Hajdú-Bihari Napló, 1993. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

12 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ KULTÚRA 1993. JANUAR 2., SZOMBAT LAPOZGATÓ 1---------------­Sokféle teória, körúti irodalom Pozderka Judit Kötetnyi terjedelmű, sokat reklámozott fo­lyóiratok kerültek kezembe legutóbb: a ha­zai támogatók mellett a Soros-alapítvánnyal is megsegített Holmi és a negyedévente meg­jelenő Nappali Ház. Egyik sem tartozik a könnyed olvasmányok közé. A Holmi szél­sőséges választékossággal válogat a filozó­fia, az esztétika, a művészetelméletek téma­köreiből, s ezekben csak ritkán hagyatkozik hazai forrásokra. A Nappali Ház, a fiatalok művészetének leghatásosabb fóruma is a nyi­tott társadalom híve, s a nemzeti önazo­nosság érzésétől legutóbbi számukban már a borítón elhatárolja magát az egyik szerkesztő. „Ugyanis a nemzeti önazonosság érzésében elég sok minden kifejeződhet - írja -, és ha azt gyújtó hatású politikai jelszavakkal erősítik, akkor ezzel egy olyan tagolatlan ér­zéshalmazt erősítenek, amelyben benne lehet például a cigánysággal vagy a zsidósággal vagy bizonyos szomszéd népekkel (s egyál­talán: a mássággal) szemben táplált ellen­szenv is." Most tehát a tagolt érzéshalmazok felé tájé­kozódtunk. A Holmiban hamarosan talál­tunk is ilyet. Debrecen nagy színházi korsza­kához is kötődő és az év elején elhunyt zenészre, Blum Tamásra összeállítással em­lékezik a folyóirat. Csokorba köti hátraha­gyott zenei jegyzeteit, az „univerzális színhá­zi mindentudót" megejtő közvetlenséggel és a pályaképek részletességével a pályatárs, Vámos László idézi meg. S aztán felidéződik még a nagy szellemek egész sora. Olvasha­tunk Ottlik Géza hátrahagyott, Buda című regényéből részleteket és tanulmányt a Haj­nali háztetők című művének változatairól. Közöl a lap Dürrenmatt töprengéseiből, Lac­kó Miklós a történelmi neopozitivizmus ha­zai mesterének, Hajnal Istvánnak pályáját méltatja születésének 100. évfordulója alkal­mából. Szamuely László politológiai írása világtörténelmi rejtélyeket boncolgat Ösz­­szeomlás után: mi lesz a szovjet utódálla­mokkal? címmel. „A birodalom vége utáni helyzetben - írja a válsággócokat elemezve -, amikor anyagi és politikai okokból a kar­hatalom és a hadsereg feloszlóban és szét­esőben van, személyi állománya demoralizált és korrumpált, a hatalomváltások, puccsok és ellenpuccsok nem igényelnek nagyobb szabású fegyveres akciókat." A Nappali Ház 4. számának két főszerep­lője van: a mostanában igen népszerű fran­cia filozófus, Jacques Derrida és a tragikus sorsú lengyel Witkiewicz. A lap a szám élén közli Derridának japánul megjelenő könyve elé írt bevezetőjét „a szavak szerkezetének felbontását" követő irányzatról, a dekonst­­rukcióról. Egy későbbi írásában Heidegger­­hez kapcsolódva a szellem fogalmáról érte­kezik. A nálunk elsősorban drámaíróként is­mert Witkiewicztől filozófiai és esztétikai írá­sokat, regényrészletet közöl a folyóirat. ANEKDOTAKINCS Békás az ugrik Az egykori Fa- és Fémipariban, a mai Mechwart András Gépipari Szakközépisko­lában játszódott le. Tanműhelyi oktatóinkra máig meleg érzéssel gondolok: roppant ér­dekes egyéniségekből összeválogatott, elég vegyes társaság volt a művezetői „kar". Például ma is tisztán jelenik meg emléke­zetem képernyőjén az az idős bácsi, aki az iskolaalapítás kezdeti éveiben, 1910-ben ke­rült iskolánkba a felvidéki Gölnicbányáról, s akit magunk között - kölykös rokonszen­­vünket bizonyítja ez - egyszerűen Novák tatának neveztünk. Évtizedeket töltött el te­hát Debrecenben, abban a nevezetes tanmű­helyben, mégsem tanult meg tökéletesen