Hajdú-Bihari Napló, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-13 / 60. szám

KONGRESSZUSI KÜLDÖTTEINK „...ha lenne olyan nagy kongresszusi terem...” — Ne az én személyemet mutassa be, hanem a kollek­tívát, akiktől a bizalmat kaptam, s akiket képviselek majd a kongresszuson. Kép­zett szakemberek, nagyon jó vezetői garnitúra. S legalább úgy végzik a mun­kájukat, mint én. Ezekkel a szavakkal és ba­rátságos mosollyal fogad Fiák László, a Magyar Gör­dülőcsapágy Művek vezér­­igazgatója. — 1948-tól a vagongyár­ban dolgoztam egy ifjúsági brigádban, mint személy­­kocsialváz-lakatos. Óriási volt a lelkesedésünk, renge­teget dolgoztunk, nem ismer­tük a fáradtságot. Öreg szak­emberek irányítottak ben­nünket, akikre ma is tiszte­lettel gondolok vissza. A brigádunkból többen élmun­kások lettek, nagyon fiata­lon. — 1954-ben, amikor az MGM-be hívták dolgozni, egykori vagongyári munka­társaitól tudom, töpren­gett, hogy átmenjen-e, hogy megéri-e. Megérte? — Már korábban, még 1949-ben eldöntöttem, hogy tanulni fogok. Elkezdtem a gépipari technikumot, de közben behívtak katonának. Amikor leszereltem, már nem találtam együtt a bri­gádunkat. Egyikük párt­munkás lett, másikuk a rendőrséghez került. Ta­lán ezért is nem maradtam. Az akkor alakuló Gördülő­csapágy Művekhez mint fizikai munkás kerültem, s nem vállaltam vezetői be­osztást mindaddig, amíg meg nem szereztem a technikumi képesítést, amit a katona­ság hároméves időtartama alatt abba kellett hagynom. Fiák László 1956-tól fő­művezető, 1961-től főosztály­­vezető. 1970-től termelési fő­mérnök, végül 1973-tól ve­zérigazgató. Felsőfokú ipar­­gazdasági és felsőfokú poli­tikai képesítést szerzett. — Vezérigazgató elvtárs, hogy telik el egy napja 1985-ben? — Azóta is minden reggel fél 5-kor kelek. Hetenként háromszor uszodába megyek, akkor csak 6 órára érek a gyárba. Egyébként 5 órá­ra, negyed 6-ra itt vagyok. Ezt az időt 8 óráig vala­melyik gyáregységben töl­töm. Ilyenkor még találko­zom az éjszakai műszak­kal is. Nem az érdekel, hogy mennyit termeltek, nem is ezt kérdezem, hanem hogy milyenek voltak a kö­rülmények, milyen a han­gulat, adódtak-e problé­mák? Első kézből szere­tem kapni az információkat, hasznos konzultáció ez a dolgozókkal. Reggel 8-tól délután 6-ig szigorú prog­ram szerint végzem a mun­kám — mondja, és előve­szi a naptárát. Mutatja a kü­lönböző színekkel bekariká­zott dátumokat. Zöld szín jelzi a havonta megtartandó igazgatói tanácsülést, ahová az igazgatókon, főosztályve­zetőkön, gyáregységvezető­kön kívül évek óta két munkást is delegálnak. Nem sorolom teendőit, amely a debreceni s a diós­­di gyár, a budapesti keres­kedelmi igazgatóság terme­lési, értékesítési feladatai­nak megoldásában rá há­rul. Azt viszont érdemes­nek tartom megjegyezni, hogy este 6 óra után, mi­előtt hazamenne, még egy­szer lemegy valamelyik gyáregységbe, oda, ahol tudja, leginkább szükség van rá. Minden második szabad szombaton délelőtt fogadónapot tart, hiszen, mint mondta, annyi kötött programja, elfoglaltsága van, hogy ha valaki be­szélni szeretne vele, hetekig nem jutna be hozzá. — Kezdetben ezek a foga­dóórák olyan panasznapok voltak — mondja —, de ma már olyan beszélgetések, amelyek a kollektíva érde­keit is szolgálják. Jönnek hozzám ötleteikkel, újítási javaslataikkal s a munka­­szervezéssel kapcsolatos észrevételeikkel. A pártba 1960-ban vették fel, 1975-től a megyei párt­­bizottság, 1980-tól a végre­hajtó bizottság tagja, a XIII. kongresszus küldötte. — Készül-e felszólalással a kongresszusra? S ha igen, mit mond majd el? — Az ipar kicsit