Hajdú-Bihari Napló, 1992. július (49. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-01 / 154. szám
1992. JÚLIUS 1., SZERDA HARMADIK OLDAL „...szekérre raktak egy kis hazát...” A magyar múlt őrzésének új lehetősége: a Kölcsey-emlékhely létrehozása Debrecen (HBN) Ha valaha ténylegesen is nyílttá tennék az érettségi vagy a felsőoktatási felvételi vizsgákat, a nagyobb nyilvánosság előtt is világossá válna: alapvető bajok vannak a nemzeti hagyományaink ébresztése, ébrentartása, a magyar múlt nagyjainak pontos ismerete körül. Annak ideiktatása meg már szinte közhelyszámba megy - nem újonnan kell panasz hogy diákjaink nem tudják falsok nélkül, tiszta hangzással énekelni a Himnuszt, sőt Kölcsey Ferenc költeményének teljes szövegét sem ismerik pontosan. Szégyen, de azt tapasztalni: könyv nélkül, sajnos, nem megy a dolog, így aztán arra már szót sem érdemes vesztegetni, vajon mit tudnak még Kölcseyről, ha a legismertebb versét sem hordozzák magukban. S az ember korosodván, ráadásul még felejt is... E sajnálatos tendenciának nem képezte éppenséggel ellenerejét, hogy 1973-ban a megyeszékhelyen lebontották a Kölcsey-házat. Tovább rontva annak esélyét, hogy múltunk értékeit közösen ápolgathassuk. Hiszen mi maradt nekünk a Nemzeti hagyományok írója szellemének tárgyiasult emlékéből? Alig valami. A Debreceni városvédő és -szépítő egyesület vezetői beszélgetésünk közben már csak a visszatévedés, a nosztalgia szintjén említhetik, micsoda nagy hatású, máig sugárzó tanórákat tartott annak idején, a még meglevő házban s övezetében a költőtanár Kiss Tamás, aki egyébként - paradox szójátékkal szólva - minden követ megmozgatott a lebontás ellen. A genius loci, a hely szelleme jegyében. De bizonyosan más oktatók is árnyaltabb képet adhattak diákjaiknak a helyszínen arról, miképp is érlelte gondolatait-személyiségét - többek között - a kálvinista Rómában a nagy író. Lehet, épp itt történt, hogy „Géniusz szállt az énekes mellébe..." Zűrös döntés volt Hiányzik hát nagyon egy városi Kölcsey-emlékhely. Ha megvalósul, bizonnyal egy átfogóbb, a városközpont északi részének átalakítását célzó tervkoncepció részeként. A városvédő egyesület kiadványa, a Hírlevél új számában a főépítészi kollégium főépítészi csoportja indokolja a városközpont északi területegységére kiírandó tervpályázatot, s közli ennek programtervezetét. Kiemelt feladatként jelölve meg a Kölcsey-, Csokonaiemlékhelyek kialakítását. A Kölcsey-emlékhely létesítésének gondolata kapcsán Medveczky Géza, a városvédő egyesület elnöke és Széll András ügyvezető titkár arról is szólnak, hogy módjukban állt átvizsgálni a ház lebontása körüli dokumentumokat. - Zűrös, sok „lépcsőn" át megszületett politikai döntés volt - minősíti Széll András a hajdaniakat, a papírok tartalmának ismeretében. Kérdésem a személyi felelősséget is firtatja, de riportalanyaim értelmetlennek tartanak bárkit megnevezni, a határozatnak éppen a testületi jellege okán. Tiltakoztak ellene többek között: az Akadémia, a miniszterelnöki titkárság és olyan országosan ismert stisztelt személyiségek, mint Illyés Gyula, Szabó Magda. Szóemelésük ellenére a helyi tanács a pártbizottság állásfoglalása után döntött úgy, hogy le kell bontani a házat. A párttörténeti archívumban immár bárki által megtekinthető határozatban az áll: azért kell elbontani, mert értéktelen, salétromos. Ez volt az indokolás is, bár az építészek és városrendezők máig állítják, hogy nem volt szükségszerű ez az intézkedés. Mégis megtörtént, hogy - Kiss Tamás ihletett költeménye