Hajdú-Bihari Napló, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-02 / 27. szám

XI. országos békekonferencia (Folytatás az 1. oldalról) a természetes, hogy a hazai békemozgalom keresi a kap­csolatot és a közös cselekvé­si területet minden olyan háborúellenes csoportosu­lással, amelyikkel valami­lyen formában együtt tud működni az enyhülés és a leszerelés érdekében. De nemcsak a szervezett béke­megmozdulások, kétoldalú, többoldalú tanácskozások segítik a Magyar Szocialista Munkáspárt és a kormány külkapcsolatainak építését,, hanem az állampolgárok egyéni és­­ kisebb-nagyobb csoportokban kifejtett „bé­kediplomáciája” is. Szólt arról is, hogy Ma­gyarországon nemcsak a kü­lönböző foglalkozású, hanem az eltérő világnézetet valló emberek egyetértésére is számíthat a békemozgalom, így a magyar egyházak a nemzet és az emberiség sorsáért érzett felelősségtől vezérelve segítik békepoliti­kánkat. — E tanácskozásra készü­lődve — időnként kicsit meghatódva — olvastam azokat a leveleket, amelyeket az ország minden pontjáról küldtek ipari munkások, nyugdíjasok, tanyasi gyere­kek az OBT felhívására. Nagy felelősségérzettel fej­tették ki gondolataikat jele­nünkről és a jövőnket fe­nyegető veszélyekről, s a béke ügyét egyikük sem vá­lasztotta el a hazai felada­tok megoldásától, sőt többen úgy vélik: itthoni dolgaink rendbetétele a legfontosabb kötelességünk.­­ A szocialista országok békemozgalmait gyakran éri az a vád, hogy könnyű a dolguk, hiszen nem kell mást tenniük, mint támogat­niuk kormányuk politikáját. Erre büszkék lehetünk, hi­szen az egész emberiségért felelősséget érző békepoliti­­kát kötelessége is támogat­ni minden józanul gondolko­dó, jóérzésű embernek — hangsúlyozta befejezésül Csehák Judit. Az ülésen többen szóltak arról, hogy a nemzetközi kulturális kapcsolatok is ha­tékonyan szolgálhatják a béke ügyét. A kultúrának a nemzeteket egymáshoz közel hozó szerepére, a békés egy­más mellett élés gyakorla­tának erősítésére hívta fel a közvélemény figyelmét a budapesti kulturális fórum is. Az utóbbi két év szovjet békeoffenzívája tanúbizony­ságul szolgál arra, hogy van esély a helsinki folyamat to­vábbvitelére — hangoztatták mások, utalva a sokszínű, mindinkább kiszélesedő nyu­gat-európai békemozgalmak­ra, s hozzátették: a kelet— nyugati együttműködés to­vábbi szélesítésére van szük­ség a tartós béke érdekében. Miként Major László újság­író fogalmazott: az európai kontinens politikailag meg­osztott, ugyanakkor nélkü­lözhetetlen a különböző tár­sadalmi berendezkedésű or­szágok összefogása a nukleá­ris háború elhárításáért, mert az egész emberiséget fenyegető veszély oszthatat­lan. A gazdaság és a béke ösz­­szefüggéseit elemezve többen rámutattak: az egész vilá­got sújtó megoldatlan gaz­dasági kérdések — köztük az eladósodás, a világkeres­kedelem stagnálása, a nö­vekvő protekcionizmus — veszélyeztetik az államok közötti békés kapcsolatokat is. Különösen súlyos követ­kezményekkel jár a fegyver­kezési verseny fokozódása. Ez egyrészt fenyegeti a nor­mális politikai kontaktusok fenntartását, másrészt továb­bi terheket ró a gazdasági nehézségekkel küzdő orszá­gokra. Dobozi István, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének tudományos osz­tályvezetője figyelmeztet ar­ra, milyen nagy veszélyeket rejt magában egyes imperia­lista köröknek az a törekvé­se, hogy a fegyverkezési haj­szát a szocialista országok gazdasági „kifárasztására” használják fel. A vitában számos értel­miségi — a szellemi munka, az alkotó