Hajdú-Bihari Napló, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
Híres történelmi személyek névaláírásaiból nyílt kiállítás a Magyar Országos Levéltárban Az időszaki kiállításon több mint 250 irat, levél, oklevél, leirat szerepel — fényképmásolatok, metszetek, pecsétek társaságában a XV. század közepétől a XX. század közepéig terjedő időszakból — nemzetünk történelmének alakításában szerepet játszó magyar és külföldi hírességek kéziratából, névaláírásaiból. A kiállítást Szigetvári Éva, a levéltár munkatársa rendezte, s előzetes bejelentkezések alapján tekinthetik meg az érdeklődők. X. Fedák Sári színművésznő 1907. augusztus 17- én kelt levele 2. Pázmány Péter, esztergomi érsek, bíboros, a nagyszombati egyetem megalapítójának 1635. október 3-án kelt levele 3. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király 1914. július 31-én Bécsben kelt leirata Tisza István miniszterelnökhöz — parancsot ad az általános mozgósításra süi/í.4 r; ■eA'-'.'t* „ £4' 4 ÍF * t'ir 4 -AA* /t.. -ff-Att +,LÍi.-ch</' (Fotó: Rózsahegyi Tibor) / / Áh i /’■ ·»'£‡»' V/. v,‘ , ■*†**'** •» ^ /C t ^ ‘ /£er· f ^7». /&£/' '/JS ---† . ^ V -f : á - \ ‘A'” Xy l*t' ■yfc A' yy vf-c v-.'C ■'F.f-f-r.'t esst u - .a tliV/ /7 fwtttti-il /V r/r ‘ ,;“mm ■(,» u&H t*' Vj^ovi-f aU-itt-O/. /♦-»ewy-'ewu 0\ a h « 1 vi n, C I jHiis y\ V, új /h'Ha'! Vh-v fill) I VI I 1 a! H C 'Í.UI VI é ll'i aJ|A1- . LtluAVj vMív ’il. .(vili Uj) H JEGYZET Ami ingyen van Ha nem állnak ott a polcok tele könyvvel, azt hihettem volna, hogy eltévedtem. A régi osztálytársat, könyvtáros ismerőst jöttem meglátogatni a szekszárdi megyei könyvtárban, és mit látok? Egy igen-igen idős bácsika üldögél az egyik kisasztalnál, a szeme könynyes, előtte uzsonna, mellette két könyvtáros angyalka hallgatja az áradó panaszt, majd jön a harmadik valami irattal, meg másolattal, és azt mondja, hogy hagyja csak bácsi, nem kell fizetni érte... Mi ez? Az állami szociálpolitikát kiadták gebinbe a könyvtárosoknak? Kedves ismerősöm felvilágosít, hogy erről szó nincs. A könyvtárak legfőbb feladata még mindig a kölcsönzés, az olvasószolgálat, az irodalomkutatás, meg a többi efféle szolgálat, a fizetést ezért kapják. — de ha egy 91 éves paksi bácsikát ideirányítanak az állomásról, hogy itt készíttethet fénymásolatot a bírósági ügyéhez, s közben elmeséli, hogy a felesége meghalt, és ki akarják lakoltatni, akkor a könyvtárosoknak át kell lényegülniük kedvesnővérré, és jogi tanácsadóvá és pszichológussá és szociális gondozóvá stb. És nehogy azt higgyem, hogy ez egyedi eset! A látogatók egy része számára a könyvtár már régóta lelki klinika és tanácsadóközpont. Egy néni és egy bácsi például mindig együtt, a hét közepén jöttek elmesélni, mi újság Kanadában élő fiúkkal. Amikor a bácsi meghalt, a néni a kórházból először ide tért be a bánatával. Egy hölgy azért jött, hogy szakorvost ajánljanak neki. Egy másik a fia továbbtanulásához kért tanácsot. A pedagógus itt mondja el, hogy jövőre nem vállal több idegenvezetést az adó miatt. A technikus itt szidja az igazgatóját, a diák a tanárát, és az idős tanár az ifjúságot. Időnként — mondja ismerősöm — az olvasóterem átalakul fórummá, ott lehet hangosan és nyíltan beszélni. Egykor az olvasókörök egy-egy