megté­pázott presztízséről, annak helyreállításáról és a fejlesz­tésekről beszélnék, különös tekintettel a háttériparra. Véleményem szerint sem pénzben nem áldozunk, sem a tekintélyét nem teremt­jük meg a háttériparnak. Természetesen szólnék Hajdú-Bihar megye ipará­nak jelenlegi helyzetéről, a csapágyiparról — mint hát­tériparról —, melyet nagy áldozatok árán „rendbe­szedtünk”, és be is bizonyí­totta, hogy képes ellátni a magyar népgazdaságot, de nagyon fontos külföldi piacokon is versenyképes. Ha szót kapnék, ezt mon­danám el, s nem hiszem, hogy erre a felszólalásra olyan nagyon kellene készül­nöm — mondja nevetve. Magam is azt hiszem, e té­máról értekezést írhatna. — Én annak örülnék — mondja beszélgetésünk vé­gén —, ha egyszer minden párttag eljutna a kongresz­­szusra, ha lenne olyan nagy kongresszusi terem. Fiák Lászlót sokan is­merik. Azoknak azonban, akik nem ismerték, talán sikerült bemutatnom, és nemcsak őt, hanem az MGM kollektíváját is. Mert meggyőződésem, hogy az ember magában hordozza — mint cseppben a tenger — az egész kollektívájá­nak szellemét, munkáját, hangulatát. Tatár Éva A cigány lakosság helyzete Püspökladányban Püspökladány lakosságából 568 a cigány származású. A munkaképes korban levő nők és férfiak közül huszonhatan nem dolgoznak, kilencvennyolcnak van időszakos, s hetven­hatnak állandó munkája. Az utolsó putri felszámolására tavaly került sor, szükségla­kást adtak az ottlakó családoknak. A putrik felszámolásával a cigány lakosság helyze­te lényegesen javult, sajnálatos viszont, hogy az odaítélt lakások állaga gyorsan romlik, elhanyagolásuk nem egy helyen a putrihoz hasonló viszonyokat idéz elő. Még ma is sok cigány család él egymás közelé­ben, egy csoportban, ez a beilleszkedési folyamatot késlelteti. Manapság az iskolakötelesek hatvan száza­léka végzi el az általános iskolát, ebben je­­lentős szerepe van a kisegítő iskolának. Nőtt az iskoláztatási igény, különösen a szakma­­tanulás iránt emelkedett az érdeklődés. A cigány gyermekek harmincöt százaléka él veszélyeztetett környezetben, s igen nagy probléma, hogy ezek hatéves korukban egyáltalán nem, vagy alig beszélnek magya­rul. Egyre több, a nyolc osztályt elvégzett fiatal igyekszik szakmunkásképzőbe bejutni, gimnáziumba, szakközépiskolába kétévente egy-egy tanuló iratkozik. Renkívül nehezen tudnak kitörni a visszahúzó baráti és roko­ni kapcsolatokból, a beiratkozók fele lemor­zsolódik, segédmunkásnak megy, s később ott próbálkozik meg valamely szakma meg­­tanulására. Az iskolai gyermekközösségek befogadják a cigány társukat, ha az jó ma­gaviseletű s tisztán öltözködik. a tanács igyekszik úgy segíteni a gyerekeket (például: napköziben étkezteti őket), hogy azt a szülők ne tudják kisajátítani. A dolgozók esti isko­lájában főleg a 16—30 éves fiatalok pótolták hiányos iskolai végzettségüket. A fiatalok között csökken a házasságköté­sek száma, a törvényes házasságnak nem sok jelentőséget tulajdonítanak. Élettársi közösséget létesítenek, a leányok tizenhat, a fiúk tizennyolc éves korukban, s az így szü­letendő gyermeket apásítják. Ezt íratlan törvényként fogadják el, betartásáról közvé­leményük ereje gondoskodik. A cigány asz­­szonyok hetven százalékának szerepel haja­don megnevezés a személyi igazolványában, holott többségüknek számos gyereke van. Terhesgondozásra elsősorban az anyagi elő­nyök miatt járnak, főleg, akiknek van munkahelyük. Szülőotthonba csak az utolsó napon mennek, s minél előbb — három nap után — igyekeznek kijönni, a rendszeressé­get, a kötöttséget nem bírják elviselni. A gyermekek születési