Hajdú-Bihari Napló, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-21 / 118. szám

K­IÁLLÍTÁSI NAPLÓ Science fiction Csodálkozni semmin sem lehet manapság. Még a jó vagy rossz csodán sem. Úgy is értendő ez, hogy tágul és emelkedik a természetesség szintje. Természetesnek fo­gadjuk el a mesterségest is, sőt igen gyakran a mester­séges tölti be a természetes szerepét. Hol a határ? Min­den órában messzibb toló­dik. De nem is a határ fon­tos, hanem a mérték. Ez pe­dig mesterséges környezet és ember viszonyában keresen­dő. Hogy a mesterséges környezet, az eszközök vi­lága mennyiben szolgálja, illetve mennyiben gátolja az ember magasrendű tulaj­donságainak kibontakozá­sát. Egyedül ez a mérték fontos. Vajon érvényesül-e ez a mérték a science fiction művészetében? Miképp ér­vényesül, érvényesülhet? Szorosan véve a Science fic­tion a tudomány eredmé­nyeinek művészi általánosí­tása. Vállalt feladata sze­rint ragaszkodnia kell a tu­dományos hitelességhez, és élhet a művészet szabadsá­gával. Határ ez is, mérték ez is. Betartandó és ellen­őrizendő. Mit sem ér azon­ban ez a betartás és ellen­őrzés, ha nem igazodik a másik mértékhez, a fonto­sabbhoz, az ember magas­rendű tulajdonságainak szolgálatához. Vagyis a tu­dományos és a művészi hi­telesség is csak eszköz. Er­re utalt, ezt feszegette az előbbi kérdés. Nos, a science fiction végül követhet em­berpárti vagy emberellenes célt, és lehet belterjes, ön­célú is. Emberellenes, azaz embert alacsonyító áramla­ta nálunk még nem vert gyökeret, öncélú alkotásai­val azonban lépten-nyomon találkozhatunk. Itt és most a Valóságos határ az embe­ri, művészi teljességet cél­zó és az öncélú alkotások közt húzódik. Kivált a képzőművészet­ben. A science fiction kép­zőművészete két úton ha­lad. Egyik az önálló kife­jezésé, másik az irodalom­ból táplálkozó illusztrációé. Különbségüknél sokkal mé­lyebb a hasonlóságuk. Iga­zában az alakítás sajátos­ságát keresik. Hol és hogy őrizheti a science fiction a tárgyi, egyedi sajátosságot, mikor a művészet rég túl­lépett a puszta külső jellem­zésen? Chagall, Braque, Mondrian, Dali, Moore után van-e értelme a tárgyi, egyedi kötöttségeknek a fes­tészetben, grafikában, szob­rászatban? Márpedig a science fiction képzőművé­szete nem bújhat ki a bő­réből, nem mondhat le a tárgyi, egyedi sajátosságról. Ha erről lemond, elveszi tu­dományos hitelességét. Ha ezt elveszti, vállalkozásá­nak alapját teszi semmissé. Vagy művészi és emberi teljesség, vagy belterjesség és öncélúság? Szorító hely­zet. Lehet, hogy nem meg­oldhatatlan, de még megol­datlan. Ebben a helyzetben lát­hattuk Ámon Lászlót és Ga­dó Jánost is. Többnyire Science fiction elbeszélése­ket elevenítettek meg fest­ményeiken. Olyan alakokat, jeleneteket, tárgyakat, kör­nyezeti elemeket ábrázoltak, ahol a sajátosságot külső kö­töttség szabta, meg. Legjobb esetben ezért a jelenetek hi­bátlan szerkezeti fölépítésé­hez folyamodhattak. Ki­emelkedő darabjaikban az alakok, tárgyak, környezeti elemek pontos értelmezését gazdag hangulattal fokoz­ták. Ez volt a legtöbb, amit elértek, elérhettek. Vonala­ik és színeik meggyőzően frissek, érzékenyek, tudato­sak. Főleg részletezésre al­kalmasak, nem összefogla­lásra. Jellegzetesség ez per­sze, nem fogyatékosság. Ha Ámon László és Gadó Já­nos olykor mégis megelége­dett a pepecseléssel, az más­ból eredt. Megálltak az