Hajdú-Bihari Napló, 1991. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-02 / 101. szám
1991. MÁJUS 2., CSÜTÖRTÖK HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Ne hatpárti tárgyalásokkal! (ISBS k.t.) A hat parlamenti párt vezetői kedd délután ültek először tárgyalóasztalhoz, hogy megvitassák a magyar „Moncloa"-egyezmény kimunkálásának lehetőségeit. Munkatársunk a neves közjogi szakértőt, Halmai Gábort kérdezte: — A napi politika kényszerítette ki a hatpárti tárgyalásokat, vagy valóban távlati megoldást várhatunk a befejezésük után? — A modern politikai rendszerekben nem ismeretlen a pártok közötti, nem ritkán zárt ajtók mögötti egyeztetés. Ezek többnyire egy konkrét kérdés megvitatására szolgálnak, s eredményük befolyásolja a törvényhozási munkát. A most kezdődő hatpárti tárgyalások azonban nem tartoznak az említett kateóriába. Nem részletkérdéseketívánnak megoldani, hanem olyan jelentős problémákat, amelyeket nem célszerű parlamenten kívüli módon kezelni akkor, amikor a parlament rendelkezésre áll. Nem ismeretlenek azok a technikai megoldások, amelyek pergőbbé tehetik az országgyűlés munkáját. — Ha születik is megállapodás, nincs semmi parlamentáris garancia a végrehajtására. — Ez tény, s ez bizony feszültségforrás is lehet. Nem akarom sorolni azokat a pártokat, amelyeknél konfliktust okozhat egy egyezség párton belüli elfogadtatása. A parlamenti transzformáció sem lesz könnyű feladat. Kérdés, miként fogadják a képviselők a kívülről érkező, informálisan kötelező intenciókat. — Több helyütt olvasni, hogy a hatpárti egyeztetés a két évvel ezelőtti politikai egyeztető tárgyalások folytatása. Mintha felednénk, hogy most legitim kormány és legitim ellenzéke ül asztalhoz. — A kormány és az ellenzék dolga, hogy eldöntse, mennyit ad le a felelősségéből és mennyit vesz át mások kötelességéből. Kell a föld, de még nem tudni, kinek Szaporodó kérdések a kárpótlási törvény körül Horváth Árpád Nyíradony, Asszonyrész, Vámospércs, Újléta, Debrecen (HBN) — Megszületett hát a Törvény. Végeláthatatlan huzavona, gyilkos, parlamentinek a legkevésbé sem nevezhető csatározások, politikai villongások, pártszakadásig menő viták után a Tisztelt Ház április 24-én elfogadta „A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által 1949. június 8. után az állampol-tárok tulajdonában igazságtaanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló törvényvényjavaslat"-ot. „Persze, már hetekkel ezelőtt megindult a roham, napról napra egyre többen kérik a halotti és a születési anyakönyvi kivonatokat" — mondja Németh Lászlóné, a debreceni polgármesteri hivatal ügyfélszolgálati irodájának munkatársa. A köznyelv által jobbára csak anyakönyvi hivatalként említett iroda azoknak az anyakönyvi kivonatát adja ki, akik Debrecenben, avagy Józsán születtek, illetve haltak meg. S hogy miért kellenek e hivatalos igazolások? Természetesen ahhoz, hogy az örökösök bizonyíthassák a Kárrendezési Hivatal előtt, jussuk valóban őket illeti meg. „A múlt héten csütörtökön, amikor este hatig tartottunk nyitva, harmincnál is több ügyfél kért anyakönyvi kivonatot — folytatja Németh Lászlóné. — De ez még csak a kezdet..." „Majd csak megélünk valahogy..." Idős férfi vezeti a tavaszi verőfényben fürdő műút mellett jámbor tehenét. A szelíd állat jöttünkre épp csak fölemeli a fejét, aztán nyugodtan legel tovább az árokpart dús füvén. „Öt holdunk volt, de nem kell. Mihez kezdenék én már azzal?" — summázza véleményét Tálas György, nyíradonyi nyugdíjas. „De egyébként is, harminchárom évet lehúztam a Közútnál, nekem az elég volt. Öt gyereket fölneveltem, mind leérettségizett, azt hiszem, megtettem a dolgom. Amikor nyugdíjba mentem, vettem ezt a kis tehenet, a Rózsit — és szeretettel simítja végig kezét a jószág marján —, belőle majd csak megélünk valahogy." Szekérzörgésre kapja föl a fejét a békésen legelésző tehén. „Nincs mit visszakérnem, hát nem kérek semmit — válaszolja kérdésünkre a bakról Szilágyi János. — Vettünk két holdat a téesztől, most azt műveljük". S több nem kell hozzá? — kérdjük, de a markáns arcú fiatalember csak a fejét csóválja: „Minek vennénk? — kérdez