magyarul. Talán azért, mert hallgatag és mogorva volt az alaptermészete - nem volt beszélgetős fajta. S minthogy nem szokott beszélgetni, nem is tanulhatott meg jól ma­gyarul, s a következmény: még hallgatagabb és mogorvább lett. Ha dühbe gurult, szlovák indulatszavak törtek ki belőle. Egy alkalom­mal eső után beugrott egy béka a tanmű­helybe. Novák tata meglátta, felordított:­­ „Ott békái egy ugrik, fogjátok meg, lök­jétek ki!" (Mocsár Gábor: Eleitől fogva, 188. oldal) Közli: Szűcs Ernő­ A tudás és a kutatás mutathat új utat A Kossuth-egyetem díszdoktorai vallanak hazánkról és egyetemeinkről Széles Tamás Debrecen (HBN)­­ Két neves kül­földi szakembert, a német Karl- Heinz Indlekofert, és a holland Johannes F. G. Vliegenthartot honoris causa doktorokká avat­ták a minap a KLTE-n. Indleko­­fer a paderborni egyetemen ma­tematikával foglalkozik, míg Vliegenthart Utrechtben vegyész­professzor. Két szakterület kép­viselőjét „hozta" tehát össze a magyar egyetem, s - remélhető­leg - mi is, az alábbi páros inter­júval.­ ­ Doktor úr, kérem mutatkozzon be a magyar olvasóknak! Indlehofen Matematikát és fizi­kát tanultam a freiburgi egyete­men, ott szereztem diplomát is matematikából. Először Frankfurt am Mainban oktattam, majd do­censként Paderbornba kerültem. Szerencsére igen jó házasságban élek, egy 14 éves leány- és egy 7 éves fiúgyerek boldog édesapja vagyok. Vliegenthart: Egy Utrechthez közeli kis faluban születtem 1946- ban. Diplomát az Utrecht Univer­­sityn kaptam kémiából. Érdek­lődésem homlokterében az organi­kus kémia állt, de emellett a bio­kémia is foglalkoztatott. Tulajdon­képpen ez a kettős kötődés hatá­rozta meg az eddigi karrieremet, az organikus kémia problémáinak megoldásával egyre közelebb ke­rültem a biokémia területén fel­vetődött kérdések megválaszolá­sához, így azt is mondhatnám, bioorganikus kémiával foglalko­zom, egy ilyen tanszék vezetője vagyok Utrechtben. Egyébként há­rom gyermek apja vagyok, lá­nyom szociológus, nagyobbik fiam vendéglátós menedzser, míg a kisebbik jogot hallgat az Utrecht Universityn. Látható tehát, hogy egyikük sem követte az atyai utat, mondván: „sokat dolgozol, mi ennyit nem vállalunk". Paderborn testvérváros - Milyen kapcsolatban áll magyar egyetemekkel, köztük a Kossuthtal? Indlehofer: 1974-ben jártam először Debrecenben, akkor vet­tem részt az első itteni hivatalos konferenciámon. Előtte azonban, diplomamunkám elkészítésekor, már volt kapcsolatom budapesti matematikusokkal. Ezek a talál­kozások, ismeretségek nagyban befolyásolták későbbi munkámat. Debrecenben először Kovács Béla professzort ismertem meg, az ide fűződő szálakat kifejezetten támo­gatta egy németországi intézet. A kelet-európai változások után megnyílt a kapcsolatok fejleszté­sének lehetősége (elsősorban a Tempus-program segítségével). Ennek keretében egy mobilizációs programot erősítünk, technológiai transzferrel foglalkozunk. Ez egé­szen konkrétan annyit jelent, hogy olyan hardvereket hozunk ide, melyeket kifejezetten tudományos munkára fejlesztettek ki. Debre­cenhez más vonalon is kapcsoló­dom, az önök városa ugyanis Pa­derborn testvérvárosa. Van né­hány speciális elképzelésem, me­lyekkel segíteném az itteni önkor­mányzati munkát, szeretném, ha lakóhelyeink igazán testvérváro­sokká válnának. Otthon egyébként alapító elnöke vagyok egy ma­gyar- német baráti társaságnak, melynek tagja a helyi közélet szin­te minden egyes prominens kép­viselője. Vliegenthart: Kapcsolatunk kezdete 1984, ekkor vettem elő­ször részt Magyarországon egy nemzetközi konferencián. Kollé­gáimmal felismertük, hogy na­gyon sok jó szakember