könyvgyűjtemény körül kristályosodtak ki, s így lettek a személyes kapcsolatteremtés színterei, a nyilvánosság eszközei, a demokratikus gondolatcsere fórumai. Meglehet, az új magyar nyilvánosság kialakításában újra nagyobb szerepet fog játszani a könyvek otthona. Az írásban és a fejekben rejlő gondolatok szabad találkozásának forrása és erjesztője lesz a könyvtár. Manapság joggal támogatandó tevékenység ez. A jó szó és a gondolat nem kerül pénzbe. S ha már a könyvekre egyre kevesebb jut, legalább a humanizmus és a demokratikus nyilvánosság lehetősége legyen örök és díjtalan könyvtári szolgáltatás. Nógrádi Gábor HV"HAJDÚ-BIHARY NAPLÓ , 1989. JANUÁR 7.__ ÉRTSÜNK SZÓT! „Ez ige hallatik...” A szenvedő ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés mástól indul ki, az alany csak elszenvedi. A magyarban is többféle kifejezési lehetősége van, egyik a régebben sokat szidalmazott -(t)atik, -(t)etik képzős igealak. Ennek régebbi gyakoriságában kétségtelenül szerepe volt a latin és német hatásának is; visszaszorulásában pedig talán a nyelvművelők helyes ellenzésének. Teljes kiirtása azonban aligha lehetséges, de talán nem is szükséges. Helyén van kanonizált egyházi szövegekben: „szenteltessék meg a te neved”; „Meghalt és eltemetteték”; „Dicsértessék!"; stb. Hasonlóképpen klasszikus és modern költészetünk nyelvileg kötött formájú szövegeiben, mint például Arany címül vett sorában: „Ez ige hallatik" vagy: „Adassék e levél Hunyadi Mátyásnak”; Petőfinél: „az igazság megfeszíttetik”; Adynál: „Sohse lesz másként, így rendeltetett"; Tóth Árpádnál: „meghalt az Isten És ravatalra tétetett”; stb. A köznyelvben a születik, közhírré tétetik s még egy pár kifejezésen kívül inkább továbbképzett alakokban maradt meg: megbízatás, fogadtatás, elragadtatás, akadályoztatás stb. Ezek a származékok akkor keletkeztek, amikor az alapjukul szolgáló igék még gyakoriak voltak. A régi nyelvből örökölt példák mellett azonban nem ritkán előbukkannak hasonló alakok mai szövegeinkben is. Megyei lapunk egyik szeptemberi számának egyetlen oldalán féltucat példát találtam ilyen igékből: „Debreceni mérték pedig van. Onnét is tudható, hogy egyfelől érvényesül, másfelől tagadtatik." — „Kitétetett innét a szűre B. Imrének, B. Ferencnek, F. Lajosnak...” — „Veres Péter, a képviselő ebből a megyéből választatott az Országgyűlésbe” — „minden ellenvélemény ellenzéki föllépésnek minősíttetik" — „Ezen a lejtőn csúszott, torkollt bizalmiválságba a nem kevésszer megtöretett hit” — „a város irodalmáraink egy csoportja nacionalizmuson kapatott rajta” — „aki ma korrumpál, holnap épp az korrumpáltatik”. A példák zöme harcos politikai eszmefuttatásból való, ahol a szerző is, az olvasó is nagyon jól tudják kire, kikre kell vonatkoztatni a cselekvéseket, így még hatásosabb a sérelmek szenvedő alakú megfogalmazása. Azt mondhatjuk: retorikailag is hatásos szövegezési eszköz a szerző kezében, mert az érzelmi töltet jó közvetítése. Más példáim is vannak, más stíluskörből. Az Élet és Tudomány egyik októberi számában egyik ismeretterjesztő cikkben olvasom: „Ezek a folyamatok azonban túlságosan bonyolultak találtattak, ezért olyan egyszerűbbet kerestek, amelyen jobban elkülönülve tanulmányozhatók az égés törvényszerűségei.” — Az Élet és Irodalom egy novemberi számában szociálpolitikai glosszában így ír a szerző: „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van — írja a Biblia.” — A Nők Lapjában egy meginterjúvolt írónő szavait így adja vissza az újságíró: „Az egészben az a szomorú, hogy az értelmiségi így nem tudja visszaadni a társadalomnak azt, ami »beléfektettetett.