Hajdú-Bihari Napló, 1992. október (49. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám

10 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 1992. OKTÓBER 31., SZOMBAT ______EGYMÁS KÖZÖTT_ Elég volna a sokkolásból Alig van olyan nap, hogy ne érje az em­bert olyan hatás, amely ne borzolná fel az idegeit. Itt van újabban a vízóra-leolvasási díj bevezetése. Az utóbbi években arra ösz­tönözték a lakosságot, hogy aki közösségi házban lakik, lehetősége van arra, hogy gaz­daságossági szempontból külön vízmérő órát szereltethet fel a lakásában, így az addigi ir­reális vízdíjfizetés helyett a tényleges fo­gyasztás után kell fizetnie. Ez első hallásra jónak is tűnt, mert nem mindegy - például az én esetemben - a havi 27 köbméter átalánydíj helyett a 6-7 köbméter (hideg és meleg) vízért fizetni. Szerény nyugdíjamból összespóroltam a szerelési költséget, mely 20 ezer forintomba került. Olyan elgondolásból végeztettem el a munkálatokat, hogy néhány év után a pén­zem visszatérül, így cselekedtem nemcsak én, hanem rajtam kívül még sokan. Ha hinni lehet a híreknek, alaposan átvertek bennünket. Sőt, hallani arról is, hogy a leolvasási díjon felül 2-3 évenként mérőhitelesítési díjat is kell fizetni, ami több ezer forint lehet. (Megjegyzem, míg családi házban laktam, ilyen nem volt.) Ezek után most már csak magam okol­hatom, miért,kellett nekem beugranom en­nek a nagy hírverésnek. Ha ma kellene dön­tenem, bizony meggondolnám, belevágjak-e ilyen nagy kiadásba, mert most úgy érzem, behúztak a csőbe. De érthetetlen a vízmű­vál­lalat eljárása, mert meg sem kísérelik, hogy a leolvasás költségeit csökkentsék. Történ­jék ritkábban a leolvasás - bár most ne­gyedévente jönnek vagy miért ne közöl­hetné a mérőállást a fogyasztó, úgy, mint ahogyan azt teszik a gáznál és a villanynál? Szeretném remélni, hogy mielőtt véglegesen döntenek, alaposan átgondolják a leolvasás módszerét, s olyan megoldást találnak, ami megfelel a fogyasztóknak is. Nélkülük ugyanis nincs vízfelhasználás. rrArrt ct ^_________ Uih 9&V ‘■'o’.ec’tjV­. __________ ' 7« . ...... ...__ ... /fc. ufre-H. CT** CiH'ci +HJ-H-•<-*v­aVk'•i fa­£**i*cp41 4.-T0/J *va*.6*t*t . ____________ (tx&nd-t-nj*... .. .y­_ cxc­etr'c»" o td ♦^y/1­­.jfe«^’. • , . . . .. . ________ _ 4teU(%t­d -td. isjpf /**.»*£ __ tt/Cl, A*—*td**?S? — niictaiAj­­~K x** — ,....«. ' y+tVj&s*. {a* N. M. Debrecen Jövőbe ható ígéret Úgy látszott, már megedződöm a politika színpadát utóbb mindjobban betöltő vagdal­­kozásokkal szemben. Kezdetben megdöbben­tettek az ilyen jelzők, mint fasiszta, bolse­vik, zsidó, antiszemita. Mára viszont - bár az értetlenség megmaradt - vélhetően hozzájuk szokottak gyakori alkalmazásukkal. Kihe­vertem például Csurka István tanulmányát, mely többek között tovább tetézte a még mindig dúló „médiaháborút". Túltettem magam tüntetéseken (Tv­­székház, Parlament) és azok visszhangján, túl egy Fónay Jenő-kijelentésen, túl a Soros­alapítvány körüli vitán, egy, a Magyar Narancs október 15-i számában megjelent, a „nemzeti nagyboldogulásunk komisz akadá­lyozóját, a zsidót" taglaló cikken, valamint '56-ot ünneplő államfőnkkel történt inci­densen. De az, aminek a minap voltam tanú­ja, enyhén szólva kétségbe ejtett. Egy játszótér közelében tíz-tizenegy év körüli gyermekek űzték, csépelték egymást. Egyik-másik kézben bot emelkedett a ma­gasba, s ezek a szavak ismétlődtek: náci, zsidó, bolsi... Ezt akartuk? Ez a felelősség gyermekeink - Ady szavaival élve - a jövőbe ható ígéretek iránt? Szikszay Tamás AZ OLDALT SZERKESZTI: Balogh