Hajdú-Bihari Napló, 1990. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

8 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 1990. DECEMBER 23., VASÁRNAP Otthonunk-e a XX. század? A Hajdú-bihari Napló szerkesztősége Otthonunk­­é a XX. század? címmel levélinterjú-sorozatot indít. A magyar kulturális élet kiemelkedő személyiségeinek tettük fel az alábbi kérdéseket: 1. Mikor kezdődött a XX. század? 2. Melyek a század legjellemzőbb vonásai? 3. Miben különbözik a XX. század a megelőző koroktól? 4. A differenciálódás vagy az integrálódás felé halad-e az emberiség a XX. században? 5. Van-e esélye az embernek a század túlélésére? 6. Használt-e az embernek a tömegek XX. századi fellépése? 7. Miben hisz vagy miben szeretne hinni? 8. Otthona-e a század, vagy szeretett volna más korban élni? 9. Mi az ember legnagyobb hiánya a XX. században? 10. Közelebb került-e Istenhez az ember a XX. században? A megkérdezettekre bíztuk, hogy mindegyik kérdésre válaszolnak-e, avagy csak azokra, amelyeket kiválasztanak. Nemeskürty István válasza: A huszadik század társadalomtörténetileg 1914-ben kezdődik. 1914-ig a XIX. század teljesült be, a felvilágosodás és a francia forradalmak, a polgári fejlődés, a világ megismerhetőségének, elrendezhetőségének és birtokbavételének eszméi nyomán. Századunkat ettől kezdve az öncélú erőszak jellemezte. A háborúk után, bárhol zajlottak is, fegyverrel metszettek ketté évezredes kultúrákat, szeleteltek szét országokat, nemzeteket. Jellemző a nagyhatalmak vezetőinek brutalitása és a kis nemzetek iránti közönye. Ezzel párhuzamosan felgyorsult az előző században kikísérletezett műszaki találmányok gyakorlati alkalmazása. Az ember képtelen volt ehhez alkalmazkodni, megszüntette az erkölcs fogalmát, helyébe lépett a pusztítás öncélú gyönyöre. Pusztítják a környezetet is, céltudatosan rombolva az emberi létezés feltételeit. Ha az emberiség hatalmon lévő urai nem fékezik meg a környezet és az emberiség fegyveres és vegyi pusztítását, alig van remény a túlélésre. A XX. század fontos eseményeit sohasem irányították tömegek. Azokra csak hivatkoztak, azokat csak eszközül használták fel szemfüles politikusok. Nekem a XX. század csak kényszerlakhelyem. Magyarország viszont a hazám. Mindig itt élnék, éltem volna, akkor is, ha az élet nehéz vagy elviselhetetlen. Legszívesebben a magyar középkort választanám, úgy III. Béla király kora táján... A reménytelennek tűnő „kilátások" ellenére mégis reménykedem; egyrészt azért, mert római katolikus vagyok és vallom, hogy a szeretet megválthatja a világot; másrészt mert a magyar nemzet sokszor került a pusztulás határára, csodás módon mégis megmenekült, persze azért és akkor, amiért és amikor maga az országlakosság is segíteni igyekezett önmaga sorsán. Amíg kívülről, másoktól várjuk a segítséget, mint a koldusok, addig semmire sem jutunk. Erre mondta gunyorosan azt Mészáros Lázár, hogy mi csak azt várjuk, mikor száll partra az angol flotta Debrecen határában... De a cselekvéshez hit is szükséges. A mai világban, nyugattól keletig, a legnagyobb hiány a hit, a türelem és a szeretet, vagyis az erkölcs. Berzsenyi gondolata nem frázis, hanem alapigazság. (Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs.) Az ember elveszítette kapcsolatát Istennel; nem is tud mit kezdeni ezzel a fogalommal. Minden erős, hosszú életű nép az Istenhez fűződő kapcsolatának köszönheti sikereit, fennmaradását, a zsidó néptől a keresztény Magyarországig. Persze a „keresztény" szónak nem szabadna politikai fogalommá züllenie. Most azzá