Hajdú-Bihari Napló, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-02 / 258. szám
Jelenségeink JELTELEN KÖNNYELMŰSÉG A MÉH-terep vasrészlegén, ahol az osztályozáson túl értéknövelő kitermelést folytat a cég, a lomhegyek között megdöbbentő aprítékot látok. Ha nem látnám is, kiütné a szemem, akkorák az acéllemezdarabok. Földgázcsöveket szabdalnak széjjel. A méret ismerős, kútgyűrű nagyságú, abból a fővezetékből való, melyet az országon visznek, húznak át. Selejt? E roppant csőtestek hegesztése hibátlannak tűnik. Az acélfal vastagsága is megbízható. Igen megdolgoztatta a vágót, míg széjjelnyírta. Egy számsor hiányzik az acélról, ami jelezné, hogy a cső garantáltan beépíthető, az a bizonyos „minőségi” védjegy. Tehát lehet tökéletes, felhasználható, de valaki elfelejtette ráírni ezt a csekélységet. Pedig a gázvezeték-építés nem játék, a felelősséget építés közben részleteiben is megosztják. Épp ezért nem fektethette le az építő a csövet. Ha valamit, ezt az anyagot megvizsgálják. Nem róható fel a vezetéképítőknek, hogy kidobták, félretették munkájuk becses anyagát, amelyből csak néhány méternyi szakasz is százezer forintokba kerül. Aszályenyhítő A vízdíj az elmúlt esztendőkben s még az idén is alaposan megizzasztotta az öntözés híveit. Hogy kik azok? Tapasztalt agronómusok, téeszelnökök, főmérnökök, akik már a tenyészidőben is aggódnak, s nem csupán az utolsó elhervasztó pillanatban működtetik a szivattyúállásokat. A költségszemlélet e sajátos ellenzéki felfogásán már sokszor elverték a port, azonban mégis viszszatérnék a nyári aszályra. Most. Tél idején. Nemrég hallottam ugyanis, hogy a Magyar Hitel Bank Rt. a vele üzleti kapcsolatban álló gazdaságokat „egyoldalú” partneri lépéssel lepte meg. Ő ad, s nem kér semmit. Azért nem egészen így van! Csak az öntöző gazdaságok járhatnak jól. Ezek idei öntözési díjának felét a Még egy szigetelt szelvény is itt éktelenkedik a rozsdás, igazi hulladékok hegye alatt. Itt hever a vágók lába előtt. Hogy ez a darab miért, mi okból jutott erre a sorsra, csak az tudja, aki markolódarujával teherautóra tette, hiszen ha technikai selejt volt, mi a fenének szigetelték? Ám ez az apró figyelmetlenség nem sokat nyom a latban. A herdálás medréből jóval több megbotránkoztatást szorít ki a fenti jeltelen könnyelműség, mert több mint valószínű, hogy ez a cső immár több darabra szétvágottan nem hulladék volt. Az ára valahol benne lesz a nemzeti inflációban. Az se volt ugyan pár fillér, amit kifizettek a MÉH vállalat pénztárablakánál érte. Azt azért nem hinném, hogy csak úgy „nesze fogd meg” behozták a feltúrt szántóföldről. Valahol a gyártó cég is bizonylatot vesz fel gyártmányairól, arról is, hogy ki a megrendelő. Szóval csak úgy ráfogni ekkora értékre, hogy selejt, nemigen merné senki. S ekkora, siralmas, óriási értékre még a MÉH vállalatának sincs szüksége. Vajon ki gyalogol vissza a vezeték mentén a felelősig ? bank megtéríti. Még pontosabban! Csak azok juthatnak hozzá a kedvezményhez, akik már július 24-től megindították a szórófejeket, tehát nem a lesülés, a leégés végső heteiben kapkodtak. A Hitelbank Rt. Debreceni Igazgatóságának tizenegy ilyen vizes üzletfele akadt. Néhány ezer forint híján, hogy stílusosak legyünk, ötmillió forint folydogált számlájukra. A Hortobágyi Halgazdaság (mint legnagyobb vízfogyasztó) ennek az „ajándék” összegnek a felét vehette föl. A tavait ugye mégsem engedhette elapadni, kiszáradni. Utántöltötte