Hajdú-Bihari Napló, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-17 / 273. szám
Is parasztember csinálná is, meg nem is Háztáji gazdaságokban Hajdúszováton — öt évvel ezelőtt közel ötszáz szarvasmarha volt Hajdúszováton aháztáji gazdaságokban. Mára az állomány a felére csökkent — mondja Váradi László, a Lenin Termelőszövetkezet háztáji agronómusa. — Ez annak köszönhető, hogy az elmúlt években a legjobb minőségű állat kilónkénti ára 42 forint volt és egészen '88-ig aranyi is maradt. — Úgy tudom, az idén 67 forintra emelték. — Igen, ezzel egy kicsit „helyretették” az árat, de ne felejtse el, hogy az idén kétszer is emelték a takarmányárakat. A termelőszövetkezet irodájában beszélgetünk, jönnek-mennek a szakemberek, s nem állják meg, s hogy véleményt me mondjanak ők is a háztáji állattartásról. Elhangzik, hogy ima már csak annak éri meg jószággal foglalkozni, aki nyolctíz évvel ezelőtt elkezdte, s most nagyobb létszámú, „jól beállt” állatállománnyal rendelkezik: legalább 8—10 szarvasmarhája van vagy 100—120 hízott sertést ad le évente. Mondják azt is, hogy aki ma ilyen árak mellett szeretne beruházni, legalább egymillió forintra volna szüksége, hogy eredményesen gazdálkodhasson. Gyors számvetés is készül a bikahizlalásról. Az alapanyag a borjú, kilónkénti ára 120-130 forint, a tartásihizlalási idő 18—20 hónap, ezalatt 20 mázsa szénát és 12—14 mázsa abraktakarmányt kell feletetni. Emellett vállalni kell a rizikót, ha az állat megbetegszik, a kényszervágást s olykor ha csak a bőrét veszik át, még ezer forintot sem kap az ember. A munkadíjat nem számolják Az ágazatvezetővel mégis olyan háztáji gazdaságokba látogatunk el, ahol hasznot hoz az állattartás. Meleg Sándorék várnak bennünket az öt évvel ezelőtt épített új házuk nagy konyhájában. A ház frissen kőporozott, a kert végében hatalmas csűr, teli szénával, egy kisebb épületben répaszeletet tárolnak. Az istállóban hat tehén áll. — Nos, erről beszéltem — mondja Váradi László. Egy hónappal ezelőtt iitt még nyolc tehén volt. — Sajnos,két tehén beteg lett — mondja a házigazda — mind a kettőt le kellett vágni. Ebbe egy kisebb gazdaság beleroppant volna. Konok, állatszerető embernek kell lenni, mint amilyen én vagyok ahhoz, hogy egy-egy ilyen eset ne vegye el atermelői kedvet. Bőbeszédű ember Meleg Sándor. Hamarosan megtudom tőle, hogy Debrecenből költöztek ki Szovátra. Bolondnak tartotta őt mindenki, hogy a szakmáját feladva, zsákos lett a termelőszövetkezet takarmánykeverőjében. — Tizenhat és fél évig dolgoztam ott, kiszámoltam, kétmillió-kétszázezer zsákot forgattam meg, ami bizony egy kisebbfajta hegy lenne. A háztáji gazdálkodást tíztizenkét évvel ezelőtt kezdtük el. Gondolja el, az egész napi zsákolás mellett minden reggel négykor kellett kelni, hogy a jószágot ellássam. Bár a feleségem és a fiam is besegített, de a nagyobb része csak rám maradt. Visszamegyünk a konyhába és rögtönkalkulálni kezdünk, miért is érimeg Melegeknek a háztáji állattartás, s megkíséreljük azt is, hogy kiszámoljuk, mennyi hasznuk van egy tehenen. — Úgy kalkuláltam — mondja a házigazda — és azt tapasztaltam, hogy legjobban úgy éri meg a tejtermelés, ha a