vnsza. — Venni éppen tudnánk, de fölösleges, nekünk ez éppen elég" — mondja, aztán bocsánatot kér, de mennie kell, várja a munka földön... A nyírségi homokon délnek fordulunk, s tán a megye legszebb útján kanyargunk tovább Vámospércs felé. Asszonyrész előtt öregember sántikál az út menti szántásban, lassan, kimérten lépdel a süppedős talajban. Fából készült alkalmatosságot húz maga után, a primitív szerkezet, mint hatalmas kéz négy ujja, jól látható barázdákat mélyeszt a homokos talajba. „Így jelölöm ki a sorokat magamnak és a családnak, hogy ne ökörhugyozás legyen a kukoricavetésből" — magyarázza idősebb Kiss László. A meglett parasztembernek egy holdacskája van — a sajátja. „Magam küszködök vele, ha kell, kijön a család is, együtt vetjük el belé a kukoricát" — támaszkodik az alkalmatosságra. Hogy kell-e föld neki? „Minek kéne? Ami volt, megvan, ennyi az én birtokom" — mondja, és megragadja a szerszám nyelét. Vámospércs határában két férfi kezében áll meg a kapu, ahogy a kocsival közeledünk a földúton. Kukoricát vetnek, a lehető legősibb módon, szemenként. „Nekünk soha nem volt földünk, nincs mit visszakérnünk — mondja az idősebb. — Venni nincs miből, műveljük hát a téesztől kapott háztáji földet". Óvatosan a másik lábára áll, s megtámaszkodik a nyűtt szerszámon. Aztán folytatja: „Ha kell, jön a fiam és segít — mutat a pár méterrel odébb álló fiatalemberre —, ami, bizony, elkel, mert nekem fél lábam, van, nézze, ez protézis..." „Ne itt keressék őket..." Az idős férfi útmutatása alapján találunk rá néhány kilométerrel odébb egy szorgosan dolgozó kalákára. Öt ember — két nő és három férfi — formát dugványoz a centiméter pontosan kiképzett bakházakba. A háttérben modern traktor nyitott ajtaján át száll a Danubius rádió muzsikája. A bakházak között fiatal férfi hajlong, a többiek hozzá irányítanak — ő a gazda. „Szüleimtől, nagyszüleimtől örököltem a paraszti munka becsületét — mondja. — Tíz holdat kérlünk a téesztől, odahaza tíz tehenem van, de minek..." Felháborodottan magyarázza: „A kormány, fittyet hányva a néhány évvel ezelőtti kampányra, most azért fizet, hogy levágjam a teheneimet! De kinek kell ma a selejttehén?! Fölszámolnám a gazdaságot, visszamennék a szakmámba, de nem könnyű..." Mint elmondja, éppen lenne mit visszakérni, hisz' nagyapjának még ötven holdja volt. „De nem kell! — vágja rá indulatosan. — És nem kell a kárpótlási jegy se, legyen vele boldog, aki akar." Hogyan lehet, hogy senkinek se kell a föld? — kérdjük tanácstalanul. A pár méterrel odébb álló asszony válaszol a kérdésre: „Rossz helyen kérdezik! — mondja, és leteszi kezéből a fehér formacsomót. — Menjenek a városba, ott kérdezzék. Vagy a kocsmába... Itt, a határban hiába keresik őket." Két hidegvérű ló vonja a boronát az újlétai határban, a szár végét középkorú férfi tartja. Jöttünkre a lovakat nyugtatgatja, a csapzott állatok láthatóan örömest tartanak egy kis szünetet. Nótin Albert bérmunkában boronálja a táblát. Sosem volt saját földje, nincs hát mit visszakérnie. A téesztől bérel egy táblácskát, abból, s a bérmunkából tartja el családját. „Tudja, sokan csak azért kérik vissza a földjüket, hogy aztán kiadják bérbe. Gondolja, hogy azok, akiknek a nagyszülei az államosítás után beköltöztek a városba, most visszajönnek a földet túrni? Ne higgye! Akinek eddig nem kellett, annak ezután se kell. Majd kiadják bérbe. És kinek? Nekünk. De akkor már inkább az államtól bérelem, mint tőlük..." Amit az egerek meghagytak A földhivatalokban még nem kezdődött meg a roham, de a munkatársak szerint ez csak idő kérdése. Persze kétséges, hogy a negyvenkilences tulajdoni lapok mind megvannak-e még, s persze az is, hogy a hivatal egyáltalán föl van-e készülve a várható dömpingre. De egyelőre senki sem tudja, hogy lesz-e dömping egyáltalán... Földhivatali szakértők szerint a kárpótlásra igényt tartók elsöprő többsége a földet fogja kérni, hisz' a kárpótlási jeggyel vajmi keveset érnek. Csakhogy, legalábbis Hajdú-Biharban, igencsak foghíjasak a nyilvántartó polcok. Amit az egerek meghagytak, annak egy részét annak idején a bíróságok vitték el, s ki tudja, azóta hol vannak már. Ráadásul országszerte majd' háromszáz település van, ahol nem is vezettek tulajdoni lapot, csak afféle telekjegyzőkönyvet. És még valami. A földhivatalok munkatársai épp húsz éve végeztek a harmincas évek polgári tagosításainak a tulajdonrendezésével. Hol van ettől még a zsidóbirtokok szétzilálása, s hol a földosztás? 