Hajdú-Bihari Napló, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-13 / 60. szám
KONGRESSZUSI KÜLDÖTTEINK „...ha lenne olyan nagy kongresszusi terem...” — Ne az én személyemet mutassa be, hanem a kollektívát, akiktől a bizalmat kaptam, s akiket képviselek majd a kongresszuson. Képzett szakemberek, nagyon jó vezetői garnitúra. S legalább úgy végzik a munkájukat, mint én. Ezekkel a szavakkal és barátságos mosollyal fogad Fiák László, a Magyar Gördülőcsapágy Művek vezérigazgatója. — 1948-tól a vagongyárban dolgoztam egy ifjúsági brigádban, mint személykocsialváz-lakatos. Óriási volt a lelkesedésünk, rengeteget dolgoztunk, nem ismertük a fáradtságot. Öreg szakemberek irányítottak bennünket, akikre ma is tisztelettel gondolok vissza. A brigádunkból többen élmunkások lettek, nagyon fiatalon. — 1954-ben, amikor az MGM-be hívták dolgozni, egykori vagongyári munkatársaitól tudom, töprengett, hogy átmenjen-e, hogy megéri-e. Megérte? — Már korábban, még 1949-ben eldöntöttem, hogy tanulni fogok. Elkezdtem a gépipari technikumot, de közben behívtak katonának. Amikor leszereltem, már nem találtam együtt a brigádunkat. Egyikük pártmunkás lett, másikuk a rendőrséghez került. Talán ezért is nem maradtam. Az akkor alakuló Gördülőcsapágy Művekhez mint fizikai munkás kerültem, s nem vállaltam vezetői beosztást mindaddig, amíg meg nem szereztem a technikumi képesítést, amit a katonaság hároméves időtartama alatt abba kellett hagynom. Fiák László 1956-tól főművezető, 1961-től főosztályvezető. 1970-től termelési főmérnök, végül 1973-tól vezérigazgató. Felsőfokú ipargazdasági és felsőfokú politikai képesítést szerzett. — Vezérigazgató elvtárs, hogy telik el egy napja 1985-ben? — Azóta is minden reggel fél 5-kor kelek. Hetenként háromszor uszodába megyek, akkor csak 6 órára érek a gyárba. Egyébként 5 órára, negyed 6-ra itt vagyok. Ezt az időt 8 óráig valamelyik gyáregységben töltöm. Ilyenkor még találkozom az éjszakai műszakkal is. Nem az érdekel, hogy mennyit termeltek, nem is ezt kérdezem, hanem hogy milyenek voltak a körülmények, milyen a hangulat, adódtak-e problémák? Első kézből szeretem kapni az információkat, hasznos konzultáció ez a dolgozókkal. Reggel 8-tól délután 6-ig szigorú program szerint végzem a munkám — mondja, és előveszi a naptárát. Mutatja a különböző színekkel bekarikázott dátumokat. Zöld szín jelzi a havonta megtartandó igazgatói tanácsülést, ahová az igazgatókon, főosztályvezetőkön, gyáregységvezetőkön kívül évek óta két munkást is delegálnak. Nem sorolom teendőit, amely a debreceni s a diósdi gyár, a budapesti kereskedelmi igazgatóság termelési, értékesítési feladatainak megoldásában rá hárul. Azt viszont érdemesnek tartom megjegyezni, hogy este 6 óra után, mielőtt hazamenne, még egyszer lemegy valamelyik gyáregységbe, oda, ahol tudja, leginkább szükség van rá. Minden második szabad szombaton délelőtt fogadónapot tart, hiszen, mint mondta, annyi kötött programja, elfoglaltsága van, hogy ha valaki beszélni szeretne vele, hetekig nem jutna be hozzá. — Kezdetben ezek a fogadóórák olyan panasznapok voltak — mondja —, de ma már olyan beszélgetések, amelyek a kollektíva érdekeit is szolgálják. Jönnek hozzám ötleteikkel, újítási javaslataikkal s a munkaszervezéssel kapcsolatos észrevételeikkel. A pártba 1960-ban vették fel, 1975-től a megyei pártbizottság, 1980-tól a végrehajtó bizottság tagja, a XIII. kongresszus küldötte. — Készül-e felszólalással a kongresszusra? S ha igen, mit mond majd el? — Az ipar kicsit megtépázott