űr­ruhák, űrhajók, űrszerkeze­tek, űrbéli tájak érdekessé­génél. Belterjes, öncélú ér­dekességénél. De ez az ér­dekesség önmagában zsák­utca. Folytathatatlan. Szeretnénk hinni, hogy a két fiatal festő kitörhet mű­vészi teljesség, tárgyi kö­töttség, belterjes érdekesség halmozott ellentétéből. Meg­lehet persze, hogy nem is akarnak kitörni. Ez is, az is a science fiction művészeté­nek jövőjével függ össze. (Debreceni Vasutas Művelő­dési Ház) Ünnepelt a Forgórózsa A Forgórózsa táncegyüttes a legfiatalabb a debreceni néptánccsoportok közül, a na­pokban múlt megalakulásának ötödik eszten­deje. A műsoros ünnepi estre május 19-én, 19 órától került sor a Kölcsey Művelődési Köz­pont színháztermében, ahol dr. Gyarmati Kálmán, a megyei tanács elnökhelyettese köszöntötte a mintegy másfél száz tagot számláló együttest és a zenekart. Értékelte a rövid, ám eredményes múltat, a hozzáértő művészi tevékenységet. A Forgórózsa — az amatőr formáció a népművészetben jól ismert fiatalság- s élet­erő-szimbólumról kapta a nevét — a Biogal Gyógyszergyár és a Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem fenntartásában működik, s nemcsak anyagiak kötik az együttest az em­lített vállalathoz és oktatási intézmények­hez, a táncosok között akadnak Biogal-dol­­gozók, s egyetemi hallgatók is. A felnőttcsoportnak harminc, a két úttö­rőcsoportnak negyven-negyven, az ifjúsági csoportnak szintén negyven tagja van. A koreográfiák megtanulásán kívül elméleti oktatásban is részesülnek a táncosok, s kö­vetelmény velük szemben, hogy a munkahe­lyükön, iskolájukban is állják meg a helyü­ket. Az együttes a hazai megméretéseken az arany hármas minősítést érte el. Évente mintegy húsz alkalommal lépnek fel külön­böző művelődési házakban, vállalatok kul­túrtermeiben, iskolákban. Az öt év alatt a Szovjetunióban, Svájcban és Olaszországban is képviselhették a magyar néptánckultúrát. Hétfői, ünnepi estjükön vendégül látták a pápai Vadvirág néptánccsoportot s a debre­ceni Csűrdöngölő együttest. A nagy sikerű műsorban (a néptáncestek mindig telt ház előtt zajlanak!) Kiss József, Takács László, Foltin Jolán, Molnár István koreográfiáit láthatták a nézők. A művészeti vezető a Szatmári improvizációban feleségével (Kiss­­né Ádám Zsuzsa asszisztenssel) szintén szín­padra lépett. A Kiss-koreográfiákra nem a látványosságra törekvés, az energia maga­mutogatása jellemző, hanem az árnyaltság, a differenciáltság, s a hitelesség őrzése. (Oláh Tibor felvétele.) E. S. Nosztalgikus kerámiák Kivirágzott a magyar ke­rámia. Több értelemben. Sosem készült annyi és annyiféle belőle, mint a hetvenes évektől folyama­tosan. Izlésirányai közül pe­dig a dús, sőt túlzottan dús díszítés vitte, viszi el a pál­mát (a díszpálmát). Ha sok díszes kerámia készül, akkor sorban élesz­tik föl­­a hagyományokat. Meríteni kell valahonnan. De más is kell. Válogatni is kell, és a mához igazodni is kell. Bonyolultabb a dolog, ha valaki az alakos kerá­miához nyúl. A használati tárgy célszerűsége így vagy úgy, de meghatározza és megzabolázza a díszítést. Már az alakos díszítő kerá­mia formázásában ez a cél­szerűség nem működik. Cél­szerűsége igazában a díszí­tés maga. Sok is, kevés is. Ha úgy tetszik, aranyozott porcelánalma ezüstözött fölirattal, ha úgy tetszik, művészien jellemzett, tes­tetlen samott Éva-alak al­mával. Emez szobornak is számítható, amaz