Hajdú-Bihari Napló, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

SOK VAGY KEVÉS Szolgáltatások és forintok A közelmúltban a kezembe került a megyei tanács szolgáltatásfejlesztési alapjának felosztásáról készült előterjesztés és határozat. Ebből kiderül, hogy az idén az Országos Tervhivatal 8 millió forintot adott Hajdú- Biharnak, hogy azt a szolgáltatások fejlesztésére fordítsa. Ez az összeg így egyben, ha a tennivalókhoz képest nem is sok, de a foltozgatásokhoz elegendő. Már az előterjesztés sem titkolja, hogy ezt az összeget egyrészt a megyében jelentkező fehér foltok felszámolására s a városiasodást elősegítő új kapacitások létrehozására akarják felhasználni. Nem titok az sem, hogy a megye ennek az összegnek a dupláját is el tudná költeni, hiszen a szolgáltatás az egyik olyan terület ma Magyarországon, amely a legkevésbé tudta követni fejlődésünket, igényeinket. Hajdú-Bharban, ha csak a számokat és a statisztikákat nézzük, nem is olyan rossz a helyzet. Főleg az utóbbi két esztendővel dicsekedhetünk, mert ekkor az országos tendenciával ellentétben a lakossági szolgáltatások erőteljesebben növekedtek, mint a közületiek. Persze a helyzetképet ez nem festi rózsaszínre, mert a lakossági szolgáltatások aránya még így is alacsonyabb, mint a vidéki vagy az országos átlag. Szóval fura dolog a statisztika, mert ha nem hasonlítjuk össze adatainkat a többi megyével, vagy az országos átlaggal, úgy elégedettek is lehetnénk, hiszen feketén-fehéren bizonyított tény, hogy fejlődtünk, fejlődünk. (Ha nem is minden területen.) Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a fejlődésre égetően szükség volt, s ezt megyeszerte érezték a szolgáltató szervezetek is. Amit tettek, hogy eltűnjenek a fehér foltok, azt legtöbbször nem is a haszonszerzés érdekében tették, ugyanis, mint tudjuk, az áremelkedés üteme egyenes arányban csökkentette a megrendeléseik számát. Vagyis, ha az áremelkedést és a növekvő adóterheket áthárították a lakosságra, úgy a szolgáltatásaikat csak akkor vették (veszik) igénybe, ha az már elkerülhetetlen volt. A kisvállalatok és a szövetkezetek, mi tagadás, egyre nehezebben tudnak megélni a szolgáltatásokból. Amelyik több lábon áll, s a közületeknek is tud munkát végezni, vagy netán ipari tevékenységet folytat, összességében még tartja a frontot. Ám amelyik csak kifejezetten a lakosságnak végzett munkából él, nem ficánkolhat, örül, ha a legszükségesebb fejlesztéseket, felújításokat vagy gépbeszerzéseket el tudja végezni minden évben. Még szerencse, hogy néha innen-onnan jön egy kis pénz, mint például az említett szolgáltatásfejlesztési alap. A szolgáltatók közül talán egy sincs, aki kisebbnagyobb összeggel ne pályázna erre a pénzre. Végül is a tanács dönti el, ki menynyit kaphat belőle. S a döntés után derül ki: bizony elaprózták a milliókat. De mentségükre szolgáljon, nem rosszakaratból és hozzá nem értésből tették, hanem kényszerűségből. S most nézzük, hogy alakult az idén a „felaprózás”. A 8 millióból Debrecen városa kettőt kap, a megye hatot Vagyis ez így nem igaz, mert végül a megyének csak 4,7 millió jut, mert ebből 1,3 millió forintot az Országos Tervhivatal „elvon” az 1984. évi visszapótlási kötelezettség miatt. A Szolgáltatási Kutatóintézet tavaly fejezte be azt a vizsgálatot