borjú is a saját állományiból kerül ki. Ennek a borjúnak a felneveléséhez azonban 25 mázsa abraktakarmány (13 ezer forint) és 20 mázsa jó minőségű széna kell (9000 forint). Megeszik mondjuk 60 mázsa nyers cukorrépaszeletet (1200 forint), így sorolja Meleg Sándor, folytatva a kisebb tételekkel, a villany- és víszszámla, a legeltetési díj, az állatorvosi költségek, de hogy egészen pontos legyen a kalkuláció,még akét évvel ezelőtt 155 ezer forint beruházással épített istálló amortizációs költségeit is megpróbáltuk kimutatni. Végül is 25 700 forint tartási költség. A tejértékesítésből, ha évente 300 napos fejési időszakot számolunk és egy borjúszaporulatot, mely szintén értékesíthető, a bevételük 48 ezer forint. A különbség tehát 22 800, de munkabért nem számoltunk. — Aparasztember a munkáját soha nem számolja fel, jól is nézne ki, mert rájönne, hogy milyen kevés pénz az, amiért dolgozik — mondja a házigazda. — Mi, azóta állatot tartunk, nem voltunk se üdülni,e szórakozni. Igaz, az állat szinte családtag nálunk, nem szívesen hagyjuk őket magukra. Sem ünnep, sem vasárnap Rizán Jánosné valamikor a termelőszövetkezetben dolgozott, irodában. Ma otthon van és sertéstartással foglalkozik. Ebben az évben 120 hízott sertést adott le. Két hatalmas farkaskutya kísér bennünket a hirladához. Hat koca és egy kan van az ól fiaztató részében, valamennyi törzskönyvezett. Ezek biztosítják a malacszaporulatot. A hizlaldában 60—70 darab 100 kiló körüli hízó található. De vannak 40—50 kilósok, amelyek a folyamatos hizlalást garantálják. Rizánók egyébként bérhizlalást is vállalnak. A termelőszövetkezetmegveszi tőlük a malacokat, ellátja őket takarmánnyal, majd ezeket a költségeket a vételárból levonják. — A napokban volt leadás, s úgy számoltunk — mondja Rizánné —, hogy egy bérhizlalt sertésen 1500 forint hasznunk volt. Természetesen a munkadíjat nem számoltuk fel. — Kiszámolták-e már, hogy évi átlagban mennyi a jövedelmük? — Mintegy 150 ezer forint. De nincs egy ünnep, vagy vasárnapunk sem. Nagyon sok munka van az állatokkal. Az egyetlen jó, hogy a pénzt nem havonta, felaprózva, hanem egy-egy leadás után egy összegben kapjuk meg. * * * Váradi László mintegy összegzi beszélgetésünk végén a látottakat, hallottakat. — Ezeknek az embereknek még megéri a háztájiban állatot tartani — mondja. De egyre kevesebb ember tud állattartásra beruházni ma ebbe a pénztelelen Világban. A szabályzók is egyik napról a másikra változnak, ki tudja, milyen lesz a piac, ha szabadáras lesz a hús. S azt sem tudjuk, hogyan változnak majd a felvásárlási áraik. Ezért aztán a parasztember bizonytalanságban él, csinálná is, meg nem Sis. Tatár Éva egyzet A „négyes fogat” és az MSZMP Négy, korábban magas beosztást betöltött politikus ült az első sorban, a magát MSZMP-nek nevező kollektíva november 7-i emlékünnepélyén: Ribánszki Róbert, Berecz János, Puja Frigyes, Grósz Károly. Ahogy a televízió képernyőjén láttam, mögöttük idős, 60—70 éves, őszes férfiak — köztük az 1956-ot követő, megtorló perek egyik vérbírája, Vida Ferenc — ültek, ő ismert ember, a többiek nem. De jelenlétük jelezte számomra, milyen politikai gondolkodású emberek jöttek