szavával - „...szekérre raktak egy kis hazát, / a ház lelkét, a gazda igazát. / Letörölték a földet, hol lakott, / eget fölötte, amin álmodott." Így hát nem valósulhatott meg a hetvenes években Kiss Tamás álma, hogy legyen az épület irodalmi múzeum. Helyébe Lenin-szobrot emeltek. Hajszálpontosan az egykori Kölcsey-ház előszobája fölé. Semmi kedvem már csipkedni a múlt rendszert (halott oroszlánba minek rugdosni?), de csak nem hagyom ki, hogy ide ne írjam - a „kamuti" szemű szellemóriás bizonyára nem ilyen emelvényre gondolt, amikor azt írta: „nyújts feléje védő kart..." Amikor a Lenin-szobrot a rendszerváltozás nyomán leemelték, a városszépítő egyesületben már megfogant a gondolat, hogy az egykori Kölcseyház területén létesíteni kell olyan emlékhelyet, amely megfelel a genius loci követelményeinek, tehát mindenkiben gondolatokat ébreszthet, így a fiatalságban is - mondja Medveczky Géza. Gellér Ferenc építész 1987-ben készített már egy emlékhelytervet, de az nem valósult meg. Ugyanő mint a városi műemléki albizottság elnöke, az új emlékhely létesítését támogató levelet tett közzé a Hírlevélben, szomorúan állapítva meg, hogy a történelmi Debrecen napról napra fogy. A városszépítő egyesület 1990 decemberében lépett fel először az emlékhely ügyében, majd 1991 februárjának végén a város polgármesteréhez, Hevessy Józsefhez fordultak. Ő a jelképrendszer-bizottsághoz utalta a javaslatukat. Ugyanannak az évnek a májusában e bizottság nem utasította el a javaslatukat, de melléje sem állt. Ahol a ház áll ott Hol tartanak ma? Az egyesület vezetői elmondták, hogy az önkormányzat illetékes szerveire vár a feladat, hogy - a főépítészi kollégium szakmai segítségét igénybe véve - országos szinten közreadják az emlékhely létesítésére vonatkozó részletes pályázati felhívást. Az egyesület közben nem ül a babérjain: az említett kiadványukban meghirdetett gondolatokat igyekeznek a lehető legszélesebb körben terjeszteni. Sokfelé eljutott már, illetve eljut ilyen úton az elképzelés az egyesület szerveinek, a református egyháznak, a Kölcsey tanítóképző főiskolának a segítségével. A Kölcsey-társaság pedig segédkezik abban, hogy a határainkon túli magyarság is megismerkedjen az emlékhely létesítésének elképzelésével. Az egyesület részéről az ügyben az alpolgármesterrel folytatandó tárgyalást reményteli várakozás előzi meg. Ha ez eredményesnek bizonyul, az augusztusban éppen kongresszust tartó Magyarok Világszövetségéhez kívánnak fordulni a gondolat továbbvitele érdekében, abból a célból, hogy az ügyben megnyilatkozzon a világ magyarsága. Az egyesület vállalja az ilyen úton beérkezhető javaslatok, vélemények egybegyűjtését, rendszerezését. Ezeket figyelembevétel céljából csatolni kívánják az említett, részletesen kidolgozandó - az önkormányzat által meghirdetett - pályázati felhívás anyagához. S az augusztusi Ady-akadémia hallgatóival is megosztják az emlékhely létesítéseinek gondolatát. Beszélgetőtársaim végül idéznek egy autentikus fórum, a Kölcsey-társaság elnökségének május 15-i állásfoglalásából: „A Kölcsey-emlékhely ügyében a társaság véleménye: ott kell azt létrehozni, ahol egykor Kölcsey lakóháza állott. Az emlékhely megtervezéséhez célszerű pályázatot kiírni. Az lenne a megnyugtató, ha konszenzuson alapulna a végső döntés." Vagyis: az emlékhely csakis széles összefogással, közös akarattal fog megvalósulni. Az újságíró azt teheti még hozzá: reméli, lapja belátható időn belül tudósíthat az avatásról. Nyitott a kérdés - de igent várunk válaszul -: ez a