súlya 2,60 kilogramm. A kisebb súly oka az anyák elégtelen táplál­kozása, alkoholizálása és erős dohányzása. A cigány asszonyok igen félnek a betegség­től, ezért beteg gyermekeiket rögtön elviszik az orvoshoz, arra viszont nehéz rábírni őket, hogy diftéria elleni védőoltásra elvigyék csecsemőiket, mert az lázat okoz. Hagyomá­nyos gyógymódjaik közül különösen erősen tartja magát a hagymával való gyógyítás. Köldökfertőzés és hasfájás ellen egyaránt alkalmasnak ismerik. Hagymalevet csepeg­tetnek a fájó fülbe is. Hogy szemmel verés ellen óvják, színes szalagokat kötnek a kisgyermek csuklójára A sebre pókhálót tesznek, ugyanígy állítják el a vérzést, s gyógyítják meg az égett bőrfelületet. A cigány családok nyolcvanhat százaléká­nak van rádiója, hetvenöt százalékának te­levíziója, hatvannyolc százalékának mosó­gépe. A lakások tíz százalékában van fürdő­szoba, gáztűzhely pedig harminc százaléká­ban. Egyötödük példásan tisztán tartja a la­kását, az udvarát, s kertjét is hozzáértéssel, rendszeresen műveli. A beilleszkedés meggyorsítására a nagy­község vezetői támogatni fogják a fiatalok munkavállalását, betanított és szakmunkás­sá válását, mind kulturáltabb lakáskörülmé­nyeket teremtenek a számukra, biztosítani fogják minden hároméves gyermek számára az óvodai, a hat-tizenhat évesek számára pe­dig a napközis elhelyezést, a segélyezés el­sősorban a gyermeknevelést szolgálja. Haté­konyabb felvilágosító munkát fognak végez­ni a körükben az egészséges életmód, a csa­ládtervezés, a csecsemőgondozás, a helyes táplálkozás, az alkoholfogyasztás mellőzésé­nek propagálására. Közéleti aktivitásuk fo­kozásával, kötelességtudatuk fejlesztésével a bűnözés megelőzésében is remélhetők ered­mények. Kezdődjék a gondolkodás! A szombati újságokban megjelent a közle­mény az országgyűlési képviselők és a ta­nácstagok ez év június 8-án esedékes válasz­tásáról. Olyan ez a közlemény, mint egy fel­hívás: induljon társadalmi közéletünk újabb pezsdülése, három hónapon keresztül foglal­kozzunk a szokásosnál többet államéletünk­kel, állampolgári jogainkkal és kötelessége­inkkel. Van-e szükség arra, hogy ebben az idő­szakban kampányszerűen emeljük dolgaink előterébe a választott testületek kötelessége­it, lehetőségeit, a minket képviselők szemé­lyét? Örömmel írnánk, hogy nincs, mivel a közéleti érdeklődés folyamatos, választók és választottak kapcsolata rendszeres, az or­szág és a szűkebb haza terveivel, eredmé­nyeivel való foglalkozás része mindennapja­inknak. Ezt azonban ilyen egyértelműen fo­galmazva nem írhatjuk le. Kétségtelen, hogy az állampolgárok nagy részét valóban érdek­lik a közügyek, van is véleményük, még in­kább igényük, közülük az aktívabbak alka­lomadtán szóvá is teszik azt, ám valahogy eddig még nem épült bele teljesen az éle­tünkbe, gondolatvilágunkba, mit is jelent tu­lajdonképpen a számunkra adott demokrá­cia. Mit ad nekünk és mit vár tőlünk. Ma már ismert a választás időpontja, nincs is messze, mégis, ha megkérdeznénk tíz em­bert, kit tartana leginkább alkalmasnak vá­lasztókerületében a képviselői, tanácstagi megbízatásra, félő, hogy nyolc közülük vala­hogy így válaszolna: „Nem is tudom...” „Még nem gondolkoztam rajta”. S a szavak mögött talán az is ott rejtőzik, „majd eldön­tik az illetékesek, kit javasoljanak a jelölő­gyűlésen, ha ott leszek, meglátom, olyan em­­ber-e, akire szívesen adom a voksomat”. Csak hát, kik az az „illetékesek”? Termé­szetesen megvan ennek a határozott köre, hivatalosan úgy hangzik: a Hazafias Népfront bizottságai, a választási szervek, illetőleg a politikai, a