Hajdú-Bihari Napló, 1992. január (49. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-02 / 1. szám
1992. JANUÁR 2., CSÜTÖRTÖK HARMADIK OLDAL A petárdák röpködnek, de mosogatni kell Mulatozott, majd három óra tájban elcsendesedett a szilveszterező város Nagy Mihály Debrecen (HBN) — A pinceablakon kihallatszik az evőeszközök, edények, tányérok jellegzetes, csörgő hangja. Odalent mosogatnak. Szilveszterkor. Zúgnak a kellemetlenül rekedt dudák, robbannak a petárdák, a hó kásává olvadt a járdán, néhol megfagyott a lecsorgó lé, káromkodva próbálják visszanyerni egyensúlyukat a sima talpú lakkcipős alakok... Lefelé a lépcsőn, a Kinizsi étteremben (egy ideje már Bajor sörözőnek hívják,) kissé könnyebb. Megszűnik az idétlen csúszkálás, sűrűsödik a homály, az asztalok mind foglaltak, cigarettafüst, ételszag, parfümillat lengedez a levegőben, a pincér készséges, elvezet oda is, ahonnét az edénycsörömpölés zaja szűrődik az utcára. — Igen, minden este itt vagyok. Már hat éve, egyfolytában — mondja a mosolygós, szőkére festett, szimpatikus, negyvenes asszony, ösztönös, nőies mozdulattal nyúl a hajához, aztán kezet nyújt tétován... — Ne haragudjon, kicsit nedves a kezem — mondja zavartan, megint igazít egyet a haján és mosolyog. — Elváltam. Akkor vállaltam az állandó éjszakázást, így kicsit könnyebb elviselni az egyedüllétet. Este hétre jövök, hajnali háromig tart a műszak. Megvárom minden reggel az első buszt, fél ötkor jön, addig nincs már értelme gyalog hazaindulni a Hajdú Jánosra... Ilyenkor, szilveszterkor valamivel több a munka, de azért bontunk pezsgőt éjfélkor. — Hogy milyen volt az óév? — Hát, szegény. Sokat dolgozunk, keveset keresünk, de ezt ne írja meg, hátha a főnök megharagszik — summázza röviden a választ, tétován néz még egy pár pillanatig, aztán ismét kezet nyújt: — Ne haragudjon, ha sokáig beszélgetünk, odafenn nem lesz mit az asztalra tenni... Boldog új évet — és ismét könyékig belenyúl a mosogatólébe. A Bika Kristálytermében minden asztal foglalt. A színes szerpentinek lógnak a nehéz csillárokról, a fehér abrosszal terített asztaloknál ülők várják az éjfélt. Most nem táncol senki, pihennek a zenészek, gyűjtik az erőt a hosszú éjszakához. A bárban sincs üres asztal, lefoglaltak előre valamennyit, a táncparketten felhalmozott színes léggömbök között lépdelnek a halk dallamokra a párok. — Lényegesen visszafogottabb az idei szilveszter, mint az utóbbi években bármikor is volt. Nincs az embereknek pénzük, a terem ugyan megtelt, de korántsem foglaltak asztalt annyian előre, mint az előző években. Nekem nem volt valami szerencsés az 1991-es esztendő, de a magánügyeimről nem szívesen beszélek — mondja Kállai Attila, a bár vezetője. Éjfélkor felhangzik a himnusz, gyúlnak a csillagszórók, boldog új évet kívánnak egymásnak az emberek. Aztán tánc, tánc, és pezsgő... A taxis jópofizik, hajnali háromkor fáradt már egy kicsit, de úgy véli, megérte végigdolgozni az éjszakát, csak a Mercedes motorháztetőjére dobott petárda miatt bossszankodik egy kicsit. A magas betonházak előtt tizenéves fiúk röhögnek hangosan a járda közepén, egyikük a korlátra támaszkodik a méltan , játssza a súlyos részeget. Szerelmespár csókolózik a lépcsőházban, a lift ontja magából a női parfümillatot. A dudaszó már elhalt, nem dobálják az ablakokból a csillagszórókat, még három óra sincs, és már elcsendesedett a szilveszter éji város. Fénytelen ablakok előtt söpri a havat a téli szél. A bár hangulata mit sem változott Fotók: