Hajdú-Bihari Napló, 1991. január (48. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-02 / 1. szám

1991. JANUÁR 2., SZERDA ’D® 1. Ha én cica volnék... 2. Ez is olyan nap, mint a többi * 3. Űr-vacsora 4. Miből lesz a cserebogár? 5. Rend a lelke mindennek! (Fotók: F. Szilágyi Imre) -------------------------------------------------------------------------4 ________________________________________________/ /-----------------------------------A hajdúszoboszlói szilveszteri csörgetésről először az 1861. évi Országos Nagy Képes Naptárban olvashattunk. Eszerint Hajdúszoboszlón a szilveszter este már 300 éves ünnep, és a szoboszlói szájhagyomány szerint 1559. december 31-én történtekhez kapcsolódik. Akkor a hajdúk Szoboszló határában csatát vívtak a törökkel, már úgy tűnt, elvesztik az ütközetet, mikor a szoboszlói asszonyok a templom tornyát kivilágították, hogy a katonák hazatalálhassanak. A csatát megnyerték, s e győzelemre emlékeznek minden év szilveszter estéjén. Nyilván ez egyféle feldolgozása a szoboszlói szilveszteri szokásoknak, melyet a néphagyomány különböző variációban hagyott az utókorra. 1990 szilveszterén is benépesült alkonyattájt Szoboszló főtere és hagyományosan pontosan 17 órakor lezárták a 4-es főutat, hogy megkezdődhessen a karikás ostorok pattogó tánca. Kiss László, Kádár Sándor, Wesselényei István, Szilasi Lajos, Kovács Imre, Kakucsi István — hogy csak néhányat említsünk a közreműködők közül — nagy szakértelemmel forgatták, pörgették a karikást. Megszólaltak a kolompok, csengők és a református templom nagyharangja is. Repültek a csillagszórók, visongtak a gyerekek. Kapkodjuk a fejünket az égő csillagszórók nyilai elől. Nagy a hangzavar, de így is jól hallani, hogy bizony durrannak itt petárdák is. A cirkáló rendőrök többkevesebb sikerrel megpróbálják megtalálni a rendbontókat. Míg tart a parádé, feltörnek egy személygépkocsit, egy gyerek pedig könnyebb égési sérüléseket szenved. Behúzott nyakkal ténfergek a tömegben, kíváncsi vagyok, a fiatalok tudják-e, miért is van a szilveszteri csörgetés. Többnyire igen. De találkozók olyanokkal is, akiknek fogalmuk sincs a népszokás eredetéről. Elmesélem nekik. Miért nincs most is kitéve a toronyablakba a lámpa? — kérdezik. Tényleg nincs! De nem hiszem, hogy túl sokan észrevették volna. Bennem azért megfogalmazódott a kérdés: vajon miért nem tudunk mi békésebben és tudatosabban ünnepelni? t. é. ( ---------------------------------------------------------------^ Csergettünk V____________________________________________________________________________________ HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Göncz Árpád / ■ rm újévi köszöntője Göncz Árpád köztársasági elnök itt következő újévi köszöntője a rádióban és a televízióban hangzott el: Honfitársaim! Alig néhány perce, hogy elbúcsúztattuk a magunk mögött hagyott sorsfordító évet, most hadd kívánjak én, innét, hazánk minden polgárának, s hazánk határain túl minden magyarnak az új esztendőre erőt, egészséget. Könnyű évet magunknak aligha kívánhatok, mert ha nem is mindenkinek, de nagyon sokunknak igencsak nehéz esztendje ígérkezik. Ne áltassuk magunkat, amiben eddig éltünk, s amit sokan, jó ideig, egy igazságosabb társadalom ígéretének véltek, reménytelenül összeomlott. Látszólagos létbiztonságunkért, szerény jólétünkért most kell megfizetnünk, mégpedig drágán. Visszaút nincs. Ebből a helyzetből csak előre menekülhetünk: alkalmazkodnunk kell a világ — sokunk által annyira és oly régóta áhított — gazdasági rendjéhez, hogy jelenlegi gondjainkon mielőbb felülkerekedjünk. A tavalyi év jócskán hozott számunkra meglepetést: kiderült, hogy nem elég jogszabályokból, törvényekből, parlamentarizmusból felhúznunk a demokrácia intézményfalait, attól az épület még nem válik lakályossá. Ha azt kívánjuk, hogy meghitt és