Hajdú-Bihari Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
Enyém? Tied? Övé? Őrjárat a társadalmi tulajdon körül Népünk nehezen szokta meg a magántulajdon tiszteletét. Első királyunk, István törvényei még halállal büntették a tolvajokat. Kálmán idejében már „csak” kézlevágást helyeztek kilátásba. A felszabadulás után a társadalmi tulajdon volt szokatlan az embereknek, akik olykor-olykor meg is „ideologizálták” ezt: „Miénk a gyár, vigyük haza!” S mi van ma? Sajnos, nem mondhatjuk, hogy minden rendben van ezen a téren. Még mindig szigorú törvényekkel kell védenünk a társadalmi tulajdont, amelynek a sérelmére elkövetett bűncselekmények száma egyenletesen, az okozott kár elég meredeken növekszik. Egy kis statisztika Nem szeretném fölöslegesen számokkal untatni az olvasót, de mindennek a bizonyítására ismerkedjünk meg az 1977-től 1982-ig tartó statisztikai adatsorokkal. Az idézett évtől kezdve rendre így alakult a felderített, társadalmi tulajdont sértő esetek száma évente: 1132, 1181, 1142, 1160, 1299, 1285. Az okozott kár értéke rendre (millió forintban): 5,26; 14,7; 11,6; 15,3; 18,4 (ekkor volt a dohánygyári ügy); 12,4. Az elmúlt évre 22 százalékos emelkedés látszik valószínűnek az első 11 hónap adatai alapján. Ami különösen figyelemre méltó: az esetek között igen megnőtt a betöréses lopások aránya. 1977-ben ez 17, 1982-ben 31 százaléka a társadalmi tulajdont sértő összes esetnek. Ami talán pozitívnak mondható csökkent a sikkasztások és a csalások száma és aránya. Ennyit a statisztikából, hogy a helyzetet pontosan ábrázolhassuk. A kialakult helyzet szorosan követte azt a folyamatot, amelyben 1977-től napjainkig Hajdú-Bihar az ismertté vált bűncselekmények számában a megyék közötti kilencedik helyről a harmadikra került, a bűnügyileg leginkább „fertőzött” megyék közé. A Megyei Bíróság egyik vizsgálatában a következőket állapítja meg a társadalmi tulajdon megsértésének okairól: „A bűncselekmények elkövetését lehetővé tevő vagy azt megkönnyítő okok a korábbi évek tapasztalataihoz képest lényeges változást nem mutatnak. Ezek az okok: a társadalmi tulajdon őrzésének vagy zárolásának a fogyatékossága, a biztonsági berendezések hiánya vagy a ■biztonsági előírások be nem tartása, a bizonylati fegyelem lazasága, az ellenőrzés elhanyagolása, az ellenőrzésre hivatottak részvétele a bűncselekmények elkövetésében.” Mit mond a bíró? Dr. Csapó Barna, a Megyei Bíróság tanácsvezető bírója elé másodfokon kerülnek az ügyek, főleg azok, amelyek bonyolultabbak, az úgynevezett intellektuális bűnügyek. Arról kérdeztük, mik a jellemzői a társadalmi tulajdont sértő bűncselekményeknek a korábbiakhoz képest? — Bonyolultabbá váltak az ügyek. Egyikben-másikban többen játszanak össze. Olykor bűnszövetkezetben követik el a jogsértést. Egyegy vádlott sok, 40—50 bűncselekményt is elkövet, amelynek a felderítése aprólékos munkát követel. Sokszor a megkárosított vállalatok a nyomozás során értesülnek arról, hogy valami hiányzik a készletükből. — Milyen körülmények könnyítik meg a társadalmi tulajdon megsértését az intellektuális bűnügyekben ? — Legtöbbször az ellenőrzés hiányosságai. A pénzkezelők észreveszik, hogy nincs vagy felületes az ellenőrzés. Nagyon sok eset van, hogy 6—8 hónap alatt tetemes összeget sikkaszt valaki, mert addig nincs ellenőrzés. Ha ez gyakoribb lenne, alacsonyabb összeget sikkasztana el a tettes vagy éppen bele sem kezdene a sikkasztásba. Például egyik vállalat KST-ügyintézője szinte kisajátította magának a pénzkezelést. Ő írta alá a bizonylatokat, ő ellenőrzött, közben