művészetek külön­böző területein tevékenyke­dő aktivista — fejtette ki véleményét. Közöttük Keré­­nyi József Ybl-díjas építész, aki rámutatott: az egyén az­zal is hozzájárul a béke ügyéhez, ha a saját szakmá­jában tisztességgel végzi munkáját. A lelkiismeretes termelő, illetve alkotó mun­ka hazánk nemzetközi elis­merésének is záloga. Java­solta: a Mérnökök a békéért mozgalom kedvező tapaszta­lataira építve hozzanak lét­re a műszaki értelmiségiek­nek cselekvési teret kínáló békebizottságot. Cseres Ti­bor író, a Magyar Írók Szö­vetségének elnöke, utalva a szövetség — mint mondotta — válságos helyzetére, rá­mutatott: a magyar írók legtöbbje magáénak vallja a békemozgalom szándékait, s részt kíván venni e törek­vések megvalósításában. Többen hangsúlyozták a vi­tában, hogy a pedagógusok számára a békére nevelés aktív, felelős magatartást je­lent — ennek fontosságát emelte ki Vastagh­ Zoltán tanszékvezető egyetemi ta­nár is. Tóth Károly református püspök, a Keresztyén Béke­­konferencia elnöke a hívők természetes békeakaratáról beszélt. Mint elmondta, a kereszténység tanításaiban központi helyet foglal el a béke óhaja, s ennek szelle­mében a keresztények hi­­tükből fakadó elkötelezett­séggel munkálkodnak a bé­ke ügyén. A békemozgalom és a hívő emberek közös céljait emelte ki Bíró Imre kanonok is. A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség az Or­szágos Béketanáccsal kiala­kított eredményes együtt­működés folytatásaként to­vábbra is részt vállal az ör­vendetesen fejlődő ifjúsági békeközösségek tevékenysé­gének támogatásában, ori­entálásában — hangoztatta felszólalásában Em­őd Péter, a KISZ KB titkára. A KISZ támogatásával működő if­júsági békecsoportok tevé­kenysége új lehetőséget kí­nál a fiatalok közösségi­közéleti aktivitása számára, s ezzel hozzájárul a béke­mozgalom megújulásához is. Ugyanakkor a KISZ ak­tív részvételre törekszik a nemzetközi ifjúsági mozga­lom fórumain, s az egysé­ges magyar békemozgalom részeként önálló akciókkal is kapcsolódik hazánkban a közös munkához — mondot­ta. Beszámolt arról is, hogy az ifjúsági mozgalom az el­következő hónapokban a po­litikai munka olyan új for­máit igyekszik meghonosí­tani, amelyek a társadal­munk előtt álló legfonto­sabb tennivalókra, gazdasá­gunk teljesítőképességének növelésére irányítják a fia­talok figyelmét, s egyben felkészítenek a társadalmi programunk megvalósításá­val együtt járó konfliktusok feloldására is. Balogh András, az OBT elnökhelyettese felszólalásá­ban utalt arra, hogy Ma­gyarországon nincsenek atomfegyverek. Javasolta, hogy hazánk őrizze meg ezt a státusát. Ugyanakkor — tette hozzá — világosan kell látni azt is, hogy ez nem je­lent teljes garanciát a biz­tonságra. Olyan Európát, olyan világot kell megte­remteni, amely mindenütt mentes az atomfegyverektől. Emlékeztetett az atom­fegyvermentes övezetek lét­rehozásával kapcsolatos el­képzelésekre, arra, hogy kü­lönböző konkrét tervek is születtek, például a balkáni, az északi övezetről. Indít­ványozta, hogy olyan atom­fegyvermentes övezet tervé­nek kimunkálásáról kezdje­nek tanácskozást a szakér­tők Magyarországon, amely a közép-európai térségre ki­terjedően hazánkat is ma­gában foglalná. Javasolta továbbá, hogy a magyar békemozgalom áll­jon ki a katonai tömbök nélküli Európa gondolata mellett, összhangban a Var­sói Szerződés Politikai Ta­nácskozó testületének bu­dapesti ülésén is megfogal­mazott törekvéssel. Az, hogy a kontinensen a társadal­mi-politikai különbségek nyilván még hosszú időn