családnak, ha nem a férj, hanem a feleség volt termelőszövetkezeti tag. Ki emlékszik már rá, hogy valamikor a gyereket nem kezelhették SZTK alapon, ha csak az anyja, s nem az apja volt biztosított? (Ez már csak azért sem téma, mivel időközben az egészségügyi ellátás állampolgári joggá vált.) Ma már jár az utazási kedvezmény a feleség, anya után is a család tagjainak, és még lehetne néhány tényt felsorolni annak bizonyítására, hogy az egyenjogúság egyre inkább életünk valóságává válik. Sőt időközben megkezdődött a másik folyamat is. Hogy a szülők közül ki maradjon gyesen a kisbabával, azt újabban a családi tanács hivatott eldönteni. Bár az esetek többségében a felvetődő kérdés csak költői, s fehér holló a gyesen levő apa, az a jog meglétén mit sem változtat. Hiszen arra sem volt mindig lehetőség, hogy a beteg gyerekkel néhány napra az apja maradjon otthon táppénzt élvezve, igaz, ma sem gyakori, de példa azért jobban akad rá. Egyszerűen azért, mert mai világunkban már elképzelhető, hogy egy családban az asszony töltsön be magasabban kvalifikált, jobban fizetett munkakört. Vagy éppen adott esetben nehezebben nélkülözhető a munkahelyén, mint a férje. Például mérlegkészítés idején a könyvelőnő, az érettségi napjaiban a tanárnő, paradicsomdömping szezonjában a konzervgyári munkásnő. Nagyjából tehát azt mondhatjuk, paragrafusainkban megvan az egyenjogúság. (Más kérdés, hogy a fenti esetekben hány főnök teszi fel a kérdést az otthon maradni szándékozó apának: „anyja nincs annak a gyereknek”?) Éppen ezért hökken meg az ember, amikor arról hall, hogy valahol még sántít az egyenjogúság. Ha nem a régi fájós lábára, hát a másikra. Szinte hinni sem akartam, de hozzáértők bizonygatták, hogy jelenlegi rendszerünk szerint egy férfi nem kaphat özvegyi nyugdíjat a felesége után. Vagyis ami természetes a nők esetében nem az, ha férfiról van szó. Illetve — ez az igazsághoz tartozik — a férfi csak akkor jogosult özvegyi nyugdíjra, ha II. csoportbeli rokkant, igazolni tudja, hogy a felesége tartotta el. Problémát jelent ez bárkinek is? Hiszen még mai világunkban is sokkal inkább elképzelhető, hogy a feleség egész életében háztartásbeli volt, nem szerzett önálló jogot a nyugdíjra — fordítva ezt meglehetősen furcsának találnánk. De ... Törvényeink szerint a munka joga és kötelessége egyaránt vonatkozik mindkét nem tagjaira. A nyugdíj meghatározásánál sem tesznek semmilyen megkülönböztetést (a korhatárt kivéve). Miért nem azonos tehát a jog ebben az esetben is? De ne tételezzük fel azt a szokatlan szituációt, hogy egy családban a férfi az eltartott, van más eset is. A már nyugdíjban levő asszony, férje halála után választhat, saját nyugdíját kívánja-e tovább élvezni vagy az özvegyire tart igényt. Pontosabban nem is kell választania, szinte automatikusan kapja a számára kedvezőbb, nagyobb összegűt. A férfinak erre nincs lehetősége. Megint csak nem a jelenre, hanem a jövőre gondolva vetődik fel a kérdés: igazságos ez így? Hiszen előbb-utóbb elképzelhetőnek kell tartanunk, hogy egy családban a feleség van jobb beosztásban, s a nagyobb fizetés után a nyugdíja is jelentősebb lesz. Vagy éppen kisiparosként, kiskereskedőként szerez jogot a magasabb nyugdíjra. Miért ne élvezhetné ennek az előnyeit a férj, ahogy az fordított esetben természetes? Tudom, mindez ma főként elméleti síkon jelentkezik. Korábban ezt mondtuk egy sor kérdésre is, ami ma már nagyon gyakorlati jelentőségű. Éppen ezért érdemes foglalkozni vele. Ha egyenjogúság van — s azt akarjuk, hogy legyen —, akkor annak minden ellentmondását fel kell oldani. Hogy ne sántítson egyik lábára sem. Nagy Zsuzsa •• Örülnek, ha adhatnak Bedolgozó asszonyok között Sárrétudvariban Vannak emberek, akik úgy tudják megajándékozni embertársaikat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A segítőkészség, a figyelmesség, a jó szívvel adás az arcukra van írva, örülnek, ha adhatnak, s ajándékaikért cserében megelégednek egy-egy mosolylyal, néhány köszönő szóval Az ilyen emberekre gondoltam, miközben a sárrétudvari tanács elnökét, Szabó Károlynét hallgattam. — Ezek az asszonyok keresik az alkalmat, hogy segíthessenek — mondta a Tyereskova brigád tagjairól, akik a Karcagi Háziipari Szövetkezet bedolgozói. — Számtalan példát sorolhatnék erre. Most hirtelen az jut eszembe, hogy a rokkantak évében mozgássérült gyerekeket látogattak meg és kézimunkával kedveskedtek nekik. Több éve ők készítik el a ballagóknak a tarisznyát. Arra is kiterjed a figyelmük, hogy évet kezdenek az elsősök és meglepik őket valami kedves, mókás kézimunkával. Erre senki sem kéri őket, elképzeléseiket gyorsan követik a tettek, s már