megyénkben, amelyből többek között kiderült, hogy valamennyi szolgáltatás tekintetében a leggyengébben ellátottak közé Püspökladány, Balmazújváros és körzeteik tartoznak. A püspökladányi körzetben az egyik legégetőbb gond, hogy nincsen autószerviz. Az idén a részükre juttatott másfél millió forinttal meg tudják tenni az első lépéseket: a nagyközség az autóklubbal közösen egy meglevő épület megvásárlásával és átalakításával autószervizt tud kialakítani. Balmazújvároson és környékén a mosás, vegytisztítás hiánya jelentette és jelenti még ma is a legnagyobb problémát a lakosságnak. Az idén a Debreceni Patyolat Vállalat felvevőhelyet alakít ki a nagyközségben, s a túrajárataiba bekapcsolja Balmazújvárost és környékét is. Ezen fehér foltok felszámolásának csak örülni lehet, de aki járja a megyét, az tudja, tennivaló még hosszú ideig lesz. S ahogy az életkörülményeink változnak, az igényeink is úgy alakulnak. Nemsokára már a legkisebb falvak lakói sem lesznek elégedettek, ha a faluban csak egy fodrászüzlet, egy cipész és egy (kontár) varrónő fog dolgozni. Egyre jobban igénylik a városiasabb szolgáltatásokat. Az a véleményem, hogy ahol van rá anyagi fedezet, nem szabad megvárni a lakosság igényeinek felébredését, elébe kell menni a rossz hangulatnak és a követelőzéseknek. Azzal is biztosan sokan egyetértenek, hogy a legtöbb ember csak azért nem igényel bizonyos szolgáltatásokat, mert nincsenek. Egy közgazdász ezt így mondaná: a szolgáltatások kínálata visszahat a keresletre. Vagyis kínálat hiányában fel sem merül az igény. Szívesen kísérném figyelemmel azt a kísérletet, amelynek keretében egy nagyközségben testkultúraszalont nyitnának. Biztos vagyok benne, hogy a lehetőség rövid idő múltán átalakítaná az ott élők életmódját. Sajnos tudom, erre nemhogy falun, de az ország harmadik legnagyobb városában sincs lehetőség. A valóságban a 8 millió csak alamizsna. Persze nehogy valaki azt higgye, hogy évente csak ennyit költünk a szolgáltatások fejlesztésére, mert a vállalatok és szövetkezetek — no persze amelyeknek van rá pénzük — minden évben vásárolnak egy-egy új gépet, vagy átalakítják az üzlethelyiségeiket, tehát fejlődnek. Csak egy baj van: nehezen tudnak lépést tartani a lakosság minőségi igényeinek növekedésével. Pedig az érthető, hogy az ember a pénzéért nemcsak valamit, hanem megfelelőt szeretne kapni. A teljességhez hozzátartozik, hogy sokszor bizony ennek a negatívumnak nem is az anyagi lehetőségek hiánya az okozója. Iván Gizella SZÁSZ ENDRE RAJZA A városokban évek óta biztos jele a tavasznak, ha az utcákon megjelennek a borítékossorsjegy-árusok. A járókelők megmosolyogják azokat, akik megkísértik szerencséjüket. Aztán egyszerre azon kapják magukat, hogy ők is bontogatják a szelvényeket. Nem nyernek, ha mégis, nemes egyszerűséggel eljátsszák, s önmagukon is derülve továbbállnak. Mert mi mindenre találunk vigaszt. Nincs szerencsénk a játékban, szerencsénk van valami másban. Az országutakon pedig megjelennek a kerékpárosok, nagyobb lett a forgalom. Az utak téli fagy kikezdte mélyedéseit javítják, foltozzák. A Debreceni Közúti Igazgatóság hajdúszoboszlói üzemmérnökségének dolgozói úgy nevezik magukat, hogy a kátyúzó brigád. Tagjai Nagy Gyula, Szőke Imre, Kardos Zoltán, Végh Zoltán, Serdült Sándor és Dótó