Hajdú-Bihari Napló, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-27 / 305. szám

MEGCSINÁLTÁK A SZABADSÁGOT Ady városában péntek éjjel Az óváros szíve ismét a Szent László tér. A rohamléptű tömeg Ady városában a román nemzeti lobogó gyűlölt címe­rét kitépve magasra emeli a for­radalmat. Este van, amikor ki­ki megindul a mellékutcák ösvényein át a hömpölygő zúgásba, mert sokan féltik meg arcukat a napvilágtól. Ej! Dehogyis bántom őket, ma amikor a durva igét hasz­nálva, megcsinálják a szabad­ságot. Reszkessen, aki úgy tesz, hogy nem hallja! A városháza-erkélyről várat­lanul karácsonyi dal larsan - forradalmi indulóként. Az ér­ces óromán szöveg nem vész el a pár perces örömujjongásban. Ha valaki azt követelné, hogy térdeljen le az üvegcserepekre ez a rettenetes sokadalom, le­térdelne. Gázolok a szilánkok­ban. A lázadás hat órája Nagyváradon még a tombolás szakaszában él. Fél hatkor lép­tem át a határt, s hogy men­nyire váratlanul támadt fel a nép (ez az orkán), arra a határ­őrség sem készült. Sem az egyik, sem a másik oldalon. A másik oldalról, ami­ negyven éve meg nem esett, a román parancsnokság csak úgy útiok­­mányok nélkül küld át egy asszonykát. Ideát lőhet a pa­rancsnok feje. Visszaküldje? De ez már csak pöttynyi emlék Váradon. Körülkapnak, meglökdös­­nek. Ide-oda rángatva a mérleg nyelveként végül középen ál­lok, közepén a buzgó akarat­nak. Igazat adnom senkinek sem kell, az igazság metsző zúgása a téren jár, szinte meg­csap. Valaki jó magyar ízesség­gel a mikrofonra kiabálja: - Míg meg nem fogják a nagy disznót, el nem mozdulunk mi sem! - Vajon hol lehet? - Egy földalatti reptérre menekül a párocska - üvölt rá ismét a mikrofonra a kolozsvá­ri vendégtüntető. Egy munkás­fiú. Idejött át, mert szerinte Váradon ma kezdődik el a tánc, Kolozsváron már megvolt. Megzavarodva keresi ő is a helyes magyar kifejezést csakúgy, mint egy berekedt suhanc. Szent suhanca ennek az izgatásnak. Olykor dadog. - Én román vagyok, de le­gyünk mind szabadok! - üvölt elhalóan, mintha gyilkolnák. És az irdatlan kórus kántál: -Libertate! A felkiáltások körém gyűl­nek seregestül: - Nekem is van két gyere­kem, szabad akarok lenni! - Tudjak adni nekik egy da­rab csokoládét, egy darab húst! - Bekövetkezett hál'istennek! Mit válaszoljak? - Debrecenben 12 órakor a villamoson kiesett a szemem­ből a könny. A SECURITATESOK A ..HAZA SÓLYMAI" A kolozsvári fiú talán a bosz­­szú karját fogja le éppen, mert leinti társait. - Nagy óvatossággal kell dolgozni. Irányítsák fontos emberek Bukarestben a dolgok menetét! Felordítanak: - A vérbank felrobbantva! - (ez valószínű, bukaresti hír). - Megindul-e Nagyváradon is a hajtóvadászat? - Nálunk minden szekus megfordult. - Ez mit jelent? - Azt, hogy végük van. Ren­geteg el is menekült Váradról. - Hová? A hegyekbe? - A föld alá. (A szekusok, ha valaki nem tudná még a haza sólymai. Soimii Patriei. Már óvodás korukban fölesküdtek apjukra, Ceausescura és anyjukra, Elen­­ára.­ - Csó - így mondják - egy szörnyű polip. A karja kinyúl mindenhová. - De a románok és a mag­yarok talán most közelebb ke­rülnek egymáshoz. - Sokkal! Átölelik egymást. - Mind testvérek lehetünk. - Úgyis egymás mellett va­gyunk, mint a hangyák egy fészekben. Jól mondom? -ellen­őrizteti furcsa hasonlatát a ko­lozsvári munkással a magyart törten beszélő román. De a nevét még nem mondja meg, azt se, hogy hol dolgozik. - Nagyon sokan ismerik a hangomat. (Azt hiszik, a rádi­ónak tudósítok.) - Az a félelem, ami a legu­tóbbi időkben bennünk volt, arra kényszerít, hogy még mindig hallgassak. Hallgassam el a nevem. Hirtelen mintha szózatként üvöltené az éterbe: - Nem baj, aki meghallja a hangomat, ezután ismerje meg! Ismerje mindenki. Rekedt han­gom van fiúk! Hívnak. El. -Jöjjön csak! Ott, arra, abban az utcában egy vasajtót, tetszik érteni?, egy vasajtót kezekkel téptek ki. Kezekkel kicibálták. - Minek