Hajdú-Bihari Napló, 1992. január (49. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

1992. JANUÁR 2., CSÜTÖRTÖK HARMADIK OLDAL A petárdák röpködnek, de mosogatni kell Mulatozott, majd három óra tájban elcsendesedett a szilveszterező város Nagy Mihály Debrecen (HBN) — A pince­ablakon kihallatszik az evőesz­közök, edények, tányérok jel­legzetes, csörgő hangja. Odalent mosogatnak. Szilveszterkor. Zúgnak a kellemetlenül rekedt dudák, robbannak a petárdák, a hó kásává olvadt a járdán, néhol megfagyott a lecsorgó lé, ká­romkodva próbálják vissza­nyerni egyensúlyukat a sima talpú lakkcipős alakok... Lefelé a lépcsőn, a Kinizsi étte­remben (egy ideje már Bajor sö­rözőnek hívják,) kissé könnyebb. Megszűnik az idétlen csúszkálás, sűrűsödik a homály, az asztalok mind foglaltak, cigarettafüst, ételszag, parfümillat lengedez a levegőben, a pincér készséges, elvezet oda is, ahonnét az edény­csörömpölés zaja szűrődik az utcára. — Igen, minden este itt va­gyok. Már hat éve, egyfolytában — mondja a mosolygós, szőkére festett, szimpatikus, negyvenes asszony, ösztönös, nőies mozdu­lattal nyúl a hajához, aztán kezet nyújt tétován... — Ne haragudjon, kicsit ned­ves a kezem — mondja zavar­tan, megint igazít egyet a haján és mosolyog. — Elváltam. Akkor vállaltam az állandó éjszakázást, így kicsit könnyebb elviselni az egyedül­létet. Este hétre jövök, hajnali há­romig tart a műszak. Megvárom minden reggel az első buszt, fél ötkor jön, addig nincs már ér­telme gyalog hazaindulni a Haj­dú Jánosra... Ilyenkor, szilvesz­terkor valamivel több a munka, de azért bontunk pezsgőt éjfél­kor. — Hogy milyen volt az óév? — Hát, szegény. Sokat dolgo­zunk, keveset keresünk, de ezt ne írja meg, hátha a főnök meg­haragszik — summázza röviden a választ, tétován néz még egy pár pillanatig, aztán ismét kezet nyújt: — Ne haragudjon, ha sokáig beszélgetünk, odafenn nem lesz mit az asztalra tenni... Boldog új évet — és ismét könyékig be­lenyúl a mosogatólébe. A Bika Kristálytermében min­den asztal foglalt. A színes szer­pentinek lógnak a nehéz csillá­rokról, a fehér abrosszal terített asztaloknál ülők várják az éjfélt. Most nem táncol senki, pihen­nek a zenészek, gyűjtik az erőt a hosszú éjszakához. A bárban sincs üres asztal, lefoglaltak előre valamennyit, a táncparketten felhalmozott szí­nes léggömbök között lépdelnek a halk dallamokra a párok. — Lényegesen visszafogot­tabb az idei szilveszter, mint az utóbbi években bármikor is volt. Nincs az embereknek pénzük, a terem ugyan megtelt, de ko­rántsem foglaltak asztalt annyian előre, mint az előző években. Nekem nem volt valami sze­rencsés az 1991-es esztendő, de a magánügyeimről nem szíve­sen beszélek — mondja Kállai Attila, a bár vezetője. Éjfélkor felhangzik a himnusz, gyúlnak a csillagszórók, boldog új évet kívánnak egymásnak az emberek. Aztán tánc, tánc, és pezsgő... A taxis jópofizik, hajnali háromkor fáradt már egy kicsit, de úgy véli, megérte végigdol­gozni az éjszakát, csak a Mer­cedes motorháztetőjére dobott petárda miatt bossszankodik egy kicsit. A magas betonházak előtt ti­zenéves fiúk röhögnek hango­san a járda közepén, egyikük a korlátra támaszkodik a méltan , játssza a súlyos részeget. Szerelmespár csókolózik a lép­csőházban, a lift ontja magából a női parfümillatot. A dudaszó már elhalt, nem dobálják az ablakokból a csil­lagszórókat, még három óra sincs, és már elcsendesedett a szilveszter éji város. Fénytelen ablakok előtt söpri a havat a téli szél. A bár hangulata mit sem változott Fotók: Nagy Gábor „Éjfélkor azért bontunk pezsgőt” Három után lassanként kihunynak a fények HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁRUNK Fazekas Valéria Világharang Magyar iparművészek új technológiai eljárást dolgoztak ki alumíniumból önthető harangok előállítására. A világon egye­dülálló szabadalom a harangköpeny hosszanti réselésével megnöveli az alu­mínium zengését, alkalmassá téve a kí­vánt hang megszólaltatására. Az így készült harangból nem lehet ágyút önteni, nem használható háborús célra, hangsú­lyozzák a feltalálók, akik most hatalmas méretű, a békét szimbolizáló világharang felállításán fáradoznak. Hogy elterjed-e valaha is a magyar sza­­badalom, s megváltozik-e a harangöntés évszázados hagyománya, még nem tud­ni. A korábban bronzból öntött ,hang­szer” készítése mindig is különleges, mél­tóságteljes cselekedet volt. Harangot csak hozzáértéssel, türelemmel és szenve­déllyel szabad önteni, hisz ez a „hang­szer” nem közönséges célra szolgál. Már az ókorban használták az alvó is­tenség felébresztésére, a baj elhárítására. 1169-ben a katolikus egyház is köte­lezővé tette a templomokban a felszen­telt harangok használatát. A magyarok számára mindig is külön­leges jelentősége volt a harangszónak. Örömöt is kongatott, de a veszedelmet is jelezte. Hol búsan, fájdalmasan, hol magabiztosan, diadalmasan zengett. De mindig felrázott, tettre szólított bennün­ket. Addig is, amíg elkészül a békét hir­dető s messze zengő világharang, fi­gyeljünk a már most is szépen szóló ma­gyar­­hangszerek" szavára. Amelyek az emberpróbáló esztendő után is azt kon­gatják számomra, hogy érdemes munkál­kodni a nemzet talpra állításán. Hiszem, hogy akik a hiábavalóság, a reményte­lenség érzését szítják ez országban, nem hallják, vagy nem akarják hallani a ha­rang közös cselekvésre szólító szavát. Ezért hát azt kívánom, erőteljes kongás nyomja el mindazok hangját, akik az em­beri felemelkedés meghiúsulásán „mun­kálkodnak”, és minden méltóságteljes kondulás azokat erősítse, akik a ma­gyarságot született méltóságának tu­datára akarják ébreszteni. ABLAK Bakó Endre Segítőkészség A minap felhívott egy barátom, s beszél­getésünk végén elkeseredésének adott hangot, mert szerinte az emberekből mára egyszerűen kihalt a segítőkészség. Ha valakit arra kérnek, hogy mozduljon meg egy ügy érdekében, az illető szinte reflexszerűen kifogásokat keres: nem az ő asztala, nincs felhatalmazása, az idő­pont most éppen nem a legkedvezőbb. Lehetetlen így cselekedni, alkotni, ha a jó szándékú kezdeményezők minden kí­sérlete belefullad a közömbösség álló­vizébe. A dolog azóta is foglalkoztat, mert magam is azt válaszoltam neki, hogy ajánlatának teljesítése nem tartozik ha­táskörömbe, ámbár a valót mondtam. De legalább nagyobb érdeklődést tanúsí­tanék — vettem ki a szavaiból! Bizonyára igaza volt. Csakhogy ehhez az udvarias gesztushoz két feltétel szüksé­geltetik. Az egyik a valódi érdeklődés, a­­ másik a ráérő idő. Ám kinek van nap­jainkban elég ideje, nyugalma valahány nemes ötlet mérlegeléséhez, amely rá­adásul kívül esik mozgáskörén, s ki ren­delkezik a támogatás — akár anyagi, akár erkölcsi — feltételeivel? Nem bagatelli­zálom a segítőkészség hiányát, ám mintha mostanában nemcsak a forint, hanem a kezdeményezések, szervező­dések is inflálódnának. Szinte nincs nap, hogy ne érkeznék felhívás, kérés karitatív ügyek támogatására. Meglehet hiányzik a segítőkészség, ami nem szívderítő, de talán hiányzik az arányérzék, az időpont helyes megválasztásának képessége is egyes emberekből.

Next