Hajdú-Bihari Napló, 1992. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-31 / 257. szám
10 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 1992. OKTÓBER 31., SZOMBAT ______EGYMÁS KÖZÖTT_ Elég volna a sokkolásból Alig van olyan nap, hogy ne érje az embert olyan hatás, amely ne borzolná fel az idegeit. Itt van újabban a vízóra-leolvasási díj bevezetése. Az utóbbi években arra ösztönözték a lakosságot, hogy aki közösségi házban lakik, lehetősége van arra, hogy gazdaságossági szempontból külön vízmérő órát szereltethet fel a lakásában, így az addigi irreális vízdíjfizetés helyett a tényleges fogyasztás után kell fizetnie. Ez első hallásra jónak is tűnt, mert nem mindegy - például az én esetemben - a havi 27 köbméter átalánydíj helyett a 6-7 köbméter (hideg és meleg) vízért fizetni. Szerény nyugdíjamból összespóroltam a szerelési költséget, mely 20 ezer forintomba került. Olyan elgondolásból végeztettem el a munkálatokat, hogy néhány év után a pénzem visszatérül, így cselekedtem nemcsak én, hanem rajtam kívül még sokan. Ha hinni lehet a híreknek, alaposan átvertek bennünket. Sőt, hallani arról is, hogy a leolvasási díjon felül 2-3 évenként mérőhitelesítési díjat is kell fizetni, ami több ezer forint lehet. (Megjegyzem, míg családi házban laktam, ilyen nem volt.) Ezek után most már csak magam okolhatom, miért,kellett nekem beugranom ennek a nagy hírverésnek. Ha ma kellene döntenem, bizony meggondolnám, belevágjak-e ilyen nagy kiadásba, mert most úgy érzem, behúztak a csőbe. De érthetetlen a vízművállalat eljárása, mert meg sem kísérelik, hogy a leolvasás költségeit csökkentsék. Történjék ritkábban a leolvasás - bár most negyedévente jönnek vagy miért ne közölhetné a mérőállást a fogyasztó, úgy, mint ahogyan azt teszik a gáznál és a villanynál? Szeretném remélni, hogy mielőtt véglegesen döntenek, alaposan átgondolják a leolvasás módszerét, s olyan megoldást találnak, ami megfelel a fogyasztóknak is. Nélkülük ugyanis nincs vízfelhasználás. rrArrt ct ^_________ Uih 9&V ‘■'o’.ec’tjV. __________ ' 7« . ...... ...__ ... /fc. ufre-H. CT** CiH'ci +HJ-H-•<-*vaVk'•i fa£**i*cp41 4.-T0/J *va*.6*t*t . ____________ (tx&nd-t-nj*... .. .y_ cxcetr'c»" o td ♦^y/1.jfe«^’. • , . . . .. . ________ _ 4teU(%td -td. isjpf /**.»*£ __ tt/Cl, A*—*td**?S? — niictaiAj~K x** — ,....«. ' y+tVj&s*. {a* N. M. Debrecen Jövőbe ható ígéret Úgy látszott, már megedződöm a politika színpadát utóbb mindjobban betöltő vagdalkozásokkal szemben. Kezdetben megdöbbentettek az ilyen jelzők, mint fasiszta, bolsevik, zsidó, antiszemita. Mára viszont - bár az értetlenség megmaradt - vélhetően hozzájuk szokottak gyakori alkalmazásukkal. Kihevertem például Csurka István tanulmányát, mely többek között tovább tetézte a még mindig dúló „médiaháborút". Túltettem magam tüntetéseken (Tvszékház, Parlament) és azok visszhangján, túl egy Fónay Jenő-kijelentésen, túl a Sorosalapítvány körüli vitán, egy, a Magyar Narancs október 15-i számában megjelent, a „nemzeti nagyboldogulásunk komisz akadályozóját, a zsidót" taglaló cikken, valamint '56-ot ünneplő államfőnkkel történt incidensen. De az, aminek a minap voltam tanúja, enyhén szólva kétségbe ejtett. Egy játszótér közelében tíz-tizenegy év körüli gyermekek űzték, csépelték egymást. Egyik-másik kézben bot emelkedett a magasba, s ezek a szavak ismétlődtek: náci, zsidó, bolsi... Ezt akartuk? Ez a felelősség gyermekeink - Ady szavaival élve - a jövőbe ható ígéretek iránt? Szikszay Tamás AZ OLDALT SZERKESZTI: Balogh