züllött. Az Istenhez fűződő kapcsolatot úgy is értem, hogy csak azok a társadalmak virágoztak fel a történelem során, melyek a maguk módján feleletet igyekeztek adni arra a kérdésre: mi végre vagyunk a világon? Amelyik társadalom erre nem hajlandó, vagy nem képes, mert az élet értelmét csak a pillanatnyi létfenntartásban és a mások rovására történő élve­zésében látja, előbb-utóbb elpusztul. SCHÉNER MIHÁLY: HÁROMKIRÁLYOK SARUSI MIHÁLY: Decebal Gyulán (Részlet a Napló-Részek című regényből) Az állambiztonságiak azt akarták, hogy szaglásszon a többi fényképész után. Jelentse nekik, mit terveznek, nem akarnak-e valami állam­ellenes dolgot összehozni, kiállítást, titkos, engedély, szóval cenzúra nélküli kiad­ványt a romániai katonai célpontokról, szóval ilyen őrültségek. Mert arra rájöhet­tek, hogy Csaba nem kém, nehéz lesz elhitetni, sőt, tisz­tességes, szocialista gondol­kodású romániai állampol­gárságú magyar ember. Mi több, igen tehetséges, művészkörökben is forog, úgyhogy. Több se kellett nekik. Akkor, ugye. Ő lenne a mi emberünk. Mert sehogy se férkőzhet­tek hozzá a Gyulán akkori­ban szerveződő fiatal művé­szek alkotóköréhez, megpró­báltak beépíteni néhány lel­kes műkedvelőt, titkosren­dőr ifjúkommunistát, s hogy nem ment, e fiúk nem hatol­hattak el a fiatal művészek lelki világához, bevetették elkeseredésükben végső esz­közként Janit. Együtt ivott Janó már a gyulai értelmiség színe javával, némettel, ma­gyarral, románnal, mindegy, csak megtudjon valamit megbízóinak. Nem és nem. Ekkor ugrott be nekik Csaba. Ezzel tán megszoríthatják. Régi módszer, néha bejön. Ha kemények leszünk, most is sikerülni fog. Csak bízzátok rám, mond­ta Jani. Mondhatta. Szóval hogy legyen bará­tai árulója. Judás. Ezt nem merte kimondani, csak bólogatott. Hogyne, ter­mészetesen, vegyem párt­megbízatásnak, hogyne tényleg, mi ugyanazért az ügyért dolgozunk, mi ugye így, te meg ugye amúgy, hát, csak néha egy kis információ, nem, mi lehetetlent nem ké­rünk tőled, a lavórmunka úgyis Janié marad, mert hir­telen már tegeződtek is, hogy Csaba olyan jámbor gyer­mek, nagy lelkesedéssel megengedték, hogy letegez­hessék őket, hogyne, szer­busz, szia, mondtam én, hogy rendes gyerek vagy, így Janó már, Muk­ány, én meg­mondtam, az, esetleg. Csaba nem mert nemet mondani, így aztán egyre gyakrabban jöttek hozzá, most már Janó nélkül is a fiúk. Na, mit hallottál, készül valami, valami nagy-nagy disznóság az állam ellen a művészkék köreiben? Csabi azt mondta, odakint nem lép be semmilyen párt­ba, még a szociáldemokratá­ba se. Neki ebből elege van. Hogy így félreértsek. Kár csodálkoznod, mond­tam magamban, mert ezt meg én nem tartottam meg­lepetésnek. Ezeknek az elveknél is előrébb való a hatalom. Itt már rég nem az elvről van szó. Csaba akkor döntötte el, hogy megy családostul né­metnek Németországba. Mert az a pofon, az az augusztus 23-i verés a német­városi Fő téren, Frantz Erkel Ferencz, a nagy német zene­szerző szülőháza, a román zenekultúra e jelesének em­lékháza előtt akkor, azután jött, hogy semmi rosszat nem volt hajlandó a barátai ellen tenni. Csak dicsérte vala­mennyit, még azt is, akit pedig utált. Mert úgy van ezzel, mint mi, Farkasok valamennyien: hóhérkézre még az ellenségünk se adjuk. Azt mondta Csaba, meg­mondja Janinak: ha téged a vasgárdisták keresnének, hogy agyonverjenek, és te bekopogtatnál nálam, segít­sek, én elrejtenélek! De értsd meg, akkor is ugyanezt ten­ném, ha ti­sznétek hozzám azt az akárkit, akit lejobbol­­daliztok, leellenségeztek, leellenzékiztek! Igenis, őt se adnám ki, még