Hajdú-Bihari Napló, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

MARTH ÉVA VERSEI: Monológ Már csak versben, é­s tán a szerelemben vetkőzünk magunkra és néha megszégyenülten hallgatunk, mert árnyéknak hisznek minket, ami csak eszméletlenül másol. Lassan fél éjszakát sem alszunk, mert beszélgetünk isten Hiányával. Hisz a monológ már elviselhetetlen! Mi már tükröt sem tartunk, mert nekünk tükör e valóság, amitől mi, csak visszarettenünk. Madár Zuhanó madárrá váltam — hulló levél a szárnyam. Ki­szálltam félve föl-le — lelankadok a földre. Szárnyam immár nem rezeg. Talpad alatt zizzenek. Gondolat Tagadja magát az öntudat. Anyaállat fal­ fiait. Beleretten a virág, míg riadtan hinti magvait. Csendben Az időt megérinteni nem tudom, hiába nyújtóznak éber álmaim. Tombolni csendben is lehet. Végtelen hullámok szárnyain. ÉRTSÜNK SZÓT! Fejős tehenész (?!) Két megyei és három központi lapunk egyetlen napi számaiból való az alábbi gyűjtemény. „Fejős tehenészt” keresnek, s ez engem a „fejős tehén” szókapcsolatra emlékeztet. Nézzük csak! Az -s képző anyag- és eszköznevekhez járulva az azzal foglalkozó mestert jelöli: órás, fűszeres, kalapos, asztalos, hajós stb. Ha -6, -ő képzős melléknévi igenévhez kapcsolódik, ak­kor arra utal, hogy a szótőben megnevezett tulajdonság valaminek állandó jellemzője, sajátja: csípős (paprika), rugós (ló), harapós (kutya), fejős (tehén). Láthatjuk tehát, hogy a tehenész nem lehet „fejős”, csak „fejő”. „Vállaljuk új dísz- és gyümölcsöskert kialakítását, meg­lévők rendszeres, igény szerinti beszerzését, telepítését.” A már meglévő dísz- és gyümölcsöskertet nem kell be­szerezni és telepíteni sem; nyilván dísz- és gyümölcsfák beszerzését és telepítését vállalják. „Szőrtelenítés! Végle­ges pattanások, szeplők, ráncok eltávolítása.” A kozmeti­kusok néha valóban csodákra képesek, de a végleges pat­tanásokat, szeplőket és ráncokat még ők sem tudják el­távolítani ... Csak akkor, ha a pattanásokat, szeplőket és ráncokat véglegesen távolítják el. A szólások használatában talán a leggyakoribb hiba, hogy két hasonló elemből álló vagy rokon jelentésű szó­lás egyszerre bukkan fel a beszélő tudatában, s a kettő elemeit összekapcsolja. Olvasom, hogy annak a tulajdon­­osnak, akinek kirabolták a lakását, cöveket vert a lá­ba”. Helyesen: gyökeret vert a lába vagy úgy állt, mint a cövek — bár ez utóbbi nem illik a szövegkörnyezetbe. Néhány oldallal odább arról írnak, hogy az építőipar ag­gasztó gondjait végre meg kell oldani, tehát ne játsszunk zsákbamacskát! A nem játszunk lutrit és a nem árulunk zsákbamacskát szólás keveredik. Lapozzunk tovább! Nyelvészeti tanácskozást tartottak, amelynek témája „a mai orosz nyelv beszédkészségének fejlesztése” volt. Való igaz, problémák vannak az idegen nyelvek oktatásának hatékonyságával, de a megoldást az jelenti, ha a tanulók, a tanárok beszédkészségét fejlesztik. Az egyik címben az „elégedett(len) ember” szókapcsolat szerepel. A szójáték (?) azonban bumerángként üt vissza, mert az elégedett és az elégedetlen helyesírása