Júlia Menekülnének a szép, nagy, szürke bérházból Lassan fizetésképtelenné válnak az idős lakók a hatalmas rezsiköltségek miatt Balogh Júlia Debrecen (HBN) - Amikor néha a 31-es buszra várok a kistemp­­lom melletti megállóban, mindig elnézegetem a Kossuth és a Piac utca sarkán lévő­ szép épületet. Nemegyszer elgondoltam, vajon kik élhetnek az üzletek feletti lakásokban és hogyan? Bizo­nyára tágas, szép lakások lehet­nek benne, hiszen régen nem kis lyukakat építettek. A kíváncsisá­gomat váratlanul hamar kielégít­hettem, amikor egy levél érkezett a nevemre. Néhány kivételtől el­tekintve a nagy épület minden lakóját érintette mindaz, amit megfogalmaztak, leírtak benne a lakók. Idézek a levélből: „A mellékelt feladóvevények igazolják, hogy a Piac utca 22. és a Kossuth utca 3. szám alatti lakosok nevében 1991 decemberében feladott és mel­lékelt leveleinket elküldtük, de nem kaptunk választ rájuk az il­letékesektől azóta sem. Be kell lás­suk, hogy a mi sorsunk nem érdekli sem az önkormányzatot, sem az Ikv-t, sem a Hőszolgáltató Vállalatot. A házban élő sok nyugdíjas, de még az aktív dol­gozók közül is többen lassan fizetőképtelenné válnak, s egyre elkeseredettebb a hangulat. A meghirdetett lakáscseréket csak két család tudta eddig lebonyolí­tani, nekik sikerült elmenekülniük ebből a nagy, szép, szürke házból a hatalmas rezsi miatt. Mi lesz a sorsunk? Utcára kerülünk?" Felajánljuk a lakásainkat Késő délután kerestem fel a ház lakói közül néhányat, hogy biz­tosan otthon találjam őket. Nyug­díjaskorú férfi nyitott ajtót az egyik második emeleti lakásban. A hatalmas, félköríves ablakú konyhában ültünk le beszélgetni. - Húsz éve vagyok súlyos beteg és leszázalékolt, a feleségem is nyugdíjas. 1957 óta lakunk itt, igen hosszú ideig éltünk öt családdal társbérletben. Ma már csak né­gyen vagyunk az idős és beteg apósommal és anyósommal. Sok mindenen mentünk itt keresztül, de ilyen lehetetlen helyzetben, amiben most vagyunk még so­hasem éltünk. Kétszer kiköltöztették már in­nen a lakókat. Először a sarki nagy kupola leégése miatt húsz csalá­dot, majd 1977-ben mindenkit, három évre. De a tatarozás és felújítás 5 és fél évig tartott. Akkor álmennyezetet ígértek a 4 méteres belmagasság miatt és beépített konyhabútort, de ezekből semmi sem lett. Mindegy, beletörődtünk és örültünk, hogy megszűntek a társbérletek - a más családokkal közös fürdőszobák, WC-k -, s visszatérve kifizettük a laká­sonként 30-40-70-92 ezer forin­tokat lakás-használatbavételi díj­ként.­­ Ezeket az összegeket miért fizették, hiszen korábban a lakás­ban éltek?­­ Mert hivatkoztak egy olyan rendeletre, mely szerint ha a lakás egyharmadát átépítik, növelik az alapterületét, akkor új szerződést kell kötni az Ikv-val és megfizetni a beugrót. De fizettünk, mert sze­retünk itt lakni. Ám 1983 óta sokat változott a világ! A lakbér, a vil­lany, a gáz, de főleg a meleg víz és a fűtés összege hatalmasra emelkedett. Itt zömmel nyugdíja­sok és egyedülállók laknak, akik a kis jövedelmük miatt most már megélhetési gondokkal küzdenek.