Hajdú-Bihari Napló, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-02 / 51. szám

Példázat a hétköznapi hazafiság természetéről Idestova harminc éve le­het, hogy egy téli délelőttöt­ Pröhle Jenő tanár úr meg­ismertetett a gimnáziumi könyvtár kincseivel. Kézben tarthattam a Bánk bán első kiadását, láttam Széchenyi István keze írását a Hitel egy példányán, a „Sopronyi Ágostai Vallású Lyceum­­nak” ajánlotta művét. A soproni Berzsenyi-gimná­zium akkor emlékezett meg alapításának négyszázadik évfordulójáról, s amennyire vissza tudok emlékezni, a feledhetetlen Csatkai Bandi bácsi, a múzeumigazgató és mindentudó történész ajánl­hatta a könyvtárlátogatást, mintegy azt sugallván: mi­előtt ifjú hírlapíróhoz illőn lelkesedni kezdenék egy ilyen nagy múltú iskoláról, helyes, ha a részleteket is megismerem. Hogy ebben a közösségben Petőfi már éle­tében nagy költő volt, hogy két esztendővel megszületé­se után itt már énekelték a Himnuszt, és egyáltalán nem véletlen, hogy Berzse­nyi Dániel itt lett magyar költővé. Ez a könyvtár is tette. „A szűkösen világított olvasóteremben friss levegő csapott az arcunkba, fény­csóvák gyúltak fel, távlatok nyíltak meg a szemünk előtt, amint önfeledten hab­zsoltuk a szépség és igazság igéit" — Zsirai Miklóst, a finnugor nyelvtudomány vi­lághírű művelőjét, ugyan­csak a líceum egykori ta­nítványát idézem. Ki mindenki nem tanult ebben a spproni iskolában! Domanovszky Endre, a fes­tő, Eötvös Károly, az író, Gombocz Zoltán, a nyel­vész, Ihász Dániel, Kossuth titkára, Kánya Kálmán, egykori külügyminiszter, Lehr Albert, Arany János legjobb kommentátora, az­tán Petőfi társai közül: Or­­lai Petrich Soma és Pákh Albert, a magyar újságírás egyik úttörője, Ráth Má­tyás ... Itt tanult a szlovák Dusán Makovicky, akit úgy ismert meg a világ, mint Tolsztoj háziorvosát, aki utolsó útjára is elkísérte az írót. Tolsztojjal töltött évei­ről terjedelmes naplójában számolt be, amelyet oroszul írt, de időnként — rendkí­vül bizalmas közlések ese­tén — a magyar nyelvet hívta segítségül. Ilyenkor Sopronra is emlékezhetett. Ez az iskola egy olyan városban keletkezett, amely­nek polgársága alapvetően német eredetű volt. Bécs közelsége meghatározta kul­túráját, szellemi életét, a környékén élő horvátok, szlovákok pedig jól érzékel­hetően hatottak a közösség­re. Mindezek tények. Mint ahogyan az is tény, hogy ez a város a magyar kultúra egyik végvára lett, s ko­rántsem csak földrajzi hely­zete folytán, hogy ez volt és most is ez a magyar nyelvterület­­ legnyugatibb városa. Tudatos választás ereje tette a leghűségesebb várossá, az a progresszív polgári magatartás, ame­lyet — többek között, de minden bizonnyal az első sorban — ez az iskola, a soproni líceum is segített el­sajátítani. Hiszen nem az ósdi, a konzervatív, a reak­ciós magyarság fészke és mentsvára volt Sopron. Kis János szuperintendens uram, akit ugyan megalapozatla­nul helyezett Kölcsey Ber­zsenyi fölé költői rangját tekintve, de kétségtelen, hogy Kazinczy és a refor­mok melletti kiállásával a haladás egyik élharcosa volt, nem véletlenül lehetett itt szellemi erővé, döntő erővé. És Petőfi mellett vok­soltak a soproni diákok, nem pedig hajdanán népszerűbb kortársai, mondjuk Pompé­­ry János vagy Kuthy Lajos mellett. És századunk har­mincas éveiben is a Már­ciusi Front mozgalma kelt , visszhangot, s nem pedig a Volksbund, illetve magyar megfelelői. Persze,­emezek­nek is voltak hívei, sajnos, nem kis számban, de a jö­vőnek elkötelezetten nem ők dolgoztak. Nem ők tudták, hogy mi az igazi hazaszere­tet, hanem azok, akik Ve­res Pétert, Darvas Józsefet hívták meg, hogy