a kész ajándékokkal keresik fel az iskolát, az óvodát vagy bárkit, akinek örömet akarnak szerezni. Hatan együtt Manapság nem túl gyakori az ilyen közösség, különösen azok között nem, akiknek nincs munkahelye, illetve a munkahelyük a lakásuk. Megtehetnék azt is, hogy elmennek a varrni- és hímeznivalókért minden hét egyik napján, aztán ismét találkoznának egy hét múlva ugyanott, amikor leadják a kész térítőket, párnákat, blúzokat. De a Tyereskova bridül dolgozó asszonyokat közösséggé, mégpedig nem is akármilyenné formálták. Kíváncsi lettem rájuk, ezért otthonában kerestem fel a brigád vezetőjét, Kun Bélánét és a közelében lakó Jenei Imrénét. — Nemrégen jöttem haza, újabb hímzésekért voltam — mentegetőzik Kunné, amikor a nagyobb szobába invitál —, ezért nem tudtam befűteni. De mindjárt meleg lesz itt, hideg szobában én sem tudok dolgozni. Amíg a kályhát alaposan megrakja, körülnézek a szobában. A falakon és a heverőn szűzhímzéses párnák, te —bj 0i.cn. co Cgj" iái w keret áll. Ez a brigádvezető „munkaasztala”. — Itt jól éri a hímzést a fény, és este látom a televíziót is, ha még dolgozni szeretnék — magyarázza, aztán a „hivatalos” dolgokra tér. — Nem emlékszem pontosan, de úgy 1963 körül szervezte meg a karcagi szövetkezet községünkben a bedolgozói rendszert. Akkor én még a termelőszövetkezet kertészetében dolgoztam. Egy baleset következtében abba kellett hagynom a munkát, s hogy ne legyek fizetés nélkül, jelentkeztem a szövetkezetbe. Ez 1970-ben történt. Most 13—14-en vagyunk, közülük hatan tagjai a Tyeres-Irmra ésői A mit könnyű az sem, amikor száz tűbe is befűz, hogy előkészítse nekem a varrnivalót, így ezzel nekem már nem kell töltenem az időmet. A beszélgetés során előkerül egy brigádnapló is. Igaz, már régen betelt, de „segít” az emlékezésben. — Nincs abban semmi különös, hogy mi hatan jó kis közösséggé kovácsolódtunk — mondja Kun Béláné, ahogy a lapokat forgatja. — Kellett egy szervező ember és aktív tagok. Amikor hétfőnként az újabb áruért megyünk, akkor beszéljük meg, mit kell csinálnunk a munkán kívül, van-e a községben olyan esemény, amire nekünk is jó lenne „készülni”. Így döntöttük el néhány éve, hogy kommunista műszakot szervezünk a Sárrétudvariban dolgozó brigádok részvételével, és a bevételt az óvoda és iskola építéséhez felajánlottuk. Közösen határoztuk el három évvel ezelőtt, hogy patronálunk egy félárva kislányt. Vállalásunkat azóta is tartjuk. — Ne felejtkezz el arról sem — szólt Jenei Imréné —, hogy gondozzuk a szovjet hősök sírját, rendszeresen látogatjuk az öregek napközi otthonát és oda sem tudunk üres kézzel menni. Az új iskola takarításában is vállaltunk személyenként 6 óra társadalmi munkát. Kellett egy szervező... Mint ahogyan az már lenni szokott, az asszonyok egymásnak tanították meg e szakmát, csak a kezdet kezdetén volt betanító a szövetkezettől. — Nekem nem volt gondom a tanulással, mert nagyon szerettem a kézimunkázást, minden munkadajat érdekelt. Gondolom, ezért csinálom szívesen. Jó néhány éve már arra is vállalkozhatom, hogy másoknak megtanítsam a hímzést. Jenemének én voltam a „tanára”. — Sokáig dolgoztam a termelőszövetkezetben, nehéz fizikai munkát végeztem — kapcsolódott a beszélgetésbe Jenei Imréné. — Ma már nyugdíjas vagyok, s a nyugdíj kiegészítéseként szívesen kézimunkázom. Ketten vagyunk a férjemmel, kitelik az időmből. — Mit szól a férje a mindennapi elfoglaltságokhoz és a sok pluszmunkához? Hallottam , mi itt Irán Itttmt számtalan ajándékot készítenek. — Néha szokott zúgolódni, de legtöbbször segít. Nem A brigádmunka rangja — Az a „tarisznyaügy” hogyan kezdődött? — kérdezem a brigádvezetőt. — A fiam ballagott, s akkor készítettünk először tarisznyát a ballagóknak, azóta mindig mi csináljuk. Most az óvodásoknak hímzünk a karácsonyfára egy kis meglepetést.—Ez a sok különmunka számtalan órát elvesz az otthoni munkából — jegyzem meg. — Sokat, de erre mindig van idő, illetve kell hogy legyen. A feladatokat is megosztjuk egymás között, nemcsak a munkaidőnket. No meg mindenki azt vallja, a brigádmunka szép, aminek rangját meg kell hogy adjuk. A hat ember többsége középkorú, néhányan már nyugdíjasok. Természetessé vált számukra, hogy a közösségért dolgozzanak. Munkájukat elismerik a szövetkezetben, lakóhelyükön, és segítik azok, akiknek módjában áll. Egyetlen bánatuk van, hogy nincs biztosítva az utánpótlás. Nincs fiatal, aki közéjük jönne, akinek vagy akiknek meg lehetne tanítani nemcsak a szakmát, hanem az összetartás, a közösségért való munka ezernyi örömét, az adni tudás gyönyörűségét. Balogh Júlia HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 19BS. DECEMBER 1. ISZ.