akkor is, ha néhány millimétert esett a szintje. Végül is kit, mire késztet ez a „talált pénz”? Az idézőjel nyilvánvaló. Egy pénzintézetnek aligha természete a jótékonykodás. Mögöttesebb az indíték: megakadályozni, hogy elharapódzék az aszályszemlélet, az úgyis mindegy. (Ha öntözünk, azért drága a termelés, ha nem azért, de meglehet hogy eső lesz, megússzuk.) Ez a „hitel” mint önzetlen segítség a hozamokat megőrző és a hozamokat növelő (ha nem is egekbe ugrasztó) ösztönzés. ösztönzés már csak azért is, mert az üzletféllel, e gazdaságokkal e banknak dolga lesz. S annál jobb, minél erősebb lábakon áll a gazdasági partner. Új szemét A frissen felszántott talaj (a művelt föld) akárha föl volna lobogózva, szalagozva. Rajta műtrágyás zsákok csíkjait lengeti a szél. A zsákdarabokat ittott szorítja a rög, van amelyik épségben lapul. A szántóföld új szeméttel teli. Újabban ez is veteménye. A mag, amikor itt hull le, hiába hull. A gyökér áthatolhatatlan, eddig nem tapasztalt, különös zónába ütközik. Ha ez így folytatódik, a technológia kénytelen lesz a termésmérséklő tényezők közé venni a szapora ártalmat, mely idővel megváltoztathatja az aranykorona értéket is. S ez csupán két, igazán egyszerű következtetés, mert ki számlálja meg, hány van még, hány fűződik fel az ok-okozat zsinórjára. De hol is lelhető fel a fóliafertőzött tábla? Hajdú-Biharban s az egész országban. A szervestrágyázás juttatja ki, ám hogy miért éppen a szervestrágyába kerül? A szél nem fújja oda. Agroműveletlenségünk, ökológiai kulturálatlanságunk hányjaveti szét. Volna egy németesen precíz javaslatom. A még tele zsákok százait még a kiszórás előtt valaki mégiscsak átveszi. Ha igen, vissza is kérheti. Aki nem tud vele elszámolni, annak a napi béréből a zsák árát le kell vonni. Drákói módszer? De addig várhatunk-e, míg minden szántót a folyékony műtrágya áldásában részesítenek? Szalai Csaba Akikkel találkoztunk „Mindenki vagyonvédő kell hogy legyen!” Az „enyém” jelentésével mindenki tisztában van. A többi birtokos névmás értelmezése már nem ilyen egyértelmű. S épp a „megbicsaklások” szaporodása kapcsán kerestük föl Lelesz Pétert, a Biogal Gyógyszergyár rendészeti osztályának vezetőjét, hogy gondolatokat cseréljünk a társadalmi tulajdon védelmének időszerű kérdéseiről. Lelesz Péter ugyanis régi motoros, ahogy mondani szokás. Miután 1955-ben leérettségizett a debreceni vegyipari technikumban, az akkor még Hajdúsági Gyógyszergyár néven szárnyait bontogató Biogalban adta le munkakönyvét. Azóta sem kérte ki a hűséges. S szereti a világosan körülírt dolgokat, a rendet, a fegyelmet. Ezért is fogadta el az ’59-ben fölajánlott vállalati polgári védelmi törzsparancsnoki és tűzrendészeti vezetői posztot. Közrejátszott a választásban az is, hogy szívesen „nyüzsgött” a közéletben, a DISZ-ben, az MHSZ-ben... ’74-ben állt a rendészeti osztály élére. Emellett a társadalmi tulajdonnal kapcsolatos problémákban, kérdésekben közvetít, koordinál megyénk ipari üzemei és az Ipari Minisztérium, a Belügyminisztérium, valamint a megyei rendőr-főkapitányság között; helyettesével, Kiss Zsigmonddal tagja az MRFK Gazdasági Rendészete által hozzáértő szakemberekből szervezett operatív bizottságnak. Van tehát rálátása megyénk többi ipari üzemének vagyonvédelmi helyzetére is, így véleménye sok tekintetben általánosítható. A rendészeti munka sokrétű, pontosan körülírt. Lényege: a társadalmi és személyi tulajdon védelme, a személy- és