Hajdú-Bihari Napló, 1992. november (49. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-07 / 263. szám
1992. NOVEMBER 7., SZOMBAT 22 HÉTVÉGE ÉLŐ MÚLT VOLT EGYSZER EGY... ...fürdő a város határában Kiapadt, majd pótlódott a víz... Szűcs Ernő Debrecen (HBN) - Telegdy K ovács László egy könyvkereskedőből nyomdatulajdonossá vált család Debrecen-szerte kedvelt, példás buzgalmú leszármazottja, aki földbirtokossága mellett ügyvédként tevékenykedett, de ezeken felül több üzleti tevékenységet is (például likőrgyártás) létesített. Később fürdőt is nyitott a város határában. Szepesen lévő birtokán építtette fel városunk egyetlen tanyán üzemelő szélmalmát, számítva arra, hogy a közeli mikepércsi gazdák is abban fognak őrlelni. Ezt a malmát később gőzerőre szereltette át. A malom ugyan nem hozta meg a remélt hasznot, de annak gépeit a vállalkozó szellemű tulajdonos más célra is felhasználta. Telegdy ugyanezen a tanyáján 1876-ban megnyitotta nagy kiterjedésű sziksós tavat, mint fürdőt. A tó mellé fürdőszobákat építtetett és azokat kádakkal szereltette fel. Ezeket valószínűleg a malom kevésbé kihasznált kazánjából gőzzel és melegvízzel is ellátta. Rövidesen vendégszobák és vendéglő is épült a telepen, amely a várostól déli irányban 7-9 kmre feküdt. Vonattal is A fürdő elég hosszú ideig csak szekéren vagy gyalog volt megközelíthető. 1894- ben azonban megépült a Debrecen-Léta vasútvonal, így Szepes néven állomáshoz jutott a fürdő. Csakhogy panasz tárgyát képezte az akkori menetrend alkalmatlansága. Debrecenből ugyanis délelőtt 9 óra 35 perckor és délután 4 óra 31 perckor indult a vonat, visszafelé pedig reggel 6 óra 57 perckor és délután 2 óra 48 perckor, így szinte lehetetlenné téve a délutáni fürdőzést. Ez nyilván nem felelt meg a közönségnek, ezért a tulajdonos omnibuszt járatott a városból és vissza, s ez akár két-három utassal is közlekedett. A századfordulóra javult a helyzet, mert áldozócsütörtöktől, tehát a fő fürdőidényben minden vasár-, és ünnepnapon (általában szeptember 15-ig) este kilenckor is járt Szepesről egy külön fürdővonat Debrecenbe. A szezon rendszerint május 10 és 20. között kezdődött és tartott szeptember 15-ig. Dr. Tegze Imre tekintélyes orvos szerint a Sóstó vize „idült bőrkütegek és csúzos bántalmak" ellen volt hatásos. Az igazat megvallva, az ide látogatók nem annyira betegségeikre kerestek írt, hanem a polgárosuló társadalom szokásainak megfelelően inkább szórakozásból keresték fel a fürdőt, legfeljebb nem külföldre mentek, mint az arisztokrácia tagjai, vagy nem is a híresebb honi fürdőtelepekre (Tátrába), ahová a tehetősebb földbirtokos és polgári rétegek jártak, hanem megelégedtek az azoknál sokkal szerényebb, de kellemes közeli fürdőhellyel. A Telegdy Sóstó a debreceniek és környékbeli fogattal rendelkezők kedvenc kirándulóhelye lett. Árnyas fákkal teli park tette kellemessé az itt-tartózkodást, de az élelmes tulajdonos, az általa évről évre bérbe adott vendéglőn túl még táncteremről is gondoskodott. S bizony jó néhány házasság az e teremben történt ismerkedésből fakadt. A zenekar cifrázta így nem csoda, hogy nem csupán egy-egy családból és annak néhány tagú baráti köréből tevődött össze az itteni vendégsereg, hanem egyletek, egyesületek sok százfős tagsága rendezett ide közös kirándulást. Különösen a századforduló után a debreceni Szent László dalegylet évente többször is kirándult