saját zsebre is gazdálkodott. — Milyen az elkövetők szociális összetétele? Hogyan lesz bűnözővé valaki? — Érdekes módon nőtt a nők aránya a sikkasztások tettesei között. Talán azért, mert nagy az arányuk a pénzt kezelők között. A sikkasztásnak van egy sajátos mechanizmusa. Mindenki úgy kezdi, hogy egy kisebb összeget elvesz a gondjaira bízott pénzből. „Majd visszateszem, addig úgysem lesz ellenőrzés.” Aztán — különösen, ha az ellenőrzés el is marad — egyre nagyobb és nagyobb összegeket vesz fel, s eljut egy olyan pontra, hogy nem tudja visszafizetni az összeget. Ez vagy az ellenőrzésnél vagy akkor derül ki, ha nem tudja teljesíteni másoknak a kifizetést. A kereskedelemben gyakori, hogy a szállítók megdézsmálják a rájuk bízott szállítmányt. Vagy a raktárban vételez többet, vagy a boltban ad le kevesebbet, s a különbözetét értékesíti a másik boltban. Persze kettőn áll a vásár. Ha emberünk nem tudná értékesíteni az árut, megállna a dolog. Sajnos, tudja, pedig nem lehet kétséges az áru eredete, amikor kínálják. Az orgazda azt hiszi, nem derül ki a dolog. Igen ám, de a tolvaj lebukik, s elmondja, hol értékesítette áruját. A rendőrség jelen... A társadalmi tulajdont sértő cselekményekben a rendőrségé a felderítő szerep. Felfed olyan körülményeket, amelyek lehetővé tették a lopást, betöréses lopást, sikkasztást, s a többi bűncselekményt. Igen fontos feladata a bűnmegelőző munkának, hogy ezekre a körülményekre felhívja a gazdálkodó szervek figyelmét. Mester Istvánt, a megyei rendőr-főkapitányság osztályvezetőjét erről a tevékenységről kérdeztük. — Nemcsak a már megtörtént bűnügyek felderítése során tudomásunkra jutott dolgokról értesítjük a gazdálkodó vagy egyéb szerveket (ez az úgynevezett szignalizáció), hanem azokról is, amelyek ott renndszeres ellenőrzéseink alkalmából felfedezünk (ez az előzetes szignalizáció). Mi természetesen azt szeretnénk, ha a vállalatok maguk mennének ezek elébe, s a rendészeik, önkéntes rendőreik segítségével maguk derítenék fel a bűncselekményhez vezető okokat. — Hogyan reagálnak a vállalatok ezekre a jelzésekre? — Általában már az első jelzésre reagálnak, s igyekeznek megszüntetni a bűnözésre csábító körülményeket. Azért mondom, hogy igyekeznek, mert például egy biztonsági berendezés nem valami olcsó dolog. Igaz, legtöbbször nem is erről van szó, hanem a nagyobb gondosságról, egyszerűbb berendezésekről vagy felszerelésekről. A későbbi vizsgálataink igazolják, van foganatja a figyelmeztetésnek. A megyei rendőr-főkapitányság egyik legutóbbi jelzésében arra hívta fel a gazdálkodó szervek vezetőinek a figyelmét, hogy jelentős számban fordulnak elő a megyében betöréses lopások, amelyeket elősegítenek a pénzkezeléssel megbízott dolgozók mulasztásai. Néhány a leggyakoribbak közül: A pénztáros a kazetta vagy páncélszekrény kulcsait nem helyezi biztonságba, hanem azokat a fogasra akasztott köpeny zsebében (!), az asztalfiókban vagy az asztalon (!) hagyja. A pénztári kifizetéseknél a pénztárban illetéktelenek vannak, s az ajtók nincsenek becsukva. A felszerelt riasztó berendezéseket nem kapcsolják be, működésükről nem győződnek meg, s ha elromlottak, nem gondoskodnak azonnali kijavításukról (lásd: műkincslopás). A rendőr-főkapitányság javasolta, hogy tartsák be a pénzkezelések szabályait, mert ha ezek megszegése miatt károsodik a társadalmi tulajdon, eljárást indítanak a pénzkezelők ellen, hanyag kezelés miatt. Remélhetőleg ez a figyelmeztetés nem lesz a pusztába kiáltott szó, s csökken eme okokból bekövetkező bűncselekmények száma. S egy szemléleti kérdés. A