össze erre az ünnepségre. Tévedés ne essék, egy demokratikus jogállamban lehetnek különböző szervezetek — tehát működhet egy demokratikus centralizmusra épülő, bolsevik szemléletű, úgy is mondhatnám, ortodox kommunista párt. Az is természetes, hogy megemlékeznek az 1917-es októberi forradalom évfordulójáról. Biztos vagyok abban is, hogy az ő színrelépésük megkönnyíti a volt MSZMP-tagok dilemmáját. Mert, ha akarnak, csatlakozhatnak az immár színre lépő négyes fogathoz, illetve tőlük elhatárolódva vállalhatják a múlt terheiről szabadulni törekvő MSZMP-t. Az alapvető kérdés: mit képvisel ez a „négyes”? A jelenlévők arcát nézve, azok némelyikét felismerve, egyértelművé vált számomra, erre az ünnepségre azok jöttek el, akik magasabb pozíciókban voltak az elmúlt évtizedek során, s azt tették, amit tettek. Az eredmény ismeretes: az ország katasztrofális gazdasági és bizonytalan politikai helyzete. De mit akarnak ők négyen? Hogy is kerültek össze? Ribánszki Róbert, akit megnyilatkozásai alapján én még az MSZMP-n belül is szélsőbaloldalinak tudok minősíteni. A reformkommunistákat likvidátoroknak nevezte, az 1988-as pártértekezletet pedig puccsnak, Grósz Károlyékat puccsistának. Berecz János igazi reformernek vallja magát, és élesen elhatárolódott korábbi nyilatkozataiban Ribánszkitól. De hogy tarthatná magát reformkommunistának az, aki árulónak minősítette híres-hírhedt könyvében az első magyar reformkommunista nemzedéket, Nagy Imrééket? Puja Frigyes, aki külügyminiszterként felvállalta és képviselte a magyar kisebbség feladását, az önállótlan nagyhatalmi érdekeknek alárendelt külpolitika szolgálatát. Grósz Károly, aki korábban még az ötvenes éveket is magáénak tudta egy budapesti pártértekezleten mondott beszédében. Aztán egyik elindítója volt a változásoknak, kilépett az arcátlan, funkcionárius rétegből, népszerűségre tett szert, de később hetente egymásnak ellentmondó nyilatkozataival fokozatosan vesztette el népszerűségét Ezért hallgattam figyelemmel hétfőn este a rádió Első kézből című adását. Szerettem volna tudni: ők valóban egy platformra kerültek, és mi késztette őket összefogásra, színrelépésre? S egyáltalán mit akarnak? Ami egyértelmű volt számomra: van nézeteltérés közöttük néhány kérdésben. Ribánszki Róbert szerint nincs válság, Berecz János szerint van. Grósz Károly híve a demokratikus centralizmusnak, Berecz János túlhaladottnak tartja. Paja Frigyes: nincs itt semmi baj, s az a terület, ahol ő dolgozott, a külpolitika problémamentes volt. Amiben egyetértenek: folytatni kell a korábbi politikát, vissza kell menni a ’88-as pártértekezlethez. Voltak hibák, azokat ki kell javítani. Nem ismerik el a kongresszus döntéseit. És, mint mondják, vállalják az MSZMP-t, múltjával együtt. Hangsúlyozom, természetesen mindehhez joguk van. Sok mindent azonban nem értek. Például azt, hogy Berecz János és Grósz Károly miért nem állt fel a kongresszuson, és miért nem mondta el ott ellenvéleményét? Most hivatkoznak arra, a tagságot nem kérdezték meg. De hát ők valaha is megkérdezték? Aztán az is furcsa, amit Berecz János mondott: aki elkövette a hibákat, annak kell kijavítani. Csakhogy, sorozatos