Hajdú-Bihari Napló, 1991. július (48. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-23 / 171. szám

1991. JÚLIUS 23., KEDD HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Együtt az unoka unokájával Taar Ferenc Nyíracsád, Rákóczi út 27. Meleg nyári nap. Nézem a madárcsontú, sápadt kis öregasszonyt, amint a vetett ágyban fekszik. Ujjai hegyével már-már érinti századik évét, most lépett át nemrég a ki­­lencvenkilencedikbe. Ülök az ágya szélén, és halkan beszél­getünk. Oldalt a két leánya, Ju­lianna 77 éves, Erzsébet 74, mindketten özvegyek már. Gye­rekeik rég megházasodtak, egyiknek négy, másiknak egy élő utóda van, akik ugyancsak régen családot alapítottak, sőt már a gyerekeik is, így aztán a Mama megérte az ükonokák szerető közelségét is. Öt generáció tag­jai készülhetnek a Mama közel­gő századik születésnapjára! Hallgatom a múltba néző tekin­tet nyomán sorjázó emlékeket. A magyar parasztsors azonos ta­lajú, ismert kálváriáját. Tíz hold nagyon gyönge termőerejű ho­mok. Öt gyerek. Szegénység. Ke­serves letküzdelem. És mégis, mindent kibíró, hihetetlen szí­vósság. — Mikor ment férjhez? — 1912-ben. — Azt hallottam, nagyon szép lány volt. — Messzi földről jöttek kérők. De nekem csak Katona János kel­lett. Nagyon jó uram volt, Isten áldja a hajó porában! Összesen két évet éltünk házasságban, mert tizennégyben behívtak ka­tonának, vittek a frontra, egyszer volt itthon szabadságon, többet nem láttak, tizennyolcban el­esett. — Miért nem ment újra férjhez, hiszen 24 évesen maradt öz­vegy? — Nem akartam mostohaapát a gyerekeimnek. Az uram elmond­ta, milyen élete volt a mosto­haanyja mellett. Hát inkább vál­laltam egyedül a három kicsi gyerek felnevelését. Napszám­­a jártam, harmadába kapáltam, orsósarokfűből karikát fontam, darabját fillérért árultam. De leginkább varrásból éltem. Ez az öreg varrógép legalább kilenc­ven esztendős, ez adta a kenye­rünket. Inget, gatyát varrtam, megtanított rá egy asszony. Volt olyan is, hogy egyszerre három menyasszonynak varrtam a na­gyobbacska lányaimmal együtt éjjel-nappal. Akkortól már job­ban ment. Krumpli, tészta, nyá­ron gyümölcs, télen, ha lehetett, vágtunk egy disznót. A gubicsot a hátamon hordtam az erdőből, hogy legyen mivel fűteni télen, ha az sem volt, a szomszédban megmelegítettem a téglát, vittem haza a dunyha alá, magamhoz szorítottam a gyerekeket, így te­leltünk. Ahogy nőttek a gyere­kek, javult a helyzet, fűztek, mostak, én meg varrtam. Em­lékszem, harmincháromban mint hadiözvegy, kaptam hat hold földet. Tengerit, krumplit tettünk Kalo­val k­­alffi, elad­ni commi nem maradt. Volt nekünk 12 hold bérletünk is, 25 mázsa gabonát kaptunk róla, de mind feléltük. Hát, így lesz most azok­kal is, akik visszakérik a föld­jüket. Felélik, amit termelnek. Majd megtudják! Ettől a pillanattól kezdve az ed­dig meghitt beszélgetés egysze­riben kicsapott a medréből. Betört a hűs szoba falai közé a napi politika. A sok gond. Kö­zöttük a legsúlyosabb: a paraszti jövendő nagy kérdőjele! Innen egyszeriben — anélkül, hogy akartuk volna — irányt változ­tatott a beszélgetés, mintha egy láthatatlan, de mindenütt jelen lévő erő kilökte volna csöndes ösvényéről a lírai hangulatot, az emlékezés meghittségét, betört ide egyszeriben a nyers valóság. Julianna és Erzsébet is megélén­kültek. — Az a helyzet — magyarázza az idősebbik „leány" —, itt szak­­szövetkezet van, mindenki ma­ga munkálhatja a földjét. Akinek meg nem volt, kapott munkát. Dohány, málna, szilva, alma, le­hetett