levélne­hezéknek sem elviselhető. Mindez azt bizonyítja, hogy az alakos díszítő kerámiá­ban az ízlés főszerepet ját­szik. Hát még ott, ahol ízlések átvételéről és átigazításáról van szó. Mint Kovács Évá­nál. Szakmai hozzáértésé­hez és igényességéhez nem fér kétség. Műveltsége szé­les körűnek látszik. Szem­léletében, indítékaiban rend­re fölfedezhető gyöngédség, humor, életszeretet, játékos­ság, fanyar irónia. Mind­ezek birtokában megteheti, meg is teszi, hogy végül min­dent mint díszítőelemet ke­zel. Egyalakos és többala­kos művei ezért válnak a legnemesebb díszítő kerá­miává. És ezért válik tar­talommá bennük az ízlés. Kovács Éva nem egyetlen ízlés híve, de a szertelen íz­léskeverésé sem. Vonzalma mintha a rokokóhoz és ro­mantikához hajlítaná, a polgári és népi változathoz egyaránt. Régiesen fodros, bodros, szalagos ruhákat és kalapokat, csigába sodródó hajkoszorúkat és lósörénye­ket teremt, a nők és a gyermekek szemét, arcát vi­rágformára mintázza. De a kecsesség, finomság, bájos­ság természetes vaskosság­­gal, bumfordisággal egészül ki. A természetességet erő­sítik a felület halvány, tom­pa fehérei, barnái is. Együtt van és hat tehát a tegnapot idéző nosztalgia, és a mához tapintatosan át­vezető természetesség. Per­sze, az ízlés értelmező szó­tárában ez végül nem a mát magyarázza, hanem a tegnapot szépíti. Baj volna ez? Nem ez a baj. Inkább az, hogy mind többen óhaj­tanak kizárólag ebből a kel­lemesen, lágyan, zsongítóan nosztalgikus nyelvezetű szó­tárból tanulni. De ez me­rőben más ügy. (Debreceni Medgyessy-terem) Székelyhídi Ágoston ORSZÁGOS SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ Vidéki színházak Budapesten Tizenegy vidéki színtársulat részvételével május 18-tól május 30-ig tart az immár hagyomá­nyosnak nevezhető országos szín­házi találkozó Budapesten. A vidéki társulatok budapesti vendégszereplését a Szegedi Nemzeti Színház társulata kezdte május 18-án a nagy sikert ara­tott Hair című rockoperával. Má­jus 19-én a szolnoki Szigligeti Színház vendégjátékában láthat­ták a nézők Déry Tibor A tanú című „gunyoros szomorújáté­kát”, május 20-án a győri Kisfa­ludy Színház előadásában Euripidész—Sartre—Illyés Trójai nők című tragédiáját. Május 21-én, ma mutatkozik be a veszprémi Petőfi Színház Goncsarov Hétköznapi történet című drámájával. Május 22-én David Rogers Tom Jones című színművét a kaposvári Csiky Gergely Színház mutatja be este 7 órai kezdettel a Vígszínházban. A debreceni Csokonai Színház fellépésére május 23-án, pénte­ken este 7 órakor kerül sor a Thália Színházban. A társulat Shakespeare Hamletját viszi a pesti közönség elé Gáli László rendezésében. A Szkéné Színpa­don május 24-én este 8 órakor a dunaújvárosi Bemutató Színpad előadása látható — Lars Norén Az éjszaka a nappal anyja című drámáját állították színpadra. Legközelebbi színházszomszé­dunk, a nyíregyházi Móricz Zsig­­mond Színház társulata május 26-án este 7 órakor mutatkozik be a Thália Színházban, Grillparzel Bancbanus című Bánk bán-történetével lépnek a közönség elé. Csehov Cseres­nyéskert című művével utazott az országos színházi találkozóra a Miskolci Nemzeti Színház, fel­lépésük május 27-én este 7 óra­kor lesz a Vígszínházban. A Pé­csi Nemzeti Színház május 29-én ugyancsak este 7 órakor lép a Pesti Színház Színpadára Hernádi G­yula Hagyaték című drámájá­val. A találkozót május 30-án