Hajdú-Bihari Napló, 1993. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
12 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ KULTÚRA 1993. JANUAR 2., SZOMBAT LAPOZGATÓ 1---------------Sokféle teória, körúti irodalom Pozderka Judit Kötetnyi terjedelmű, sokat reklámozott folyóiratok kerültek kezembe legutóbb: a hazai támogatók mellett a Soros-alapítvánnyal is megsegített Holmi és a negyedévente megjelenő Nappali Ház. Egyik sem tartozik a könnyed olvasmányok közé. A Holmi szélsőséges választékossággal válogat a filozófia, az esztétika, a művészetelméletek témaköreiből, s ezekben csak ritkán hagyatkozik hazai forrásokra. A Nappali Ház, a fiatalok művészetének leghatásosabb fóruma is a nyitott társadalom híve, s a nemzeti önazonosság érzésétől legutóbbi számukban már a borítón elhatárolja magát az egyik szerkesztő. „Ugyanis a nemzeti önazonosság érzésében elég sok minden kifejeződhet - írja -, és ha azt gyújtó hatású politikai jelszavakkal erősítik, akkor ezzel egy olyan tagolatlan érzéshalmazt erősítenek, amelyben benne lehet például a cigánysággal vagy a zsidósággal vagy bizonyos szomszéd népekkel (s egyáltalán: a mássággal) szemben táplált ellenszenv is." Most tehát a tagolt érzéshalmazok felé tájékozódtunk. A Holmiban hamarosan találtunk is ilyet. Debrecen nagy színházi korszakához is kötődő és az év elején elhunyt zenészre, Blum Tamásra összeállítással emlékezik a folyóirat. Csokorba köti hátrahagyott zenei jegyzeteit, az „univerzális színházi mindentudót" megejtő közvetlenséggel és a pályaképek részletességével a pályatárs, Vámos László idézi meg. S aztán felidéződik még a nagy szellemek egész sora. Olvashatunk Ottlik Géza hátrahagyott, Buda című regényéből részleteket és tanulmányt a Hajnali háztetők című művének változatairól. Közöl a lap Dürrenmatt töprengéseiből, Lackó Miklós a történelmi neopozitivizmus hazai mesterének, Hajnal Istvánnak pályáját méltatja születésének 100. évfordulója alkalmából. Szamuely László politológiai írása világtörténelmi rejtélyeket boncolgat Öszszeomlás után: mi lesz a szovjet utódállamokkal? címmel. „A birodalom vége utáni helyzetben - írja a válsággócokat elemezve -, amikor anyagi és politikai okokból a karhatalom és a hadsereg feloszlóban és szétesőben van, személyi állománya demoralizált és korrumpált, a hatalomváltások, puccsok és ellenpuccsok nem igényelnek nagyobb szabású fegyveres akciókat." A Nappali Ház 4. számának két főszereplője van: a mostanában igen népszerű francia filozófus, Jacques Derrida és a tragikus sorsú lengyel Witkiewicz. A lap a szám élén közli Derridának japánul megjelenő könyve elé írt bevezetőjét „a szavak szerkezetének felbontását" követő irányzatról, a dekonstrukcióról. Egy későbbi írásában Heideggerhez kapcsolódva a szellem fogalmáról értekezik. A nálunk elsősorban drámaíróként ismert Witkiewicztől filozófiai és esztétikai írásokat, regényrészletet közöl a folyóirat. ANEKDOTAKINCS Békás az ugrik Az egykori Fa- és Fémipariban, a mai Mechwart András Gépipari Szakközépiskolában játszódott le. Tanműhelyi oktatóinkra máig meleg érzéssel gondolok: roppant érdekes egyéniségekből összeválogatott, elég vegyes társaság volt a művezetői „kar". Például ma is tisztán jelenik meg emlékezetem képernyőjén az az idős bácsi, aki az iskolaalapítás kezdeti éveiben, 1910-ben került iskolánkba a felvidéki Gölnicbányáról, s akit magunk között - kölykös rokonszenvünket bizonyítja ez - egyszerűen Novák tatának neveztünk. Évtizedeket töltött el tehát Debrecenben, abban a nevezetes tanműhelyben, mégsem tanult meg