különböző. Salga Attila 8 HAJDÚ-BIHARI NÁPOO —mt. Ai’ittfeis u. A DEBRECENI KÉPZŐMŰVÉSZET TÖRTÉNETÉBŐL Nagy Sándor János (1897-1952) szobrászművész A két világháború között három szobrász, rajztanár dolgozott Debrecenben: Debreczeni Tivadar, Néme­­thy László és Nagy Sándor János. Alkotásaikkal még akkor is foglalkoznunk kell, ha meg sem közelítik Med­­gyessy nagyságát s bizonyos mértékig ellenlábasai voltak a debreceni származású vi­lághírű szobrásznak. Nagy Sándor János me­gyénk szülötte, Vámospér­csen született 1897-ben, re­formátus papi családból. A debreceni Református Kol­légiumban tanult, majd vé­­gigküzdötte az első világ­háborút. Aztán a Képző­­művészeti Főiskolán Edvi Illés Aladárnál, Benghardt Ágostonnál, a plasztikát pedig Stróbl Alajosnál és Bory Jenőnél tanulta. 1923- ban visszatért Debrecenbe, és a Dóczi református pol­gári leányiskolának lett a tanára. Már Budapesten is kiállított (az Ernst Múzeum csoporttárlatain), így Deb­recenben is bekapcsolódott a Műpártoló Egyesület és a Művészház kiállításaiba. 1927-ben — amikor felme­rült a Nagyerdei Művészte­lep terve — műtermes la­kásra adott be pályázatot. A kiállításokra festményeit, rajzait, érmeit, gipszszob­rait és plasztikai terveit küldte el. Több zsánerszob­­rot készített Ecsedi István felkérésére (Csikós és leány, Megy a juhász szamáron). Megmintázta Káplár Miklós arcmását is. Első épületdíszítő dom­borműve a Csapó—Burgun­dia utca sarkán lévő iparis­kola (tervezte: Borsos Jó­zsef) homlokzatára készül­tek. Itt, ezen a negyedkör­­íves hajlaton trónoló Hun­gáriát és üllővel dolgozó iparosifjakat, festő, koron­­goló fiatalokat jelenített meg (mint tudjuk, iparmű­vészeti iskolának készült az épület). Legfontosabb sír­emléke Hajdúböszörmény­ben valósult meg Dobó Sán­dor, a „Tanítók Lapja” szerkesztőjének sírján. Ezenkívül a Madarassy és Telegdy családnak készített síremlékeket, s 1931-ben került a Köztemetőbe Halas fiú című medenceszobra. Számtalan hősi emlékmű­vet készített. Ezek egy ré­sze emléktábla (rendőrhő­söknek, kollégiumi diákok­nak), más része köztéri szo­bor. 1934-ben, az álmosdi csata 330. évfordulóján avatták Álmosd főterén öt­alakos bronz-, illetve műkő szobrát. A kétféle anyag használata zavaró, de ugyanez jelentkezik a szem­léletben is: egyszerre akart eleget tenni (vagy kellett eleget tennie) a historizá­­lásnak (hajdú vitéz) és az aktualizálásnak, egyszerre utalt Bocskai korára és az I. világháborúra. 1942-ben Tisza­eszlárnak készített I. világháborús hősi emlékmű­vet, ugyanekkor változtat­ták meg a debreceni or­szágzászló talapzatára ké­szített emlékművét. Ezt a szoboregyüttest 1939. már­cius 15-én avatták,­­ zsű­rizés nélkül. A kaszás pa­­■asztot és a harapófogós munkásfigurát 1942-ben el­távolították (1947- ben ez lett Med­­gyessy Petőfi­­szobrának bron­za), az Anya gyermekével kompozíció elé Pro patria 1914— 1918, 1938) feira­­tot helyeztek el. 1945 után a Nő­­gyógyászati Klini­kára került ez a szoborkettős. Nagy Sándor János legtöbb munkája ma köz­épületek falán látható. 