megyei pártbizottságnak a megye bűnözési helyzetéről adott elemzése is megállapítja: „Általános a megye lakosságának közfelfogásában, de még a különböző területen dolgozó vezetők körében is, hogy a bűnözés elleni harcot kizárólag a rendőrség feladatának tartják.” Kell-e bizonyítani, hogy ez mennyire össztársadalmi feladat, különösen azoké, akikre a társadalmi tulajdon bízva van? Ezért nem véletlen, hogy a pártbizottság által hozott határozatban ez áll a társadalmi tulajdon védelméről: „Minden területen nagyobb következetességgel kell érvényesíteni azt az elvet, hogy a vagyonvédelemről elsősorban az gondoskodjon, akié a vagyontárgy, vagy akinek azt a kezelésére bízták. Ennek érdekében javítsák a gazdálkodás szabályozását, a szabályok betartását, fokozzák az ellenőrzés hatékonyságát, tegyenek intézkedéseket az őrzésbiztonság személyi, tárgyi feltételeinek megteremtésére. Vezetői tanácskozásokon rendszeresen értékeljék a vagyonvédelem helyzetét és a mulasztókat következetesen vonják felelősségre.” Gazdasági egységeink komolyan veszik ez irányú feladataikat. A megyében már több mint száz vállalatnál alakultak meg a társadalom tulajdonvédelmi és közlekedésbiztonsági tanácsok, amelyek működése remélhetőleg egyik tényezője lesz a bűncselekmények visszaszorításának ezen a területen. Gőz József Az elmúlt évtizedek során a család, mint társadalmi intézmény viták témája lett. Egyrészt elhangzottak olyan vélemények, hogy a családok ma már nem tudnak eleget tenni azoknak az igényeknek, amelyeket tagjaik velük szemben támasztanak, működésük nem felel meg azoknak a várakozásoknak, melyek a társadalom egésze részéről megfogalmazódnak. Felmerültek javaslatok a jelenlegi családi formák radikális átalakítására, illetve más együttélési formákkal való helyettesítésére. A másik oldalon viszont a politikai vezetés ismételten leszögezte, hogy társadalmi fejlődésünk céljainak eléréséhez szükség van a család intézményének fennmaradására és közreműködésére, és a tudományos kutatások zöme is arra a következtetésre jutott, hogy mind társadalmunk, mind pedig az egyének funkcionálásához nélkülözhetetlen a család. Meghatározó élmény: a gyermek így a családokon múlik a népesség utánpótlása, az új generációk megszületése, de az egyes emberek életének is egyik legnagyobb élményét adhatja gyermekük születése, gondozása és nevelése. Már az újszülött iránt különös szeretetet érezhetnek a szülők, és ez csak fokozódik, gazdagodik, ahogy a gyermek nő, és ő is ismételt jeleit adja a szülőkhöz való ragaszkodásnak. A gyermekkor minden egyes szakaszával járnak olyan események, amelyek különös boldogságot okozhatnak: a gyermek első mosolya, hasra fordulása, felállása, szavai, lépései, értelmi és fizikai fejlődésének minden újabb jele, amelyek valójában mindennapos dolgok, de a szülő számára egyenértékűek lehetnek, sőt felülmúlhatják az élet egyéb területén szerzett legnagyobb élményekét is. Minden emberben meglevő alkotási vágy kiélésére nagy lehetőség a gyermek, akinek testi gyarapodása, szellemi készségeinek kibontakozása nagymértékben függ a szülők gondoskodásától, és ezért fejlődése jogos megelégedettséggel töltheti el a szülőket. A mai magyar kultúra szerves része a saját gyermek utáni vágy, és a gyermek növekedésével járó események értékelése, mégis az elmúlt évtizedeket olyan alacsony szintű gyermekvállalás jellemezte, amelynek társadalmi következménye, hogy az összes születések száma elmaradt a népesség utánpótlásához szükséges számtól. Ennek a helyzetnek elemzései rávilágítottak azokra az objektív