szedni, a dohányt csomóz­ni, télen almát hámozni, meleg­ágyat készíteni a dohánypalán­­táknak, nyáron kapálni a ten­gerit, ilyenkor a vakációban na­gyobb iskolások is mentek ka­jálni, pénzt keresni, így aztán a­öld, a ház körül a kert, a hízó, az aprójószág, a sokféle munka­­alkalom — összejött, ami kellett, és ez mindig biztos volt. Most ezután hogy lesz? — A szövetkezet már nem tud munkát adni? — Eladták a gépeket, a földeket kiadják bérbe, vannak, akik pró­bálkoznak vele, megadják a két­ezer forintot holdjáért, a bél, tesz­nek bele paprikát, uborkát, do­hányt, krumplit, babot, de nem hiszem, hogy tudnak vele boldo­gulni, mert — ugye — ezerkét­száz forintért szántják meg hold­ját, ehhez jön a vetőmag, a vegy­szer, a földadó, nem beszélve a rengeteg kézi munkáról — nem éri meg. Sokan vallják, hogy inkább vál­lalnak ezután is valamilyen bér­munkát a szövetkezetben, de föld nem kell. — Pedig nem akartunk mink szövetkezetet! — toldja meg Erzsike. — Azt mondták, akkor elveszik a földet. Bementünk inkább. Azután meg kiderült, hogy nem is rossz, volt munkale­hetőség, a szövetkezet géppel ki­­­hordatta mindenkinek a trágyát a földjére, megszántotta, így a föld is hozott, a szövetkezet pe­dig mindent átvett, amit megter­meltünk eladásra, nem volt vele gondunk, hogy kinek adjuk el. Most mi lesz? Itt a málna a nya­kunkon, nekünk is van egy da­rab málnásunk, de meg sem kapáltuk, nem érdemes, tavaly sem tudtuk eladni, az idén sem kell, vagy annyiért, hogy nem érdemes leszedni, ott fog a szárán elrothadni a sok drága jó málna. Ismét Juliannáé a szó: — Hogy lesz? Sok elöregedett beadta a földjét, aláírta, hogy beadja, megkapta a járadékot, a nyugdíjat, megélt belőle. A szö­vetkezet meg azt a beadott földet kiadta másnak bérbe. Most majd jön az eredeti tulajdonos, hogy kellene neki vissza a föld. Hogy adják vissza neki, mikor rajta van a másik is, aki munkál­ta, bérelte? Összeverekednek? Történnek máris ilyenek sok helyen. — Maguknak van saját földjük a szövetkezetben? — Hát hold, de már mi nem bír­juk munkálni. A gyerekeink, meg az unokáink művelik. — Miből tudták felépíteni ezt a szép, emeletes új házat? Julian­na elmondja, hogy a telkét áten­gedte az unokájának, aki aztán­ázat épített rá, méghozzá olyat, hogy most egy fedél alatt a nagy család. Hallgatom a beszédet, jegyez­tetek, de közben az jár a fejem­en, ami elszomorít: mennyire tájékozatlanok az emberek a földügyekben! Nem az ő hibá­juk, nem is az önkormányzaté, hanem a fölső vezetésé, mert egyrészt hiányzanak az eligazító alaptörvények, másrészt nem találták meg a módját annak, hogy közérthetően megmagya­rázzák — szolgálatába állítva a rádiót, a tévét, a sajtót, mindent — a legfontosabb tudnivalókat, a kormány álláspontját, a parla­ment döntéseit, emiatt a hivata­los közlemények összekevered­nek a fejekben a pártok és a kü­lönféle beállítottságú lapok ma­gyarázataival, követeléseivel, olyannyira, hogy nem tudják, mihez igazodjanak. Csak azt érzékelik, hogy az az életfolya­mat, amely valahogy kialakult negyven év alatt, magába ol­vasztva a paraszti találékonyság, életrevalóság, furfang, életösztön elemeit, mostanra elveszítette a távlatait, összezavarodott. S ami a legnagyobb veszély: lohad a kedv, a termelési vágy! Semmi­nek nincs keletje, nincs piaca. Az áru a nyakukon marad, ráfizet­nek. Mi hajtja akkor a parasztot, ha nem tudja eladni tisztességes áron, amit nagy nehezen megter­mel? Amikor elköszöntem, a Mama madárlábhoz hasonló vékony ujjaival megszorította a kezemet: adja a jó Isten, hogy jobbra forduljon az élet, és csak háború ne legyen többet, sem özvegy, sem árva.