presztízséről, annak helyreállításáról és a fejlesztésekről beszélnék, különös tekintettel a háttériparra. Véleményem szerint sem pénzben nem áldozunk, sem a tekintélyét nem teremtjük meg a háttériparnak. Természetesen szólnék Hajdú-Bihar megye iparának jelenlegi helyzetéről, a csapágyiparról — mint háttériparról —, melyet nagy áldozatok árán „rendbeszedtünk”, és be is bizonyította, hogy képes ellátni a magyar népgazdaságot, de nagyon fontos külföldi piacokon is versenyképes. Ha szót kapnék, ezt mondanám el, s nem hiszem, hogy erre a felszólalásra olyan nagyon kellene készülnöm — mondja nevetve. Magam is azt hiszem, e témáról értekezést írhatna. — Én annak örülnék — mondja beszélgetésünk végén —, ha egyszer minden párttag eljutna a kongreszszusra, ha lenne olyan nagy kongresszusi terem. Fiák Lászlót sokan ismerik. Azoknak azonban, akik nem ismerték, talán sikerült bemutatnom, és nemcsak őt, hanem az MGM kollektíváját is. Mert meggyőződésem, hogy az ember magában hordozza — mint cseppben a tenger — az egész kollektívájának szellemét, munkáját, hangulatát. Tatár Éva A cigány lakosság helyzete Püspökladányban Püspökladány lakosságából 568 a cigány származású. A munkaképes korban levő nők és férfiak közül huszonhatan nem dolgoznak, kilencvennyolcnak van időszakos, s hetvenhatnak állandó munkája. Az utolsó putri felszámolására tavaly került sor, szükséglakást adtak az ottlakó családoknak. A putrik felszámolásával a cigány lakosság helyzete lényegesen javult, sajnálatos viszont, hogy az odaítélt lakások állaga gyorsan romlik, elhanyagolásuk nem egy helyen a putrihoz hasonló viszonyokat idéz elő. Még ma is sok cigány család él egymás közelében, egy csoportban, ez a beilleszkedési folyamatot késlelteti. Manapság az iskolakötelesek hatvan százaléka végzi el az általános iskolát, ebben jelentős szerepe van a kisegítő iskolának. Nőtt az iskoláztatási igény, különösen a szakmatanulás iránt emelkedett az érdeklődés. A cigány gyermekek harmincöt százaléka él veszélyeztetett környezetben, s igen nagy probléma, hogy ezek hatéves korukban egyáltalán nem, vagy alig beszélnek magyarul. Egyre több, a nyolc osztályt elvégzett fiatal igyekszik szakmunkásképzőbe bejutni, gimnáziumba, szakközépiskolába kétévente egy-egy tanuló iratkozik. Renkívül nehezen tudnak kitörni a visszahúzó baráti és rokoni kapcsolatokból, a beiratkozók fele lemorzsolódik, segédmunkásnak megy, s később ott próbálkozik meg valamely szakma megtanulására. Az iskolai gyermekközösségek befogadják a cigány társukat, ha az jó magaviseletű s tisztán öltözködik. a tanács igyekszik úgy segíteni a gyerekeket (például: napköziben étkezteti őket), hogy azt a szülők ne tudják kisajátítani. A dolgozók esti iskolájában főleg a 16—30 éves fiatalok pótolták hiányos iskolai végzettségüket. A fiatalok között csökken a házasságkötések száma, a törvényes házasságnak nem sok jelentőséget tulajdonítanak. Élettársi közösséget létesítenek, a leányok tizenhat, a fiúk tizennyolc éves korukban, s az így születendő gyermeket apásítják. Ezt íratlan törvényként fogadják el, betartásáról közvéleményük ereje gondoskodik. A cigány aszszonyok hetven százalékának szerepel hajadon megnevezés a személyi igazolványában, holott többségüknek számos gyereke van. Terhesgondozásra elsősorban az anyagi előnyök miatt járnak, főleg, akiknek van munkahelyük. Szülőotthonba csak az utolsó napon mennek, s minél előbb — három nap után — igyekeznek kijönni, a rendszerességet, a kötöttséget nem bírják elviselni. A gyermekek