tökéletesen magyarul. Talán azért, mert hallgatag és mogorva volt az alaptermészete - nem volt beszélgetős fajta. S minthogy nem szokott beszélgetni, nem is tanulhatott meg jól magyarul, s a következmény: még hallgatagabb és mogorvább lett. Ha dühbe gurult, szlovák indulatszavak törtek ki belőle. Egy alkalommal eső után beugrott egy béka a tanműhelybe. Novák tata meglátta, felordított: „Ott békái egy ugrik, fogjátok meg, lökjétek ki!" (Mocsár Gábor: Eleitől fogva, 188. oldal) Közli: Szűcs Ernő A tudás és a kutatás mutathat új utat A Kossuth-egyetem díszdoktorai vallanak hazánkról és egyetemeinkről Széles Tamás Debrecen (HBN) Két neves külföldi szakembert, a német Karl- Heinz Indlekofert, és a holland Johannes F. G. Vliegenthartot honoris causa doktorokká avatták a minap a KLTE-n. Indlekofer a paderborni egyetemen matematikával foglalkozik, míg Vliegenthart Utrechtben vegyészprofesszor. Két szakterület képviselőjét „hozta" tehát össze a magyar egyetem, s - remélhetőleg - mi is, az alábbi páros interjúval. Doktor úr, kérem mutatkozzon be a magyar olvasóknak! Indlehofen Matematikát és fizikát tanultam a freiburgi egyetemen, ott szereztem diplomát is matematikából. Először Frankfurt am Mainban oktattam, majd docensként Paderbornba kerültem. Szerencsére igen jó házasságban élek, egy 14 éves leány- és egy 7 éves fiúgyerek boldog édesapja vagyok. Vliegenthart: Egy Utrechthez közeli kis faluban születtem 1946- ban. Diplomát az Utrecht Universityn kaptam kémiából. Érdeklődésem homlokterében az organikus kémia állt, de emellett a biokémia is foglalkoztatott. Tulajdonképpen ez a kettős kötődés határozta meg az eddigi karrieremet, az organikus kémia problémáinak megoldásával egyre közelebb kerültem a biokémia területén felvetődött kérdések megválaszolásához, így azt is mondhatnám, bioorganikus kémiával foglalkozom, egy ilyen tanszék vezetője vagyok Utrechtben. Egyébként három gyermek apja vagyok, lányom szociológus, nagyobbik fiam vendéglátós menedzser, míg a kisebbik jogot hallgat az Utrecht Universityn. Látható tehát, hogy egyikük sem követte az atyai utat, mondván: „sokat dolgozol, mi ennyit nem vállalunk". Paderborn testvérváros - Milyen kapcsolatban áll magyar egyetemekkel, köztük a Kossuthtal? Indlehofer: 1974-ben jártam először Debrecenben, akkor vettem részt az első itteni hivatalos konferenciámon. Előtte azonban, diplomamunkám elkészítésekor, már volt kapcsolatom budapesti matematikusokkal. Ezek a találkozások, ismeretségek nagyban befolyásolták későbbi munkámat. Debrecenben először Kovács Béla professzort ismertem meg, az ide fűződő szálakat kifejezetten támogatta egy németországi intézet. A kelet-európai változások után megnyílt a kapcsolatok fejlesztésének lehetősége (elsősorban a Tempus-program segítségével). Ennek keretében egy mobilizációs programot erősítünk, technológiai transzferrel foglalkozunk. Ez egészen konkrétan annyit jelent, hogy olyan hardvereket hozunk ide, melyeket kifejezetten tudományos munkára fejlesztettek ki. Debrecenhez más vonalon is kapcsolódom, az önök városa ugyanis Paderborn testvérvárosa. Van néhány speciális elképzelésem, melyekkel segíteném az itteni önkormányzati munkát, szeretném, ha lakóhelyeink igazán testvérvárosokká válnának. Otthon egyébként alapító elnöke vagyok egy magyar- német baráti társaságnak, melynek tagja a helyi közélet szinte minden egyes prominens képviselője. Vliegenthart: Kapcsolatunk kezdete 1984, ekkor vettem először részt Magyarországon egy nemzetközi konferencián. Kollégáimmal felismertük, hogy nagyon sok