tőlük, az ő szavaikból ismerjék meg az igazságot, a vállalt ma­gyarság valós érdekeit. Azért is eszembe juthatott ez a réges-régi emlék, mer a Tankönyvkiadó egy re­mek tanulmánykötetben (A soproni líceum) idézi az is­kola történetét. De azt is hiszem, hogy példázat ereje ez az iskolatörténet. A kor­szerű hazafiság egyik jó példatára lehet. Mert az a véleményem hogy mostanság túlságosan sokat beszélünk általában a magyarságtudatról, a haza­fiasságról, a hazafiság és az internacionalizmus igényes belső kapcsolatáról. Sokat szeretik meglehetősen erős hangon (és fölöttébb gyen­ge érvekkel) a magyarság­­tudat­, a hazához való kötő­dés zavarait és csak zava­rait szóvá tenni. Kizárólag arra figyelni, hogy a ma­gyarságtudatnak az utóbb három évtizedben végbe­ment gyökeres átalakulást során zavarok is támadtak (az lett volna a csoda, ha nem támadnak egy ilyen méretű változásban), s köz­ben figyelmen kívül hagy­ják magának a változásnál» lényegét. Nosztalgiával telí­tett ez a kritika, egy olyan társadalmi modell erkölcs szokásait igyekszik — mes­terséges légzéssel — új élet­re kelteni, amely a gazdasá­gi fejlődés következtében visszavonhatatlanul eltűnt , a nosztalgiától elhomá­lyosított szemek — a leg­többször kétségtelen jó szándékkal — nem veszi­ észre, hogy a múltban a magyarságtudatnak nem­csak azok az elemei voltak meg, amelyekre ma építkez­ni szeretnének (kezdve a szegénység romantikájától befejezve az „egyedül va­gyunk" tragikumáig), hanem azok a jellegzetességek is amelyekre ez az új magyar­ságtudat most, a valóságban épül. A nosztalgia mellett az is oka lehet ennek a té­vesztett helyzetértékelésnek hogy vitáinkban, elmélkedé­seinkben előszeretettel mel­lőzik sokan a tényeket. A soproni líceum évszáza­dai például azt a fejlődést is példázzák, hogy miként lesz a védekező jellegű ma­gyarságtudat — építő jelle­gűvé. A birodalmi főváros nyomasztó fölénye fokozato­san előnnyé változott. Bizo­nyára a kereskedő és iparos polgárság gazdasági érdekei kényszerítették ki, hogy a nemzeti lét törésvonalán dolgozó város ne az ellen­tétekre építve a bezárkózás,­­ sértődött konzervativiz­mus alternatíváját válasz­­sza, hanem az egyetemes haladás lehetőségeit aknáz­ta ki. Bizonyára minden soproni polgár, minden sop­roni diák tudta, hogy vallá­sának, a lutheranizmusnak a Habsburgok mily ádáz el­­enfelei, nem lehetett titok előttük, hogy a Habsburg­­Birodalom gyarmati létre­ívánja kárhoztatni Ma­gyarországot, és azt napon­­ta érzékelhették, hogy a nem magyar nyelvek árad­a­t­a miként keríti hatalmába a várost. A gondolkodó fők mégsem a bezárkózás mel­­ett döntöttek, mégsem a gyors, német irányú asszi­miláció útját választották. Az evangélikus toleranciát­­ emberi türelemként ér­­elmezték, a nyelveket meg­tanulták, a kultúrákat a vá­­■os építőanyagává szelídt­­ették, a gazdasági nyomást pedig nyitottsággal és szor­galmas munkával igyekez­­ek semlegesíteni. Az or­szág, a város érdekeit a vi­­ágtendenciákkal egyeztet­ték. Bécs nemcsak nyomász­­ó fölényt jelentett, hanem Európát is, a világra nyit­tató ablakot is. Könnyű észlelni, hogy eb­ben az évszázadok során ki­­alakult magatartásban (ko­­ántsem valamiféle csupán l­egendákban létező „sopro­­ni lélek” titokzatos munká­inak következményeként, hanem pontosan kimutatha­­ó gazdasági és történelmi flyamatok hatására) a szl­­árd alapelvek mellett rend­kívül fontos szerepet játszik az alkalmazkodás a kor igé­­nyeihez. Nem a behódolás, hanem az okos elemzéssel kikövetkeztetett járható út. "Nem a merev ragaszkodás, hanem a variációk felkuta­­ása a jellemzője ennek a magyarságtudatnak. Annak­­ tudatosítása, hogy a ma­­gyarság érdekei sokirá­­nyúak, a lehetőségek pedig szűkösebbek, de sohasem szűkíthetők le egyetlen útra, netán ösvényre. Ez a tartás vonzotta német nemzetiségű honfitársainkat, kezdve Frankenburg Adolftól egé­szen a századunkig, mond­juk a kitűnő emlékezetű Becht Rezsőig, azokat is, akik zsidó vallásukban való identitásukat nem — mond­juk — a cionizmusban, ha­nem a magyarság szoros vállalásában találták meg, mint Papp Károly, és azo­kat a szlovákokat (Mako­vicky mellett Martin Kuku­­cint említhetem, a klasszi­kus írót, az ő emléktáblája ugyancsak ott van a gimná­zium falán), akik ebben a légkörben vállalhatták nem­zetüket. A nyitott magyarságtudat iskolája is volt ez a líceum. Így nevelte diákjait, így nevelte a várost. Így hatott az iskolára a város, azaz maga az élet. Szükséges-e ezek után még a tanulságot is ideír­nom? Hogy azt hiszem, ez a nyitottság nélkülözhetetlen magyarságtudatunkhoz ma­napság is? Hogy akkor lesz veszélyben hazánkhoz való kötődésünk, ha elfeledke­zünk a világról, ha csak a körülmények szorítását érzé­keljük, s nem azt is, hogy a valóság mindig új kihívá­saiban új lehetőségeket is kínál? A nagy igazságok mellett ezért érdemes a hétközna­pok, a történelmi köznapok tényeit is szemügyre venni Magyarságtudatunknak pon­tosan ezek az adatok lehet­nek igazán hasznos irány­tűi. E. Fehér Pál ELTELT EGY HÉT Megméretteti!s a fiatal Országszerte, így Debrecenben is bevonu­lási ünnepségeket tartottak a múlt hét so­rán, több ezer fiatalember búcsúzott el másfél esztendőre a polgári élettől. Bizo­nyára vegyes érzelmekkel, hisz a katona­ságról hallottak már környezetükben jót is, rosszat is. Legtöbbször persze estéket be­töltő adomázást, mert a katonaviselt tár­sak szinte kifogyhatatlanok a történetek­ből. Még évek múlva is órákon át tudnak mesélni, s ezekben a sztorikban főként a vidámság, a bajtársias szellem dominál. Azt azonban nem nehéz kitalálni, hogy ezek a történetek csupán egy darabját tükrözik a valóságnak. Így minden bevonuló fiatal tudja, hogy komoly erőpróba vár rá, em­beri, fizikai teljesítőképessége mérettetik meg. Talán egy kis félsszel, de semmiképp sem siránkozva történik az időleges búcsú a ci­vil élettől. Törvényszerű állapotról van szó egy fiatal férfi életében, aki tudta, várta, hogy behívják majd katonának. Az alkot­mányban rögzített kötelességének tesz ele­get, hogy védje és építse a házát. A bevonulók előbb-utóbb ráébrednek, hogy valami egészen új, eddig még nem tapasztalt dolog vár rájuk. Nemcsak a na­gyobb fegyelem, az engedelmeskedés elsa­játítása, nem csupán a kiképzés nehéz hó­napjai és a helytállás a harci feladatok végrehajtásában. Emberi tartalékokat kell mozgósítaniuk önmagukban. Nem véletlen, hogy a katonaság a személyiséget is for­málja. A civil életben talán előfordulhat, hogy a könnyebbik megoldást választja va­laki — a katonaságnál azonban nem lehet kikerülni a nehéz helyzeteket. Nemcsak azért, mert parancsot teljesít a katona — ezt diktálja az egymásért, a bajtársakért érzett felelősség is. Nehezen lehet „elbúj­ni” a feladatok elől a polgári életben is, de az alkalmazkodóképesség, a fegyelem elsa­játítása a katonai szolgálat alatt a legalap­vetőbb. Megtanulja a rendet, a pontosságot még az a fiatal is, akit odahaza elkényez­tettek, nem tudja, mi fán terem a mosoga­tás, és nem volt probléma, ha­nem össze­hajtogatva rakta le a ruháját. Először bi­zonyára nagyon nehéz megszokni, s talán csak a kényszer diktálja a rendet, aztán már a kötelességtudat. Belső igénnyé válik, akárcsak a pontosság, amely tulajdonkép­pen a civil életben is alapvető