«" Az idézőjel bizonyára a szokatlan szóalak kiemelésére szolgál Példáink talán bizonyíthatják, hogy a fenti formájú szenvedő igealakokat nemcsak az archaikus vagy kötött szövegek őrzik, hanem mai nyelvünkben is elég gyakran előfordulnak. Az idézeteken kívül leggyakrabban az emeltebb stílusú, választékos publicisztikában, az esszényelvben találkozhatunk velük, de nem okoznak stílustörést még a műszaki ismeretterjesztés nyelvében sem. Mai nyelvünkben benne élnek az elmúlt századok nyelvi fordulatai, kár lenne lemondani róluk, hiszen még új színek hordozására is alkalmasak lehetnek. Sebestyén Árpád MAGYAR NOVELLA* Tiszakécske, 1988. Július 24. Vasárnap, Szent Jakab havában. A hőmérők 37—38 °C-t mutatnak, már kora délelőtt, a déli harangszót követő időjárás-jelentés szerint, itt, a Tisza-tájban, a magyar Nagyalföld kellős közepén 39—40—41 °C-os hőmérséklet taglózza a Tisza-partokat. Kánikula. A hőség hullámokban támad. Szélcsend. Az ártéri erdők súlyos, sötétzöld lombvilága megfulladni látszik a tiszai trópus elviselhetetlen forróságában. Az égbolt egyetlen kék világítóablak, mintha Csontváry posztumusz műtermének épült volna, hogy a nagy mester végre megfesthesse ama művét, mellyel „túlszárnyalja Raffaelt”, a „32 quadrátméteres Nap-utat”. A Tisza vizének hőmérséklete: 24—26 ° C! A töltésgát nagyságos fasorában szál levélbe rezdül. Hatalmas ártéri tölgy terebélyének árnyékában állok, hozzám közel, gyékényeken — és gyapjúplédeken! — népes társaság „campingezik”, meglehetősen nomád civilizációval mulatva-töltve az időt: körülöttük üres sörösüvegek, összegyűrt szalvéták, papírpoharak, fagylalttölcsérek. Két nagyteljesítményű táskarádió, egy Philips és egy Sony bömböl: a Kossuth rádió, immár a napi hírek után, nótákat sugároz: „ ... nem tudok én semmit e világról, énmiattam leeshetik lábáról... ” — a Petőfi rádió pedig a magyar folyók vízállásjelentését közli, az ismert, gépies, monoton hangon. Ám a két adó, noha egyforma hangerővel szólnak, nem zavarja a társaság hőségtől-italtól már-már befejezett kedélyét. A két rádióadó hangereje ellenére is, különösen, amikor halkcsendes-szomorú-kesergő nóta szól, el-eljut hozzám egy-egy mondat, szó, olykor egy-egy párbeszéd értelmét is fölfogom. — A jó isten áldja meg magát, Mihály, hát mán’ ne igyon ezen a tűző napon szatmári szilvapálinkát! Úratyám, hát csak issza! Még megüti a guta, Mihály... Mihály, miután levette ajkáról a pálinkásüveget, nevetve szólt az asszonynak, aki az imént óvta volna. Az asszony, aki egy napozógyékényen ült, Rubens hatalmas izomzatú aktjaira — Medici Mária partraszállása Marseillesben, Leukippos leányainak elrablása, A bundás Vénusz — emlékeztet. Valaha, hajadonleányzó és ifjúasszony korában igen szép arca, alakja lehetett, s mostanra, hogy életévei kiteltek — jó ötven-ötvenöt éves lehet —, még mindig őriz mind