1931-38- ban készültek portré-reliefjei a Református Kol­légium falára (Kálvin, Zwingli, Arany János, Csokonai, Kölcsey az utcafrontra, Péczely, Maróthi, Sinai, Degenfeld az udvari árkád­sorra, Baltazár portréja és hősi emlékműve épü­letbelsőbe. A Fü­­vészkert utca fe­lőli külső falra került reliefeknél ügyelt a portré­hűségre, az emb­­lematikus díszek és feliratok össz­hangjára. Nem remekművek ezek, de jól töl­tik ki az adott felületet, össz­hangban vannak az épülettel és egymással. 1941-ben res­taurálást vállalt a Refor­mátus Kollégiumnak, bár csak ne tette volna! A 40 éves évforduló kapcsát megbízták az ún. Minerva fejek, az 1816-ban Franci Lőrinc által faragott fej szobrok restaurálásával, a karácsonyra hazatérő Med­gyessy Ferenc döbbenten látta, hogy „a kapu és ab­lakívek záróköveit díszíti százhúsz év előtti, gondo kézzel faragott klasszika ízű görög bölcsféléket ábrá­zoló szép, monumentális nagy kőfejek durva kezek­től összevissza verten, ke­gyetlenül megcsonkítottan álltak. Megírta a Műemlék rombolás Debrecenben cím cikkét, de eljárt az Orszá­gos Irodalmi és Művészei Tanácsnál is, így tudói csak megálljt parancsolt az oktalan szakszerűtle munkának. Pár hónap múl­va 1942. március 5-én és írta a Debrecenbe látogat Móricz Zsigmond barátjá­nak, Medgyessynek: „A kollégiumnak, Debrecennel sőt ma az országnak csa egy szobrásza van: Med­gyessy Ferenc”. Sz. Kürti Katalin Anya gyermekével Sügér nagyon ritkán jár moziba, tévét is csak al­kalomszerűen néz, estén­ként szakkönyveket olvas­gat otthon, vagy a számí­tógéppel bíbelődik. Sügér programozó matematikus egy vállalatnál, szereti a munkáját, tulajdonkép­pen — ahogy mondogatja is —, az tölti ki az életét. Néhány éve, még egy asszony is „kitöltötte”, de Sügér — bárhogy akarta is —, nem tudta igazán „beprogramozni” a min­dennapjaiba, így rövidesen elváltak. Az asszony azóta már újra férjhez ment egy mézeskalácskészítőhöz, aki ugyan nem sokat ért a matematikához, de a szívügyekhez annál in­kább. Most hát egyedül él Sü­gér a harmincas éveit ta­posva és reménnyel telve, hogy eljöhet még az „iga­zi” az ő életében is. Csak éppen ismerkedni nehéz manapság ezen a nagyra duzzadt Pesten, különösen egy olyan elfoglalt, visz­­szahúzódó embernek, mint Sügér. A vállalatnál nin­csenek kedvére való nők, hirdetni, házassági irodá­kat járni nem az ő „mű­faja”, szórakozóhelyeket látogatni úgyszintén, az utcai ismerkedés meg egyenesen elképzelhetet­len a számára. „Majd va­lahogy kialakul...” — gondolja Sügér két szám­tani művelet között, de ezen kívül nem tesz sem­mit az ügy érdekében. Egyik este, hosszabb túlórázás után fáradtan érkezik haza és számok­tól zsongó agyát pihentet­ni bekapcsolja a televí­ziót. Valami magyar film­vígjáték megy, a történet valamikor a harmincas évek végén játszódik. Sü­gér szórakozottan figyeli az eseményeket, agya „képernyőjén” néhány részmegoldást perget még le a munkájával kapcso­latban és már hajlik rá, hogy elzárja a készüléket, amikor a filmben megje­lenik a női főszereplő. Be­perdül inkább, szőkén, teltkarcsún, kicsit