Hajdú-Bihari Napló, 1991. május (48. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-02 / 101. szám

1991. MÁJUS 2., CSÜTÖRTÖK HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Ne hatpárti tárgyalásokkal! (ISB­S k.t.) A hat parlamenti párt vezetői kedd délután ül­tek először tárgyalóasztalhoz, hogy megvitassák a magyar „Moncloa"-egyezmény kimun­kálásának lehetőségeit. Munka­társunk a neves közjogi sza­kértőt, Halmai Gábort kérdezte: — A napi politika kényszerítette ki a hatpárti tárgyalásokat, vagy valóban távlati megoldást vár­hatunk a befejezésük után? — A modern politikai rend­szerekben nem ismeretlen a pár­tok közötti, nem ritkán zárt ajtók mögötti egyeztetés. Ezek több­nyire egy konkrét kérdés megvi­tatására szolgálnak, s eredmé­nyük befolyásolja a törvény­hozási munkát. A most kezdődő hatpárti tárgyalások azonban nem tartoznak az említett kate­­óriába. Nem részletkérdéseket­ívánnak megoldani, hanem olyan jelentős problémákat, ame­lyeket nem célszerű parlamenten kívüli módon kezelni akkor, amikor a parlament rendelke­zésre áll. Nem ismeretlenek azok a technikai megoldások, ame­lyek pergőbbé tehetik az ország­­gyűlés munkáját. — Ha születik is megállapodás, nincs semmi parlamentáris ga­rancia a végrehajtására. — Ez tény, s ez bizony feszült­ségforrás is lehet. Nem akarom sorolni azokat a pártokat, ame­lyeknél konfliktust okozhat egy egyezség párton belüli elfogad­tatása. A parlamenti transzformáció sem lesz könnyű feladat. Kérdés, miként fogadják a képviselők a kívülről érkező, informálisan kötelező intenciókat. — Több helyütt olvasni, hogy a hatpárti egyeztetés a két évvel ezelőtti politikai egyeztető tár­gyalások folytatása. Mintha fe­lednénk, hogy most legitim kor­mány és legitim ellenzéke ül asz­talhoz. — A kormány és az ellenzék dol­ga, hogy eldöntse, mennyit ad le a felelősségéből és mennyit vesz át mások kötelességéből. Kell a föld, de még nem tudni, kinek Szaporodó kérdések a kárpótlási törvény körül Horváth Árpád Nyíradony, Asszonyrész, Vá­­mospércs, Újléta, Debrecen (HBN) — Megszületett hát a Törvény. Végeláthatatlan huza­vona, gyilkos, parlamentinek a legkevésbé sem nevezhető csatá­rozások, politikai villongások, pártszakadásig menő viták után a Tisztelt Ház április 24-én elfo­gadta „A tulajdonviszonyok ren­dezése érdekében az állam által 1949. június 8. után az állampol-t­­árok tulajdonában igazságta­­anul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló törvényvény­­javaslat"-ot. „Persze, már hetekkel ezelőtt megindult a roham, napról nap­ra egyre többen kérik a halotti és a születési anyakönyvi kivo­natokat" — mondja Németh Lászlóné, a debreceni polgár­­mesteri hivatal ügyfélszolgálati irodájának munkatársa. A köz­nyelv által jobbára csak anya­könyvi hivatalként említett iro­da azoknak az anyakönyvi kivo­natát adja ki, akik Debrecenben, avagy Józsán születtek, illetve haltak meg. S hogy miért kel­lenek e hivatalos igazolások? Természetesen ahhoz, hogy az örökösök bizonyíthassák a Kár­­rendezési Hivatal előtt, jussuk valóban őket illeti meg. „A múlt héten csütörtökön, amikor este hatig tartottunk nyitva, harminc­nál is több ügyfél kért anya­könyvi kivonatot — folytatja Németh Lászlóné. — De ez még csak a kezdet..." „Majd csak megélünk valahogy..." Idős férfi vezeti a tavaszi ve­rőfényben fürdő műút mellett jámbor tehenét. A szelíd állat jöt­­tünkre épp csak fölemeli a fejét, aztán nyugodtan legel tovább az árokpart dús füvén. „Öt holdunk volt, de nem kell. Mihez kez­denék én már azzal?" — sum­mázza véleményét Tálas György, nyíradonyi nyugdíjas. „De egyébként is, harminchárom évet lehúztam a Közútnál, ne­kem az elég volt. Öt gyereket föl­neveltem, mind leérettségizett, azt hiszem, megtettem a dolgom. Amikor nyugdíjba mentem, vet­tem ezt a kis tehenet, a Rózsit — és szeretettel simítja végig kezét a jószág marján —, belőle majd csak megélünk valahogy." Szekérzörgésre kapja föl a fejét a békésen legelésző tehén. „Nincs mit visszakérnem, hát nem kérek semmit — válaszolja kérdé­sünkre a bakról Szilágyi János. — Vettünk két holdat a téesztől, most azt műveljük". S több nem kell hozzá? — kérdjük, de a markáns arcú fiatalember csak a fejét csóválja: „Minek