nektek se. Senkit se. Ez az, ezeknek ez nem tetszik. A tiszta er­kölcs. Hogy az ember nem fél tőlük. Igen, mert a tiszta, emberi erkölcs, az emberség, a ke­resztény szellem ellenük dolgozik. Tetszik, nem tet­szik, így van. Mindenféle elnyomás ellen. Én mondom, az erkölcs a legjobb fegyver ellenük. Úgy félnek tőle, mint az ördög a tisztítótűztől. Ezzel le lehet őket fegyverezni. Lefegyverezni nem, de legyőzni igen. Azért a pofonért kár volt, így maradtam egyedül. Jani nagyokat köszön, van képe rám mosolyogni, a ke­zét nyújtja, s hogy nem foga­dom el, megsimogat. Mon­dom neki, többször mond­tam neki, vegye le rólam a piszkos pracliját, erre elsöté­tül a szeme, kész lenne gyil­kolni, morog valamit és to­vábbáll. Egyszer azt mondta, képes ölni az eszméért, bár­kit képes legyilkolni, aki az eszme kiteljesedését akadá­lyozza. Aki az ő eszményei­re követ vet, besározza. Aki leleplezné, hogy ez az egész: aljasság! Ettől tényleg kitelik minden. Állítólag '44-ben a kivégzésekben is részt vett, a kivégzőosztagban, amikor a magyar hadifoglyokat a fal­hoz állították. A zsebében tán most is ott lapul a pisztoly. Istenem, segíts... Ámen? Áldás? Áldás, békesség? Ki tudja. Ki tudja 1985-ben Giulán, abban a nagy, ma­gyar—román határmenti román kisvárosban, amelyet újabban Ziridavának nevez a hatóság. Igen, ezt is ők terjesztik, ők a legbuzgóbb hívei e ziridá­­vásításnak, ők, a fiúk. Abru­­dánék. Az enyéim meg, Terem­­tőm. Állítólag nemsokára meg­kezdik a Kastélykert átépíté­sét. Ott akarják kialakítani a Dák Civilizációt Bemutató Szabadtéri Műtárat. Mert­hogy a vár dák alapokra épült, a kastély alatt megta­lálták a dák várost, mert itt csakis város lehetett, ha ma város, akkor az lehetett a dáknak mondott időben is, szóval az Almássy-kastély lesz a dákok feledhetetlen királyának, Decebálnak a mauzóleuma, mert itt akar­ják bebalzsamozni az egyik őskori halott csontvázát, állítólag az a koponya csakis Decebálé lehetett, kétszer akkora, mint az átlagos emberé, szerintük azért, mert ennyi ész szorult a magyar hazaárulók szerint vízfejnek nevezett hatalmas koponyába, csakis Decebál, én mondom, mondják, ő volt ilyen nagy koponya. A kert öreg, hűbéri társadalmat s Magyarországot idéző fáit sorra kivágják, mert szoborkertet csinálnak, ahány magyar fa, helyébe annyi román emlékmű a hősökről, a hősök emlékeze­tére, az. És körben szökőkút, alul állítólag alagút a világosi várig, amely, természetesen, szintén dák rom, ezt az alag­utat Csúcsú fogja először bejárni, ővele avatják. Állító­lag villamos, földalatti villa­mos röpíti majd a látogatókat a két várból, egyikből a má­sikba és vissza. Bár a város esténként tel­jesen sötét, mintha háborús elsötétítés lenne, mindent leolt Csúcsú, hogy takarékos­kodjék, bár villany nincs, de villanyvasút, földalatti Gyu­la—Ziridava s Világos—Simia közt, az lesz. Meg függővasút, japán módra. Abrudán szokta ilyesmi­vel hülyíteni a magyarváro­si román gyermekeket. Az egyik új szomszéd Húsz vá­rosából való, a szovjet határ­ról Moldvából. Milyen szép szőke lányuk van. A fiam szerint a huszváro­­siak is magyarok, csak már elrománosodtak. Édes fiam, tényleg jobb, hogy elmentél. Ki tudja, mit csinálnak veled, ha elárulod nekik. Mondj igazat és már meg is haltál. Ha nem haltál meg, akkor is. Ej, Ari, te már megint magyarkodsz. Magyarko­­dunk, magyarkodunk? Amióta világ a világ, a jó és a rossz viaskodik. Dicsértessék, kisfiam. Di­csértessék a Jézus. De az ott csak nem Szent Péter? Már hogy lenne, csak úgy érzem, a hátamon vág fát a magyar és a román táltos.

Next