ferde­vágású szeméből huncut fényeket villantva elő és Sügér, a programozó ma­tematikus, „programon kívül” a hatása alá kerül. Ő még ilyen szép nőt nem látott! Ez maga az élet, maga a fiatalság! Ha ő ezt megismerhetné közelebb­ről, ha csupán pár szót válthatna vele és hát ki tudja ... hátha ... Végül is történhetnek még cso­dák, hátha a művésznő is egyedül él és talán éppen ő, Sügér ... Igaz, ez még álomnak is túlzás, de miért ne lehetne megpró­bálni ... Mi történhet? Legfeljebb nem sikerül az egész ... A film után felhívja a televíziót és megkérdezi, ki játszotta az imént vetí­tett filmnek a női fősze­repét. — Vígh Eleonóra... — hangzik a válasz. „Nem túl ismert név — gondolja Sügér —, de hát fiatal, kezdő színésznőnél ez természetes. És egyéb­ként sem jelent sokat, hogy ő ismeri-e vagy sem, hiszen nem járatos a szín­házi világban.” Tárcsázza a nevek sze­rinti tudakozót és meg­kérdezi, hogy Vígh Eleo­nóra művésznőnek van-e otthoni telefonja. Öröm­mel hallja, hogy igen és jegyzi fel a megadott szá­mot. Eddig hát simán ment minden, de most hogyan tovább ...? Mit mondjon majd neki? És mi történik, ha a férje vagy az élettársa veszi fel a telefont? Gratulálni azért lehet az alakításá­hoz, ebben még nincs semmi törvénybe ütköző. Legfeljebb ennyi és nem több, de legalább hallja azt a kedves, szép hang­ját. Milyen jól énekelt ab­ban a vidám filmben és remekül táncolt! Tempe­ramentumos nő lehet, az egyszer biztos! Izgatottan hívja a meg­adott számot. Foglalt. Hát persze, sokan gratulálhat­nak most neki. Mégegy­szer próbálkozik, aztán új­ra. Végre sikerül. — Vígh Eleonóra mű­vésznő...? — kérdés Sügér a torkában kalim­páló szívvel. — Igen, az vagyok hagyja helyben a né­hang, amit éppen csak ér­teni lehet. Sistereg, re­cseg a telefon, lehet, hog vonalhibás. — Elnézést, hogy csa­­gy ismeretlenül... kezdi Sügér­t, de nem tudtam megállni, hogy el­ragadtatásomat ne tolmá­csoljam mindjárt a mű­vésznőnek... Az első elfogadott mon­datok után Sügér fokoza­tosan „belelendül”, dicsé­ri a remek alakítást, nagyszerű élményt, ami ezáltal kapott, és ha nem venné tolakodásnak a mű­vésznő, nagyon szeretn egy autogrammal ellátói fényképet. — Maga találkozni aka velem? — kérdezi a ni — Igen, ha lehetne.. — mondja megcsukló, re­kedt hangon Sügér - csak éppen, hogy egy kék csókkal is kifejezhessem hálámat... — Nincs akadálya... - mondja a nő —, jöjjön­­ holnap a lakásomra. Hold utca négy, hama­dik emelet kettő ... De után öt óra ... Megfelel TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS:­­Szőke csoda ANTALFY ISTVÁN: Még egy perc... Még egy perc az életemből a partokon, a sörözők előtt szétmorzsolt macskaköveket nyújtózó árnyékok, benőtt falak alján. Itt fényes a szél és utolsót görget a lejtőn, hogy rám ijesszen, e tehetetlen alkonyatban, ha a csilla feljön a vizek szintjén. Hovát utazol szeszélyes éjek vitorlása, amikor nincsen már jelen, csak a múlt, s a jövő, a hársi emléke csak. Nem a sirályok visonganak: fekete varjak ütnek tanyát a koponyámban ... Halálom előtt meg ne haljak

Next