társadalmi és az érdekképviseleti szervek bevonásával. Nekik kell szervezni a jelölőgyűléseket, s nekik kell majd javasla­tot tenni két személyre, hogy a gyűlésen részt vevők eldöntsék, felkerüljön-e a nevük a lis­tára. A népfrontbizottság, társadalmi szerv azonban ilyen formában csak elvont fogalom, a valóságban azáltal létezik, hogy emberek alkotják, tagjai, aktivistái vannak. Ezek pe­dig mi magunk vagyunk, hiszen aligha akad hazánkban néhánynál több olyan felnőtt ál­lampolgár, aki ne tartozna valamilyen módon politikai, társadalmi vagy érdekképviseleti szervhez. Ebből a tényből a demokrácia szabályai szerint logikusan kell következnie, hogy a társadalmi szervek — illetve a gyakorlatban azok választott vezetőségei — a mi vélemé­nyünket képviselik, tolmácsolják akkor is, amikor képviselő- vagy tanácstagjelölt sze­mélyére tesznek javaslatot. De hogyan lehet­ne képviselni olyan véleményt, ami nincs? Mióta személyi számmal is rendelkezünk, a számítógépek elég sok adatunkat tartják nyilván, ám ezek igénybevételével legfeljebb csak statisztikai szempontból ideális összeté­telű tanácsi testületet lehetne kijelölni. Mi pedig éppen a statisztikai szemléletű válasz­tás ellen berzenkedünk — okkal és teljes jog­gal. A nyilvántartásokban, személyi igazol­ványokban szereplő adatok éppen a legfon­tosabbat nem árulják el: milyen is maga az ember? Hogy valaki önzetlen vagy éppenség­gel egoista, azt csak az őt jól ismerők tud­hatják, hogy véleményalkotása megfontolt, körültekintő vagy inkább pillanatnyi hatá­sokra születő, azt sem döntheti el más, csak aki számtalanszor hallotta már az illető meg­nyilvánulásait. Az „illetékesek” tehát a — jó értelemben vett — ismerősök. Munkatársak, szomszédok, a közösségek tagjai. Nekik kell mindenekelőtt véleményt alkotni, szűkebb és tágabb körben eldönteni, ki lenne alkalmas jelentős társadalmi tisztségre. Sok emberben azonban felvetődik a „ho­gyan?” kérdése. Adott lehetőségként legtöb­ben csak a jelölőgyűlést képzelik, ahol való­ban felszólítanak minden résztvevőt, tegyen javaslatot. A körültekintő választás azonban nem korlátozódhat egyetlen délután néhány órájára. Napokon, heteken keresztül kell gondolkodni, mérlegelni, másokkal is véle­ményt cserélni — erre szolgál az előttünk ál­ló hónap. Ha pedig kiformálódott az elképzelésünk, az a lépés következik, amire legtöbbünk ne­hezen szánja rá magát. Szólni is lehet és kell is! Nincs abban semmi restellnivaló, ha egy brigádtag odamegy a szakszervezeti bizal­mihoz — párt-, népfront-, vagy KISZ-titkár­­hoz —, és azt mondja: i­tt van ez a munka­társunk, öt éve együtt dolgozunk, az a véle­ményem a többiekkel együtt, igen megfelelő lenne tanácstagnak Szokatlan dolog, az is lehet, hogy mások mást, még alkalmasabbat javasolnak, de választani valóban csak úgy lehet, ha több a lehetőség. Nagy Zsuzsa Nőnapi változatok (Mottó: Mire e sorok megjelennek sok férfi már elfelejtette, hogy idén is volt nőnap. Azt viszont ne feledjék, a nők jó memóriával rendel­keznek.) A reggeli tumultus a jeles nap tiszteletére sem marad el a szokásostól Idősebb házaspár igyekszik felszállni a buszra, ugyan­csak furakodniuk kell, hogy a diákok és a munká­ba tartók között helyet kapjanak. A férj éppen mellettünk, a jármű köze­pén szorít magának helyet. Néhány pillanatig riadtan pislog, aztán kétségbeeset­ten kiabál a kocsi hátulsó része felé. — Gizus, Gizus, hol vagy? Gizus, feltehetőleg a fele­sége, nem válaszol. Sem hátulról, sem elölről. Hiá­ba kiáltozik egyre heveseb­ben a férfi, hiába túrja magát, előre majd hátra a tömegben, hiába néz közel­ről