­­ Julianna a Mamával­Fotó: Nagy Gábor Az önzés és önzetlenség erkölcsi tulajdonság Ignácz Piroska Számtalan jelből tapasztalhatjuk ismerőseink önző szűkmarkú­ságát vagy önzetlen bőkezű­ségét, a családi életen vagy a munkahelyi közösségen belül. Ezenkívül van két olyan terület, ahol személyes ismeretség nél­kül is szinte számszerűen lemér­hetjük ezt a két ellentétes tulaj­donságot. Az egyik terület a manapság szaporodó gyűjtések, illetve adományozások, a másik a véradás. Vannak emberek, akik ilyen alkalmakra szívesen adnak­énzt, élelmiszert, használt ru­­át, játékot, illetve elmennek a véradásra, és vannak, akik min­dezt következetesen megtagad­ják. Az, hogy az emberek kinyitják-e a pénztárcájukat bizonyos adako­zásra, illetve feltűrik-e ruhájuk ujját a véradáshoz, a körül­ményektől is függ. Például at­tól, hogy látják-e értelmét az ál­dozatnak, mekkora a baj, milyen formában történik a kérés; men­nei hál nyíre kap nyilvánosságot az ügy, hogy viselkednek más, ismert erillérek. Bizonyos fokig mégis állandó jellemző személyiség­vonás, hogy adnak-e vagy sem. Aki nem vagy ritkán vagy kel­letlenül ad az ilyen kérésbre, az az esetek többségében csak a saját érdekeit tartja szem előtt, mások bajával nem törődik, te­hát alapjában énközpontú, mondhatjuk, hogy önző ember. Azért nem ad vert, mert fél a szúrástól, vagy kényelmetlen számára a várakozás; azért nem ad pénzt, mert kevesebb marad­na neki, vagy egyszerűen nem érdekli az egész, nem is akar segíteni. Az sem mindegy per­sze, van-e az embernek egyál­talán adnivalója. De azért igen sokszor látjuk, hogy azok is adakoznak, akik maguk is szük­séget szenvednek. Hogy miért ad, aki ad, talán bonyolultabb kérdés. Akár hisz­­szülő, akár nem, ebben az önzet­lenségben akadhatnak önző ele­mek is. Például van, aki azért adakozik, hogy mások jó em­bernek tartsák. Akad, aki az adóalapját igyekszik csökken­teni. Van olyan is, aki a másvilá­gon szeretné ezért elnyerni a megérdemelt jutalmát. Lehet, hogy azért ad, hogy maga is kaphasson. Nem egyszer az em­bernek egyszerűen az önbe­csüléséhez kell a saját jószí­vűségének érzése. Az igazi ön­zetlenség az lenne, ha kizárólag a másik ember javát szolgálná az adakozás, tehát azért adnánk a pénzt, hogy embertársunk jól­lakhasson és ne fázzon, ha azért adnánk a vért, hogy megment­sük egészségét és életét. Sze­rencsére igen sok adakozónál valóban ez a fő hajtóerő. Az önzőség és önzetlenség erkölcsi tulajdonság. A szülői példa és a nevelés hatására alakulnak így vagy úgy, de a későbbi környezeti minták és személyes tapasztalatok is ala­kítják valamely irányba. Az önzetlen segítségnyújtásra szükség van mindenképpen. Né­ha az anyagi javak bizonyos célokra más forrásból nem sze­rezhetők be, csak közadakozás­ból. Vért pedig semmi másból nem lehet előállítani, kizárólag élő emberi testből nyerhető. A segítségnyújtás egyébként for­­gandó (mint a szerencse): aki ma ad, holnap rászorulhat, illetve aki ma kap, lehet, hogy holnap busásan visszatéríti. Kétszer ad, aki gyorsan ad, tart­ja a közmondás. Ezt a gondola­tot továbbfűzhetjük úgy, hogy aki ma ad, nem csak a jelennek, hanem a jövőnek is nyújt vala­mit. A jelenlegi közvetlen segít­ségnyújtás egy bizonyos hosz­­szabb távú befektetést is jelent. Ugyanis példája nyomán a kö­vetkező nemzedék számára is át­mentheti az önzetlenséget. Ez azért fontos, hogy