áruforgalom ellenőrzése, őrzésvédelem, a munkafegyelem erősítése és egyéb speciális üzembiztonsági feladatok. Mindezt fölkészülten, fegyelmezetten, emberségesen, kulturáltan kell végeznünk. Minőségi különbségek abból adódnak, hogy esetenként másként értelmezik a végrehajtók. — Milyen képet rajzolhatunk a rendészeti állomány összetételéről ? — Vegyesei. Felerészben nyugdíjasokat foglalkoztatunk, akiknek a rendészkedés kiegészítő jövedelmet jelent. A nem nyugdíjasoknak rendkívül alacsony a fizetése, emiatt nem mindig a legalkalmasabbak jönnek hozzánk. Például a csökkent munkaképességűek. Nyilvánvaló: nem volna szabad rehabilitációs munkahelynek tekinteni a rendészetet! Mi a Biogalban több mint kétezer emberért s milliárdokért felelünk a mintegy 2500 méter hossznyi gyárkerítésen belül. Persze, hatósági kérésre kívül is. — Hogyan lehetne emelni a színvonalat? Közrejátszanak-e ebben a jövő évi változások? — ’88-tól megszűnnek a munkahelyi kategóriák s a bértömeg-gazdálkodás hátrányai, ennek folytán remélhetőleg emelhetjük rendészeink fizetését... A mostani gazdálkodási rendszerben a dolgozó nem érdekelt a társadalmi tulajdon védelmében, akkor is megkapja a pénzét, ha szeme láttára ömlik ki egy hordó... A becsületességére van bízva a tt-védelem. Cégünk ezen úgy változtat, hogy önálló elszámolású gazdálkodóegységeket hoz létre a meglévőkből, megkapják a termeléshez szükséges anyagot, eszközt, pénzt, s utána következhet a „gazdálkodj okosan!” ezúttal nagyon is komoly játéka. Elsősorban az adott munkahelyen kell a vagyonvédelmet biztosítani! Természetesen a rendészet játékszabályai is megváltoznak. — Az imént említett érdektelenségből úgy gondolom, hogy nem az üzemi lopások okoznak nagy károkat. — Pontosan. A főleg kis értékű (kézi szerszámokra, Helia-krémekre irányuló) lopkodásokkal szemben a rossz technológiai fegyelem a valódi „kórokozó”. A lopások száma nálunk nem magas, nagy ügyek évek óta nem voltak; igaz, nemrég betörtek a készáruraktárba, a most slágereknek számító Helia-készítmények tolvajai után nyomoz a rendőrség. Nekünk is megszaporodtak teendőink, mivel nagy beruházásokba kezdtünk, és sok külső cégbeli dolgozik itt. Őket is ellenőrizni kell. Különben nincs sok gondunk velük. — Nem népszerű dolog rendésznek lenni. Miként fogadják az emberek az ellenőrzést, kik segítik munkájukat? — Meglehet, nem tapsolnak nekünk, de a többség elítéli a tolvajokat, s megérti, hogy szükség van ilyen kontrollra. Ez is segítség. Támogat minket a vállalati vezetés, a társadalmitulajdon-védelmi és közlekedésbiztonsági tanács és a rendőrség. Szoros kapcsolatunk van a főkapitányság összekötőjével a megelőzés erősítésében. Jelentékeny öszszeget költünk biztonsági berendezésekre. A segítséghez tartozik — s egyben válasz a kérdésére —, hogy a rendészeket is ellenőrzik, számon kérik. De mindenekelőtt a dolgozók tudatára kell hatni, hogy belül érezze: saját magát is károsítja, aki a közöst dézsmálja, személy szerint az övé is a „miénk”! Tehát mindenki vagyonvédő kell hogy legyen... Sz. T. T. ELTELT EGY HÉT Közgazdászok Talán még soha ilyen elegáns környezetben nem kezdődött a megyei közgazdászhét, mint ezen az őszön, éppen egy héttel ezelőtt. A megyei tanács újjávarázsolt székházának Árpád-termében ezúttal a gazdasági életben kisebb vagy nagyobb szerepet játszó, a gazdaság dolgai iránt az átlagosnál jobban érdeklődő közönség foglalta el a máskor tanácstagok által koptatott