János először emulziós keverékkel leöntik a mélyedéseket, majd meleg zúzalékkal terítik, végül hengerük, tömörítik. — Ez az erős tél nagyon tönkretette az utakat — mondja Nagy Gyula. — A fagy sok kárt okozott. — Egy ilyen hideg tél után az utak karbantartása is többe kerül, így van? — Igen, de sajnos, szűkös a keret, ezt elmondták a termelési tanácskozáson is. — Télen mit dolgoztak? — Hószolgálatosak voltunk, tisztítottuk az utakat, éjszaka, nappal, amikor kellett, ahogy kívánta az időjárás. Bizony jó néhányszor összefagytunk ezen a hosszú télen. — Akkor bizonyára már nagyon várták a tavaszt. — Igen, de ez még nem az igazi tavasz, hideg a szél. Mégis hozott örömöt, ezen a tavaszon született meg az első unokám: fiú. Elköszönök a kátyúzó brigádtól, megyek tovább. Az autóban aztán azon kezdek el gondolkozni, miért is volt olyan szokatlan ez a beszélgetés. Attól talán, hogy ott dübörgött a henger, találgatom, s alig hallottuk egymás szavát? Azt hiszem, ráhibáztam. Beszélgetőpartneremen kívül ugyanis a brigád tagjai nem hagyták abba a munkát, nem gyűltek körém, hanem tovább dolgoztak. Hideg ez a tavasz, fúj a szél, ha kiszállok az autóból, átjár, didergők. Mégis nyílik a természet, rá se hederít hidegre, szélre. Az út mentén aranyeső virágzik, a falusi házak portái előtt már porhanyósra gereblyézték az ágyúsokat, megmetszették a rózsabokrokat. Hajdúszováton, Szútor Lajos portáján a tavasznak számtalan bizonyítéka fogad. A kertben már el van veteményezve, s két kifeszített kötélen az idén először az udvarban szárad a mosott ruha. — Elfáradtam a mosásban — mondja Szútor néni —, ez a hetvenöt év, nem meg a télen nyolc hétig feküdtem ízületi gyulladásban. Mikor felkeltem, úgy kellett járni is megtanítani. Úgy éreztem, ezen a télen, hogy meghalt bennem minden öröm, minden szép utáni vágyakozás. — Majd meghozza ez a tavasz — mondja Szútor bácsi melegen. Aztán a tavaszról beszélgetünk. Szútor bácsi viszi a szót. — Tizenkét hold földünk volt, meg két kis tehén. Februárban már kimentünk a földekre, mert volt egy lapályos rész, ahol mindig megállt a víz, a hólé. Azt el kellett vezetni. Az apámtól azt tanultam, hogy nem akkor van tavasz, amikor a naptár mutatja, hanem amikor a természet ébred. Amikor az eperfa, meg az akácfa kezd kirügyezni, akkor van ideje a tengeri vetésének. Figyelni kell a földet is, felengedett-e már, művelhető-e. Akkor aztán befogtuk a két tehenet, később már lovakat vettünk és szántottunk, boronáltunk. — Amikor elvetette az árpát, meg a kukoricát — emlékezik Szútor néni —, megállt a föld végén, karba tette a kezét és mosolyogva, mintha csak a földhöz beszélne, azt mondta: jó munka esett rajtad. — így peregtek az évek, a tavaszok azóta is, munkával. Most már csak itt a kertben veteményezünk — mondja is, mutatja is Szútor bácsi, míg kísérnek végig az udvaron. Szútor néni meg a rózsáiról beszél, azt mondja, ha majd a rózsák kinyílnak, akkor lesz igazi tavasz. A Hajdúszovát—Debrecen közötti útra bizony ráférne a kátyúzás meg a felületkezelés. Sokan tudhatják ezt, rossz is, keskeny is az út, szembe jövő járművel szinte nem is találkozom. Talán ezért figyeltem fel arra a fiatalemberre, aki egy búzatábla szélén az árokpartot fürkészte zsákkal a kezében. Mit csinálhat — tűnődtem. Végül megálltam. Hamar