van itt, s elhatároztuk, közülük minél töb­bet meghívunk Hollandiába. Ek­kor találkoztam először személye­sen Lipták András professzor úr­­ral, akivel egyébként a szakiroda­­lomból már régóta ismertük egy­mást. A debreceniekkel meg­egyeztünk egy közös projekt létre­hozásában, melynek formáit 1986- ban, egy újabb konferencia alkal­mával beszéltük meg. Tervezzük szakterületünkön egy európai há­lózat létrehozását, melynek kere­tében könnyebbé válna az együtt­működés. Kapcsolatban állok a budapesti központi kémiai intézettel is, ahol meglepődve vettem tudomásul, hogy Magyarországon a kutatás részben az Akadémiához, részben az egyetemekhez tartozik. Felkér­tek, hogy egy nemzetközi bizott­ság tagjaként értékeljem a magyar akadémiai munkát. Igen sok ta­pasztalatot vontam le itt-tartóz­­kodásom során, melyek közül a legfontosabb talán az, hogy az ok­tatásnak és a kutatásnak „kéz a kézben" kell együtthaladnia. Amit mi látni szeretnénk, az az Akadé­mia és az egyetemek közötti szo­rosabb kapcsolat. Ennek előnyeit a hallgatóknak kell élvezniük. Fiatalítani kell!­ ­ Több alkalommal nálunk járva, a politikai változásokat szinte testközel­ből megélve, milyen Magyarország­­kép alakult ki önben? Ind­ekofen Ez egy igen nehéz kérdés. Ami az egyetemeket illeti: a tudományos színvonallal kap­csolatban igen jó benyomásokat szereztem. A matematika-infor­matika területén azonban más a helyzet. Ez az a terület, ahol nagy fejlődési lehetőségek vannak, itt tudunk - a kapcsolódási pontokat megkeresve - sokat segíteni. Jól látható, hogy Magyarországnak a hardver területén hatalmas lema­radásai vannak, ám nincs mit ten­ni: meg kell vásárolni a berende­zéseket. Ezzel ellentétben viszont­­ a szoftvernél nincs hiány a minő­ségi, szellemi munkában. Mi tehát igazán a high-tech területén tu­dunk segíteni. Az itteni egyetemek a szovjet típusú rendszerben mű­­ködtek­nek, kis egyetemekre bon­tották szét őket. A szétaprózódás annyit jelent, hogy az aktivitási pontok is szétszóródtak. Ezeket a kis egységeket minél gyorsabban kompakttá, működőképessé kell tenni. Ez csökkentené a bürokrá­ciában tapasztalható nagy lét­számfelesleget, itt 3-4 helyütt ugyanazok a csoportok megtalál­hatók, amelyből egy nagy egyete­men egyetlen bőven elegendő len­ne. Koncentrálni kell tehát az erő­ket, melynek irányába - legalább­is információim szerint - Debre­cen igen jó úton halad. Vliegenthart: Manapság a ma­gyarországi politikai életet igen nehéz megítélni, hiszen az állandó előre-hátra mozgásban van. Egy­értelművé vált, hogy Kelet-Euró­­pában a nyugati mintát nem köny­­nyű leképezni. Az a benyomásom, hogy a legnagyobb gondot a gaz­dasági nehézségek okozzák, s tu­lajdonképpen ez minden más probléma forrása. Mindezt nehéz egyik napról a másikra gyökere­sen megváltoztatni. Látható, hogy ugyanazok az emberek, akik a múltban számottevő szerepet vál­laltak, valamilyen formában ma is fontosak lehetnek. Remélem, en­nek oka az, hogy jó képességűek, nem pedig az, hogy ügyesen lavíroznak. Minderről természete­sen keveset tudok, ám azt látom, hogy egy új generációt teremteni és új vezetőket állítani egyáltalán nem egyszerű feladat. Az egyete­meken lényeges, hogy a tehetsé­geket fedezzék fel, a kiváló mun­katársakat csapatba kell építeni. Biztos vagyok a „sohasem teheted egyedül" érvényességében. Egy másik lényeges tapasztalatom az, hogy a stábok életkora általában magas. Fiatalítani kell, mert a fia­talok mennek keményen, provo­katívan kérdezni. Szükséges a po­zíciók folyamatos átadása is. Hiá­ba mondják valakire, hogy túlsá­gosan fiatal, az ifjabb generáció tagjait mind nagyobb