Szepesre. Ilyenkor - tekintettel a sokszáznyi rendkívüli utasra - a vasúti szerelvényt külön kocsikal toldották meg a Nagyállomáson. Az énekkar kint kórusművekből és szóló számokból (operettrészletek) műsort adott, a programot szavalatokkal is színesítették. Kialakult az a szokás, hogy ide a hölgyek igen egyszerűen öltöztek. Az itteni mulatságokat szépségversenyekkel fűszerezték, s a tánc éjfélig is eltartott. Legtöbbször annyira jól érezte magát a társaság, hogy a visszainduló vonathoz nehéz volt összeszedni az ifjúságot. A kirándulócsoportok nemegyszer saját zenekart is hoztak magukkal, de a mulatozáshoz, tánchoz a fürdőtelepnek is volt állandó cigányzenekara. A Polgári Kerékpáregylet is szervezett ide kirándulásokat. Az egylet tagjai Debrecenben az akkori Dreher söröző előtt (Piac utca 29.) gyülekeztek (1901- ben) és délután 2 órakor indulva előbb Mikepércsre kerekeztek, majd onnan a Telegdy Sóstóra. Közülük azonban a rossz földút miatt többen nem mentek ki Szepesre, hanem Mikepércsről visszafordultak. Rendezett ide kirándulást sok más szervezet is. A fürdőzni akarókat azonban 1904. júliusban kellemetlen meglepetés érte. A hosszan tartó szárazság és a forró kánikula következtében a tó kiapadt. Szerencsére a víz rövidesen pótlódott és a debreceniek még hosszú évekig élvezték a fürdő áldásait egészen addig, míg magában a városban ki nem alakultak a kedvezőbb feltételekkel rendelkező más fürdőtelepek. Bocskai és a hajdúk, 1605, rézkarc Petőfi kardja talán a Dunában fekszik Az emléktárgy kalandos útja és a Rickl család újabb kori története Székelyhídi Ferenc Debrecen (HBN) - A Naplóban augusztus 15-én megjelent A Rickl-ház történelmi dokumentumai című írás kapcsán érdekes kiegészítésekkel jelentkezett cikkünk szerzője. Petőfi Sándor 1848 nyarán Debrecenben jártában megismerkedett a Rickl családdal. Rickl Józseffel baráti viszony alakult ki közöttük. Vendégül is látták a költőt, amikor is Petőfi felajánlotta az akkor nemzetőri főhadnagyi rangban lévő Rickl Józsefnek, hogy cseréljenek kardot, ugyanis Rickl Józsefnek szabványosított 1837. M. gyalogsági kardja volt, a költőnek pedig „civil" széles pengéjű, úgynevezett „fringiája". Neki, mint honvéd tisztnek, egyenruhájához az ilyen kard volt a megfelelő. Cápa lógott a mennyezetről Rickl József készségesen beleegyezett a cserébe, ami meg is történt. A Rickl család a kardot mint Petőfi személyéhez kapcsolódó tárgyat ereklyeként őrizte. A szabadságharcot követő önkényuralom alatt az egyik szoba falába volt befalazva. 1945-ben amikor a család otthonát elhagyni kényszerült, Petőfi kardját magához vette, útjuk a Dunakanyar egy faluján Leányfalun vezetett keresztül, ahol megpihentek, s mikor útjukat tovább folytatták úgy döntöttek, hogy a kardot tartalmazó ládát otthagyják, és ha visszafelé jönnek, azt magukkal viszik. így is volt, viszszamenet a család egy tagja elment a ládáért, amely meg volt ugyan, de a kard nem. Mint a háziak elmondották, bement hozzájuk két szovjet katona fosztogatási szándékkal. Felforgatták a ládát, és megtalálták a kardot. Amikor elmentek, az egyik magával vitte a nemzeti ereklyét is. Az ablakból sokáig néztek utánuk és látták, hogy a fosztogató egy unott mozdulattal, nagy lendülettel beledobta a Dunába, így Petőfi kardja, amelyet a Rickl család egy évszázadon át kegyelettel őrzött, ott fekszik valahol a Duna medrében. Ezeket nekem Rickl