húsz év múl­va is legyen friss vér és egyéb anyagi javak a majdani rászo­rulóknak. ­ Nagy Zsuzsa Ingyenhirdetés Saját közleményünket találhatták olva­sóink a Napló szombati számában. A nyári hónapokban ingyen hirdethetnek az újság szombati számának Termés mellékletében azok, akik állást vagy albérletet keres­nek. Valótlanság lenne azt állítani, hogy ennek a kedvezménynek megadásában nem játszanak szerepet vállalati szem­pontok is. Tény, hogy a kánikulai hetek nem tartoznak éppen a hirdetés szem­pontjából legfavorizáltabb időszakok közé. Azt is tapasztalhatták a rendszeresen Naplót nézegetők, a Termésben általában kevesen akarnak hirdetni, holott az ott közöltek díja lényegesen olcsóbb a szom­bati szám más oldalainak tarifájánál. Természetesen azonban a Napló Kft.­­nek megvolt a választási lehetősége. Dönthettünk volna úgy, hogy a házassá­gi hirdetéseket vesszük fel ingyenesen vagy mondjuk, a lakáscseréket. Nem véletlen azonban, hogy éppen ezt a két hirdetésfajtát részesítettük előnyben. Aki albérletet vagy állást keres, ritkán tartozik a legjobb helyzetben levők közé. Ilyenkor nyáridőben diákok, egyetemisták bön­gészik leginkább az albérlőként elfoglal­ható szobák, lakások listáját, ők nem dús­kálnak a pénzben, s nagy kár lenne, ha a tehetségesek közül akár egyetlen egy is azért lenne kénytelen lemondani az egyetemi polgár címről, mert nincs hely a kollégiumban, a szülők pénztárcájának tűrőképességéhez mért albérletet pedig nem sikerült találni. Állást keresők pedig egyre többen vannak, közöttük mind nagy­obb arányban azok, akik nem magasabb fizetés, kedvező feltételek reményében kívánnak munkahelyet cserélni. Egysz­erűen dolgozni szeretnének. Ha e legter­mészetesebb emberi óhaj teljesüléséhez bármily kis mértékben is hozzájárulhatunk, akkor megéri, hogy közben elestünk vala­mennyi bevételtől. Nem nagy dolgok ezek — mi most eny­­nyit tehetünk azokért, akik átmenetileg vagy tartósabban nehéz helyzetbe kerül­tek. Néhány esetben talán a közreműkö­désünkkel hamarabb összetalálkozik a munkanélküli a munkát ajánlóval, s eny­­nyivel csökken a társadalmunkat szorító feszültség. SÖTÉT SAROK Citrom és szalámi Erdei Sándor A kereskedelmi erkölcs galádsága ellen újságcikkekben ágálni — általánosságban legalábbis —, úgy látszik, annyit ér, mint aszályban záport kívánni, vagy negyven­napos esők évadján napfényes időt, ha közben az elemeknek „eszük ágában” sincs ilyen­­együttállást” előidézni. Mégis, mi mást tehetnénk. Bemegy a tanárnő a boltba, szerencséje van, sok volt tanítványa teszi a dolgát a pultok mögött, így őt az átlagnál keve­sebbszer csapják be. Sőt, olykor-olykor — talán éppenséggel mások rovására — előnyben részesítik. Most is jóindulatú hozzá a hentespult birtokosa, igyekszik honorálni a valamikor jól jött magyar elég­ségest. A hentestanulóknak ugyanis nem sajátjuk az irodalom- és a nyelvtankönyvet rongyosra forgatni. A tanárnő a lószalámi, mint érdekesség felől tudakozódik. .Nem ajánlom, kézig csókolom, jól megúsztattuk, ha fel tetszene vinni egy tengerhajóra, el­süllyedne tőle.” Amely szavak azt jelentik (figyelem, laikusok!), hogy a lószalámi vízzel telt kádban éjszakázott, jól megszív­­ta magát, így jutányosabban adagolható. A tanárnő repesve nyugtázza ezt a bizal­mat, s persze lemond arról, hogy megis­merkedjen a háborús ínségeledelnek számító állat szalámijával. Inkább a zöld­ségespolcok felé fordul, a citromot veszi szemügyre. Csak ott meg nehogy lócit­rommal legyen dolga.

Next