lakható legyen, be is kell rendeznünk, az pedig gazdasági kérdés. De ameddig idáig eljutunk — márpedig biztos, hogy eljutunk —, meg kell tanulnunk békességben együtt élni ebben a szegényes hajlékban is. Ez rajtunk áll, ehhez mástól — kívülről — hiába várunk segítséget. De valljuk be, ugyancsak sokan megtanultuk már ennek a művészetét. Hadifogságban, táborban, börtönben, társbérletben. Sült galambot senkitől nem várhatunk. A kormánytól is csak egyvalamit: világosan vessen számot a helyzettel, szabja meg a tennivalók sorrendjét, tárja az ország gondolkodó, s mint több ízben bebizonyította, felnőtt és felelős népe elé, hogy miért és mekkora áldozatot kell vállalni a tulajdon jövője érdekében. S kinek mekkorát. Mert ha az ország a jövőjéért lemond a tisztes szegénység egyenlőségéről, azt joggal kívánja, hogy elviselhetetlen teher senkire ne háruljon, s az átmenet árát ki-ki a teherbírása arányában, igazságosan fizesse. Mert a nép nem statisztikai adat, a nemzet megmaradása nemcsak szellem, de betevő falat kérdése is. Sok mindenről le kell majd mondanunk, sok olyasmiről, amit pótolnunk évekbe telik. De emberekről lemondanunk nem szabad, s ez nem csupán szociálpolitika, hanem mindenekelőtt tudatos és minden politikai döntést átható értékválasztás kérdése. A nyugattól csak egyet várhatunk: döbbenjen rá végre, hogy önmagán segít, ha Kelet-Közép-Európa keserves jelenén könnyít. Amit mi tettünk az egységes Európa létrejötte érdekében, azt önmagunkért is tettük; amit ők tesznek Európa valóságos egysége érdekében, azt ők sem csak értünk teszik, hanem önmagukért is, hiszen nem csak a politikai, hanem a gazdasági nyomor is fertőz. De legtöbbet önmagunktól várhatunk és kell is elvárnunk: társadalmi méretű együttérzést és együttműködést. Háborút, ostromot, forradalmat, árvizet és földindulást, sőt szegénységet is csak társadalmi együttérzés, kölcsönös segítő szándék segít átvészelni. A társadalmat ilyenkor a módosabbak önként vállalt lemondása, a szorosra fűzött családok, a jószomszédság, a soksok kisközössség, az egymást el nem engedő kezek sokasága tartja össze. Ez természetes érdekvédelmi szövetség a munkahelyen és lakóhelyen, ez válik utóbb — egy szinttel feljebb — minden politikai és szakmai érdekvédelem iskolájává, műhelyévé, kemény magjává. Nézzék el, hogy nem mondom el mindazt, amit manapság mondani illik — nem beszélek a múlt bűneiről, a hibákról, amiket elkövettünk — igenis mi, mindannyian, még ha a bűnökben, hibákban nem is egyaránt osztozunk, hiszen féltünkben magunk is eltűrtük, tudomásul vettük, ami történt, mert emberek vagyunk, esendők, a történelmet nem mi csináljuk, hanem a történelem formál mibennünket, s mert a történelem jégverése ellen nem kötöttünk biztosítást. Azt hiszem, ami volt, az végérvényesen elmúlt, legfeljebb a csökevénye él már mindannyiunkban, a gondolkozásunkban, a cselekedeteinkben, s ideje már, hogy végre előre tekintsünk, s magunk vállaljuk a sorsunkért a felelősséget. S kérem, ne higgyék, hogy ha nehéz évet ígérek, borúlátó vagyok, derűs csak az lehet, aki számot vet a valósággal. Hadd mondjam meg: én már átéltem ebben az országban két csodát, negyvenötben és ötvenhatban. Ismerem az országot, tudom, hogy a türelmetlenség színe alatt most is tettvágy feszül, mint akkor, ráadásul most nem romokból kell az országot felépítenünk, s nem világhatalmakkal állunk szemben, csak a magunk szegénységének és igényeinek feszítő ellentétével, amit na könnyen nem is, de föl lehet oldani. Igen, 1991 embert próbáló és emberséget próbáló, társadalomkovácsoló esztendő lesz, történelemformáló esztendő — s hiszem, hogy nem közös szégyenünk, hanem mindannyiunk közös büszkesége. Ehhez adjon az Isten mindannyiunknak erőt, egészséget, türelmet és bölcsességet. (MTI) * ----------------------------------------------------------------