49-ről már nem is beszélve. Megszületett hát a törvény, ami várhatóan átrendezi majd a magyar tulajdonviszonyokat, még ha csekélyebb mértékben is, mint azt sokan remélték. De aligha kétséges, a károkat, a sérelmeket is átrendezi majd, amit meglehet, csak egy újabb kárpótlási törvény lesz képes orvosolni. A parasztember addig is vet, s ha vetett, arat is. Hogy kinek a földjében, azt majd — mint eddig is bármikor — eldöntik itt, a városban. „Ami volt, megvan, ennyi az én birtokom...( Fotó: Nagy Gábor KOMMENTÁRUNK Filep Tibor Ellenfelek és ellenségek Pohály Béla tábornok, országgyűlési képviselő, az 1956-os forradalom nemzetőrségének parancsnoka rövid nyilatkozatát hallhattuk tegnap a Kossuth rádió Déli krónika című adásában. Elmondotta, hogy aggodalommal tölti el, ami a magyar politikai életet napjainkban meghatározza. Magyarországon az emberek ugyan szinte kivétel nélkül demokráciát akarnak, s azt, hogy a piacgazdaság felépüljön a Kádár-rendszer romjain. Mégis a parlamentben, a politikában a képviselők és pártok nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintik egymást. Király Béla több évtizedes emigráció után tért vissza hazájába. Úgy tűnik, csalódott a rendszerváltásban. Azt remélte, hogy mint 1956 őszén, megszületik a nemzeti egység, s az országban élők közös akarattal építik újjá Magyarországot. Ahol lehetnek nézeteltérések az emberek között, de a magyarok nem ellenségként, hanem politikai ellenfélként állnak majd egymással szemben. Tudjuk, az elmúlt évtizedek során aki nem értett egyet a pártállam fő politikai irányvonalával, az ellenségnek számított. Úgy tűnik, ez az ellenségkép tovább él, csak kicsit módosult formában. Király Béla úgy vélekedik, hogy a pártok képtelenek felülemelkedni önös érdekeiken, nem helyezik előtérbe a nemzet, az ország jövőjét. Jellemző ez a szemlélet mind a parlamenti vitákra, mind az önkormányzatok politikai csatározásaira. Délibábként tovatűnt a legfontosabb kérdésekben a nemzeti konszenzus lehetősége. Király Béla ezért fontolgatja, hogy lelép a magyar politika színpadáról. Megértem őt, hiszen nem először kell látnia, hogyan porlasztja szét a pártoskodás a nemzet által kivívott eredményeket. Emlékirataiban írja, hogy 1956. november 3-án Illyés Gyulával együtt hallgatta a nemzeti függetlenségünk megszületésének mámoros és drámai óráiban Mindszenty hercegprímás a magyar közvéleményt megdöbbentő, apolitikus beszédét. Illyés csak annyit mondott a kardinális szózatának elhangzása után: „Mindig mondtam, hogy elátkozott nemzet vagyunk...” Illyés Gyulának, mint annyi sok mindenben, ebben is igaza volt. JELENSÉGEINK Szalai Csaba A görkorcsolyás lány A villamos nagyot rugózva megtáltosodik, utasai egymásba zöttyennek, a gimnazista lány simán, mintha olajra lépne, kedvesen arrébb csúszik. Lábán, mily meglepő, görkorcsolya. Karcsú alakján a latexnadrág megfeszül. A lökéstől tipegtopog, de bájosan megáll. Olyan, mintha egyenest ideszállt volna varázsütésre. Hirtelen ez is, az is elfelejti, hogy bár a villamoson ül, de súlyos megélhetési gondokban bukdácsol, hogy mindenki a „cipős” világból szállt fel a tujára. S ettől kezdve a derű honol a villamos belsejében. A férfinépség jól megnézi magának a szokatlan tüneményt, aki rá se ránt, hogyan cifrázzák a tej, a hús árát, hányan állnak át naponként a munkanélküliek táborába. Egyszerű utas, aki idepottyant egy szemmel már nem látható égitestről, amely még Földünk része: fiatalságnak becézik. Öt percnél aligha gördül ide-oda többet, de felüdíti a mogorva arcokat. Regenerálja a fáradt utasnépet. S arra már senki sem gondol, hogy ő vajon mit cipel apró hátizsákjában. Nehéz neki az vagy könnyű? Amikor a villamos megállt, szerettem volna, kezet nyújtani neki, botladozott a lépcsőn. Erre már nem volt időm. Aztán suhant, át a zebrán, s talán a városon is át.