az ajtaja volt? - A pártétkezdéé. Zászlós autók rontanak be a térre. - Meddig tart el a tüntetés? Meddig? - Akár egy hétig is. Nézze. Karunkon hordjuk a zászlót. Látja, látja? Ez emlék. Megőr­zőm. Az unokáim is látni fog­ják. A kitépett címerből engem is megajándékoznak egy darab­kával. Nincs ennél most szebb baráti érték. - Ne haragudjon - dörren rám a román gyerek. - Maga egy riport? - Teljes életnagyságban. És Debrecenből. -Onnan? Apósom, anyósom debreceni. - Ne mondja már! - s fölveti a fejét, végre büszke, büszke lehet rájuk nyíltan. - Illés János - mondja. - Illés János, Szabadság út 4. szám. Ott laknak. Apu, anyu! Ha engemet hallatok, én vagyok, Kornél. Szeretlek benneteket. Mindig akartam, már két éve akartam, hogy meglátogassam őket. Óriási füttykoncert. - Mit mondtak az erkélyről? Tagolják. - Azt akarják, hogy ezt a típu­sú szekus szervezettséget kiirt­suk. Ki akarják a gyökerét is szedni. Olyan fertőző. Ezelőtt három éve még engem is meg­próbáltak rávenni, lépjek be. Két évig próbálkoztak min­denféle fenyegetésekkel. - Váradiak? - tolakodik közi­­bénk egy nagykalapos ifjú. Barna arcából úgy villog a sze­me, mint az éjszakai vadállat­nak. A hangja, mint az erősítőé. Meg is dicsérem, ezt a hangot szeretem. - Ide figyeljen! Én cigány vagyok. Hát még csak én szere­tem a szabadságot! - Ha jól látom, éppen azt csinálják. - Az már megvan, csak a reformokat kell még megfab­rikálni. Nagyon sok ember meghalt érte. Hirtelen hangnemet vált, mert a felelősöket név szerint szeretnék a magnóra ráolvas­ni. - Ha te jólétben vagy - érvel, nem ültetnéd bele a családodat is a jólétbe? A cigányt letorkolják. Sőt, azt a malomkerék nagy kalapját leütnék a fejéről, ha el nem te­relném a figyelmet róla. - Itt­­ mutatok fel a tanács­háza mellvédjére­­, itt, ahol ülésezik a forradalmi stáb. Itt a városi vezetők közül volt-e olyan kicsiben, mint "Csó" bácsi? A rekedtek hangerejükkel megint egymást múlják felül. -Ez a szemét most kiáll, hogy Hadonásznak. Karjukat rázzák forradalmár­ föl az erkélyre. A gyűlölt nevet Csak még egy ugrató szó, s kiáltják, valamilyen szláv hang- esküszöm, lehoznak onnan, zásó nevet. Ilyen a forradalom természete. MEGFOGTÁK, LEVETKŐZTETTÉK. ELENGEDTÉK - Eddig vértelen volt ez a szörnyű zajgás. Vagy nem? - Ma délután elfogtak egy gazfickót, miután levetkőztet­ték, letépték róla a ruhát, meg­sajnálták és elengedték. (Lám a "gyülevész" tömeg kegyes tud lenni. Az irgalom­ért reszkető meztelent enged­ték el.) Ha jól hámozom ki a történ­tek héjából, délután egykor a milícia még a lelkére próbált beszélni a zúgó tömegnek. Azt hitte, ezzel "oké". Persze a tömeg tört, zúzott, kifosztott néhány áruházat, mint az már ilyenkor szokás. De csak az italért, meg az élelemért nyúl­tak. Fegyveres őrség a Nemzeti Bank előtt posztól, ők védik a nemzeti vagyont. A külváros­ban teherautókon cirkáló ka­tonák fegyvertelenek, többen csak a kokárdát viselik. Megint kapok egy ajándék­tépést a címerből, a kékje hiány­zik, de így is emlék. S ekkor a "tanácskozók" szinte ráolvas­sák egymás fejére: - Nagyvárad tulajdonképp gyáva volt. Akkor kellett volna kivonulnia az utcára, amikor a temesváriakra gázoltak. Most könnyű forradalmárnak lenni. Mi aludtunk. Ez az igazság. De mégis jobb, hogy emberáldo­zatok nélkül csináltuk meg ezt a forradalmat. A Fáklya szerkesztősége a nyomdában. Sztrájk van és maguk tördelik, szedik a lapot és az újságnak másnap meg kell jelennie! A főszerkesztő még most sem engedheti meg, hogy belépjek a nyomdába, mert az vállalat - mondja. Pénteken még a hatalom a Fáklya által ítéltet­te el üzemigazgatók szájával a forradalmat. Papp László, az oradeai püspök még megma­gyarázta a harmadik oldalon, hogy Tőkés Lászlót a törvény szigora sújtja, betű szerint. Este már Stanik István, a kitett újság­író írja, hogy megtörtént a le­hetetlen. Szalai Csaba Fotók: Iklódy János

Next