ven­nénk? — kérdez vnsza. — Venni éppen tudnánk, de fölösleges, nekünk ez éppen elég" — mond­ja, aztán bocsánatot kér, de men­nie kell, várja a munka földön... A nyírségi homokon délnek for­dulunk, s tán a megye legszebb útján kanyargunk tovább Vá­mospércs felé. Asszonyrész előtt öregember sántikál az út menti szántásban, lassan, kimérten lép­del a süppedős talajban. Fából készült alkalmatosságot húz ma­ga után, a primitív szerkezet, mint hatalmas kéz négy ujja, jól látható barázdákat mélyeszt a homokos talajba. „Így jelölöm ki a sorokat magamnak és a család­nak, hogy ne ökörhugyozás le­gyen a kukoricavetésből" — magyarázza idősebb Kiss László. A meglett parasztembernek egy holdacskája van — a sajátja. „Magam küszködök vele, ha kell, kijön a család is, együtt vetjük el belé a kukoricát" — támaszkodik az alkalmatosságra. Hogy kell-e föld neki? „Minek kéne? Ami volt, megvan, ennyi az én birtokom" — mondja, és megragadja a szerszám nyelét. Vámospércs határában két férfi kezében áll meg a kapu, ahogy a kocsival közeledünk a föld­úton. Kukoricát vetnek, a lehető legősibb módon, szemenként. „Nekünk soha nem volt földünk, nincs mit visszakérnünk — mondja az idősebb. — Venni nincs miből, műveljük hát a téesztől kapott háztáji földet". Óvatosan a másik lábára áll, s megtámaszkodik a nyűtt szer­számon. Aztán folytatja: „Ha kell, jön a fiam és segít — mutat a pár méterrel odébb álló fiatal­emberre —, ami, bizony, elkel, mert nekem fél lábam, van, néz­ze, ez protézis..." „Ne itt keressék őket..." Az idős férfi útmutatása alapján találunk rá néhány kilométerrel odébb egy szorgosan dolgozó kalákára. Öt ember — két nő és három férfi — formát dugvá­­nyoz a centiméter pontosan ki­képzett bakházakba. A háttérben modern traktor nyitott ajtaján át száll a Danubius rádió muzsiká­ja. A bakházak között fiatal férfi hajlong, a többiek hozzá irányí­tanak — ő a gazda. „Szüleimtől, nagyszüleimtől örököltem a paraszti munka becsületét — mondja. — Tíz holdat kérlünk a téesztől, odahaza tíz tehenem van, de minek..." Felháborodot­tan magyarázza: „A kormány, fittyet hányva a néhány évvel ezelőtti kampányra, most azért fizet, hogy levágjam a tehe­neimet! De kinek kell ma a se­­lejttehén?! Fölszámolnám a gaz­daságot, visszamennék a szak­mámba, de nem könnyű..." Mint elmondja, éppen lenne mit visszakérni, hisz' nagyapjának még ötven holdja volt. „De nem kell! — vágja rá indulatosan. — És nem kell a kárpótlási jegy se, legyen vele boldog, aki akar." Hogyan lehet, hogy senkinek se kell a föld? — kérdjük tanácsta­lanul. A pár méterrel odébb álló asszony válaszol a kérdésre: „Rossz helyen kérdezik! — mondja, és leteszi kezéből a fe­hér formacsomót. — Menjenek a városba, ott kérdezzék. Vagy a kocsmába... Itt, a határban hiába keresik őket." Két hidegvérű ló vonja a boronát az újlétai határban, a szár végét középkorú férfi tartja. Jöttünkre a lovakat nyugtatgatja, a csap­zott állatok láthatóan örömest tartanak egy kis szünetet. Nótin Albert bérmunkában boronálja a táblát. Sosem volt saját földje, nincs hát mit visszakérnie. A téesztől bérel egy táblácskát, ab­ból, s a bérmunkából tartja el családját. „Tudja, sokan csak azért kérik vissza a földjüket, hogy aztán kiadják bérbe. Gon­dolja, hogy azok, akiknek a nagyszülei az államosítás után beköltöztek a városba, most visszajönnek a földet túrni? Ne higgye! Akinek eddig nem kel­lett, annak ezután se kell. Majd kiadják bérbe. És kinek? Ne­künk. De akkor már inkább az államtól bérelem, mint tőlük..." Amit az egerek meghagytak A földhivatalokban még nem kezdődött meg a roham, de a munkatársak szerint ez csak idő kérdése. Persze kétséges, hogy a negyvenkilences tulajdoni la­pok mind megvannak-e még, s persze az is, hogy a hivatal egyáltalán föl van-e készülve a várható dömpingre. De egyelőre senki sem tudja, hogy lesz-e dömping egyáltalán... Földhivatali szakértők szerint a kárpótlásra igényt tartók elsöprő többsége a földet fogja kérni, hisz' a kárpótlási jeggyel vajmi keveset érnek. Csakhogy, leg­alábbis Hajdú-Biharban, igen­csak foghíjasak a nyilvántartó polcok. Amit az egerek meg­hagytak, annak egy részét annak idején a bíróságok vitték el, s ki tudja, azóta hol vannak már. Ráadásul országszerte majd' há­romszáz település van, ahol nem is vezettek tulajdoni lapot, csak afféle telekjegyzőkönyvet. És még valami. A földhivatalok munkatársai épp húsz éve vé­geztek a harmincas évek polgári tagosításainak a tulajdonren­dezésével. Hol van ettől még a zsidóbirtokok szétzilálása, s hol a földosztás? 