hibákról van szó, s korábban volt lehetőség bőven a korrekcióra. De nem folytatom. Ennek a négyesnek a jelentkezésében a hatalomhoz való ragaszkodást, a realitásoktól való elszakadást érzem. Egyszerűen, mintha nem is abban a gazdaságilag összeomlott társadalomban élnének, mint mi. És nem látják, mi történik Európában? Persze, értem az egzisztenciális fenyegetettséget, a hatalom elvesztésének kellemetlen érzését. De az megdöbbentő, hogy a felelősséget nem akarják érezni! Mert nem szavakban, tettekben kell ennek megnyilvánulni. Vagyis belátni, a politikában veszíteni, megbukni is lehet. És az általuk irányított MSZMP veszített. Az új párt azért jött létre, hogy megmentse a baloldali politikai értékekből azt, ami menthető az MSZMP politikai útvesztése után. Tudom, lesznek sokak, akik a négyes fogatot támogatják, talán többen is, mint ahányan az új pártot. De a politizáló nemzet színpadán remélhetőleg csak mellékszerep juthat nekik. Mert ők, négyen, valami olyasmit képviselnek, amin túljutott a történelem. Filep Tibor ÍGY ÉLÜNK (?) A zálogházba betérők Átható a naftalinszag. Tán még a rideg fényű neoncsövek is naftalint árasztanak magukból. Nem kellemetlen, meg lehet szokni, csak rögtön jelez az orr. A debreceni zálogháznak mindig is jellegzetes szaga volt, miért ne lenne most is, ezen a szerdán, kora délután. Töpörödött néni vackolódik. Hat hónap után most váltotta ki nélkülözhetőnek vélt holmiját. Kockás, elvékonyodott plédjét, pulóverét, két törülközőjét, hálóingét, egyneműhuzatait. A néni, aki a nevét röstellte elárulni, Hajdúböszörményben él a férjével, kétszer 2800 forintból. Vontatottan beszél, valami zavarja. — Sajnos ide járok. Ke- Csön-csön gyűrű Sok embernek a zálogház adja a végső reményt. Még ma is. Ugyanúgy, mint 4—5 levélhullással ezelőtt. A forgalom nem szökött föl, de nem is apadt. Annyi változás viszont történt, hogy az emberek erősebben ragaszkodnak személyes tárgyaikhoz, s nem hagyják veszni azokat. Kiváltják a félesztendős kényszerpihenőből, legyen az ékszer, ruha, technikai eszköz vagy éppen szőnyeg. A naponta körülbelül ötszáz beadott tárgy javát, mintegy kétharmadát ékszerek teszik ki. Hatvannyolcvan a műszaki termék, a többi ruhanemű. Ez az arány se moccant az évek során. Legföljebb akkor billent a műszaki cikk javára, amikor „népvándorlás” belyés a pénz. Nyugdíjasok vagyunk az urammal, kell egy kis gyógyszerre való — mondja hirtelen, mintha zsilip szakadna föl benne, s közben indulatosan göngyölgeti értékeit, egy fehér zsírpapírszerűségbe. — Mennyi kölcsönt kapott fél esztendeje? — Kétszáznegyvenet. — Nem sok. — Nem! Most meg akartam hosszabbítani, hogy a gyógyszerre való pénzem megmaradjon. De nem hoszszabbítottak. — Miért nem? — Hát, nem tudom. — Most mihez kezd? — Hova lehet menni ilyenkor? Sehova. Én sehova nem tudok... dogította a mariahilferes elektroshopokat. A vezető cikk most is az ékszer. Aranygyűrűit váltotta vissza Teleki Istvánná pedagógus, aki két gyermekét egyedül neveli. Ezerhatszáz forintot kellett leszámolnia ékszereiért. Sem a bemutatkozást, sem a tényeket nem szégyelli, mit is szégyellne rajta ... — Körülbelül három éve tart ez az