követelmény volna embertársainkkal szemben. Vitathatatlan, hogy még a véznább fiúk is megférfiasodva bújnak ki az angyalbőr­ből. A szolgálat alatt állóképességük, fizi­kai tűrőképességük óhatatlanul növekszik. Rendszeresség uralkodik mindenben, még az étkezés is mindig a napnak ugyanabban az órájában történik. Közösségi normákat, bajtársiasságot tanul meg a kiskatona, nem­egyszer hosszú távra szóló barátságok szö­vődnek. Módja van arra, hogy öntevéke­nyen szervezze saját élete egy részét. Nem mindegy tehát, hogy sporttal, művelődéssel, olvasással vagy céltalan csatangolással, méltatlan ivászattal tölti szabad idejét. Torz fogalmaink a katonai szolgálatról kezdenek lassanként megváltozni. Szerepe van ebben annak is, hogy a katonai élet egy része már nem „hadititok”, jó szándék­kal nyitni próbálnak a polgári élet felé — erre egyre több­ a példa —, így az itthon maradó hozzátartozók helyzete is köny­­nyebb. Azt persze tudniuk kell, hogy a szolgálat másfél éve alatt nekik kell össze­tartaniuk a családot. A szülőknek, a fiatal feleségnek. Nem jó, ha a kiskatona azért izgul, mi történik itthon. Ha nyugodt csa­ládi hátteret tud maga mögött, teljes em­berként felelhet meg a hadsereg szabta fel­adatoknak. Mert békében is védeni kell a hazát — épp azért, hogy ez a béke tartósan fenn­maradjon. * D. K. K. !Akikkel találkoztunk Harag és részrehajlás nélkül... A „Népköztársaság nevé­ben!” Ítélethirdetés, minden­ki feláll a teremben. Néma, feszült várakozás lesz úrrá a bentieken, súlyos pillana­tok ezek. Magam előtt lá­tom Justitiát, az igazság (ókori) istennőjét, amint bekötött szemmel, kezében tartja ama bizonyos mérle­get . . . Justitia ezúttal is nő a Debrecen Városi Bírósá­gon: dr. Szabóné dr. Kerék­gyártó Judit mondja ki, hogy bűnös a vádlott, s mi­lyen büntetést ró ki rá. Nincs talárja, se rizsporos parókája, csöndes, szelíden, ám határozottan peregnek mondatai, sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül. — Az ítélkezés? — néz maga elé komolyan. — Rop­pant felelősség! Ezért kell módfelett körültekintően meggyőződni a tények való­diságáról, a tanúk szavahi­hetőségéről is. Ebben egyéb­ként a felkészültség mellett az átlagon felüli érzékeny­ség, a megérzés is közreját­szik. A jó ítélethez türelme­sen, elfogulatlanul kell ki­kérdezni a vádlottat, hogy egyfelől elfogadjon engem, a bírót, másfelől minél mé­lyebben rajzolódjék ki az életének, körülményeinek képe. Látnom kell, mely okok miatt vált tettessé. — Tehát semmiféle preju­dicium? — Semmi. A bíró nem döntheti el előre, hogy a vádlott ilyen vagy olyan ember, és ennyi évet szabok ki rá! Ez is alapkövetelmény nálunk. Ugyanis egy jól öl­tözött, intelligens, tisztelet­tudó tanú is láthatja tévesen a tényeket, s egy izgága vádlott is állíthat igazat... Kerékgyártó Judit négy esztendeje bíró (Emellett szakszervezeti főbizalmi.) Pályaválasztásában szerepe volt — a joghoz való von­zódásán kívül — annak is, hogy édesapja szintén jo­gászként ténykedett. A bíró­nő Szegeden végezte az egyetemet 1980-ban. A bün­tetőbírók közt eltöltött hosz­­szabb idő során kapott ked­vet, hogy ő maga is bíró le­gyen. Sosem jutott eszébe, hogy ügyvédnek vagy jogta­nácsosnak igazoljon át... Noha a bíráskodás bokros teendőivel, különleges fele­lősségével nem áll arányban a fizetés. Elsősorban ezért nőiesedett el a pálya, no meg azért, mert a „gyengébb nem” általában szorgalma­sabb a tanulmányokban, és a bírói munkaidő elvileg kö­tetlenebb ... — Csak meghatározott idő elteltével enegdélyezik, hogy — ha nincs tárgyalásunk, fogadónapunk, előállítás stb. — otthon is dolgozhatunk. Ezalatt nem