keresztül fennmaradnak, nem indokolja, hogy a ka­tonai tömbök is létezzenek — mondotta. Végezetül felvetette, hogy a magyar békemozgalom az állami szervekkel együtt­működve segítse elő olyan megállapodás létrejöttét bi­zonyos nyugat-európai álla­mok és Magyarország kö­zött, amely megtiltaná a ve­gyi fegyverek gyártását és tárolását az illető országok­ban. Tanácskozás munkabizottságokban A délelőtti plenáris ülést követően a békekonferencia küldöttei nyolc munkabi­zottságban tanácskoztak. A szekciókban élénk vita, tar­talmas eszmecsere folyt; összesen 154-en kaptak szót. A gazdaság, a béke és a nemzetközi együttműködés kérdéseivel foglalkozó mun­kabizottságban a világgaz­daság globális problémáinak áttekintése mellett a felszó­lalók foglalkoztak az üze­mekben folyó békemunká­val is, s szót ejtettek arról: adottságaink jobb kihaszná­lásával miként oldhatók meg a társadalmunk előtt álló tennivalók. A bizton­ság és a leszerelés időszerű kérdéseit elemző szekcióban hangsúlyozták, hogy nem ki­elégítő a közvélemény tá­jékoztatása a leszereléssel összefüggő problémákról Többen szóvá tették: na­gyobb figyelmet kell fordí­tani arra, hogy az emberek megismerjék és megértsék a szocialista országok béke­kezdeményezéseit. Különösen élénk vita bon­takozott ki az ifjúsági szek­cióban, ahol a résztvevők javasolták, hogy a béke­mozgalom aktivistái nyári táborokban folytassák az eszmecserét. Indítványozták egy nemzetközi vitatábor megszervezését is. A tudósok, az írók és a művészek munkacsoportjá­ban a felszólalók felvetet­ték: az Országos Béketa­nács fordítson nagyobb fi­gyelmet a fiatal értelmisé­giek­ kezdeményezéseire, s tegye rendszeressé a mosta­nihoz hasonló találkozókat. Az újságírók munkacsoport­jában javaslat hangzott el arra vonatkozóan, hogy az OBT foglaljon állást a világ válságkörzeteiben dolgozó kollégáik fokozott védelmé­vel kapcsolatban. Indítvá­nyozták: az újságírók béke­klubja teremtsen kapcsola­tot más országok hasonló közösségeivel is. A fejlődés, béke, szolidaritás elnevezésű munkabizottságban a részt­vevők javasolták a többi között, hogy a jövőben szer­vezzenek a fejlődés általá­nos kérdéseit megvitató nyári egyetemeket. Egyebek mellett szó volt ar­ról a tervezett kiadványról — ötletgyűjteményről —, amely módszertani segítsé­get nyújt a pedagógusok­nak ahhoz, hogy az egyes tantárgyakon belül miként foglalkozzanak a békére ne­veléssel. Többen úgy véle­kedtek, hogy a szabadidős tevékenységek szervezésébe a pedagógusokon kívül be kell vonni a népművelőket, s természetesen mindenek­előtt a szülőket. A békére nevelés alapvető feltétele — emelték ki a felszólalók — a megfelelő kontaktus a gyerekekkel. A békemozga­lom időszerű kérdéseivel foglalkozó munkabizottság­ban kezdeményezték a jo­gászok a békéért mozgalom elindítását is. Valamennyi szekcióban részt vettek­­— a konferen­cia nyitottsága jegyében — az érdeklődők is, legtöbben az ifjúsági munkacsoport ülésén. A XI. országos békekon­ferencia este plenáris ülés­sel fejezte be munkáját. A tanácskozás tapasztalatait Barabás Miklós foglalta ösz­­sze. A küldöttek állásfogla­lást fogadtak el a békemoz­galom szerepéről és további feladatairól. A békekonferencia Szta­­nyik B. László zárszavával ért véget. (MTI) A HÉTEN TÖRTÉNT SEMMI ÚJ? Nemcsak Hajdú-Biharban, de az egész or­szágban, üzemekben, intézményekben, em­berek ezrei vitatkoztak a múlt héten. Vi­tatkoztak a munkásgyűlések és összevont pártnapok előtt arról, hogy mit kérdezze­nek az előadóktól. Vitatkoztak a munkás­gyűlések