Júlia Menekülnének a szép, nagy, szürke bérházból Lassan fizetésképtelenné válnak az idős lakók a hatalmas rezsiköltségek miatt Balogh Júlia Debrecen (HBN) - Amikor néha a 31-es buszra várok a kistemplom melletti megállóban, mindig elnézegetem a Kossuth és a Piac utca sarkán lévő szép épületet. Nemegyszer elgondoltam, vajon kik élhetnek az üzletek feletti lakásokban és hogyan? Bizonyára tágas, szép lakások lehetnek benne, hiszen régen nem kis lyukakat építettek. A kíváncsiságomat váratlanul hamar kielégíthettem, amikor egy levél érkezett a nevemre. Néhány kivételtől eltekintve a nagy épület minden lakóját érintette mindaz, amit megfogalmaztak, leírtak benne a lakók. Idézek a levélből: „A mellékelt feladóvevények igazolják, hogy a Piac utca 22. és a Kossuth utca 3. szám alatti lakosok nevében 1991 decemberében feladott és mellékelt leveleinket elküldtük, de nem kaptunk választ rájuk az illetékesektől azóta sem. Be kell lássuk, hogy a mi sorsunk nem érdekli sem az önkormányzatot, sem az Ikv-t, sem a Hőszolgáltató Vállalatot. A házban élő sok nyugdíjas, de még az aktív dolgozók közül is többen lassan fizetőképtelenné válnak, s egyre elkeseredettebb a hangulat. A meghirdetett lakáscseréket csak két család tudta eddig lebonyolítani, nekik sikerült elmenekülniük ebből a nagy, szép, szürke házból a hatalmas rezsi miatt. Mi lesz a sorsunk? Utcára kerülünk?" Felajánljuk a lakásainkat Késő délután kerestem fel a ház lakói közül néhányat, hogy biztosan otthon találjam őket. Nyugdíjaskorú férfi nyitott ajtót az egyik második emeleti lakásban. A hatalmas, félköríves ablakú konyhában ültünk le beszélgetni. - Húsz éve vagyok súlyos beteg és leszázalékolt, a feleségem is nyugdíjas. 1957 óta lakunk itt, igen hosszú ideig éltünk öt családdal társbérletben. Ma már csak négyen vagyunk az idős és beteg apósommal és anyósommal. Sok mindenen mentünk itt keresztül, de ilyen lehetetlen helyzetben, amiben most vagyunk még sohasem éltünk. Kétszer kiköltöztették már innen a lakókat. Először a sarki nagy kupola leégése miatt húsz családot, majd 1977-ben mindenkit, három évre. De a tatarozás és felújítás 5 és fél évig tartott. Akkor álmennyezetet ígértek a 4 méteres belmagasság miatt és beépített konyhabútort, de ezekből semmi sem lett. Mindegy, beletörődtünk és örültünk, hogy megszűntek a társbérletek - a más családokkal közös fürdőszobák, WC-k -, s visszatérve kifizettük a lakásonként 30-40-70-92 ezer forintokat lakás-használatbavételi díjként. Ezeket az összegeket miért fizették, hiszen korábban a lakásban éltek? Mert hivatkoztak egy olyan rendeletre, mely szerint ha a lakás egyharmadát átépítik, növelik az alapterületét, akkor új szerződést kell kötni az Ikv-val és megfizetni a beugrót. De fizettünk, mert szeretünk itt lakni. Ám 1983 óta sokat változott a világ! A lakbér, a villany, a gáz, de főleg a meleg víz és a fűtés összege hatalmasra emelkedett. Itt zömmel nyugdíjasok és egyedülállók laknak, akik a kis jövedelmük miatt most már megélhetési gondokkal küzdenek. Önök ebben a 80 négyzetméteres lakásban mennyi lakbért fizetnek? - Több mint háromezer forintot, a fűtésünk meghaladja a 7000 forintot. Ez több, mint négyünk nyugdíjának a fele és még nem szóltunk a lakásfenntartás más költségéről. - Már csak káromkodunk és dühösek vagyunk, egymással is többször vitatkozunk tehetetlenségünkben - szólt közbe vendéglátónk lánya. - Nem tudok a szüleimnek segíteni, mert én is támogatásra szorulok. Néhány napja költöztünk el innen, eddig heten