padokat, s hallgatta figyelmesen Pulai Miklós tervhivatali elnökhelyettes — maradjunk hűek a hely szelleméhez — „szóbeli kiegészítőjét”. Igen, felfogható az az előadás a kormányprogram kiegészítéseként, jóllehet nem a hagyományos értelemben. Hiszen Pulai Miklós nem megismételte, esetleg részletezte a jól ismert tézisek egyikét-másikát, hanem az egész programot tette mérlegre, a minisztertanácsi munkaterv megfogalmazása óta eltelt másfél-két hónap változásainak tükrében. Hogyan is állunk most? Azért van értelme feltenni a kérdést, mert mintha még mindig nem tudatosodott volna sokunkban rózsásnak a legnagyobb elfogultsággal sem nevezhető helyzetünk. Tizenhat milliárdot meghaladó (dollárban mért!) adósságállomány, évi 2,5—3 milliárd dolláros adósságszolgálati teher (ami részben az esedékes hiteltörlesztésekből, részben a kamatokból tevődik össze), s mindehhez az idei talán „csak” 900 millió, s nem egymilliárd dolláros növekedés az adósságrovatban — ez az a kiindulópont, amire építhetjük a kormányprogram megvalósítását, építhetjük a jövőnket. S ami a puszta számoknál is fontosabb, az évi dollárbevételünk alig több 5 milliárdnál. Az tehát nyilvánvaló, hogy nem lesz könnyű teljesíteni azokat a követelményeket, amelyeket magunknak kell állítanunk önmagunk elé, ha belátható időn belül jobban akarunk élni. Túl pesszimista ez a hang? Nem hiszem, pusztán igazodik az elmondottakhoz, no meg a jövőre várható (egyelőre persze nem végleges) tervszámokhoz. Tizenöt százalékos infláció, legfeljebb 4 százalékos átlagbérnövekedés, 10 százalék körüli reálbércsökkenés. Mindehhez tartozik másfél százalékos gazdasági növekedés. S persze még számtalan egyéb feltétel, ami szükséges ahhoz, hogy jövőre sikerüljön az, ami hosszú évek óta nem sikerült: teljesíteni az éves tervben foglaltakat. A nem túl lelkesítő adatokon túllépve meg kell jegyezni azt is, hogy a Tervhivatal elnökhelyettese egyáltalán nem látja reménytelennek az ország helyzetét. Ami egyrészt következik beosztásából, de talán hozzájárul ehhez nemzetközi szintű informáltsága, az ország ügyeinek átfogó ismerete is. Azért megjegyezte: két alapvető változás nélkül eleve kilátástalan a kibontakozás. Az egyik a piac szerepének jelentős növelése, a másik a társadalmi-politikai reformok intenzív és folyamatos bevezetése. Hiába tudja, s a kinyilatkoztatás szintjén akarja is ezt mindenki, a valóságban egyáltalán nem egyszerű a feladat. Nézzük előbb a másodikat, az intézményrendszer reformjaként emlegetett „csomagot”. Felépítményrendszerünk sajátosságaiból következően a szóban forgó változásokat elsősorban azoknak a szervezeteknek (s olykor személyek tanácskoztak nek) kellene sürgetniük — és gyakran vég-,,hezvinniük —, amelyek esetleg a „megre-í formált” intézményrendszerben maradnak feladat nélkül, vagy kénytelenek megeléged-. ni a hatalomgyakorlás korlátozottabb formájával. Mondani se kell, mekkora önfeláldozást kíván mindez (akár a szó szoros értelmében is), amiből azonnal következik, hogy e téren — bármennyire is fontos lenne a kibontakozás szempontjából — gyors eredményekre nem számíthatunk. (S arról még szó sem esett, hogy az új intézményrendszerhez új szemlélet is kellene — ami ugyancsak nem csekély követelmény.) A másik feladatkör a piaci hatások érvényesítése. Hogy erre szükség van, azt mindennél jobban bizonyítja az utóbbi évtized „piaci szimulációra való törekvésének” többszörösen látványos csődje, igen ám, de a piacnak