után arról, hogy milyen volt a tá­jékoztatás, mennyire kaptak választ kérdé­seikre, mit kell ezentúl jobban tenniük. Szűkebb pátriánkban is megfordultak or­szágos politikai szervek vezetői, s a megyé­ben élő és tevékenykedő kommunista veze­tők is sok üzembe, intézménybe jutottak el. Közvetíteni a legfontosabb tennivalókat, őszintén beszámolni az ország helyzetéről, segítséget kérni az eddiginél jobb és több munkához. Egyik nagyüzemünk brigádvezetője fo­galmazta meg — kissé sarkosan — vélemé­nyét néhány nappal az üzemében megtar­tott munkásgyűlés után. Semmi újat nem hallottunk, mondta, de az eddigi helyzet részletesebb elemzését megkaptuk. A sző­kebb társaságban, ahol ez elhangzott, ha­marosan vita keletkezett. Többen vélemé­nyüket úgy summázták: az a jó, ha semmi újat nem mondanak az előadók. Az újat ugyanis brigádvezető ismerősöm, de sokan mások is úgy értelmezik: valamiféle köz­ponti csodaszerre lenne szükség. A csodaszerre várás helyett egyszerűen dolgozni kell, dolgozni kellene. Talán emlé­kezhetnek néhányan arra, hogy néhány hó­nappal ezelőtt rövidke jegyzetet írtam jó tízesztendős tapasztalataimról. A megye kü­lönböző üzemeiben, intézményeiben elég gyakran megfordulok, s a találkozások al­kalmával esetenként több tucat emberrel van lehetőségem beszélgetni, vitatkozni, eszmét cserélni többek között a gazdasági munka időszerű kérdéseiről. Amikor arra fordul a beszélgetés, hogy megvitassuk: tudnának-e az emberek töb­bet dolgozni, mindig egy képzeletbeli játé­kot javaslok. Tételezzük fel, hogy minden tíz ember közül egyet véletlenszerűen kiválasztunk. Ezt az egy kollégát másutt elhelyezzük. A tulajdonképpeni feladat az, hogy a kilenc ember el tudná-e végezni tartósan a tíz ember korábbi munkáját, ha az illető bérét szétosztják kilencőjük között. Az elmúlt években sehol, egyetlenegy üzemben sem jelentkezett egyetlen dolgozó sem. Amikor újabb ember kivételét javaslom, a játékszabályok változatlanok. Maradnak nyolcan a korábbi tíz munkahelyen, el kell végezni az eltávozott két ember munkáját, de a két ember bérét a nyolc ember meg­kapja. Kilenc esztendeig ebben az esetben sem volt egyetlenegy olyan hajdú-bihari dolgozó sem, aki azt mondta volna: ezt nem lehet megcsinálni. A múlt esztendő vé­gén Hajdúszoboszlón, a megyei KISZ-bi­­zottság politikai képzési központjában vol­tam egy hasonló beszélgetésen, amelyen a Biogal Gyógyszergyár KISZ-esei vettek részt. Itt fordult elő első alkalommal, hogy a jelen levő mintegy negyven fiatal közül kettő azt mondta: nem biztos, hogy ez ná­luk megvalósítható, tartósan. A megye többi üzemeiben, intézményei­ben két-három arányt tartottak és tarta­nak reálisnak. Azaz tíz ember közül hét is el tudná végezni a munkát. Természetesen a reális kép érdekében mindenütt azzal a feltétellel, hogy az emberek bérét az ott­­maradók megkapják. Van tehát tartalék, mindenki tudna többet és jobban dolgozni. A pártnapok és munkásgyűlések végső summázata ugyanez. Természetes, hogy min­den kérdésre nem kaptak, nem is kaphat­tak választ az érdeklődők. De az az össz­kép mindenütt kialakult: az eddiginél töb­bet kell dolgozni, hiszen eddig jobban él­tünk, mint ahogyan dolgoztunk. Ezentúl sokkal jobban kell dolgozni, ha ugyanígy szeretnénk élni. Hajdú István ­Akikkel találkoztunk „Nekem elég egyszer szólni" Bizony nehe­zen szánja rá magát az em­ber, hogy a fogorvoshoz menjen. Nem­rég mégis könnyű szívvel léptem be Debrecenben a Béke úti ren­delő ajtaján. Igaz, nem saj­gótt a fogam, és nem is volt