Nagy Gábor „Éjfélkor azért bontunk pezsgőt” Három után lassanként kihunynak a fények HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁRUNK Fazekas Valéria Világharang Magyar iparművészek új technológiai eljárást dolgoztak ki alumíniumból önthető harangok előállítására. A világon egyedülálló szabadalom a harangköpeny hosszanti réselésével megnöveli az alumínium zengését, alkalmassá téve a kívánt hang megszólaltatására. Az így készült harangból nem lehet ágyút önteni, nem használható háborús célra, hangsúlyozzák a feltalálók, akik most hatalmas méretű, a békét szimbolizáló világharang felállításán fáradoznak. Hogy elterjed-e valaha is a magyar szabadalom, s megváltozik-e a harangöntés évszázados hagyománya, még nem tudni. A korábban bronzból öntött ,hangszer” készítése mindig is különleges, méltóságteljes cselekedet volt. Harangot csak hozzáértéssel, türelemmel és szenvedéllyel szabad önteni, hisz ez a „hangszer” nem közönséges célra szolgál. Már az ókorban használták az alvó istenség felébresztésére, a baj elhárítására. 1169-ben a katolikus egyház is kötelezővé tette a templomokban a felszentelt harangok használatát. A magyarok számára mindig is különleges jelentősége volt a harangszónak. Örömöt is kongatott, de a veszedelmet is jelezte. Hol búsan, fájdalmasan, hol magabiztosan, diadalmasan zengett. De mindig felrázott, tettre szólított bennünket. Addig is, amíg elkészül a békét hirdető s messze zengő világharang, figyeljünk a már most is szépen szóló magyarhangszerek" szavára. Amelyek az emberpróbáló esztendő után is azt kongatják számomra, hogy érdemes munkálkodni a nemzet talpra állításán. Hiszem, hogy akik a hiábavalóság, a reménytelenség érzését szítják ez országban, nem hallják, vagy nem akarják hallani a harang közös cselekvésre szólító szavát. Ezért hát azt kívánom, erőteljes kongás nyomja el mindazok hangját, akik az emberi felemelkedés meghiúsulásán „munkálkodnak”, és minden méltóságteljes kondulás azokat erősítse, akik a magyarságot született méltóságának tudatára akarják ébreszteni. ABLAK Bakó Endre Segítőkészség A minap felhívott egy barátom, s beszélgetésünk végén elkeseredésének adott hangot, mert szerinte az emberekből mára egyszerűen kihalt a segítőkészség. Ha valakit arra kérnek, hogy mozduljon meg egy ügy érdekében, az illető szinte reflexszerűen kifogásokat keres: nem az ő asztala, nincs felhatalmazása, az időpont most éppen nem a legkedvezőbb. Lehetetlen így cselekedni, alkotni, ha a jó szándékú kezdeményezők minden kísérlete belefullad a közömbösség állóvizébe. A dolog azóta is foglalkoztat, mert magam is azt válaszoltam neki, hogy ajánlatának teljesítése nem tartozik hatáskörömbe, ámbár a valót mondtam. De legalább nagyobb érdeklődést tanúsítanék — vettem ki a szavaiból! Bizonyára igaza volt. Csakhogy ehhez az udvarias gesztushoz két feltétel szükségeltetik. Az egyik a valódi érdeklődés, a másik a ráérő idő. Ám kinek van napjainkban elég ideje, nyugalma valahány nemes ötlet mérlegeléséhez, amely ráadásul kívül esik mozgáskörén, s ki rendelkezik a támogatás — akár anyagi, akár erkölcsi — feltételeivel? Nem bagatellizálom a segítőkészség hiányát, ám mintha mostanában nemcsak a forint, hanem a kezdeményezések, szerveződések is inflálódnának. Szinte nincs nap, hogy ne érkeznék felhívás, kérés karitatív ügyek támogatására. Meglehet hiányzik a segítőkészség, ami nem szívderítő, de talán hiányzik az arányérzék, az időpont helyes megválasztásának képessége is egyes emberekből.