Hajdú-Bihari Napló, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

Híres történelmi személyek névaláírásaiból nyílt kiállítás a Magyar Országos Levéltárban Az időszaki kiállításon több mint 250 irat, levél, oklevél, leirat szerepel — fény­képmásolatok, metszetek, pecsétek társasá­gában a XV. század közepétől a XX. szá­zad közepéig terjedő időszakból — nemze­tünk történelmének alakításában szerepet játszó magyar és külföldi hírességek kéz­iratából, névaláírásaiból. A kiállítást Szi­getvári Éva, a levéltár munkatársa rendez­te, s előzetes bejelentkezések alapján te­kinthetik meg az érdeklődők. X. Fedák Sári színművésznő 1907. augusztus 17- én kelt levele 2. Pázmány Péter, esztergomi érsek, bíboros, a nagyszombati egyetem megalapítójának 1635. ok­tóber 3-án kelt levele 3. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király 1914. július 31-én Bécsben kelt leirata Ti­sza István miniszterelnökhöz — parancsot ad az általános mozgósításra süi/í.4 r; ■eA'-'.'t* „ £4' 4 ÍF * t'ir 4 -AA* /t.. -ff-Att +,LÍi.-ch</' (Fotó: Rózsahegyi Tibor) / / Áh i /’■ ·»'£‡»' V/. v,‘ , ■*†**'** •» ^ /C t ^ ‘ /£er· f ^7». /&£/' '/JS ---­† . ^ V -f : á - \ ‘A'” Xy l*t' ■yfc A' yy vf-c v-.'C ■'F.f-f-r.'t esst u - .a tliV/ /7 fwtttti-il /V r/r ‘ ,;“mm ■(,» u&H t*' Vj^ovi-f aU-itt-O/. /♦-»ewy-'ewu 0\ a h « 1 vi n, C I jHiis y\ V, új /h'Ha'! Vh-v fill) I VI I 1 a! H C 'Í.UI VI é ll'i aJ|A1- . LtluAVj vMív ’il. .(vili Uj) H JEGYZET Ami ingyen van Ha nem állnak ott a polcok tele könyvvel, azt hi­hettem volna, hogy eltévedtem. A régi osztálytársat, könyvtáros ismerőst jöttem meglátogatni a szekszárdi megyei könyvtárban, és mit látok? Egy igen-igen idős bácsika üldögél az egyik kisasztalnál, a szeme köny­­nyes, előtte uzsonna, mellette két könyvtáros angyal­ka hallgatja az áradó panaszt, majd jön a harma­dik valami irattal, meg másolattal, és azt mondja, hogy hagyja csak bácsi, nem kell fizetni érte... Mi ez? Az állami szociálpolitikát kiadták gebinbe a könyvtárosoknak? Kedves ismerősöm felvilágosít, hogy erről szó nincs. A könyvtárak legfőbb feladata még mindig a kölcsönzés, az olvasószolgálat, az iro­dalomkutatás, meg a többi efféle szolgálat, a fizetést ezért kapják. — de ha egy 91 éves paksi bácsikát ideirányítanak az állomásról, hogy itt készíttethet fénymásolatot a bírósági ügyéhez, s közben elmeséli, hogy a felesége meghalt, és ki akarják lakoltatni, ak­kor a könyvtárosoknak át kell lényegülniük kedves­nővérré, és jogi tanácsadóvá és pszichológussá és szo­ciális gondozóvá stb. És nehogy azt higgyem, hogy ez egyedi eset! A látogatók egy része számára a könyvtár már régóta lelki klinika és tanácsadóköz­pont. Egy néni és egy bácsi például mindig együtt, a hét közepén jöttek elmesélni, mi újság Kanadában élő fiúkkal. Amikor a bácsi meghalt, a néni a kórházból először ide tért be a bánatával. Egy hölgy azért jött, hogy szakorvost ajánljanak neki. Egy másik a fia továbbtanulásához kért taná­csot. A pedagógus itt mondja el, hogy jövőre nem vállal több idegenvezetést az adó miatt. A technikus itt szidja az igazgatóját, a diák a tanárát, és az idős tanár az ifjúságot. Időnként — mondja ismerősöm — az olvasóterem átalakul fórummá, ott lehet hangosan és nyíltan beszélni. Egykor az olvasókörök egy-egy könyvgyűjtemény