kiderült, hogy hörcsöglyukakat keres és tőröket, csapdákat állít rájuk. — Ne írja le a nevem — mondja —, ha nem fontos. Nem azért, mintha szégyellném ezt a munkát, három családom van, a fizetés pedig nem olyan sok. Tudja ezt, ki így, ki úgy próbál segíteni magán. Ilyenkor délelőtt kirakom a tőröket, hajnalban pedig összeszedem. — És az eredmény? — Általában a kirakott tőrök felében ott van a hörcsög. Ilyenkor tavasszal jó ára van, a nagyobbakért 35—38 forintot, a kisebbekért 25 forintot fizetnek. — Mi a szabály? Én is eljöhetnék s lerakhatnék ilyen tőröket? — Igen, ha engedélyt kér a terület gazdájától. Nem akartam megkérdezni, hogy neki van-e en- gedélye. Feltételeztem, hogy igen, feltételeztem, hogy számára jól jött a tavasz. A Hajdúszoboszlói Álla,mi Gazdaság ebesi területtén színes tartálykocsik sorakoznak. Barna István 7 | brigádvezető és Kovács Lajos traktoros a kocsik | közelében állnak, és figyej lik a frissen művelt földön haladó munkagépet. — A kukorica alá vegyszerezünk — mondja Barnai István —, s talán két-háírom nap múlva elkezdjüka vetését is. — Egy órával ezelőtt, hallottam egy idős paraszt bácsitól, hogy akkor kell vetni a kukoricát, mikor azé akác, meg az eperfa rügyezik. Hogy van ez? — Én úgy tudom, akkor, amikor a kökény virágzik.— Vagy Szent György? A nap hetében — kapcsoló- dik a beszélgetésbe Kovács Lajos is. — Milyen ez a tavasz a mezőgazdaságban?-------— Nagyon rossz —— mondja a brigádvezető. — A télen nem volt sok csapadék, de volt hó. Csakhogy nem mint rendesen a naptól, hanem az esőtől következett be az olvadás. Ez nagyon megnyomta, tömörítette a földet. Még elmenőben hallom, amint mondják: az öregek azt tartották, hogy a márciusi esőt ki kell ásni a földből. Még megállok még éjfél pillanatra, végignézek a tájon, szép a határ rendje, zöldellnek a búzatáblák, s elnyújtózik a felszántott föld, feketén, várakozón. Hát tavasz van végre, ha I hideg és szeles, akkor is. I Ébred a természet és dől- I gozik az ember. Eltüntetni I a tél nyomait, együtt akar- I ják. Tatár Éva Tavaszkeresőben Szépen dolgozni Az új garázs a széphegyi ház udvarán tömbszerű, zömök építmény. Hossza négy és fél méter, szélessége majdnem négy. Leginkább azokra a román stílusú kápolnákra emlékeztet, amelyek a középkor népi templomépítészet hagyatékaiként itt-ott még ma is föllelhetők. Háromszoros szentségtörés, amit mondok, tudom. Egy mai garázst rokonságba hozni a román kori stílussal, ráadásul a román kor templomaival, és még nagyobb ráadásul a népi építészettel. Csakhogy a szentségtörést nem én követtem el, hanem Feri bácsi, aki tervrajz nélkül elgondolta és unokaöccsével, Sanyival felépítette a garázst. Gondoljunk arra, hogy a román kori kismesterek nemcsak kápolnát építettek, hanem istállót is, ugyancsak román stílusban, a mai kor istállója pedig mi más lehetne, mint a garázs. Gondoljunk arra is, hogy egy építmény stiláris összhatása független lehet a céltól, amelyet betölt. Az egyik híres kecskeméti épület akkor is hazai zsinagógaépítészet remeke, ha ma már egyáltalán nem vallási célokat szolgál. És gondoljunk arra, hogy népi építészeten nem kötelező csak a régmúlt hagyatékát, a falumúzeumok remekeit érteni; a népi építészet remeke lehet az is, amit ma épít valaki, vagy holnap, holnapután. Népi