állapot. Hó végén megszorul az ember, különösen, ha egyetlen, pedagógusfizetésből kell eltartania családját — mondja, s mutatja gyűrűit, nagymamától örökölt fülbevalóit. Míg beszélgetünk, az idős böszörményi néni toporog. Tétován felém fordul, szinte tanácsot kér, mit tegyen — Mi lenne, ha újra megpróbálná beadni? — kérdem, de látom, ezt ő is kitalálta, csupán bátorításra vár. Indul is az „ingó és műszaki becsüs feliratú ablakhoz. Gyorsan, rutinosan zajlik a becslés: egy ide, egy oda, kétszáz forint, amit kölcsönözni tudnak. Nincs szükség egy törülközőre, mert foltos, fakult. Nem kell a párnahaj sem, használt. Visszakerül egy abrosz is, pecsét virít rajta. Györfi Sándorné becsüs — harmincéves tapasztalattal a háta mögött — készségesen magyarázza: — Ha ezek ittmaradnak, mert a néni nem tudja viszszaváltani, nekünk el kell adnunk. Úgy, hogy ne legyen ráfizetésünk. Azt is megmondom, miért vehettük be annak idején a foltos, használt ruhákat... Mert általában annyian vannak, hogy a sorok összeérnek. Olyankor nincs idő ilyen alaposan szétbontogatni a holmikat. Sietünk, hogy minél gyorsabban haladjon a sor, minél előbb megkapják az emberek a pénzt. — Harminc év alatt mi változott? — Az emberek anyagi helyzete. Általában jómódúak. Most itt forgatják a tőkéiket. Volt például ez a „füstös akció”. Megvették a ruhákat hatszáz helyett kétszázért, itt kaptak rá százhúsz forint kölcsönt, de megmaradt a ruhájuk is mint „tőke”. Nem jellemző az a régi, nagy szegénység. Vagy forgatják az emberek a tőkéjüket, vagy olyanok térnek be, akik még nem voltak itt soha, kifutottak a pénzükből. Nyomorúságos tőkék lehetnek ezek — gondolom, s hátrahúzódom, csendesen figyelni a „tőkeforgatókat” és a hirtelen rászorultakat. Lambada AIKO sztereó rádiós magnót hoz egy nem szegény kinézetű nő. A magnórész működik: a hozott kazettán a gondnélküliséget árasztó „Lambada" szólal meg — a helyzethez nem igazán illően. A rádió is szuperál: komor muzsikát recseg. Kétezer forint jár érte, hat hónapra. — Az utolsó bőrkabátom, jövőre megfázom — viccelődik társának egy fiatal férfi... Nyolcszáz forinttal segítette ki a bőráru. Két pár, alig nyűtt cipőt rak az asztalra egy nő. Kétszáznegyven a kölcsön. Fordul, perdül egyet maga körül ugyanaz a rászoruló, s a pultra terít egy vadonatúj pulóvert és egy nadrágot — mindkettő tetszetős, sőt még az árcédula is rajtuk fityeg. Vajon honnan származhatnak a kétszáz és kétszáznegyven forintos kölcsönt kiérdemlő ruhák? Íme a tőkeforgató, s a rászorult egy személyben! Idősödő, markáns férfi lép bátortalanul az ablakhoz. Úgy nézem, hegyet bírna elhordani, olyan erőben van. Érdeklődik, bőrdzsekivel foglalkoznak-e, s mutatja. Nem kell! A férfi némán megfordul, s kifelé tart a teremből. Utána ballagok és a sötét kapualjban utolérem. Nem szólítom meg, mert meglep, hogy magára öltiaz imént kínált dzsekit. Megdöbbent, mert befelé jövet a karján hozta. Biztosan emlékszem, jobb alkarján volt keresztbe vetve. Elegánsan, mintha csupán fölös tőkéjét kívánná kissé megforgatni... Barna Attila „Hó végén megszorul az ember (Fotó: Tóth Gábriel) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1989. NOVEMBER 17.