Sára az utolsó még életben lévő Rickl mondotta el. Amikor 1849-ben a kormány Debrecenbe menekült, Kossuth a debreceni városházán kapott elhelyezést. A szemben - közelben lakó Rickl család rendelkezésére bocsátotta egyik étkészletét, amelyet a kormányfő mindennapi étkezésénél használt. Amikor Kossuth és a kormány visszaköltözött Pestre, az étkészletet visszaadták a családnak. A Piac utcai házon kívül a családé volt (Rickl Antal és felesége Sesztina Piroskáé) a Kossuth utca 16. sz. alatti ház is. Az 1849. VIII. 2-i debreceni csata után ide szállásolt be Paskievics herceg tábornokot, kinek az ablakba kitett tábornoki csákója jelezte, hogy a ház mentesítve van a további beszállásolás alól. Erdélyből az orosz futár idehozta a herceghez küldött értesítést arról, hogy Bem tábornok Segesvárnál csatát vesztett. A hírt, amit a futárt a házhoz elvezető városi hajdú elmondotta - nagy éljenzés és pezsgőspoharak összecsengése fogadta. A Gazdag István írásában említett, 1855-ben történt vagyonfelosztást tartalmazó írás eredeti példányát a család kívánságának megfelelően beadtam a városi levéltárba, másolati példányát magamnál őrzöm. A kereskedés cégére az üzletházban egy preparált cápa volt, amely a mennyezetről függött alá 2 láncal odaerősítve. Ez egyben utalás is vét arra, hogy a kereskedésnek tengermelléki országokkal is voltak kapcsolataik. Ezt a cápát az 1920-as években még én is láttam, Debrecen városának első múzeumában, a Hatvan utcai „Csokonai házban." Rickl Lászlónak a család egyik utolsó férfi tagjának bécsi aszony volt a felesége, vele mindig német nyelven beszélt. Nem is tanult meg a felesége magyarul, 50 év múlva is csak törte a magyar nyelvet. Rickl László 1947-ben a Hortobágyi Jóvátételi Hivatal Gazdaságában munkatársam volt ahol egyetlen megmaradt vagyontárgyával, egy traktorral szerződéses talajmunkát vállalt. A park már elpusztult A gazdaság megszűnésével (a Hortobágyi Állami Gazdaság elődje volt) László, egy a Széchenyi utca végén lévő motorszerelő műhelyben vállalt munkát, onnan ment nyugdíjba. Már nem él. A kereskedés felszámolása után birtokaikat nagybirtoki szinten és terjedelemben Nagyhegyes pusztán alakították ki. A mai Nagyhegyes község birtokaik egykori területén fekszik. Kúriájuk, amely földszintes, szerény, és puritán megjelenésű, ma is áll, a falu körül nőtte, jelenleg közcélokat szolgál. Szobáinak mennyezete, kézzel festett, sarkaiban magyar vezérek ábrázolásával. Parkja, amely egykor gondozott volt, elpusztult. Egy-két óriásfenyő küzd még az elmúlással. A major udvarán a 40-50-es években még látható volt a „TUBUS" hengeralakú kétszintes gazdasági épület, zsindelyes tetővel. Ma már nincs meg. Kár érte, mert ezen a vidéken szokatlan épület volt. A 20-40 években a gazdaságot két testvér vezette, Géza és László. Géza a gazdaság közvetlen irányítását, László pedig a külső, adminisztratív tennivalókat látta el. A család mint a római katolikus vallás hívei, a debreceni római katolikus temetőben temetkezett. Ott állott hatalmas, timpanonos, oszlopos, tornyos mauzóleumuk, amely a temető felszámolásakor megsemmisült. Fényképét még láttam. Emléküket idézi az a vadászkürt is, amelyet 1978-ban ajándékként kaptam László özvegyétől. A Rickl család egykori otthona Fotó: Hapák József (Reprodukció a Rickl-ház történelmi dokumentumai című kötetből) Emlékek, hagyományok, történetek Tépéről Szőllősi