nemcsak jótékony, hanem (éppen jelen helyzetünkben) társadalmilag nehezen elviselhető hatásai is lehetnek. Gondoljunk csak a munkaerőpiacra, vagy a vállalatok teljesítményét értékelő, s esetleg a csődöt előkészítő (a gazdaság szempontjából fizetési zavarokat, foglalkoztatási gondokat okozó piaci hatásokra. A konfliktusokat pedig nem könnyű vállalni egyetlen kormánynak sem. Ha már ennyit beszéltünk a nyitó előadásról, illik szólni a záróeseményről is, amely bár kevéssé látványos környezetben, de nagyon is tanulságos módon közvetítette a kormány törekvéseit. Az árhivatal elnöke, dr. Szikszay Béla főként arról beszélt, hogy milyen eszközökkel próbálják megakadályozni az úgynevezett „elszabaduló infláció” bekövetkeztét. Hogy a 15 százalékos mértékre illik-e már az „elszabadultság” fogalma vagy sem, arról valószínűleg megoszlanak a vélemények. De arról talán kevésbé, hogy miközben az inflációt leginkább megszenvedő állampolgár örülhet a kormány árpolitikájában érezhető törekvéseknek, korlátozásoknak, ugyanezek a törekvések éppen a piaci hatások érvényesülését akadályozzák. Halkan még azt is hozzátehetjük: számos példa mutatja (legutóbb a jelenleg is érvényben levő áremelési korlátozás), hogy ezek a módszerek nem éppen a hatékonyságukról híresek. Mire volt jó az idei közgazdászhét? Az átlagosnál nagyobb érdeklődés alapján egyértelműen sikeresnek ítélhetjük az előadássorozatot, ám ezúttal inkább a bármennyire is elcsépelt „hasznos” jelző illik ide. A hallgatóság soraiban helyet foglaló szakemberek az előadók eltérő hivatalából, szemléletmódjából adódóan sokszínű és árnyalt képet kaphattak jelenünkről és jövendő feladatainkról. Hogy milyen lehet jövőképünk, mondjuk a stabilizációra szánt hároméves távlatban? Nehéz erre pontos választ adni. Az határozottan érzékelhető, hogy a képviselőháznak a kormányprogram elfogadásakor tanúsított egyöntetű lelkesedése kevéssé hatja át a kormánytisztviselőket, a közgazdaságtan kutatóit és a gazdaságban dolgozó szakembereket. Rájuk inkább a józan realizmus jellemző, annak a tudata, hogy a mégoly jó program is csak akkor ér valamit, ha az időben megvalósul. A kormányprogram pedig még megvalósításra vár. Görömbölyi László Mezőgazdasági nyugdíjasok A nyugdíjasoknak kínált kedvezmények, juttatások egyre kevesebb helyen különböznek az aktív tagokétól és az alkalmazottakétól a termelőszövetkezetekben és az állami gazdaságokban, az üzemek számos szolgáltatással segítik egykori munkatársaikat — ezt állapította meg a Medosz elemzése, amely országos összesítés alapján mérte fel az egykori dolgozók mai helyzetét, és egyúttal javaslatokat tett a támogatás bővítésére. Az adatok szerint a gazdálkodó egységek nagy része különböző kedvezményekben részesíti egykori dolgozóit. Csaknem valamennyi mezőgazdasági nagyüzemben, az adatok szerint több mint 1400 helyen alkalmazzák a támogatás valamelyik formáját. Például a tüzelő beszerzésénél segédkeznek, és a hazaszállítást is kedvezményesen végzik. Általános a gyakorlat, hogy búzát, kukoricát és szalmát juttatnak az időskorúaknak, akik a ház körül állattartással foglalkoznak. Ám a szakszervezeti ellenőrzés azt is bizonyította, hogy az üzemeknek, igaz, kis hányada, annak ellenére, hogy lehetősége lenne rá, nem él a juttatások lehetőségével. A méltányossági alapon történő nyugdíjemelés sokakon segít, ennek odaítélésében a Medosz megyei bizottságai is közreműködnek. (MTI) HAJDP-BIHAKI NAPLÓ — UM7. NOVEMBER 7.