jó szakember van itt, s elhatároztuk, közülük minél többet meghívunk Hollandiába. Ekkor találkoztam először személyesen Lipták András professzor úrral, akivel egyébként a szakirodalomból már régóta ismertük egymást. A debreceniekkel megegyeztünk egy közös projekt létrehozásában, melynek formáit 1986- ban, egy újabb konferencia alkalmával beszéltük meg. Tervezzük szakterületünkön egy európai hálózat létrehozását, melynek keretében könnyebbé válna az együttműködés. Kapcsolatban állok a budapesti központi kémiai intézettel is, ahol meglepődve vettem tudomásul, hogy Magyarországon a kutatás részben az Akadémiához, részben az egyetemekhez tartozik. Felkértek, hogy egy nemzetközi bizottság tagjaként értékeljem a magyar akadémiai munkát. Igen sok tapasztalatot vontam le itt-tartózkodásom során, melyek közül a legfontosabb talán az, hogy az oktatásnak és a kutatásnak „kéz a kézben" kell együtthaladnia. Amit mi látni szeretnénk, az az Akadémia és az egyetemek közötti szorosabb kapcsolat. Ennek előnyeit a hallgatóknak kell élvezniük. Fiatalítani kell! Több alkalommal nálunk járva, a politikai változásokat szinte testközelből megélve, milyen Magyarországkép alakult ki önben? Indekofen Ez egy igen nehéz kérdés. Ami az egyetemeket illeti: a tudományos színvonallal kapcsolatban igen jó benyomásokat szereztem. A matematika-informatika területén azonban más a helyzet. Ez az a terület, ahol nagy fejlődési lehetőségek vannak, itt tudunk - a kapcsolódási pontokat megkeresve - sokat segíteni. Jól látható, hogy Magyarországnak a hardver területén hatalmas lemaradásai vannak, ám nincs mit tenni: meg kell vásárolni a berendezéseket. Ezzel ellentétben viszont a szoftvernél nincs hiány a minőségi, szellemi munkában. Mi tehát igazán a high-tech területén tudunk segíteni. Az itteni egyetemek a szovjet típusú rendszerben működteknek, kis egyetemekre bontották szét őket. A szétaprózódás annyit jelent, hogy az aktivitási pontok is szétszóródtak. Ezeket a kis egységeket minél gyorsabban kompakttá, működőképessé kell tenni. Ez csökkentené a bürokráciában tapasztalható nagy létszámfelesleget, itt 3-4 helyütt ugyanazok a csoportok megtalálhatók, amelyből egy nagy egyetemen egyetlen bőven elegendő lenne. Koncentrálni kell tehát az erőket, melynek irányába - legalábbis információim szerint - Debrecen igen jó úton halad. Vliegenthart: Manapság a magyarországi politikai életet igen nehéz megítélni, hiszen az állandó előre-hátra mozgásban van. Egyértelművé vált, hogy Kelet-Európában a nyugati mintát nem könynyű leképezni. Az a benyomásom, hogy a legnagyobb gondot a gazdasági nehézségek okozzák, s tulajdonképpen ez minden más probléma forrása. Mindezt nehéz egyik napról a másikra gyökeresen megváltoztatni. Látható, hogy ugyanazok az emberek, akik a múltban számottevő szerepet vállaltak, valamilyen formában ma is fontosak lehetnek. Remélem, ennek oka az, hogy jó képességűek, nem pedig az, hogy ügyesen lavíroznak. Minderről természetesen keveset tudok, ám azt látom, hogy egy új generációt teremteni és új vezetőket állítani egyáltalán nem egyszerű feladat. Az egyetemeken lényeges, hogy a tehetségeket fedezzék fel, a kiváló munkatársakat csapatba kell építeni. Biztos vagyok a „sohasem teheted egyedül" érvényességében. Egy másik lényeges tapasztalatom az, hogy a stábok életkora általában magas. Fiatalítani kell, mert a fiatalok mennek keményen, provokatívan kérdezni. Szükséges a pozíciók folyamatos átadása is. Hiába mondják valakire, hogy túlságosan fiatal, az ifjabb generáció tagjait mind nagyobb számban