intézhetjük a családi, háztartási ügyeket — nekem is van egy kis­gyermekem, a férjem pedig szintén jogász, tehát az ő szabad ideje is nagyon ke­vés —, a jelenlegi körülmé­nyek mellett, a sok munka miatt nem nagyon vehetjük igénybe. S persze, nekiülhe­tünk az aktáknak éjszaka ... Ez olykor a családi életre is hátrányosan hat, kikapcsoló­dásra nem jut időnk. — Mi tartja meg a bírói pályán? — Emberekkel foglalkoz­hatom — önálló, független a munkám. Tárgyalni szeretek a legjobban. Az adminisztrá­ció gyönge oldalain — talán az időhiány miatt —, képzel­je csak el, úgy megfogalmaz­ni egy többoldalas ítéletet, hogy abban semmi sem hi­­bádzhat. Hogy mennyi ügyem van? Folyamatban 200—220, havonta 30—50-et fejezek be. A devizás bűn­­cselekményen kívül minden­fajta ügyet tárgyalok. — Mennyi emelkedik jog­erőre, vagyis fellebbezés nél­kül fogadják el, hisz ez munkája egyik fontos fok­mérője? — Az ügyek 70 százaléka jogerős. De más szempontok is meghatározzák a minősé­get, amelyre mindőnknek törekednie kell. Az előké­szítésnek, a bűncselekmény megfelelő minősítésének, a tényállás, megállapításának, a kiszabott büntetésnek s az indoklásnak is megfelelőnek kell lennie, és nem szabad elhúzódnia a tárgyalásnak sem. Mindehhez jó munka­­feltételek szükségeltetnek. Sajnos a szaporodó ügyekre kevesen vagyunk, jelenleg rekonstrukció folyik a bíró­ság épületében, s már az imént említettem néhány okot, amelyek révén azt mondhatom, nincsen meg minden objektív feltétel ah­hoz, hogy maradéktalanul eleget tegyünk a követelmé­nyeknek. — Mégis, milyen a jó bí­ró? — A szakmai felkészültsé­gen kívül igen alapos em­ber- és életismerettel rendel­kezik, tárgyilagos, igazságos, méltányos, emberséges, elő­ítélet nélküli, a magatartása példamutató. Lépést tart az élet, a jog változásaival. Mindenekfölött pedig hiva­tástudata legyen! Talán ez a legfontosabb a bírói éthosz­­ban. — Fenyegetés, külső befo­lyás, megvesztegetés? — Egyik sem történt meg velem. Sőt — nevet — egy nyolcvádlottas ügy fősze­replői a sikeres kibékítésért cserébe meghívtak maguk közé cigánybírónak. Egy má­sik esetben — miután meg­kapták a büntetésüket a tet­tesek — megkerestek, hogy b.n.é.k.-ot kívánjanak. Nem­ritkán megkeresnek, s bűn­bánóan megvallják, hogy igazam volt. De­ ítéltem már el olyanokat, akik más bí­rót megfenyegettek . . . Régi vágású ügyfelek meg-meg­kérdezik, „mivel tartozunk, doktornő?” Ehhez szoktak régen, a vérükben van e kérdés. Készítsek följegy­zést? Inkább kioktatom őket. „Leg”-ekre térünk át. — Legelső ügyemre, mint mindenki, én is emlékszem. Óriási dolog volt számomra. Két testvér közötti becsület­­sértésben kellett döntenem. Sikerült-e? Átlendített az el­ső nehézségeken, látván, hogy végül egymás nyakába borultak. Legnehezebb, leg­érdekesebb ügyem? A vád­lottat betegesen „irritálták” az ékszerek, többrendbeli rablásért hét és fél évet ad­tam. Ez volt a legsúlyosabb ítéletem eddig. Nagyon megviselt a kihirdetés. — Előfordul, hogy együtt­érez a vádlottakkal? — Mit tehettem volna pél­dául annak a postásnak az esetében, aki egyszer hozzá­nyúlt a rábízott pénzhez, hogy öt gyermekének enni­valót, béna feleségének gyógyszert vegyen, mert úgy álltak anyagilag? Ter­mészetesen az­­ítéletet ki­­mondtam. Vagy említhetem azokat a gépkocsivezetőket, akiket egy véletlen, szeren­csétlen pillanat juttatott elém. Természetesen őket is el kellett ítélnem. — Eléggé sok a bűneset és a „bűnbe esett”. Nem veszí­tette el még az emberekbe vetett hitét? — Akkor azonnal elhagy­nám a pulpitust. Sz. T. T. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ —­ 1987. MÁRCIUS 2.

Next