születési súlya 2,60 kilogramm. A kisebb súly oka az anyák elégtelen táplálkozása, alkoholizálása és erős dohányzása. A cigány asszonyok igen félnek a betegségtől, ezért beteg gyermekeiket rögtön elviszik az orvoshoz, arra viszont nehéz rábírni őket, hogy diftéria elleni védőoltásra elvigyék csecsemőiket, mert az lázat okoz. Hagyományos gyógymódjaik közül különösen erősen tartja magát a hagymával való gyógyítás. Köldökfertőzés és hasfájás ellen egyaránt alkalmasnak ismerik. Hagymalevet csepegtetnek a fájó fülbe is. Hogy szemmel verés ellen óvják, színes szalagokat kötnek a kisgyermek csuklójára A sebre pókhálót tesznek, ugyanígy állítják el a vérzést, s gyógyítják meg az égett bőrfelületet. A cigány családok nyolcvanhat százalékának van rádiója, hetvenöt százalékának televíziója, hatvannyolc százalékának mosógépe. A lakások tíz százalékában van fürdőszoba, gáztűzhely pedig harminc százalékában. Egyötödük példásan tisztán tartja a lakását, az udvarát, s kertjét is hozzáértéssel, rendszeresen műveli. A beilleszkedés meggyorsítására a nagyközség vezetői támogatni fogják a fiatalok munkavállalását, betanított és szakmunkássá válását, mind kulturáltabb lakáskörülményeket teremtenek a számukra, biztosítani fogják minden hároméves gyermek számára az óvodai, a hat-tizenhat évesek számára pedig a napközis elhelyezést, a segélyezés elsősorban a gyermeknevelést szolgálja. Hatékonyabb felvilágosító munkát fognak végezni a körükben az egészséges életmód, a családtervezés, a csecsemőgondozás, a helyes táplálkozás, az alkoholfogyasztás mellőzésének propagálására. Közéleti aktivitásuk fokozásával, kötelességtudatuk fejlesztésével a bűnözés megelőzésében is remélhetők eredmények. Kezdődjék a gondolkodás! A szombati újságokban megjelent a közlemény az országgyűlési képviselők és a tanácstagok ez év június 8-án esedékes választásáról. Olyan ez a közlemény, mint egy felhívás: induljon társadalmi közéletünk újabb pezsdülése, három hónapon keresztül foglalkozzunk a szokásosnál többet államéletünkkel, állampolgári jogainkkal és kötelességeinkkel. Van-e szükség arra, hogy ebben az időszakban kampányszerűen emeljük dolgaink előterébe a választott testületek kötelességeit, lehetőségeit, a minket képviselők személyét? Örömmel írnánk, hogy nincs, mivel a közéleti érdeklődés folyamatos, választók és választottak kapcsolata rendszeres, az ország és a szűkebb haza terveivel, eredményeivel való foglalkozás része mindennapjainknak. Ezt azonban ilyen egyértelműen fogalmazva nem írhatjuk le. Kétségtelen, hogy az állampolgárok nagy részét valóban érdeklik a közügyek, van is véleményük, még inkább igényük, közülük az aktívabbak alkalomadtán szóvá is teszik azt, ám valahogy eddig még nem épült bele teljesen az életünkbe, gondolatvilágunkba, mit is jelent tulajdonképpen a számunkra adott demokrácia. Mit ad nekünk és mit vár tőlünk. Ma már ismert a választás időpontja, nincs is messze, mégis, ha megkérdeznénk tíz embert, kit tartana leginkább alkalmasnak választókerületében a képviselői, tanácstagi megbízatásra, félő, hogy nyolc közülük valahogy így válaszolna: „Nem is tudom...” „Még nem gondolkoztam rajta”. S a szavak mögött talán az is ott rejtőzik, „majd eldöntik az illetékesek, kit javasoljanak a jelölőgyűlésen, ha ott leszek, meglátom, olyan ember-e, akire szívesen adom a voksomat”. Csak hát, kik az az „illetékesek”? Természetesen megvan ennek a határozott köre, hivatalosan úgy hangzik: a Hazafias Népfront bizottságai, a választási szervek, illetőleg a politikai, a