nehézségekre, amelyek miatt a vállalt gyermekszám elmaradt a szükségestől, de többnyire a házasságkötéskor tervezettől is. Társadalmi feladat ezeknek a nehézségeknek fokozatos kiküszöbölése, illetve sokoldalú segítségnyújtás a gyermekes családoknak, és a fiatalok gyermek iránti vágyának erősítése. A gyermekvállalás mintegy két évtizedre meghatározza az egyes családok életét. Ez alatt az idő alatt a család egyik legfőbb funkciója, hogy a gyermeket felnevelje, és felkészítse arra, hogy önállóan be tudjon kapcsolódni a társadalom életébe. Gazdasági egység is Valamennyi tagja szempontjából a családnak változatlanul fontos funkciója, hogy a mindennapi szükségletek kielégítésének elsőrendű kerete. Bár elterjedt nézet, hogy a mai család elveszítette gazdasági funkcióját, ez így nem áll. Igaz, hogy a nemzetgazdaságban ma lényegesen kisebb a családi termeléssel létrehozott értékek aránya, mint fél évszázaddal ezelőtt volt, de a családi termelés Magyarországon még mindig a háztartások több mint felében megtalálható, elsősorban a kisegítő gazdaságok formájában. Még fontosabb a családi fogyasztás, és ez is gazdasági funkció. A háztartások a fogyasztási kiadások nagyobb részét közös, családi döntés alapján foganatosítják, és a javak többségét is együtt fogyasztják. A XX. század második felében egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik az iránt, hogy az emberek mire használják azt az időt, amely a kereső munka elvégzése, az otthoni feladatok ellátása és a nélkülözhetetlen alvás után fennmarad. A fokozott érdeklődés e szabad idő növekedésével és az eltöltési lehetőségek differenciálódásával a különféle kikapcsolódási módok szaporodásával függött össze. Szabad idő— családi keretben _A hatvanas és hetvenes években a lakosság életmódjában három olyan változás is történt, amely megnövelte a családi közösségek együttes életének, a családtagok közötti intenzívebb kapcsolatnak, közös szórakozásnak, eszmecserének a lehetőségét. Ez a három: a televízió térhódítása az otthonokban, a gépkocsi elterjedése, és a nyaralók, hétvégi házak, telkek számának gyors növekedése. A televíziókészülék a lakásban megkönnyíti, hogy a szülők és gyermekek együtt szórakozzanak, művelődjenek, újabb és újabb témákat ad a családi beszélgetéshez. Az autó a közös kirándulásoknak, az országjárásnak lehet az eszköze, a vidéki hái felépítése, a telek megművelése közös tervezésre, aktivitásra ad alkalmat. Mindez azonban csak lehetőség: sok családban mind a három eszköz igénybevétele olyan egyhangúsággal történik, hogy a felnövekvő gyermekek minél előbb igyekeznek kiszabadulni az együttes programokból. Az emberek életében az egyik legnagyobb biztonságot nyújtó tényező lehet a családjuk, amelyben megértésre, együttérzésre, segítségre áldozathozatalra számíthatnak a családtagok egymás részéről. Ugyanakkor az élet legsúlyosabb krízisei is a családhoz tartozással függnek össze, mert semmiféle kapcsolatban nem okoz olyan kínt, bánatot a meg nem értés, a visszautasítás, a kihasználás, mint akkor, ha ezt a családja tagjai részéről tapasztalja valaki. A család intézménye így eltérő kimenetelű emberi kapcsolatoknak lehet a kerete. Az, hogy milyen irányúvá válik a kapcsolat, nagymértékben függ a családon kívüli, társadalmi hatásoktól: a családok felbomlásának magas és emelkedő előfordulása nem érthető meg azoknak a társadalmi változásoknak a figyelembevétele nélkül, melyek a házastársi kapcsolatokat sérülékenyebbé tette. A külső világ, a társadalom egésze, azonban nemcsak veszélyeztetheti a család működését, hanem