a hölgyek arcába, be kell látnia, hogy élete pár­ja ott maradt a megálló­ban. A jelenet mosolyt csal a reggeli morcosságukkal küzdő utasok arcára, a fia­talabb évjáratúak egyene­sen nevetnének, ha nem tartaná vissza őket valami illemféle. Csak az öregúr válik egyre megtörtebbé az általános vidámság köze­pette, és a körülötte állók hallják azt, amit halkan maga elé motyog: — Úristen, mit fogok én kapni tőle, hogy pont nő­napon veszítettem el! Illetékes elvtársat kere­­em. Kedves női hang csi­­sergi a vonal túlsó végén, hogy a keresett személy sem tartózkodik benn. Van-e valami remény ar­­a, hogy sikerül elcsípnem - érdeklődöm a hölgytől, ki érezhetően épít titolt­t­artásomra, mert bizalma­­an elárulja, hogy aznap n­ár ne számítsak a távol­­evő elvtársra. Ugyanis nő­­napon van. Úgy bizony f­ejezi a csevegést beszél­getőpartnerem — ünnepel bennünket, nőket. Halk kattanás, már le is tette a kagylót. Pedig szí­vesen megkérdeztem volna tőle, nem lett volna-e ked­ve helyet cserélni a főnö­kével. Csak arra a kis idő­re, ameddig az ünnepség tart. Hogy ő, a titkárnő is részt vehessen rajta. — Ez igen — konstatá­lom meglepetten megte­kintve az ünnepi műsor színhelyét. A kultúrterem feldíszítve, virágok minde­nütt, a konyhában már fő a virsli, hűl a pezsgő, egy kis konyak is kerül az asztalra az igazgatói repiből. Az­után még inkább csodálko­zom. A műsor olyan, hogy egy tisztességes rendezőiro­dának sem kellene szé­gyenkeznie miatta. Szép szavalat, gyermekénekkar, oldott, de nem bizalmasko­dó beszéd — közben fel­­felcsattan a nevetés is —, később a vezér köszönti a kolléganőket, a nyugdíjas hölgyeket, a gyeses kisma­mákat, mert ez utóbbiakról sem feledkeztek meg. — Mondja — kérdezem a hozzám legközelebb ülő hölgyet —, kik szervezték ezt a csodálatos rendez­vényt? — Természetesen a szak­­szervezeti bizottság — fele­li gondolkodás nélkül. — S hány férfi van a bi­zottságban? — kérdem né­mi gyanakvással. — Három — Három embernek nem lehetett könnyű . .. — Nem is hárman szer­vezték. Tudja, az egyik fér­fi tag most jött haza to­vábbképzésről, a másiknak sürgős munkája van, a tit­kár meg táppénzen. — Szóval akkor maguk az ünnepeltek a szervezők? — Hát igen. Még némi pénzt is összedobtunk, mert tudja, hogy idén mi­lyen drága a virág, meg pezsgő sem jár hivatalosan. — És a férfi kollégák nem szoktak besegíteni? — De, szoktak. Csak ak­kor olyan az egész nőnap, mint egy termelési tanács­kozás. Hát ezért csináljuk inkább magunk .. . — Nagy változás van az idén — újságolja nőismerő­söm —, amikor a nőnap kerül szóba. Rémlik, hogy tavaly pa­naszkodott, mert az ünnep náluk abból állt, hogy a vállalat központjából át­száltak telefonon, húsz fo­rintért vehetnek maguknak valamit, aztán majd hozzák be a számlát. — Virág, ajándék, üd­vözlőkártya? — találgatok. — Azt azért nem — fele­li rezignált mosollyal — az idén már a telefon sem ju­tott eszükbe. Nekünk kel­lett beszólni, hogy elkölt­­hetjük-e az idei húsz forin­tot a vállalat, terhére . .. Az ünnep másnapja a fő­utcán. Három fiatalasszony igyekszik üres üdítős üve­gekkel a hivatalból a köze­li ABC felé. Gyaníthatóan ugyanazok, akiket előző nap láttam, amint a teli re­keszeket cipelték az ünnep­ségre. Lám, az ő helyzetükön máris milyen sokat változ­tatott az idei nőnap. Előtte még verítékezve kellett vonszolniuk a súlyos ládá­kat, most pedig akár fütyö­­részhetnének is. Hisz mi a teli üvegekhez képest ezek­nek az üreseknek a súlya! Semmiség. Szemmel látható tehát a gyors fejlődés. Férfiszem­mel. T. Szűcs József HAJDÚ-BIHARI NAPJaÓ — 1985. MÁRCIUS

Next