kell bevonni a vezetésbe. A tudást, a kutatási eredményeket jobban be kellene vonni az iparba is, itthon és ne Ausztriában vagy Németországban legyenek kutató-, fejlesztőlaboratóriumai az ipari cégeknek, vállalatoknak. Meggyőződésem, hogy Magyarország számára az imént elmondottak jelentik a jövő útját. A két tudós a kitüntetéskorFotó: Hapák József KÖNYVJELZŐ Mai lírikus fájdalmai ó japán „kosztümben” Bényei József Kagylóhéj a vers formája, de mindegyikben bizonyossággal ott rejtezik az igazgyöngy. A haiku, ez a többszázados távol-keleti versforma különösen ilyen. Mindössze tizenhét szótag záródik három sorba, 5-7-5 szótagos megoszlással, hangsúlyosan. Roppant művészi fegyelmet igényel, s ezért épp eszmék-ideák-érzelmek bomlása, s újjáalakulása idején válhatott ismét népszerűvé. Mint mostanság a magyar lírában. Fiatal debreceni költőnk, Vitéz Ferenc egész kis könyvet szentelt ennek a műformának. A szabályokra nagyon ügyel, sőt belső szigorítást is teremt: hexametert használ, így a haiku jószerint heptametront rejt. Játék lenne csupán? Nem hiszem. Bár igaz, tud Vitéz írni klasszikus értelemben vett haikut is. (Például: „lombok a földön / százszínű temetésünk / őszavarásom".) Általában véve azonban nem ragaszkodik a haiku régi tartalmi szabályaihoz, nem meghatározó nála a direkt természetábrázolás, nemigen használja a klasszikus motívumokat sem, például hold, víz, tó, fenyők, erdők, utazás stb., s így nem tükrözted eme motívumok filozófiai hátterét sem. Pótol azonban mással. A japán keretet és a görög időmértéket párosítja a mai európai ember gondolat- és érzelemvilágával. Európai ember, akinek „holvolt holnemvolt sebek" égnek a szájában, akire rászabták a halált is, és aki fél a „meginttől", aki a szellemi létezés kapaszkodóit keresi, ezzel akar „túllépni magunkból" legalább „páros egészbe". Nem is rejti el költői-emberi, formai-tartalmi szándékait, a címbe kiemelt gondolat legfontosabb költői célját mutatja: a forma fegyelmébe akarja terelni önmagát, kifejezési lehetőségeket keres, ami segít „széppé tűrni időnket". A versek, a naikuk meggyőzőbbek, mint a programszöveg, néha erőltetettnek is tűnnek a magyarázatok. Aminthogy itt-ott magukba a rendkívüli érzékenységgel megalkotott haikukba is bele-bele- lopódzik a csináltság, érzik az erőltetés verejtéke, s ilyenkor az olvasó sajnálja, hogy a költő nem volt elég bátor néhol legalább felrúgni az önként vállalt szabályokat, engedni féktelenebb ficánkolásba a jól bejáratott és minden lépést pontosan ismerő pegazust. Riadozik a „sűrű félelemtől", s bár tudatosan építi arcát a klaszszikus formákba, feljajdul XX. század végi tapasztalással mégis: „megszabadulnál (arcodtól besebezték) semmi esélyed". Ezért keresi a legtisztább hangulatokat és ezért köti a lélek finom rezdüléseit a forma zárt törvényeibe. A költőt csak látszólag a forma érdekli, valójában a létezés, a megmaradás, a túlélés lehetőségei izgatják, a forma csak kapaszkodó. A „páros egész" értelme is ez: „homlokod oltár / meghallgat ma az isten / s elhiszi hisszük". S lám, riadalmaiban még a hold is előbújik, ha nem is japán mintára: „sűrű félelem / alkony alázat vérrel / mint ha a hold sír." Vitéz Ferenc klasszikus formáiba európai fájdalmakat rejtett. Ezeket a fájdalmakat azonban túl akarja élni. S ehhez egyik eszköz éppen az a fegyelem, amelyet a költő önmagára s általa a világra kényszerít, ígéretes lépés, s ezt a maiságot Baráth Pál szép grafikái is tudatosítják bennünk. (Vitéz Ferenc: Évszakok, szavak, álmok. Debrecen, 1992. Partium Irodalmi Társaság.)