arcvonásaiban, mind rubensi testtömegében valami nagyon is női vonzerőt, amellett biztonság, nyugalom és békesség sugárzik nagy természetéből, ő maga sört iszik, de amúgy férfimódra, üvegből. — Na még csak az kéne, hogy a malter csapja a kőművest a falhoz! — mondta később komor derűvel Mihály, amikor újra meghúzta a szilvapálinkás üveget. Az asszony most nem szólt, csak éppen ránézett a férfira. Az hirtelen letette a pálinkásüveget. A Tiszából, mint valami édeni jelenés, ifjú leányzó alakja bontakozott ki: először arcára, vállára, felsőkarjára tapadó almamagbarna hajának víztől csillogó ezüstje villant bele Mihály pálinkától enyhén bódult agyába, azután megjelent a leányzó két kemény, kissé széttartó, szépségesen ívelő mangó formájú melle; a mellbimbók és a barna bimbóudvar feketén fénylettek a világos bőrön, „topless"-viseletben volt, azaz melltartó nélküli fürdődresszben, amelynek nadrágrésze is csupán egy vörös vászon háromszögből állt. Mint Vénusz a tengerből, ez az archaikus, amazoni leányalak, ez a Tisza-Aphrodité, a folyamból született, a tiszakécskei nagy strandot zsúfolásig elözönlött napozókfürdőzők-úszók-csónakázók szeme láttára. Mihály megnézte magának a Tisza Vénuszát, a folyóból kilépő gyönyörű amazont. Az asszonyok figyelmét nem kerülte el ez a „magának-megnézés”, de szólni most még tréfából se nagyon mertek. Mert Mihály egyszerűen letette lópatkó méetű kezéből a szatmári szilvapálinkás üveget, amit addig nem nagyon engedett el. — Sokan bírálják mostanában Sztálint Hm. A „népek atyjának” nevezték régen ... Valamelyik viszszaemlékezésben olvastam, talán De Gaulle emlékirataiban, már nem is tudom, mindegy... Sztálin állítólag egy fogadáson, még a háború alatt megjegyezte a jövővel kapcsolatban, hogy kommunizmus ide , kommunizmus oda, három-négyszáz múlva alighanem ismét matriarchátus lesz. És én nem hiszem, hogy ebben tévedett volna a „vörös cár”, ahogyan mostanában nevezik... Ebből a megjegyzéséből arra következtettem, hogy Mihály tanult férfiú lehet afféle helyi hatalmasság, talán pártfunkcionárius vagy egy nagyon prosperáló és sok melléküzemágat virágzóan működtető termelőszövetkezet elnöke. A Tiszából született vénuszi leányzó alighogy fenségesen „partra szállott”, megfordult s egy magasabb sövénypartról, fejesugrással, ismét a folyamba vetette magát Sokáig úszott víz alatt csak messze, bent bukkant fel újra a felszínre. Mihály magához intett egy igencsak keszeg termetűkamaszfiút, aki a társasághoz tartozó egyik aszszony fia lehetett alkalmasint. Odadobta neki a kocsikulcsot de a fiú még a levegőben elkapta. Parancsra várt. — Menj, Józsikám, hozd ide a kocsiból a vadászpuskámat! A fiú rohant — Mihály, Úratyám! Szűz Máriám! — szólt megint rá, nem erélyesen, hanem könyörgően inkább az iménti, rubensi „akt”, aki előbb a pálinkát tartotta túlzásnak ebben a Tisza-tájra szakadt trópusi hőségben. — Csak nem fog itt lúdra vagy fácánra lődözni?! Kéne mán’ kis árnyékba húzódni, és ez a meleg... — Látta, kedves Zsuzsánna, azt a leányt? Látta... El is nézett róla, láttam... — Kis szajhája, a táncos csöcseire azért vehetne valami mellyrevalót — felelte az asszony. A gyékényeken ülő-fekvő többi nő helyeselt neki. Mihályt holmi háremként nők k övez