49-ről már nem is beszélve. Megszületett hát a törvény, ami várhatóan átren­dezi majd a magyar tulajdonvi­szonyokat, még ha csekélyebb mértékben is, mint azt sokan remélték. De aligha kétséges, a károkat, a sérelmeket is átren­dezi majd, amit meglehet, csak egy újabb kárpótlási törvény lesz képes orvosolni. A parasztember addig is vet, s ha vetett, arat is. Hogy kinek a földjében, azt majd — mint eddig is bármikor — eldöntik itt, a városban. „Ami volt, megvan, ennyi az én birtokom...( Fotó: Nagy Gábor KOMMENTÁRUNK Filep Tibor Ellenfelek és ellenségek Poh­ály Béla tábornok, országgyűlési kép­viselő, az 1956-os forradalom nemzetőr­ségének parancsnoka rövid nyilatkozatát hallhattuk tegnap a Kossuth rádió Déli krónika című adásában. Elmondotta, hogy aggodalommal tölti el, ami a magyar poli­tikai életet napjainkban meghatározza. Magyarországon az emberek ugyan szin­te kivétel nélkül demokráciát akarnak, s azt, hogy a piacgazdaság felépüljön a Ká­dár-rendszer romjain. Mégis a parlament­ben, a politikában a képviselők és pártok nem ellenfélnek, hanem ellenségnek te­kintik egymást. Király Béla több évtizedes emigráció után tért vissza hazájába. Úgy tűnik, csalódott a rendszerváltásban. Azt remélte, hogy mint 1956 őszén, megszületik a nemzeti egység, s az országban élők közös akarat­tal építik újjá Magyarországot. Ahol lehet­nek nézeteltérések az emberek között, de a magyarok nem ellenségként, hanem politikai ellenfélként állnak majd egymás­sal szemben. Tudjuk, az elmúlt évtizedek során aki nem értett egyet a pártállam fő politikai irányvonalával, az ellenségnek­­ számított. Úgy tűnik, ez az ellenségkép tovább él, csak kicsit módosult formában. Király Béla úgy vélekedik, hogy a pártok képtelenek felülemelkedni önös érde­keiken, nem helyezik előtérbe a nemzet, az ország jövőjét. Jellemző ez a szemlélet mind a parlamenti vitákra, mind az önkor­mányzatok politikai csatározásaira. Déli­bábként tovatűnt a legfontosabb kérdések­ben a nemzeti konszenzus lehetősége. Király Béla ezért fontolgatja, hogy lelép a magyar politika színpadáról. Megértem őt, hiszen nem először kell látnia, hogyan porlasztja szét a pártos­kodás a nemzet által kivívott ered­ményeket. Emlékirataiban írja, hogy 1956. november 3-án Illyés Gyulával együtt hall­gatta a nemzeti függetlenségünk meg­születésének mámoros és drámai óráiban Mindszenty hercegprímás a magyar köz­véleményt megdöbbentő, apolitikus be­szédét. Illyés csak annyit mondott a kar­dinális szózatának elhangzása után: „Mindig mondtam, hogy elátkozott nemzet vagyunk...” Illyés Gyulának, mint annyi sok mindenben, ebben is igaza volt. JELENSÉGEINK Szalai Csaba A görkorcsolyás lány A villamos nagyot rugózva megtálto­­sodik, utasai egymásba zöttyennek, a gim­nazista lány simán, mintha olajra lépne, kedvesen arrébb csúszik. Lábán, mily meglepő, görkorcsolya. Karcsú alakján a latexnadrág megfeszül. A lökéstől tipeg­­topog, de bájosan megáll. Olyan, mintha egyenest ideszállt volna varázsütésre. Hirtelen ez is, az is elfelejti, hogy bár a vil­lamoson ül, de súlyos megélhetési gon­dokban bukdácsol, hogy mindenki a „cipős” világból szállt fel a tujára. S ettől kezdve a derű honol a villamos belse­jében. A férfinépség jól megnézi magának a szokatlan tüneményt, aki rá se ránt, hogyan cifrázzák a tej, a hús árát, hányan állnak át naponként a munkanélküliek táborába. Egyszerű utas, aki idepottyant egy szemmel már nem látható égitestről, amely még Földünk része: fiatalságnak becézik. Öt percnél aligha gördül ide-oda többet, de felüdíti a mogorva arcokat. Re­generálja a fáradt utasnépet. S arra már senki sem gondol, hogy ő vajon mit cipel apró hátizsákjában. Nehéz neki az vagy könnyű? Amikor a villamos megállt, szerettem vol­na, kezet nyújtani neki, botladozott a lép­csőn. Erre már nem volt időm. Aztán suhant, át a zebrán, s talán a városon is át.

Next