békéscsabai Jókai Színház ven­dégjátéka zárja, Richard Nasch Az esőcsináló című színművét mutatják be este 7 órai kezdettel a Nemzeti Színházban. KÉPERNYŐ 1. MEGINT LINDA ATSYSpffiSsn s nl Miként a :n könyveknek, a siker-tévésorozatoknak is megvan a maguk végzete. Az történetesen, hogy indigót tesznek alá. Másolják. A­ népszerűség jogot ad rá, a si­ker menti (magyarázza?) az értéktelenséget. Ha például csak néző mivoltomban mondom a magamét, csupa jó jut eszembe az újra indult­­Linda első epizódjáról. Hatásos, ötletes, fordulatba, látványos, s változatlanul a „fordított” alapállás a vonzereje. Az történetesen, ahogyan a töré­keny rendőrnő egyre-másra elagyabugyálja a böhömnagy fickókat. Ez tetszik az embernek, erre csettint a nyelvé­vel. Úgy kell nekik. S pláne repes a boldogságtól, amikor a fejlett hímeknek azon testrészét célozza meg — el is találja —, amelyik a legérzékenyebb. Szóval Linda megint a nézettségre apellál. Nincs is más mércéje, nincs is más érdeme. Jobb híján ezt a gon­dolkodási­ okoskodást nevezzük „lindaságnak”, amely saj­nos nemcsak a szerzőket minősíti. A közízlést is. És úgy, hogy még eközben is mutat valamit ideáljaink ferdeségé­­ből. Az „antierőszak”-ból. Manapság nem véletlenül hódít a karate. Magyarul ezt önvédelmi sportnak nevezik, s minden bizonnyal szükség­szerűen. Ti. a világ „kikényszeríti” belőlünk a résenlé­­tet. Állandó harckészültségben kell lennünk, sohasem tudhatjuk, honnan s mikor esnek nekünk a zabolátlan indulatok. Ennyit a filozófiai háttérről. A sorozat szerzői is — Bernáth G. László, Coper András, Gát György, Polgár András, Rozgonyi Ádám (mennyien vannak) — tudják ezt, s meg is lovagolják. Igaz, csupa közhelyekkel szer­számozzák fel a közízlés paripáját, de hát ettől mutatós, ez hozza lázba az ügető környékét. Fogadni persze nem tanácsos, hiszen a mérkőzés mindig egyesélyes. A poron­don csak Linda marad, hogy a történet végeztével Caesarként utóiratozza magát: veni, vidi, vici. Már ti. a pici. (Mert, ha valaki nem tudná, magyarul ez annyit tesz: jöttem, láttam, győztem.) A sorozatnak, ha jól emlékszem, annak idején volt rendőrségi szakértője. Most is van. Bár ez sem befolyá­solja a szerzőket, hogy éljenek „alkotói szabadságukkal". A testület rovására. Ugyanis, ha azt a melléknevet, ame­lyet a gyerekek egymás nevének a tulajdonságaként szok­tak a falra pingálni, s rendszerint ly helyett j-vel, akkor a felsőfokot figyelembe véve, azt kell mondanom: soha ennyi rendőrt egy csomóban. És ez engem sért, ha nem is az én feladatom a szervezet presztízsét védeni. Ez így nem karikatúra, sőt nem is szatíra. Hitelrontás, hogy fi­noman fejezzem ki magamat, s még akkor is — vagy ép­pen azért —, ha vígjátéki a miliő, ami az ötletet kere­tezi. A gyilkosságot nem lehet ilyen kedélyesen felfogni, a nemi erőszakot olyan félvállról venni. S már csak azért se, mert nincs minden őrsön egy Linda, aki majd úgy mellesleg pontot tesz az ügy végére. Eredeti viszont Görbe Nóra játéka, s igazán vészjós­­lóak a küzdelem előtti vijjogásai. (A hideg szaladgál a hátamon.) Aranyosak a többiek is — Bodrogi, Pécsi Ildi­kó, Szerednyei Béla, Harsányi Gábor, Balázs Péter, de hát annyi sületlen általánosságot kell cipelniük, hogy már-már ripacsok. (Pardon, az egy másik magyar film, 21.35-kor kezdték vetíteni, amikor már túlvoltunk az édességen, a Tutti-fruttin is.) Az epizód címe — A tizennyolc karátos aranyhal — ne tévesszen meg senkit. A film koránt sincs annyi. Nem is arany. Sőt még sárgaréz se. Pedig abból már pipaku­pak is készül... 