társadalmi és az érdekképviseleti szervek bevonásával. Nekik kell szervezni a jelölőgyűléseket, s nekik kell majd javaslatot tenni két személyre, hogy a gyűlésen részt vevők eldöntsék, felkerüljön-e a nevük a listára. A népfrontbizottság, társadalmi szerv azonban ilyen formában csak elvont fogalom, a valóságban azáltal létezik, hogy emberek alkotják, tagjai, aktivistái vannak. Ezek pedig mi magunk vagyunk, hiszen aligha akad hazánkban néhánynál több olyan felnőtt állampolgár, aki ne tartozna valamilyen módon politikai, társadalmi vagy érdekképviseleti szervhez. Ebből a tényből a demokrácia szabályai szerint logikusan kell következnie, hogy a társadalmi szervek — illetve a gyakorlatban azok választott vezetőségei — a mi véleményünket képviselik, tolmácsolják akkor is, amikor képviselő- vagy tanácstagjelölt személyére tesznek javaslatot. De hogyan lehetne képviselni olyan véleményt, ami nincs? Mióta személyi számmal is rendelkezünk, a számítógépek elég sok adatunkat tartják nyilván, ám ezek igénybevételével legfeljebb csak statisztikai szempontból ideális összetételű tanácsi testületet lehetne kijelölni. Mi pedig éppen a statisztikai szemléletű választás ellen berzenkedünk — okkal és teljes joggal. A nyilvántartásokban, személyi igazolványokban szereplő adatok éppen a legfontosabbat nem árulják el: milyen is maga az ember? Hogy valaki önzetlen vagy éppenséggel egoista, azt csak az őt jól ismerők tudhatják, hogy véleményalkotása megfontolt, körültekintő vagy inkább pillanatnyi hatásokra születő, azt sem döntheti el más, csak aki számtalanszor hallotta már az illető megnyilvánulásait. Az „illetékesek” tehát a — jó értelemben vett — ismerősök. Munkatársak, szomszédok, a közösségek tagjai. Nekik kell mindenekelőtt véleményt alkotni, szűkebb és tágabb körben eldönteni, ki lenne alkalmas jelentős társadalmi tisztségre. Sok emberben azonban felvetődik a „hogyan?” kérdése. Adott lehetőségként legtöbben csak a jelölőgyűlést képzelik, ahol valóban felszólítanak minden résztvevőt, tegyen javaslatot. A körültekintő választás azonban nem korlátozódhat egyetlen délután néhány órájára. Napokon, heteken keresztül kell gondolkodni, mérlegelni, másokkal is véleményt cserélni — erre szolgál az előttünk álló hónap. Ha pedig kiformálódott az elképzelésünk, az a lépés következik, amire legtöbbünk nehezen szánja rá magát. Szólni is lehet és kell is! Nincs abban semmi restellnivaló, ha egy brigádtag odamegy a szakszervezeti bizalmihoz — párt-, népfront-, vagy KISZ-titkárhoz —, és azt mondja: itt van ez a munkatársunk, öt éve együtt dolgozunk, az a véleményem a többiekkel együtt, igen megfelelő lenne tanácstagnak Szokatlan dolog, az is lehet, hogy mások mást, még alkalmasabbat javasolnak, de választani valóban csak úgy lehet, ha több a lehetőség. Nagy Zsuzsa Nőnapi változatok (Mottó: Mire e sorok megjelennek sok férfi már elfelejtette, hogy idén is volt nőnap. Azt viszont ne feledjék, a nők jó memóriával rendelkeznek.) A reggeli tumultus a jeles nap tiszteletére sem marad el a szokásostól Idősebb házaspár igyekszik felszállni a buszra, ugyancsak furakodniuk kell, hogy a diákok és a munkába tartók között helyet kapjanak. A férj éppen mellettünk, a jármű közepén szorít magának helyet. Néhány pillanatig riadtan pislog, aztán kétségbeesetten kiabál a kocsi hátulsó része felé. — Gizus, Gizus, hol vagy? Gizus, feltehetőleg a felesége, nem válaszol. Sem hátulról, sem elölről. Hiába kiáltozik egyre hevesebben a férfi, hiába túrja magát, előre majd hátra a