előnyösen is befolyásolhatja azt intézményeinek tervszerű, átgondolt munkájával, aktív családpolitikai tevékenységgel. Cseh-Szombathy László A család szerepe ma 10 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1684. JANUÁR 7. Blaha Lujza „klakkja” A megboldogult Hököm Színpad sportcsarnoki arénajátéka után a múlt évben sok szó esett egy már csaknem feledésbe ment színházi műszóról, a „klakk”-ról. Azt mondja róla a Színházi Lexikon: megrendelt és megszervezett taps a színházi siker biztosítása érdekében, megfizetett tapsolók segítségével ... a huszadik század elejéig alkalmazták. Idők során, egymással rivalizáló szubrettek, primadonnák a klakk fordított formáját is feltalálták, mikor is saját hódolóikkal csúfosan kifütyültették vetélytársnőiket. Ám a színháztörténetből tudok egy olyan, különös ellenklakkról, ami előtt máig kalapot emelhetünk. Ez a következő : A kiegyezés előtti esztendőben, 1866-ban a debreceni színházhoz szerződött karmester férjével, felfedezőjével a szabadkai társulattól egy nagyon fiatal, alig tizenhat éves színésznő, Kölesi Blaha Lujza. Játszott már előbb a Budai Népszínházban, különféle országjáró truppokban, tehetségének java azonban a debreceni években bontakozott ki. A kor legkedveltebb műfajának, a népszínműnek vált meghatározó színpadi jelenségévé; kedveltségének híre csakhamar Pestig jutott. Felfigyelt rá Szigligeti Ede, a kor ünnepelt népszínműírója, a Nemzeti Színház akkori igazgatója is, és rendezőjét, Paulay Edét megbízta: „csábítsa” az ország első színházához a cívisváros üdvöskéjét, a nemzet majdani csalogányát. A „játékoscsábítás” évekig eredménytelen maradt, mígnem férje halála után, 1871- ben Kölesi Blaha Lujza elfogadta az ajánlatot. Erről viszont a város, élen a törvényhatósággal és a színügyegylettel, hallani sem akart. Tenni kellett a kis Blaháné megtartására. Debrecen magisztrátusa úgy döntött: ha kell, tűzzel-vassal megtartja kedvencét. Különös tervet eszelt ki ügyük érdekében. Nevezetesen azt, hogy a „hűtlen csalogány” pesti bemutatkozójára küldöttséget meneszt a város: botrányba, bukásba fullasztja az előadást. A bizonyos napon csakugyan csizmás, pitykés dolmányú debreceniekkel telt meg az öreg Nemzeti zsölylyéinek, páholyainak jelentős része. Elszánt arcú atyafiak várták a játék kezdetét, hogy Egy régi-régi rajz Blaha János sírjáról, a valahai Dobozy-temetőből. Kegyeletes készítője Kovács István debreceni könyvkötő mester, 1925- ben. Ugyan, megvan-e még a sírkő a város neves halottai mai emlékhelyén? küldetésük szerint, adott időben, füttyözésekkel, közbekiáltozásokkal vessenek véget a várható sikernek. A botrány, ahogy mondani szokás, a levegőben lógott. A „hűtlenség” már abban a pillanatban bosszúért kiáltott, amikor Blaháné belépett a színre, de még hallgattak a füttyre igazított szálak, nem mozdultak a dobogni készülő csizmák. A művésznő még síri csendben kezdte el a híres dalt: Felszántom a császár udvarát, Belé vetem hazám babáját: Hadd tudja meg császár ... S amikor a nóta záró strófája is elhalt, egészen különös eseménynek lehetett részese a pesti nézősereg. A zsöllyék, páholyok mélyéből, ahol a fura, vidékies népség tanyázott, falrengető ováció, egetverő, szűnni nem akaró taps tört fel, megindultságtól lelkes emberek követelték a hegyvoltot, mégegyszert, újrát; bocsátották meg Blaha Lujza megválását Debrecentől. Aki viszonzásul, vendégként még számtalanszor meglátogatta kedves városát, és azt a sírhalmot, amely nevét színháztörténelmünkben időtlenné teszi. Barna Tibor Mi terem a magyar felsége, szívébe’.. .