építészet az, amit a nép épít. Mint ahogy népviselet az, amit a nép visel; népdal az, amit a nép dalol. Amíg nép lesz — és miért ne lenne az idők végezetéig —, népművészet is lesz. Ezt a garázst pedig Feri bácsi és Sanyi építette — letagadhatatlanul a nép gyermeke, — ösztönös jó ízléssel. És egyáltalán nem ösztönös, hanem jól megtanult, tökéletesen begyakorolt, leleményekben gazdag mesterségbeli tudással. Voltaképp azért jó ránézni most erre a kis épületre, mert jó volt nézni, ahogyan ők építették. Nem valami rokonszenves szerep nézni, hogy mások dolgoznak. Vállaltam ezt az utálatos szerepet, mert mi mást tehet egy kézügyetlen újságíró, mint hogy megbámulja és megírja mások tetteit és mert csak nehezen tudtam elszakadni a látványtól, gyönyörűen dolgoztak. Gazdag irodalma és költészete van a munkának, ehhez képest én csak sután tudok beszélni arról az örömérzésről, amit a célszerű munkamozdulatok szépsége kínál. Még egy lapátolós sóder-cement keverésnek is költészete van. Annak az egyetlen, biztos villanásnak, amellyel a kőműveskalapács lesújt a téglára, hogy pontosan ott törjön el, ahol kell. Az arányérzéknek, amelylyel a meszes-homokos malter készül. A simítókanálnak, ahogy a téglasorra öntött harcsot szétkeni, s az oldalra lecsurgott fölösleget egyetlen mozdulattal nem lefelé, hanem fölfelé vakarja, hogy a kanálon maradjon, s ismét a helyére csapódjék. Az ujjak fogásának, amellyel tégla téglára kerül, és a gyöngéd ütésnek a téglán a kanál fanyelével vagy a kalapács fokával, hogy egy milliméter se hibádzzék. A talicskateher súlyelosztásának, és tolásánál a könnyec, nekifeszülésnek, amelyben folyamszabályozó és várostornyozó kubikosok évszázados munkatapasztalatai összegeződnek. A tetőszerkezet arányos kigondolásának, amelyhez nincs más személyi számítógép, csak egy collstok. Az ácsszekerce villanásainak, a kézi fűrésznek, ahogy beleharap a fába. A macskaügyességnek, amellyel Sanyi a ferdesíkú palatetőn mozgott, hogy a rögzítő palacsavarokat elhelyezze A fándlinak, ahogy belemerül a malterosládába, és vakolatot fröccsent a téglafalra. A simítókanál és jó simítódeszka gyöngéd suhanásainak, amelyektől egyenletessé simul a felfröccsent malter. És a nyírfaseprű ütő mozdulatainál, amelyek meszes kőport spriccelnek egyenletesen hófehérré varázsolva a tájba emelt zömök építményt. Ezek után persze valami tanulságfélének kellene következnie. Vagy erkölcsi intelemnek. Arról, hogy milyen sok a lelketlen, figyelmetlen, slendrián munka körülöttünk. És hogy milyen magasra juthatnánk pedig, ha szépen dolgoznánk. Ha törekednénk arra az örömre, amelyet semmi más, csak a jól végzett munka adhat. De én azt remélem, hogy ez amúgy is következik mindabból, amit elmondtam. Feri bácsi és Sanyi sokkal több van, mint gondolnánk; ha rosszul dolgoznak, nem is aző, akaratukon múlik, hanem munkafeltételeik és megbecsülésük hiányán. Erkölcsi intelem vagy dörgedelem azokat a körülményeket és személyeket illessen, amelyek és akik a hiányért felelősek. Amelyek és akik miatt oly ritkán mondhatják a Feri bácsik és a Sanyik munkájuk befejezésekor: „Most pedi húzzuk be az evezőket. Járni fogunk egy kicsit a vízen”, mint Örkény István egypercesében az író, Faragó Vilmos HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1981. ÁPRILIS 10.