körül kristályosodtak ki, s így lettek a személyes kap­csolatteremtés színterei, a nyilvánosság eszközei, a demokratikus gondolatcsere fórumai. Meglehet, az új magyar nyilvánosság kialakításában újra nagyobb sze­repet fog játszani a könyvek otthona. Az írásban és a fejekben rejlő gondolatok szabad találkozásának forrása és erjesztője lesz a könyvtár. Manapság jog­­­­gal támogatandó tevékenység ez. A jó szó és a gon­dolat nem kerül pénzbe. S ha már a könyvekre egyre kevesebb jut, legalább a humanizmus és a demokratikus nyilvánosság lehe­­tősége legyen örök és díjtalan könyvtári szolgáltatás. Nógrádi Gábor HV"HAJDÚ-BIHARY NAPLÓ , 1989. JANUÁR 7.__ ÉRTSÜNK SZÓT! „Ez ige hallatik...” A szenvedő ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés mástól indul ki, az alany csak elszenvedi. A magyarban is többféle kifejezési lehetősége van, egyik a régebben sokat szidalmazott -(t)atik, -(t)etik képzős igealak. Ennek ré­gebbi gyakoriságában kétségtelenül szerepe volt a latin és német hatásának is; visszaszorulásában pedig talán a nyelvművelők helyes ellenzésének. Teljes kiirtása azonban aligha lehetséges, de talán nem is szükséges. Helyén van kanonizált egyházi szövegekben: „szenteltes­sék meg a te neved”; „Meghalt és eltemetteték”; „Dicsér­tessék!"; stb. Hasonlóképpen klasszikus és modern költé­szetünk nyelvileg kötött formájú szövegeiben, mint pél­dául Arany címül vett sorában: „Ez ige hallatik­" vagy: „Adassék e levél Hunyadi Mátyásnak”; Petőfinél: „az igaz­ság megfeszíttetik”; Adynál: „Sohse lesz másként, így rendeltetett"; Tóth Árpádnál: „meghalt az Isten És rava­talra tétetett”; stb. A köznyelvben a születik, közhírré tétetik s még egy pár kifejezésen kívül inkább továbbképzett alakokban ma­radt meg: megbízatás, fogadtatás, elragadtatás, akadályoz­tatás stb. Ezek a származékok akkor keletkeztek, amikor az alapjukul szolgáló igék még gyakoriak voltak. A régi nyelvből örökölt példák mellett azonban nem ritkán előbukkannak hasonló alakok mai szövegeinkben is. Megyei lapunk egyik szeptemberi számának egyetlen ol­dalán féltucat példát találtam ilyen igékből: „Debreceni mérték pedig van. Onnét is tudható, hogy egyfelől érvé­nyesül, másfelől tagadtatik." — „Kitétetett innét a szűre B. Imrének, B. Ferencnek, F. Lajosnak...” — „Veres Pé­ter, a képviselő ebből a megyéből választatott az Ország­­gyűlésbe” — „minden ellenvélemény ellenzéki föllépésnek minősíttetik" — „Ezen a lejtőn csúszott, torkollt bizalmi­válságba a nem kevésszer megtöretett hit” — „a város iro­dalmáraink egy csoportja nacionalizmuson kapatott raj­ta” — „aki ma korrumpál, holnap épp az korrumpáltatik”. A példák zöme harcos politikai eszmefuttatásból való, ahol a szerző is, az olvasó is nagyon jól tudják kire, kik­re kell vonatkoztatni a cselekvéseket, így még hatásosabb a sérelmek szenvedő alakú megfogalmazása. Azt mond­hatjuk: retorikailag is hatásos szövegezési eszköz a szerző kezében, mert az érzelmi töltet jó közvetítése. Más példáim is vannak, más stíluskörből. Az Élet és Tu­domány egyik októberi számában egyik ismeretterjesztő cikkben olvasom: „Ezek a folyamatok azonban túlságosan bonyolultak találtattak, ezért olyan egyszerűbbet kerestek, amelyen jobban elkülönülve tanulmányozhatók az égés törvényszerűségei.” — Az Élet és Irodalom egy novembe­ri számában szociálpolitikai glosszában így ír a szerző: „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvé­tetik, amije van — írja a Biblia.” — A Nők Lapjában egy meginterjúvolt írónő szavait így adja vissza az újságíró: „Az egészben az a szomorú, hogy az értelmiségi így nem tudja visszaadni a társadalomnak azt, ami »beléfektette­­tett.