voltunk ebben a lakásban. - Miért írták a leveleket? - Az Ikv-tól lakbérmérséklést kértünk, a hőszolgáltatótól, hogy a vastag falak miatt itt nem kell olyan sok energia a fűtéshez, ezért mérsékeljék a díjakat, az önkormányzatnak pedig azért, hogy kilátástalan helyzetünkön segítsenek. Egy bizottság nézze meg, mit lehet itt tenni. Mi felajánljuk ezt a lakást, adjanak nekünk két kisebbet érte. Talán a kisebb lakásokban apósolék és mi jobban meg tudunk élni. De tudja, választ nem kaptunk. - Próbáltak cserélni? - Sokszor és régen hirdetünk, de eredmény nélkül. Ugyan ki az, aki ilyen nagy rezsit ma vállalni tud? Még nem találtuk meg az ilyen embert. Mitől kiemelt környezet? Bekopogok a házmesterekhez is. Ők nem 38 éve, mint az előző lakó, hanem tíz éve laknak itt. - Mi is szívesen mennénk, de nincs cserepartnerünk - mondja az asszony. - Szóltam már az Ikrnél, ha tudnak valamilyen megoldást, segítsenek, mert itt még egy év sem kell és eladósodunk. Amikor idejöttünk egy kisebb lakásból, 600-800 forint volt a lakbér a 74 négyzetméterre, most 2700-at fizetünk. A második emelet egyik sarki udvari lakásában egy fiatalabb házaspár lakik egy gyermekkel és a nagymamával. A vacsorára megterített asztal mellé ültem le néhány percre beszélgetni. - Ha férjem édesanyja egyedül lakna itt, nem bírná fizetni a rezsit. Mi is próbálkoztunk a cserével, de lemondtunk róla, nem sikerült. Holott kiemelt környezetnek számít ez. - De mi itt a kiemelt környezet? Hiszen az udvarra néző lakásokban nagy a zaj a hétvégeken az ifjúsági ház és a honvédségi helyőrségi ház rendezvényei miatt. Az új sarki épület elszívója is hatalmas zajt csap. (Érthetetlen, hogyan engedhettek ilyet működni!) Az utcai lakásokban szintén magas a zaj. Az itt lakókat nemhogy lakbéremeléssel kellene fenyegetni, hanem a körülményekre tekintettel csökkenteni a lakbéreket. - Mi is így gondoljuk, mégsem ezt teszik! - Saját helyzetüket milyennek látja? - Beletörődtem, hogy nem tudok cserélni, és arra számítok, hogy az idősekre tekintettel találnak megoldást az illetékesek. - Ilyen optimista? - Mi mást tehetek? A kör bezárult. Az emberek tehetetlenek és tanácstalanok, idegesek és elkeseredettek. Eddig hiába fordultak az illetékesekhez, megoldást nem kaptak. De még emberi szót sem. Vajon mi az elképzelése az önkormányzatnak a belváros elöregedett lakásainak és bérlőinek további sorsáról? Megoldás az, ha letiltja a lakások megvásárlását a városközpontban, holott a felszabadítással legalább megmozdíthatóvá válna a jelenleg megbénított lakónépesség, s ezzel lehetőséget is kapnának a továbbélésre? Vagy közösen, a lakókat is meghallgatva találnának megoldást. Vajon mi lesz a sorsa ezeknek az embereknek? Az illetékesek megvárják, míg fizetőképtelenek lesznek, aztán azt lehet velük tenni, amit akarnak? A témát a sok kérdőjel miatt is csak rövid időre fejezzük be. Nem minden szép, ami kívülről szépet mutat a belváros e szép épületében Fotó: Iklódy János A pápai baldachin csak szakmai kiruccanás volt Tisztelt Asszonyom! „Én kis naiv azt gondoltam, hogy a rendszerváltozással a szolgáltatók magatartása is megváltozik majd. Úgy képzeltem, keresni fogják a megrendelők kedvét, de ezt egyáltalán nem tapasztalom. A vállalkozó éppen úgy viselkedik a megrendelővel szemben, mint ahogy a korábbi maszek tette. Csak a nagy üzletek érdeklik, a mi kis csip-csup javítanivalónkkal nem akar bajlódni." Ezután a bevezető után hosszan sorolja kellemetlen tapasztalatait elutasításokról, be nem váltott ígéretekről, tologatott határidőkről. Tökéletesen megértem a boszszankodását. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egyszerűen eldobjuk a „meghibásodott" holmikat - pénztárcánk laposságán kívül számtalan más ok is a megmenthetők megmentésére sarkall egészen a környezetvédelmi szempontokig -, s való igaz, a szolgáltatóipar még távolról sem vallja általánosan a sűrű fillér fontosságának az elvét. Az önéihez hasonló negatív tapasztalatot magam is szép számmal tudnék mesélni. Éppen készülök rá, hogy megünnepeljem a jubileumi tényt, a tizedik asztalos nem vállalta egy kis nyavalyás polcunk elkészítését, s alig egy hete, hogy négyszer kellett hallanunk az érthetetlen módon egyre ingerültebb választ egy műhelyben: még nincs kész, tessék délután - reggel, holnap, holnapután - jönni! Mindezek ellenére azt mondhatom, optimista vagyok. Néhány jel arra utal, hogy ha lassan, döcögve is, de alakulnak a dolgok. Biztatásként leírok önnek egy-két utóbbi időben történt esetet. Tíz évvel ezelőtt örökölt falusi házunkat szinte egyfolytában alakítgatjuk, korszerűsítjük és bővítjük. Hogyan történt az építőanyag beszerzése a nyolcvanas évek közepén? Karácsony első napján érkezett a telefon, hogy állítólag az ünnep után lehet majd kapni szilikátblokkot a gyártónál. Csikorgó hidegben, ködben rohantunk a félig legálisan igénybe vett tsz-teherautóval oda. Blokk valóban volt, csak éppen az árban benne szereplő rakodást nem vállalta a cég. Szerencsére a rakodómunkásokat némi dotáció fejében ez a tény nem zavarta. Nem akarom részletezni a dolgot, kétnapos rohangálással ott volt az udvaron az építőanyag. S hogyan történt mindez az idén? Elmentünk Sz. úrhoz - aki egy huszonéves vállalkozó a szomszéd faluban -, felsoroltuk, mire lenne szükség, ő közölte az árat, s megkérdezte, szerdán reggel 8 és 9 óra között megfelel-e a szállítás. Szerdán fél 9-kor ott volt a teherautóval és három rakodómunkással, akik közül az egyik fogta a legféltettebb kis fánk ágait, nehogy a betolató kocsi letörje, pillanatok alatt lepakolta, és Sz. úr átadta a gondosan kitöltött számlát és kétszer megköszönte, hogy az ő szolgáltatását vettük igénybe. De vannak más élményeim is az utóbbi időből, Debrecenből. Megbolondult a varrógépem, csak akkor működik a beállított programnak megfelelően, ha kedve tartja. Elvittem a szervizbe, ahol egy kis olajozás után úgy tűnt, minden rendbe jött. A szerelő azonban elégedetlen volt, valami hibának mégiscsak lennie kell, hagyjuk ott, hogy jobban megnézhesse. Két nap múlva sajnálkozva közölte, hibát nem talált, ezért javítani sem tudott semmit, tehát nem tartozom egy fillérrel sem. A gép viszont azóta is működik, ha vastag ceruzával számlázott volna, minden további nélkül fizetek. Ugye, valahol ezt nevezik az iparos ember tisztességének? A táskám elromlott cipzárát sem cserélte ki a mester, csak néhány mozdulattal megjavította egy perc alatt, nem hivatkozva a szemmel is láthatóan rengeteg munkájára. Közben elmondta, hogy ő mindent javít, ezt tartja a legfontosabbnak, s hogy a máriapócsi pápalátogatás alkalmára megcsinálta a baldachint, az csak egy kis kiruccanás volt a szakma más területére. Szóval, csak vigasztalni akarom, alakulgat azért ez a dolog is. Talán lassabban, mint kívánnánk, de biztosak lehetünk benne, a szükség, a konkurencia erősödése előbb-utóbb olyan prést jelent, ami alatt ez a foglalkozási ág is egyenesbe jön. S akkor valóban mi leszünk kiszolgálva ahelyett, hogy kiszolgáltatottak lennénk. Nagy Zsuzsa