nagy magyar az utókortól „nyer jutalmul csillagkoszorút?" Arany Lajos i i i A városrész-átalakítás tervkoncepciójának része lehet az emlékhely Fotó: Horváth Katalin Tiszacsege - már majdnem megvan a fizetés Az alkalmazottak „végtelen" türelmében a munkahelyféltésnek is szerepe van Petneházi Attila Tiszacsege, Debrecen (HBN) - Az elmúlt hetekben a Naplóban több alkalommal is foglalkoztunk azzal a - minden bizonnyal példátlan - esettel, melynek szenvedő alanyai a tiszacsegei GSK Kft. dolgozói. Történt ugyanis, hogy a társaság a mintegy 80 alkalmazottjának - noha azok folyamatosan termeltek - április 29. óta nem adott fizetést. Az elkeseredett munkások - még májusban - Czellár Istvánhoz, a Vasasszakszervezet megyei titkárához fordultak segítségért, aki meg is ígértette Kóródi Istvánnal - a kft. ügyvezető igazgatójával és egyben egyik tulajdonosával -, hogy amikor június 4-én jön haza Németországból, hozza az elmaradt bért. A megbeszélt időpontban azonban - a bérhez hasonlóan - a tulajdonos érkezése is elmaradt, ezért a szakszervezeti vezető az igazságszolgáltatáshoz fordult. Némi késéssel, június 18-án mégis megérkezett Kóródi és bejelentette, hogy csak félhavi fizetésnek megfelelő összeget hozott. Lett nagy riadalom. A felbőszült munkások közölték az igazgatóval, hogy a készáruval és anyagmintával megrakott kamionok nem hagyhatják el a telepet, amíg a kéthavi bért ki nem fizeti. Még ugyanezen a napon délután munkásgyűlést tartottak a cégnél, ahol Czellár Istvánnak sikerült elérnie, hogy a kollektíva június 22-én délután 2 óráig utolsó lehetőséget adjon az igazgatónak a munkabér előteremtésére. Minekutána Kóródi az ultimátum lejártáig nem tudott pénzt keríteni, a dolgozók megbízták Czellár urat, hogy az áprilisi, a májusi és az esedékessé váló júniusi munkabérük kifizetése érdekében járjon el. Konkrétan: a Kóródi István által egy hazai bankban elhelyezett, június 9-i kezességvállaló német bankgarancia-levelet a pénzintézet a Kóródi által megjelölt 10 napnál hamarabb fogadja el garanciaként a munkabér kifizetésére. Czellár Istvántól kedden arról érdeklődtünk, hogy az elmúlt néhány napban mire jártak. „A megállapodás másnapján Kóródival közösen felkerestük a megyei munkaügyi hivatalt, ahol megkaptuk azokat az iratokat, amelyek a pályázathoz kellenek. Megígérték, hogy a kft. pályázatát soron kívül elbírálják és, ha elfogadják, az átképzésben résztvevő dolgozóknak a képzés idejére vissza nem térítendő támogatást nyújtanak. Ezzel egyidejűleg a vasasszövetség kérte a Magyar Hitelbank Rt. nemzetközi osztályától, hogy a garancialevélen szereplő 126 ezer márka - mintegy 6 millió forint átváltását gyorsítsa meg. A pénzintézet illetékes osztályvezetője elmondta, hogy amint a garancialevél német banki hitelesítése hozzájuk megérkezik, a pénzt azonnal átutalják a megyei fióknak. Jós ugyan nem vagyok, de reményeim szerint július 8-án a dolgozók megkapják az elmaradt bérüket". A szakszervezeti vezető elmondta, hogy - noha a teljes összegre még várni kell - egymillió forintot már július 1-jén felvehet a 80 dolgozó. A kft. kintlévőségeiből ugyanis időközben ennyit sikerült behajtani. Segített a vasasszövetség is, melynek elnöksége - a rendkívüli szociális helyzetre való tekintettel - 50 ezer forint rendkívüli segélyt utalt át a kft. nagycsaládos dolgozóinak. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁR Bakó Endre Minden relatív! A lapok beszámoltak a Fiatal Politikai Vezetők Amerikai Tanácsa hazánkba látogatott képviselőinek programjáról, illetve az általuk megtartott sajtótájékoztatóról. A résztvevőket meglepte kedvező véleményük, mármint az, hogy csupa jót mondtak a Magyarországon látottakról. A küldöttség egyik tagja, Amerika egyik legsikeresebb kampánymenedzsernője a Népszava tudósítójának kifejtette azt a meggyőződését, hogy Magyarország kivételesen szerencsés helyzetben van. Indoklása szerint az emberek tudják, amit akarnak, habár egy másik mondás ellentmondásba bonyolódott önmagával, mondván: „az embereknek nem kellene világhírűvé vált pesszimizmusukkal szemlélniük a jelenlegi helyzetet." Mert például kicsi az esély arra, hogy Magyarország bármilyen konfliktusba sodródhat. Magyarország olyan, mint menedék a viharban. Ellen Globokov szavai többnyire igazak. Sohasem gondolta és állította senki, hogy Romániában, Ukrajnában, Lengyelországban vagy netán a volt Jugoszláviában jobb a helyzet. Bizonyára a Cseh és Szlovák Köztársaságban sem az. Azt sem vitatjuk, hogy nekünk van a legtöbb esélyünk az európai színvonalhoz való felzárkózásra. De ne feledjük: minden relatív! Míg több volt szocialista országban a gazdaság működésképtelen lett, nálunk a nagy zavarok ellenére is elmaradt az összeomlás. Az is mindenki előtt világos, hogy hazánkban a diktatúra nem az a kőkemény fokozatú volt, mint az egykori NDK-ban vagy Romániában, és történtek tétova lépések a piacgazdaság irányában. Egyszóval más alapokat örökölt a Magyar Köztársaság, mint a szomszédos országok jelenlegi politikai vezetése. A letűnt hatalom az elviselhetőbb helyzetet, a viszonylag jobb pozíciót ki is játszotta propagandájában, amit az egyre erősödő ellenzék viszont letorkolt azzal az indoklással, hogy sohasem a rosszabb színvonal a mérték! A fejlett Nyugattal tegyünk összehasonlításokat. Ám az akkori igazság máig van érvényes. Ha Moldávia, Lengyelország, Jugoszlávia stb. szemszögéből nézzük a magyar valóságot, helyzetünk egészen elsőrangú. De ha a Nyugat az összehasonlítási alap... m maradjunk a realitásoknál: ha csak saját lehetőségeinkkel mérjük magunkat, nagyobb konszenzus esetén így is többre haladhattunk volna. ALSÓ-SOROK D. Karádi Katalin Nem csak pénz Kiváló ötlettel hozakodott elő egy, a megyébe külföldről hazatelepült magyar üzletember. Véleménye szerint az itt-ott bizony lyukas szociális háló befoltozása ugyan még várat magára, de nemcsak pénzzel, használható törvényekkel, jó szociálpolitikával lehet az elesett embereken segíteni. Például a magukra maradt, beteg, vagy éppen rokkant időseken. Mi lenne - vetette fel -, ha egy-egy gimnáziumi osztály vállalkozna rá, hogy a rászorulóknak, akik már nem, vagy aligalig tudnak a lakásukból kimozdulni, feladnák a postán a csekkeket, bevásárolnának, vagyis ellátnák azokat az apró teendőket, amiket egy mozgásában korlátozott idős ember már nem képes elvégezni."Cserébe - mondta magától értetődő egyszerűséggel -, ő külföldi utazást ajánlana fel a szorgos tizenéveseknek, amely az év közben elvégzett hasznos munka jutalma volna, de könnyítene az adott iskola, illetve a szülők helyzetén is, hisz a mai világban nem kínálkozik bőven alkalom az effajta együttlétre, főként nem külföldi kirándulásra. Mindezért cserébe a diákok is nyújtanának valamit, egész évi munkájukkal bizonyítva, hogy kell, érdemes segíteni. Ráadásul a törődés, a jó szó másként is megtérülne, hisz örömet okozhatnak, hasznosak lehetnek. Jó útravaló ez az életbe, egészen bizonyos. Ez az üzletember másra, további gyarapodásra is fordíthatná a pénzét, de úgy tűnik, többet akar. Talán bizony ő is örülni szeretne?