2. VÁLÁS Furcsa dolog nálunk a népszerűség. Valaki, mondjuk, ír két riportkönyvet, s ha az a szexről meg annak a kör­nyezetéről szól, az isten sem menti meg, hogy ki ne ki­áltsák a téma legavatottabb ismerőjének. Így történt ez Miskolczi Miklóssal is, mert mióta megjelent a Színlelni boldog szeretőt, meg a Hazudni hűséges hitvest, hát nincs termékenységi vita, amelyben ne főszereplőnek szerződ­tetnék. Az volt a legutóbbi Objektív adásban is, ahol egy szexológus társaságában a válásról vitatkoztak. (De ott voltak a könyvei is, finoman beúsztatva a címlapokat, hogy hadd legyen nyomatéka a műfajnak, no meg an­nak a képtelen ötletnek, miszerint Magyarországon hova­tovább esszéből is lehet színdarabot csinálni. Csak pikáns legyen.) A témakörben semmi új nem hangzott el, legfeljebb képileg is láthattuk, amit egyébként tudtunk: a válási Vészhelyzet a szocialista országokat sem kíméli. A bábru­hát az NDK-sok, a kubaiak, a lengyelek, a szovjetek éppúgy elszakítják, mint a magyarok. Az okok, a moti­vációk? Hasonlóak. A jelenség fölötti zavar? Ugyanaz. A megoldás, a recept? Egyként bizonytalan. Akkor? Lehet töprengeni, megmutatni, összehasonlítani, de hát attól a harmadik — a gyerek — ugyanúgy szenved. Azt mondják, az embert a szerelem humanizálta leg­inkább. Érzelmeiben. Ösztöneiben viszont megtartotta, megőrizte a lábraállás előtti periódust. Ha egyszerűsíteni akarnám a gondot, azt mondanám: a válás a kettős küz­delem eredményhirdetése. Bírói segédlettel. A vitában hangzott el a szellemes paradoxon: a bio­lógia a nőt, a bíróság a férfit bünteti. Egyik a másikért volna kárpótlás? Aligha. Maga a tény hordozza a nega­tív minőséget. Próbáljunk csak a fogalomhoz pozitív jel­zőt keresni: nem találunk. Az meg egyszerűen csődöt mond, ha a válás előzményeit feltételező érzelem — szerelem — tartozékait simítjuk hozzá. Mint például gyönyörű, szép, gyöngéd, megértő, szenvedélyes, hogy csak a sablonokat említsük. Érthető hát, ha a végére Szavaink is belefásulnak a kiábrándító ténybe. Két em­ber távolodik el egymástól, illő hát, hogy a lényeg szi­­káran magányos legyen. Vagy lehetne másképp is? 3. HALEK A nagy nevettető novelláiból Molnár György és Szi­lágyi András — az utóbbi a rendező is — írt filmet Rafinált bűnösök címmel. Hatásosan. A kissé lazára engedett történet jó érzékkel és érzékenységgel fedezte fel a svejki világot, halszemoptikával nyújtva és torz zítva a velünk és bennünk élő végleteket. Igaz, olykor szabadszájú ez a valóság, de sohasem trágár, s főleg nem alantas. Keserű és illúziótlan viszont, a korszak­nak tökéletes gúnyiratát hagyatékolva az utókorra. A néző ma is érti és értékeli Hasek művészetét. Fő­leg akkor, ha olyanok tolmácsolják, mint Törőcsik Ma­ri, Vajda László, Agárdi Gábor, Benedek Miklós, Bod­nár Erika, Dégi István, Kern András, Szacsvay László, Szirtes Ági, Pásztor Erzsi, Szilágyi Tibor, Tábori Nóra, Szombathy Gyula, s Koltai Róbert mindenekelőtt, akik egy groteszk világ megannyi furcsaságát és mégis meg­rendítő tragikumát sűrítik fájdalmas fintorokba. Mert nevetve — és nevettetve — legnehezebb, de leghálásabb is megmondani az igazat. Bod­a István ilAJDO-BlHARI NAPLÓ - IMS. MÁJUS «. ^-jj

Next