Kálmán Tépe (HBN) - A Kék-Kálló melletti, Derecskétől délre található község története, múltja régi nagy idők emlékét idézi. „A folyók és erek kiöntéseitől keletkezett mocsaras tavak és parti erdők gazdag állatvilága régidő óta oda vonzotta az embert és annak nyomait már a kőkorszaktól kezdve napfényre került régészeti leletek igazolják." (Hunyady Ferenc) Tépe is régen lakott hely, gazdag történelmi múlttal. A Pápai Tizedjegyzékben 1214- 1235 között említi először írásos dokumentum, mely szerint Thépe faluból való ember tüzes vaspróba előtt állott Nagyváradon. A faluba érkező számára messziről feltűnik a préposti kastély tornya. K. Nagy Sándor megemlíti Tépét a Bihar vármegye földrajza című művében s mint írja: „A nagyváradi r. kath. nagyprépostnak csinos kastélya van itt. Az épület az 1850-es években barokk stílusban épült a nagyváradi káptalan préposti intézményeként. A kis toronynyal, pincével és a hozzáépített kocsifeljáróval épült kastély, nyaraló és hivatal volt a régi időkben. Ma szociális otthonként funkcionál. A falu főterén - melyet valamikor víz vett körül - látható az igen impozáns református templom. A hányatott sorsot ért tépei templom a község főterén épült 1801-ben. Az 1700-as évek elején épült fatornyos kisebb mása fölé emelték a ma látható templomot. A torony erkélyes volt 1867-ig. Ekkor egy hatalmas szélvihar leborította a fatornyot és ekkor épült fel kőből az új torony. Ennek históriáját írta le és helyezte el a torony gömbjébe - ami feltehetően ma is ott van - a falu akkori főbírója. A toronyban két harang teljesíti szolgálatát 1832-től. A nagyobbikra az alábbi felirat került: „A tépei ecclésia megrendeléséből készíttetett 1832-ben." A templom mellett hazánk második legrégebbi népi barokk stílusban épült lelkészlaka látható. A falu múltját kutatva érdekes történetet hallottunk 1849-ből. „A cári seregek 1849 nyarán a falu határában a Békás mezőn vertek sátrat. A sereg vezére megparancsolta a lépeseknek, hogy kötelesek élelemmel ellátni a sereget. A sereg vezérkara a főbíró házában lakott, mivel ez volt a legnagyobb ház a faluban. Az asszonyoknak minden nap teli tarisznyával és kosárral kellett menniük a Békásra a kapitány jóindulatát és kegyét keresni. Sokaknak nem tetszett ez, és egyik alkalommal a tanító a kapitánynak nem tetsző módon köszönt, így az a falu főterén a falusiak szeme láttára 25 botütésre ítélte. Ez óriási felháborodást váltott ki a lépésekben. Mutatja az is, hogy a történetet a mai napig nem felejtették el." A faluban sok szokás-hagyomány volt. Közülük egyik érdekes szokás volt a pünkösdi csörgetés. „A falu fiatalsága már reggel lovas kocsiba ült és a háznál található kolompokat, csengőket, karikás ostort magukkal véve végighajtattak a falu minden utcáján. Mikor beértek egy utcába hangos kolompolással csengetéssel és karikás csörgetéssel jelezték érkezésüket." A pünkösdi szokás az ünnep ilyen üdvözlése, a jókedv és az öröm kifejezése volt a fiatalok részéről. A jószág kihajtásakor a csürhésnek, juhásznak, gulyásnak kalácsot adtak minden háznál ahonnan jószágot hajtattak. A hétköznapok nehéz munkája után vasárnap és ünnepnapokon a falu apraja-nagyja együtt töltötte a délutánt bigéztek, kugliztak az asszonyok varrtak, a gyerekek játszottak, énekeltek. (Adatközlők: Solymosi János, Szabó Gáborné, Szőllősi Ernő nyugalmazott tanító) A református templom Fotó: Lugosi István