számban kell bevonni a vezetésbe. A tudást, a kutatási eredményeket jobban be kellene vonni az iparba is, itthon és ne Ausztriában vagy Német­országban legyenek kutató-, fej­lesztőlaboratóriumai az ipari cé­geknek, vállalatoknak. Meggyő­ződésem, hogy Magyarország szá­mára az imént elmondottak jelen­tik a jövő útját. A két tudós a kitüntetéskor­Fotó: Hapák József KÖNYVJELZŐ Mai lírikus fájdalmai ó japán „kosztümben” Bényei József Kagylóhéj a vers formája, de mindegyikben bizonyossággal ott rejtezik az igazgyöngy. A haiku, ez a többszázados távol-keleti versforma különösen ilyen. Mind­össze tizenhét szótag záródik há­rom sorba, 5-7-5 szótagos megosz­lással, hangsúlyosan. Roppant művészi fegyelmet igényel, s ezért épp eszmék-ideák-érzelmek bom­lása, s újjáalakulása idején válha­tott ismét népszerűvé. Mint mos­tanság a magyar lírában. Fiatal debreceni költőnk, Vitéz Ferenc egész kis könyvet szentelt ennek a műformának. A szabá­lyokra nagyon ügyel, sőt belső szigorítást is teremt: hexametert használ, így a haiku jószerint hep­­tametront rejt. Játék lenne csupán? Nem hiszem. Bár igaz, tud Vitéz írni klasszikus értelemben vett haikut is. (Például: „lombok a földön / százszínű temetésünk / ősz­avarásom".) Általában véve azonban nem ragaszkodik a haiku régi tartalmi szabályaihoz, nem meghatározó nála a direkt ter­mészetábrázolás, nemigen hasz­nálja a klasszikus motívumokat sem, például hold, víz, tó, fenyők, erdők, utazás stb., s így nem tük­rözted eme motívumok filozófiai hátterét sem. Pótol azonban mással. A japán keretet és a görög időmértéket párosítja a mai európai ember gondolat- és érzelemvilágával. Eu­rópai ember, akinek „holvolt hol­­nemvolt sebek" égnek a szájában, akire rászabták a halált is, és aki fél a „meginttől", aki a szellemi létezés kapaszkodóit keresi, ezzel akar „túllépni magunkból" leg­alább „páros egészbe". Nem is rejti el költői-emberi, formai-tartalmi szándékait, a cím­be kiemelt gondolat legfontosabb költői célját mutatja: a forma fe­gyelmébe akarja terelni önmagát, kifejezési lehetőségeket keres, ami segít „széppé tűrni időnket". A versek, a naikuk meggyőzőbbek, mint a programszöveg, néha eről­­tetettnek is tűnnek a magyaráza­tok. Aminthogy itt-ott magukba a rendkívüli érzékenységgel meg­alkotott haikukba is bele-bele-­ lopódzik a csináltság, érzik az erőltetés verejtéke, s ilyenkor az olvasó sajnálja, hogy a költő nem volt elég bátor néhol legalább fel­rúgni az önként vállalt szabályo­kat, engedni féktelenebb ficánko­­lásba a jól bejáratott és minden lépést pontosan ismerő pegazust. Riadozik a „sűrű félelemtől", s bár tudatosan építi arcát a klasz­­szikus formákba, feljajdul XX. század végi tapasztalással mégis: „megszabadulnál (arcodtól­­ be­sebezték) semmi esélyed". Ezért keresi a legtisztább hangulatokat és ezért köti a lélek finom rezdülé­seit a forma zárt törvényeibe. A költőt csak látszólag a forma ér­dekli, valójában a létezés, a meg­maradás, a túlélés lehetőségei iz­gatják, a forma csak kapaszkodó. A „páros egész" értelme is ez: „homlokod oltár / meghallgat ma az isten / s elhiszi hisszük". S lám, riadalmaiban még a hold is elő­bújik, ha nem is japán mintára: „sűrű félelem / alkony alázat vér­rel / mint ha a hold sír." Vitéz Ferenc klasszikus formái­ba európai fájdalmakat rejtett. Ezeket a fájdalmakat azonban túl akarja élni. S ehhez egyik eszköz éppen az a fegyelem, amelyet a költő önmagára s általa a világra kényszerít, ígéretes lépés, s ezt a maiságot Baráth Pál szép grafikái is tudatosítják bennünk. (Vitéz Ferenc: Évszakok, szavak, álmok. Debrecen, 1992. Partium Irodalmi Társaság.)

Next