bedagadva a fél arcom. A váróban ujja­kat tördelő ti­nédzserek, gyakran az órájukra pil­lantó középko­rúak és egy — talán feszült­ségét csillapí­tandó — sokat fecsegő idő­sebb hölgy foglaltak helyet. — Dr. Csömör Benőt ke­resem — mondom a kon­zerváló feliratú szobából ki­lépő asszisztensnőnek, de válasz helyett a következő pillanatban a fiatalos kül­sejű, sportos alkatú doktor keze nyúl felém bemutat­­kozólag. Némi türelmet kér, gyorsan „rendet rak” egy páciens szájában, majd int, s a szomszédos helyiségben leülünk beszélgetni. — Hajdúszoboszlón lak­tunk — kezdi dr. Csömör Benő. — Édesapám a fürdő főorvosa, édesanyám pedig fogorvos volt. Naphosszat nyüzsögtem körülöttük a rendelőben, így aztán nem csoda, hogy nem esett mesz­­sze az alma a fájától. Rá­adásul a feleségem is kol­léga, az Alföldi Nyomda üzemorvosa. — ön azon kevesek közé tartozik, akik elmondhat­ják, hogy félszáz alkalom­­­mal adtak vért. Hogyan ke­rült kapcsolatba a mozga­lommal ? — Az egyetem „hozott be” Debrecenbe. Elsőéves voltam, amikor a kollé­giumban vagy ötven hall­gatótársammal együtt je­lentkeztünk a kiszállásos véradáson. Azóta rendsze­resen, évente két-három al­kalommal megfordulok a vérellátóban. A végzés után, katonakoromban Bu­dapesten az Országos Vér­ellátó Központban közelebb­ről is megismerkedhettem a speciális vérkészítmények­kel, azok fontosságával. Az ott szerzett benyomások, ta­pasztalatok is alakították ars poeticámat, miszerint: inkább én adjak százszor, mint hogy egyszer kapjak! Hat esztendeig — 1976 és 1981 között — Kabára jár­tam dolgozni. Véradáskor a két körzeti orvos, a gyógy­szerész meg én nyitottuk meg a sort, s ezen felbuz­dulva seregnyien követtek bennünket. A legemlékeze­tesebb dátum számomra 1986. augusztus 25-e, ugyan­is azon a napon adtam öt­venedszer vért. — Sokak számára bizo­nyára ismeretlen, hogyan is történik a véradás. Kérem, mesélje el. — A vérellátóban alapos orvosi vizsgálat után egy kémcsőnyi vért vesznek, amit szintén tüzetesen megvizsgálnak. Ha minden rendben, vagyis nem merül fel kizáró körülmény, akkor a donor elfogyaszthat egy csésze teát az előkészítőben. Ezt követően pedig választ­­hat, melyik kezéből kéri a „csapolást”. Én rendszerint négy deci vért adok, ami ideális mennyiség. — A vérveszteségtől so­sem lett rosszul? — Nem, sőt általában pár óra múlva még fittebbnek érzem magam. Igaz, más­nap kicsit aluszékonyabb, fáradtabb vagyok, de meg­éri. Egyébként szó sincs vérveszteségről, hisz valaki­nek ez az életet jelentheti. Már többször kaptam kö­szönő képeslapot. Legutóbb például egy kislánytól. Ilyenkor valósággal megme­legedik az ember szíve. Gyakran előfordul, hogy egy műtéthez sürgősen nagy mennyiségű vér szükséges, s gyorsan összetoborozzák a megfelelő vércsoportú dono­rokat. Az én vércsoportom „közönséges” , pozitív, de nem ez a lényeg. Bármikor hívnak, azonnal megyek. A központban tudják, hogy ne­kem elég egyszer szólni, is­mernek, mint a rossz pénzt. Dr. Csömör Benő elmond­ta, hogy szabad idejében zenét hallgat. Gimnazista lánya és fia örömére ő is a pop és rock szerelmese. Gazdagodó lemez- és kazet­tagyűjteménye biztosíték a szórakozásra. Megemlítette, hogy rendszeresen súlyzó­zik: „kell az erő egy-egy fránya fog kihúzásakor”. A negyvenkét esztendős orvos naponta harminc­negyven beteget lát el. Húz­za, fúrja, tömi, csiszolja, pó­tolja a fogakat, hidakat épít, s büszke lehet arra, hogy vére is valódi híd. Híd, amely az élethez ve­zet Kiripolszky Ta." HAJDO-aiHARJ NAPfcu — IN’. rtBftUAR ^

Next