«" Az idézőjel bizonyára a szokatlan szóalak kiemelé­sére szolgál Példáink talán bizonyíthatják, hogy a fenti formájú szenvedő igealakokat nemcsak az archaikus vagy kötött szövegek őrzik, hanem mai nyelvünkben is elég gyakran előfordulnak. Az idézeteken kívül leggyakrabban az emel­tebb stílusú, választékos publicisztikában, az esszényelv­ben találkozhatunk velük, de nem okoznak stílustörést még a műszaki ismeretterjesztés nyelvében sem. Mai nyel­vünkben benne élnek az elmúlt századok nyelvi fordula­tai, kár lenne lemondani róluk, hiszen még új színek hor­dozására is alkalmasak lehetnek. Sebestyén Árpád MAGYAR NOVELLA* Tiszakécske, 1988. Július 24. Va­sárnap, Szent Jakab havában. A hő­mérők 37—38 °C-t mutatnak, már kora délelőtt, a déli harangszót kö­vető időjárás-jelentés szerint, itt, a Tisza-tájban, a magyar Nagyalföld kellős közepén 39—40—41 °C-os hő­mérséklet taglózza a Tisza-partokat. Kánikula. A hőség hullámokban tá­mad. Szélcsend. Az ártéri erdők sú­lyos, sötétzöld lombvilága megful­ladni látszik a tiszai trópus elvisel­hetetlen forróságában. Az égbolt egyetlen kék világítóablak, mintha Csontváry posztumusz műtermének épült volna, hogy a nagy mester vég­re megfesthesse ama művét, mellyel „túlszárnyalja Raffaelt”, a „32 quad­­rátméteres Nap-utat”. A Tisza vizé­nek hőmérséklete: 24—26 ° C! A töl­tésgát nagyságos fasorában szál levél­be rezdül. Hatalmas ártéri tölgy te­­rebélyének árnyékában állok, hoz­zám közel, gyékényeken — és gyap­júplédeken! — népes társaság „cam­­pingezik”, meglehetősen nomád civi­lizációval mulatva-töltve az időt: kö­rülöttük üres sörösüvegek, összegyűrt szalvéták, papírpoharak, fagylalttöl­csérek. Két nagyteljesítményű tás­karádió, egy Philips és egy Sony bömböl: a Kossuth rádió, immár a napi hírek után, nótákat sugároz: „ ... nem tudok én semmit e világ­ról, énmiattam leeshetik lábáról... ” — a Petőfi rádió pedig a magyar folyók vízállásjelentését közli, az is­mert, gépies, monoton hangon. Ám a két adó, noha egyforma hangerővel szólnak, nem zavarja a társaság hő­­ségtől-italtól már-már befejezett ke­délyét. A két rádióadó hangereje el­lenére is, különösen, amikor halk­­csendes-szomorú-kesergő nóta szól, el-eljut hozzám egy-egy mondat, szó, olykor egy-egy párbeszéd értelmét is fölfogom. — A jó isten áldja meg magát, Mihály, hát mán’ ne igyon ezen a tűző napon szatmári szilvapálinkát! Úr­atyám, hát csak issza! Még meg­üti a guta, Mihály... Mihály, mi­után levette ajkáról a pálinkásüve­get, nevetve szólt az asszonynak, aki az imént óvta volna. Az asszony, aki egy napozógyékényen ült, Rubens hatalmas izomzatú aktjaira — Medi­ci Mária partraszállása Marseilles­­ben, Leukippos leányainak elrablása, A bundás Vénusz — emlékeztet. Va­laha, hajadonleányzó és ifjúasszony korában igen szép arca, alakja lehe­tett, s mostanra, hogy életévei kitel­tek — jó ötven-ötvenöt éves lehet —, még mindig őriz mind arcvonásai­ban, mind