­­ Önök ebben a 80 négyzet­­méteres lakásban mennyi lakbért fizetnek? - Több mint háromezer forintot, a fűtésünk meghaladja a 7000 forintot. Ez több, mint négyünk nyugdíjának a fele és még nem szóltunk a lakásfenntartás más költségéről. - Már csak káromkodunk és dühösek vagyunk, egymással is többször vitatkozunk tehetetlen­ségünkben - szólt közbe vendég­látónk lánya. - Nem tudok a szü­leimnek segíteni, mert én is támo­gatásra szorulok. Néhány napja költöztünk el innen, eddig heten voltunk ebben a lakásban. - Miért írták a leveleket? - Az Ikv-tól lakbérmérséklést kértünk, a hőszolgáltatótól, hogy a vastag falak miatt itt nem kell olyan sok energia a fűtéshez, ezért mérsékeljék a díjakat, az önkor­mányzatnak pedig azért, hogy kilátástalan helyzetünkön segít­senek. Egy bizottság nézze meg, mit lehet itt tenni. Mi felajánljuk ezt a lakást, adjanak nekünk két kisebbet érte. Talán a kisebb laká­sokban apósolék és mi jobban meg tudunk élni. De tudja, választ nem kaptunk. - Próbáltak cserélni? - Sokszor és régen hirdetünk, de eredmény nélkül. Ugyan ki az, aki ilyen nagy rezsit ma vállalni tud? Még nem találtuk meg az ilyen embert. Mitől kiemelt környezet? Bekopogok a házmesterekhez is. Ők nem 38 éve, mint az előző lakó, hanem tíz éve laknak itt. - Mi is szívesen mennénk, de nincs cserepartnerünk - mondja az asszony. - Szóltam már az Ikr­­nél, ha tudnak valamilyen meg­oldást, segítsenek, mert itt még egy év sem kell és eladósodunk. Amikor idejöttünk egy kisebb lakásból, 600-800 forint volt a lak­bér a 74 négyzetméterre, most 2700-at fizetünk. A második emelet egyik sarki udvari lakásában egy fiatalabb házaspár lakik egy gyermekkel és a nagymamával. A vacsorára megterített asztal mellé ültem le néhány percre beszélgetni. - Ha férjem édesanyja egyedül lakna itt, nem bírná fizetni a rezsit. Mi is próbálkoztunk a cserével, de lemondtunk róla, nem sikerült. Holott kiemelt környezetnek szá­mít ez. - De mi itt a kiemelt környezet? Hiszen az udvarra néző lakások­ban nagy a zaj a hétvégeken az ifjúsági ház és a honvédségi hely­őrségi ház rendezvényei miatt. Az új sarki épület elszívója is hatal­mas zajt csap. (Érthetetlen, hogyan engedhettek ilyet működni!) Az utcai lakásokban szintén magas a zaj. Az itt lakókat nemhogy lak­­béremeléssel kellene fenyegetni, hanem a körülményekre tekintet­tel csökkenteni a lakbéreket. - Mi is így gondoljuk, mégsem ezt teszik! - Saját helyzetüket milyennek látja? - Beletörődtem, hogy nem tu­dok cserélni, és arra számítok, hogy az idősekre tekintettel talál­nak megoldást az illetékesek. - Ilyen optimista? - Mi mást tehetek? A kör bezárult. Az emberek tehetetlenek és tanácstalanok, idegesek és elkeseredettek. Eddig hiába fordultak az illetékesekhez, megoldást nem kaptak. De még emberi szót sem. Vajon mi az el­képzelése az önkormányzatnak a belváros elöregedett lakásainak és bérlőinek további sorsáról? Meg­oldás az, ha letiltja a lakások meg­vásárlását a városközpontban, ho­lott a felszabadítással legalább megmozdíthatóvá válna a jelenleg megbénított lakónépesség, s ezzel lehetőséget is kapnának a tovább­élésre? Vagy közösen, a lakókat is meghallgatva találnának meg­oldást. Vajon mi lesz a sorsa ezek­nek az embereknek? Az illetéke­sek megvárják, míg fizetőképte­lenek lesznek, aztán azt lehet ve­lük tenni, amit akarnak? A témát a sok kérdőjel miatt is csak rövid időre fejezzük be. Nem minden szép, ami kívülről szépet mutat a belváros e szép épületében Fotó: Iklódy János A pápai baldachin csak szakmai kiruccanás volt Tisztelt Asszonyom! „Én kis naiv azt gondoltam, hogy a rendszerváltozással a szol­gáltatók magatartása is megvál­tozik majd. Úgy képzeltem, keres­ni fogják a megrendelők kedvét, de ezt egyáltalán nem tapasz­talom. A vállalkozó éppen úgy viselkedik a megrendelővel szem­ben, mint ahogy a korábbi maszek tette. Csak a nagy üzletek érdek­lik, a mi kis csip-csup javítani­valónkkal nem akar bajlódni." Ezután a bevezető után hosszan sorolja kellemetlen tapasztalatait elutasításokról, be nem váltott ígéretekről, tologatott határidők­ről. Tökéletesen megértem a bosz­­szankodását. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egyszerűen el­dobjuk a „meghibásodott" hol­mikat - pénztárcánk laposságán kívül számtalan más ok is a meg­menthetők megmentésére sarkall egészen a környezetvédelmi szem­pontokig -, s való igaz, a szolgál­tatóipar még távolról sem vallja ál­talánosan a sűrű fillér fontosságá­nak az elvét. Az önéihez hasonló negatív tapasztalatot magam is szép számmal tudnék mesélni. Éppen készülök rá, hogy megün­nepeljem a jubileumi tényt, a tizedik asztalos nem vállalta egy kis nyavalyás polcunk elkészítését, s alig egy hete, hogy négyszer kel­lett hallanunk az érthetetlen mó­don egyre ingerültebb választ egy műhelyben: még nincs kész, tessék délután - reggel, holnap, holnap­után - jönni! Mindezek ellenére azt mondhatom, optimista va­gyok. Néhány jel arra utal, hogy ha lassan, döcögve is, de alakulnak a dolgok. Biztatásként leírok ön­nek egy-két utóbbi időben történt esetet. Tíz évvel ezelőtt örökölt falusi házunkat szinte egyfoly­tában alakítgatjuk, korszerűsítjük és bővítjük. Hogyan történt az építőanyag beszerzése a nyolc­vanas évek közepén? Karácsony első napján érkezett a telefon, hogy állítólag az ünnep után lehet majd kapni szilikátblokkot a gyártónál. Csikorgó hidegben, ködben rohantunk a félig legálisan igénybe vett tsz-teherautóval oda. Blokk valóban volt, csak éppen az árban benne szereplő rakodást nem vállalta a cég. Szerencsére a rakodómunkásokat némi dotáció fejében ez a tény nem zavarta. Nem akarom részletezni a dolgot, kétnapos rohangálással ott volt az udvaron az építőanyag. S hogyan történt mindez az idén? Elmen­tünk Sz. úrhoz - aki egy huszon­éves vállalkozó a szomszéd falu­ban -, felsoroltuk, mire lenne szükség, ő közölte az árat, s megkérdezte, szerdán reggel 8 és 9 óra között megfelel-e a szállítás. Szerdán fél 9-kor ott volt a teher­autóval és három rakodómunkás­sal, akik közül az egyik fogta a legféltettebb kis fánk ágait, ne­hogy a betolató kocsi letörje, pil­lanatok alatt lepakolta, és Sz. úr átadta a gondosan kitöltött szám­lát és kétszer megköszönte, hogy az ő szolgáltatását vettük igénybe. De vannak más élményeim is az utóbbi időből, Debrecenből. Meg­bolondult a varrógépem, csak akkor működik a beállított prog­ramnak megfelelően, ha kedve tartja. Elvittem a szervizbe, ahol egy kis olajozás után úgy tűnt, minden rendbe jött. A szerelő azonban elégedetlen volt, valami hibának mégiscsak lennie kell, hagyjuk ott, hogy jobban meg­nézhesse. Két nap múlva sajnál­kozva közölte, hibát nem talált, ezért javítani sem tudott semmit, tehát nem tartozom egy fillérrel sem. A gép viszont azóta is mű­ködik, ha vastag ceruzával szám­lázott volna, minden további nélkül fizetek. Ugye, valahol ezt nevezik az iparos ember tisztes­ségének? A táskám elromlott cipzárát sem cserélte ki a mester, csak néhány mozdulattal megjavította egy perc alatt, nem hivatkozva a szemmel is láthatóan rengeteg munkájára. Közben elmondta, hogy ő mindent javít, ezt tartja a legfontosabbnak, s hogy a mária­­pócsi pápalátogatás alkalmára megcsinálta a baldachint, az csak egy kis kiruccanás volt a szakma más területére. Szóval, csak vigasztalni aka­rom, alakulgat azért ez a dolog is. Talán lassabban, mint kívánnánk, de biztosak lehetünk benne, a szükség, a konkurencia erősödése előbb-utóbb olyan prést jelent, ami alatt ez a foglalkozási ág is egye­nesbe jön. S akkor valóban mi leszünk kiszolgálva ahelyett, hogy kiszolgáltatottak lennénk. Nagy Zsuzsa

Next