tömegben, hiába néz közelről a hölgyek arcába, be kell látnia, hogy élete párja ott maradt a megállóban. A jelenet mosolyt csal a reggeli morcosságukkal küzdő utasok arcára, a fiatalabb évjáratúak egyenesen nevetnének, ha nem tartaná vissza őket valami illemféle. Csak az öregúr válik egyre megtörtebbé az általános vidámság közepette, és a körülötte állók hallják azt, amit halkan maga elé motyog: — Úristen, mit fogok én kapni tőle, hogy pont nőnapon veszítettem el! Illetékes elvtársat kereem. Kedves női hang csisergi a vonal túlsó végén, hogy a keresett személy sem tartózkodik benn. Van-e valami remény ara, hogy sikerül elcsípnem - érdeklődöm a hölgytől, ki érezhetően épít titolttartásomra, mert bizalmaan elárulja, hogy aznap nár ne számítsak a távolevő elvtársra. Ugyanis nőnapon van. Úgy bizony fejezi a csevegést beszélgetőpartnerem — ünnepel bennünket, nőket. Halk kattanás, már le is tette a kagylót. Pedig szívesen megkérdeztem volna tőle, nem lett volna-e kedve helyet cserélni a főnökével. Csak arra a kis időre, ameddig az ünnepség tart. Hogy ő, a titkárnő is részt vehessen rajta. — Ez igen — konstatálom meglepetten megtekintve az ünnepi műsor színhelyét. A kultúrterem feldíszítve, virágok mindenütt, a konyhában már fő a virsli, hűl a pezsgő, egy kis konyak is kerül az asztalra az igazgatói repiből. Azután még inkább csodálkozom. A műsor olyan, hogy egy tisztességes rendezőirodának sem kellene szégyenkeznie miatta. Szép szavalat, gyermekénekkar, oldott, de nem bizalmaskodó beszéd — közben felfelcsattan a nevetés is —, később a vezér köszönti a kolléganőket, a nyugdíjas hölgyeket, a gyeses kismamákat, mert ez utóbbiakról sem feledkeztek meg. — Mondja — kérdezem a hozzám legközelebb ülő hölgyet —, kik szervezték ezt a csodálatos rendezvényt? — Természetesen a szakszervezeti bizottság — feleli gondolkodás nélkül. — S hány férfi van a bizottságban? — kérdem némi gyanakvással. — Három — Három embernek nem lehetett könnyű . .. — Nem is hárman szervezték. Tudja, az egyik férfi tag most jött haza továbbképzésről, a másiknak sürgős munkája van, a titkár meg táppénzen. — Szóval akkor maguk az ünnepeltek a szervezők? — Hát igen. Még némi pénzt is összedobtunk, mert tudja, hogy idén milyen drága a virág, meg pezsgő sem jár hivatalosan. — És a férfi kollégák nem szoktak besegíteni? — De, szoktak. Csak akkor olyan az egész nőnap, mint egy termelési tanácskozás. Hát ezért csináljuk inkább magunk .. . — Nagy változás van az idén — újságolja nőismerősöm —, amikor a nőnap kerül szóba. Rémlik, hogy tavaly panaszkodott, mert az ünnep náluk abból állt, hogy a vállalat központjából átszáltak telefonon, húsz forintért vehetnek maguknak valamit, aztán majd hozzák be a számlát. — Virág, ajándék, üdvözlőkártya? — találgatok. — Azt azért nem — feleli rezignált mosollyal — az idén már a telefon sem jutott eszükbe. Nekünk kellett beszólni, hogy elkölthetjük-e az idei húsz forintot a vállalat, terhére . .. Az ünnep másnapja a főutcán. Három fiatalasszony igyekszik üres üdítős üvegekkel a hivatalból a közeli ABC felé. Gyaníthatóan ugyanazok, akiket előző nap láttam, amint a teli rekeszeket cipelték az ünnepségre. Lám, az ő helyzetükön máris milyen sokat változtatott az idei nőnap. Előtte még verítékezve kellett vonszolniuk a súlyos ládákat, most pedig akár fütyörészhetnének is. Hisz mi a teli üvegekhez képest ezeknek az üreseknek a súlya! Semmiség. Szemmel látható tehát a gyors fejlődés. Férfiszemmel. T. Szűcs József HAJDÚ-BIHARI NAPJaÓ — 1985. MÁRCIUS