rubensi testtömegében valami nagyon is női vonzerőt, amel­lett biztonság, nyugalom és békesség sugárzik nagy természetéből, ő ma­ga sört iszik, de amúgy férfimódra, üvegből. — Na még csak az kéne, hogy a malter csapja a kőművest a falhoz! — mondta később komor derűvel Mihály, amikor újra meghúzta a szil­vapálinkás üveget. Az asszony most nem szólt, csak éppen ránézett a férfira. Az hirtelen letette a pálin­kásüveget. A Tiszából, mint valami édeni jelenés, ifjú leányzó alakja bontakozott ki: először arcára, vállá­ra, felsőkarjára tapadó almamagbar­­na hajának víztől csillogó ezüstje villant bele Mihály pálinkától eny­hén bódult agyába, azután megjelent a leányzó két kemény, kissé széttar­tó, szépségesen ívelő mangó formájú melle; a mellbimbók és a barna bimbóudvar feketén fénylettek a vi­lágos bőrön, „topless"-viseletben volt, azaz melltartó nélküli fürdő­dresszben, amelynek nadrágrésze is csupán egy vörös vászon háromszög­ből állt. Mint Vénusz a tengerből, ez az archaikus, amazoni leányalak, ez a Tisza-Aphrodité, a folyamból született, a tiszakécskei nagy stran­dot zsúfolásig elözönlött napozók­­fürdőzők-úszók-csónakázók szeme láttára. Mihály megnézte magának a Tisza Vénuszát, a folyóból kilépő gyönyörű amazont. Az asszonyok fi­gyelmét nem kerülte el ez a „magá­nak-megnézés”, de szólni most még tréfából se nagyon mertek. Mert Mi­hály egyszerűen letette lópatkó mé­­etű kezéből a szatmári szilvapálin­kás üveget, amit addig nem nagyon engedett el. — Sokan bírálják mostanában Sztálint Hm. A „népek atyjának” nevezték régen ... Valamelyik visz­­szaemlékezésben olvastam, talán De Gaulle emlékirataiban, már nem is tudom, mindegy... Sztálin állítólag egy fogadáson, még a háború alatt megjegyezte a jövővel kapcsolatban, hogy kommunizmus ide , kommu­nizmus oda, három-négyszáz múl­va alighanem ismét matriarchátus lesz. És én nem hiszem, hogy ebben tévedett volna a „vörös cár”, aho­gyan mostanában nevezik... Ebből a megjegyzéséből arra kö­vetkeztettem, hogy Mihály tanult férfiú lehet afféle helyi hatalmasság, talán pártfunkcionárius vagy egy na­gyon prosperáló és sok melléküzem­­ágat virágzóan működtető termelő­­szövetkezet elnöke. A Tiszából szüle­tett vénuszi leányzó alighogy fensé­gesen „partra szállott”, megfordult s egy magasabb sövénypartról, fejes­ugrással, ismét a folyamba vetette magát Sokáig úszott víz alatt csak messze, bent bukkant fel újra a fel­színre. Mihály magához intett egy igencsak keszeg termetű­­kamaszfiút, aki a társasághoz tartozó egyik asz­­szony fia lehetett alkalmasint. Oda­dobta neki a kocsikulcsot de a fiú még a levegőben elkapta. Parancsra várt. — Menj, Józsikám, hozd ide a ko­csiból a vadászpuskámat! A fiú rohant — Mihály, Úr­atyám! Szűz Má­riám! — szólt megint rá, nem eré­lyesen, hanem könyörgően inkább az iménti, rubensi „akt”, aki előbb a pálinkát tartotta túlzásnak ebben a Tisza-tájra szakadt trópusi hőségben. — Csak nem fog itt lúdra vagy fá­cánra lődözni?! Kéne mán’ kis ár­nyékba húzódni, és ez a meleg... — Látta, kedves Zsuzsánna, azt a leányt? Látta... El is nézett róla, láttam... — Kis szajhája, a táncos csöcseire azért vehetne valami mellyrevalót — felelte az asszony. A gyékényeken ülő-fekvő többi nő helyeselt neki. Mihályt holmi háremként nők k övez­

Next